Читать книгу Álomvilág: Elbeszélések - Ambrus Zoltan - Страница 19

I

A kis pásztor a fűben feküdt és nádsípját fujta. Egyszerre észrevette, hogy’ messziről, a Fellegvár felől, három kis pillangó száll le a rétre. Egy vörös, egy sárga és egy fehér. A hogy közelebb értek hozzá, látta, hogy nem pillangók azok, hanem három kicsi grófkisasszony.

A kis pásztor leeresztette a nádsipot s eltátotta a száját. Nem mert lélekzeni a fűben; csak nézte őket.

A kicsi grófkisasszonyok vigan ugrándoztak a harmatos gyepen. A legnagyobb, a vörös ruhás, megfogta a szoknyácskája szélét s danolászva tánczolt. A középső, a kin sárga ruha volt, virágokért szaladgált s szőke hajába egy csunya pipacsot dugott. A legkisebbik, a fehér ruhás, ugy futkosott körülöttük, mint egy édes kicsi nyul.

A kis pásztor csak nézett. Nádsipját elfelejtette, és félt.

Egyszerre a pillangók fölkerekedtek és odább szállottak. A fűben rejtőzködő két szem követte őket. Egy darabig messziről, nagyon messziről, valami vékony, czérnahangu danolászás hallatszott, aztán eltünt a három piczi pont.

A kis pásztornak úgy tetszett, hogy hirtelen beesteledett. Nem vette elő a nádsipot, hanem a Fellegvárt nézte, melyet lassankint eltakart az alkony és a köd.

Aztán felszedelőzködött, nagy lassan megindult hazafelé, és sokáig elgondolkozott.

Olyan sokáig gondolkozott, hogy e közben a grófkisasszonyok felnőttek. Egyik a másik után.

II

A grófkisasszonyokat úgy hivták, hogy: Langli, Flór, Eliant. Fenn laktak a Fellegvárban, ott is az ó-toronyban, annak is a legfelső emeletén.

Lentebb az apjuk lakott, a ki valóságos gróf volt. Tetőtől talpig gróf; a feje búbjától a lábujja bütykéig. Ez a gróf igen sok névvel ékeskedett. Mikor reggel fölkelt, mindig az volt az első dolga, hogy elmondta magában valamennyi nevét. Ilyenformán:

– Én Fellegvári Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida örökös ura, Lárifári báró, Ispilánt herczege…

Délig tartott, a mig egészen elmondta.

Mikor öregedni kezdett, belátta, hogy ez a foglalkozás igen-igen fárasztó. Attól fogva egy csatlós fiunak kellett helyette elmondania, reggeltől délig, a litániát. De a csatlós fiu nem birta sokáig az állapotot, s egy szép nap megszökött.

… Langli, egy reggel, a mint ablakából letekintett a rétre, álmélkodva látta, hogy tündérek tánczolnak a gyepen, összefogózva. A nap tüzesebben sütött, mint azelőtt; a bokrok zöldje melegebb volt, s a virágok szinte kicsattantak a sötét pirosságtól.

Ugyanaznap a gróf magához hivatta Langlit és igy szólt hozzá:

– Langli, fiam, immáron tizenhat esztendős vagy. E nagy napon egy komoly szóm van hozzád. Langli, fiam, soha se felejtsd el, hogy én Fellegvári Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida örökös ura, Lárifári báró, Ispilánt herczege, s hogy te a leányom vagy!

– Igen, apám – szólt Langli.

– Kincstáram üres, – folytatta a gróf – a jobbágyok oly renyhék s a természet oly mostoha!.. Hozományt vajmi keveset adhatok veled. De rangodat ne felejtsd, Langli, s jusson eszedbe mindig, hogy királyfi jön érted, nyolczlovas hintón, száz főből álló kisérettel, aranynyal himzett s drágakövekkel kirakott ruhában. Langli, fiam, menj fel az ó-toronyba, s nézd meg, nem jön-e a királyfi?

– Igen, apám – szólt Langli.

Felment az ó-toronyba, annak is a legfelső emeletére, a melynek széles kiugrójáról el lehetett látni messze, igen messze. De csak a tündéreket látta, a kik odalenn tánczoltak, a gyepen, összefogózva. A királyfi nem jött.

III

Jött azonban az Ifju Szerelem. Az Ifju Szerelem lovag-ruhát viselt s prüszkölő fekete paripán érkezett.

