Читать книгу Álomvilág: Elbeszélések - Ambrus Zoltan - Страница 23

A Szent-Izidor-kávéház fényesen ki volt világitva. Az apró kerek asztalok körül asszonyok és lányok ültek nagy füstfelhőben, mindannyian türelmesen, némelyek egy-egy nemes úr oldalán. A nagyobb társaságban ülő hölgyek többet ittak és többet beszélgettek; ellenben azok, a kiket nem környékeztek nemes urak vagy harczfiak, csöndesebbek és szomoruak voltak.

Alig hogy beléptek, Dom Gil figyelmét két hölgy keltette fel, a kik egy asztalnál ültek, de egy szót sem szóltak egymáshoz. Az egyik éltes delnő volt, s evett, a mennyire a fogai engedték; a másik fiatal leány. Ez nem evett, ellenben úgy nézett maga elé, mintha mindenen csodálkoznék: a sürgő-forgó pinczérlányokon, a pipázó harczfiakon, a faragványos oszlopokon, és a sárgaréz-amoretteken is, a melyek mézzel teli poharat tartottak eléje.

Dom Gil hirtelen elhatározással fölkelt, ott hagyta Dom Sanchot a gránát-vize mellett, s a hölgyekhez sietett. Asztalukhoz érve, levette birétomát, mélyen meghajlott és tisztelettudóan így szólt:

– Én Dom Gil vagyok, a zöld nadrágú.

A hölgyek előbb összenéztek, aztán mindaketten felállottak. Az éltes delnő lenyelt egy nagy darab süteményt, és helylyel kinálta meg Dom Gilt. A fiatal leány így szólt:

– Nevem Melancolia.

– Nemde, kisasszony – kérdezte Dom Gil – ön édes testvére ama nagyhirü Dulcineának, a kiért spanyolországi rokonom, az elmés, nemes Don Quijote de la Mancha epedett?! Vonásai és szende arczulata kétségtelenné teszik ezt előttem.

– Nem, uram – felelt a fiatal leány – én egyszerüen Melancolia vagyok.

– Ó, nemes Dom – vágott közbe az éltes delnő – ne ejtsék önt e szavak tévedésbe: Önnek van igaza. Húgom maga sem ismeri úri rokonságát, mert gyermekkorában czigányok rabolták el szüleitől, kik azóta meghaltak. Legyen üdvözölve asztalunknál!

Dom Gil leült, és jó sokáig maradt a hölgyek asztalánál, mert igen jól találta magát. Elbeszélgettek különböző szép dolgokról: a május hónap bájáról, az érett kor előnyeiről, és még sok egyebekről. Tulajdonkép csak az éltes delnő beszélt. A fiatal leány hallgatott, s nagy fekete szeme csodálkozva tapadt a Dom Gil ősz szakállára.

Mikor Dom Gil elhagyta a Szent-Izidor-kávéházat, jókedvü volt, és így szólt Dom Sanchohoz:

– Feleségül veszem e leányt.

– Vagy úgy?!.. – álmélkodott Dom Sancho.

De többet nem szólt egy szót se, mert Dom Sancho filozóf volt.