Читать книгу Álomvilág: Elbeszélések - Ambrus Zoltan - Страница 28

Dom Gilnek a házikója künn állott a város végén, közel az erdőhöz. A házikó előtt egy kis kék pántlika folydogált, melyet Dom Gil úgy hítt, hogy: a folyó.

Egyszer, a mint Melancolia egyedül üldögélt ablakánál, rokkáját pergetve, egy vándor tartott a kis kék viz felé, láthatóan azért, hogy szomjuságát oltsa. Vidám vándor volt; kakastollas kalapját félrecsapta a fején s harsányan fütyörészett.

A mint meglátta Melancoliát az ablaknál, hirtelen mást gondolt. Oda ment az ablakhoz s bekiáltott hozzá:

– Ereszsz be, szép virágszál.

– Nem – felelt Melancolia – ő igen különös ember, s én engedelmes szolgálója leszek.

De az ajtó nyitva volt, és a vándor bement.

– Csak egy csókot kérek – szólott a küszöbről. – De ha kettőt adsz, azt se bánom.

– Nem lehet – szólt Melancolia. – Ő igen különös ember, s én megígértem, hogy engedelmes szolgálója leszek.

– Ne tréfálj, lelkem – suttogott a vándor. – Szép asszonynak nem a rokkánál a helye.

– Ó – zokogott Melancolia – mily borzasztó, hogy meg kellett csalnom ezt az igen különös és igen derék embert!..

– Isten jó nap, szolgám – készülődött a vándor. – Még hosszu utam van, s mindjárt beesteledik.

– De hát kicsoda vagy? És hová méssz? Nem jössz vissza többet?

– A nevem: Soha Másnap – válaszolt a vándor.

Félrecsapta a kalapját és fütyölve ment tovább. Melancolia csudálkozva nézett utána.