– Szeretlek, szép kis Langli – szólt, s a hogy’ selymes, felkunkorodott bajszát megpödörte, Langli, vörös ruhájában, összerázkodott.

De eszébe jutott apja intése s igy felelt a lovagnak:

– Az én apám Ispilánt herczege s én az apám leánya vagyok. Értem királyfi jön, nyolczlovas hintón, száz főnyi kisérettel, aranynyal himzett, s drágakövekkel kirakott ruhában.

A lovag köszönt, felült lovára s belevágta sarkantyuját paripája testébe. Aztán elvágtatott. Mikor már messzi volt, visszafordult és búcsút intett. Majd tovaszáguldott és szem nem látta többé.

A tündérek is eltüntek a gyepről.

Ezenközben a gróf nagyon elbúsult a jobbágyok renyheségén s jónak látta megtérni őseihez. Egy utolsót sóhajtott:

– Én Fellegvári Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida örökös ura, Lárifári báró, Ispilánt herczege – s kiadta nemes lelkét.

Langli igen megsiratta őt s mikor könnyei kiapadtak, igy szólt testvéreihez:

– Flór, Eliant, menjetek ki az erkélyre, s nézzétek meg, nem jön-e a királyfi?

Semmit se láttak, Flór és Eliant.

IV

– Mily szép vagy, Flór, aranysárga ruhádban! – szólt Langli egy gyönyörü őszi este. – Szőke hajadnak fosztott selymét mintha bűbájos törpék fésülték volna meg, s a nefelejts nem oly szelid, nem oly kék, mint két édes szemed! Most már értem, mért nem jött a királyfi. A királyfi terád vár!

De Flór nem felelt. Flór a vadászra gondolt, a kivel nemrég az erdő tisztásán találkozott.

Langli, a ki, mióta apja meghalt, folyvást gyászruhát viselt, nap nap után kint ült az ó-torony erkélyén. A királyfit leste, a Flór királyfiját, a ki bizonyára utban volt már a Fellegvár felé.

– Porfelhőt látok – szólt néha. – Alighanem a királyfi jön.

De Flór sirva fakadt, s egy késő éjszakán megvallotta Langlinak a vadászt.

Langli megrémült.

– Nem, kis Flórom – szólt könyörgő hangon – te ezt nem teheted velünk. Nem felejtheted el ősz atyánk utolsó kivánságát, nem alázhatod meg az én gyászruhámat, büszkeségem és lemondásom sötét öltönyét. A királyfi már nem késhetik soká. Csak még egy kicsinyég várj, édes szerelmem.

Flór sirt és még sokáig gondolt a vadászra.

V

Rohant az idő, illantak az évek. Langlinak, a ki folyvást az erkélyen ült gyászruhájában, a hosszu várakozásban megdermedt a lába, s Flór homályosra sirta a szemét. Eliant egyedül járt le a rétre virágot szedni.

Eliant karcsú volt, mint a szarvas-ünő, s oly szeliden, annyi bizalommal nézett a világba, mint egy őzike, mely most lépett ki először sziklaodvából, s nem ismerve semmi veszedelmet, nem fél semmitől.

De a hogy hirtelen a pásztorra bukkant, a ki egy levágott fa törzsére könyökölve nézte az égen uszkáló bárányfelhőket, maga sem tudta mért, mégis megrettent.

A kis pásztor megnőtt azóta s már nem félt a fehér-ruhás lánytól.

– Jó napot, kicsi grófkisasszony – szólt vidáman, mert örült, hogy ujra látja a fehér pillangót – csak nem tőlem ijedtél meg?!

Eliant még soha se látott pásztort, de azért nekibátorodott és nem futott el.

– Megmutatom neked a legkisebb báránykámat – folytatta a pásztor. – Fehér, mint a frissen esett hó, s ezüstös csengő van a nyakán.

Eliant örült a báránykának, s kérte a pásztort, szedjen neki virágot.

Azután mindenfélét beszélgettek. A pásztor azt mondta neki:

– Kedves emlékeim, édes reménységeim kis pillangója, oly régen vártalak!

S attól fogva Eliantnak folyvást ez a pár szó járt a fejében.

Nem is titkolta el Flór és Langli előtt:

– Beszéltem a pásztorral, s nekem adta a legszebb báránykáját.

Flór és Langli nagyon megijedtek.

– Többet nem szabad lemenned a rétre – szólt szigoruan Langli.

– Kis Eliantom, felejtsd el a pásztort – könyörgött Flór – én sem gondolok többé a vadászra.

De Eliantnak hiába beszéltek.

– Vissza akarok menni a pásztorhoz – szólt másnap, makacsul, mint a rossz kis lányok. – Látni akarom a báránykámat. Báránykám fehér, mint a frissen esett hó, s ezüstös csengő van a nyakán.

Langli igen megharagudott, s nem engedte, hogy lemenjen a rétre. Flór pedig összetett kézzel kérte, hogy maradjon a toronyban, s igy suttogott a fülébe:

– A királyfinak ma vagy holnap meg kell érkeznie. Mit szól, ha megtudja, hogy nem várod jegyben, gyűrűben, hanem naphosszat künn csatangolsz a réten?!

És a két szomorú leány körülfogta a kis fehér ruhást.

– Emlékezzél vissza apánkra, Ispilánt herczegére! Igy szenteled meg végső akaratját?!

Eliant nem akart rájok hallgatni, de nénjei folyvást a halottról beszéltek neki.

– Még jó, hogy nem érte meg ezt a szégyent! – szörnyüködött Langli.

– Megfordul a sirjában – tóditotta Flór.

De Eliant csak a pásztorra gondolt.

– Virágot szedett nekem, s hogy kedvemben járjon, felkúszott egy gyopárért a meredekre, a hol a madár se jár.

– S nem gondolsz apádra, a ki az életedet adta?

– Kedves emlékei, édes reménységei pillangójának mondott! – suttogta Eliant.

– El kell szakadnod tőle – ismételte Langli.

– Oly régen várt! – könyörgött Eliant.

S egy ideig nem hajtott semmi szóra. De mikor egyszer zivatar rázta meg az ó-torony ablakait, s a szélvihar sirámában Langli felismerte apjuk szavát, megtört az akaratja. A rétre feketeség borult; a pásztor messze volt.

– Legyen – szólt Eliant.

– Jó leány vagy – szólt Langli – s a királyfi le fogja hozni érted az ég csillagait.

– Azért mindig ő rá fogok gondolni – sugta Eliant Flórhoz.

– Egy darabig – felelt Flór. – Aztán elmúlik minden.

VI

Eliant ajka szinte kicsattant a tüzes pirosságtól. A szeme égett, és házi dolgoktól formátlan, barnás kis keze remegett. Nem lelve egy pillanatnyi nyugtot, mint egy megszállott hánykolódott ágyában. És vére keringett, keringett szilajon.

A mult két kisértete ott ült az ágya mellett, mozdulatlanul.

Eliant szólt:

– Nézzétek meg, nem jön-e a királyfi?

Langli már nem igen tudott járni, és Flór csak keveset látott. A szürke kisértetek mégis összefogóztak s kimentek az ó-torony erkélyére.

De a királyfi nem jött.

VII

Sok év haladt el. A lovag, a vadász és a pásztor, csontkezüket szépen összekulcsolva, feküdtek a földben s Fellegvár leányai még folyvást várták a királyfit.

Szellemekhez hasonlatos árnyék-alakjaik meg-megjelentek az ó-torony erkélyén. Szürke ruhájukat látva, a libapásztor lányok ijedten futottak vissza a faluba, s a kis csordás fiu egy terebélyes fa mellől álmélkodva nézte szüntelen bolyongásukat. Sóhajtásaik elhallatszottak a rétre, s a faluban keresztet vetve beszélték, hogy husz év óta egyik sem evett s hogy a béna ismét jár, mint a hogy a hazajáró lelkek. De fergetegben kellett őket látni! Vad tánczot jártak a villám fényénél, s mikor a zivatar elvonult, üvöltésük betöltötte a tájt.

A Fellegvár pedig pusztult, egyre pusztult. Kövét belepte a moha; falai összeroskadoztak; ember, állat nem mert a közelébe menni. Utóljára már messziről is látszott, hogy csak pókhálóból vannak a falai. A hold keresztülsütött rajta.

VIII

Egy este roppant köd szállt a rétre. Ez a köd betöltötte a kunyhók piczi kertjeit, nehézzé tette az alvók lélekzetét, s teljesen eltakarta a Fellegvárt.

Reggel, mikor a nap ismét letűzött a rétre, a pókhálóvár és a gróf-kisasszonyok eltüntek. Szétfoszlottak, mint a köd és az álom.