Читать книгу Csillagom - Azaria Headly - Страница 4

1.

Megvan az az érzés, amikor a gyász annyira beköltözik a mindennapjaidba, hogy már észre sem veszed, mégis satuban a tüdőd, és úgy igazán, felszabadultan nem vettél levegőt már évek óta? Na, én aznap már három és fél éve nem vettem észre.

A mai nap pont úgy indult, mint az összes többi hétköznap. Megtartottam az óráimat, kávéztam, beszélgettem, még nevettem is. Senki sem tudta, hogy munkaidő után hová tartok és miért. Ez így van rendben. Mikor már az utcán jártam, azért a lábam remegni kezdett, de haladtam szigorú tempóban a célom felé. Kezemben a fekete sporttáskám, benne a holmim – mintha a bitófára váró vinné a saját fejének a kosarat.

Ilyen gondolataim voltak még akkor is, mikor végre bekanyarodtam az utca sarkán, aminek végén a sárga épület várt. Kikerültem pár járókelőt, elhaladtam egy étterem terasza mellett, és felnéztem, hogy sorra vegyem az ott ülő embereket. A kora májusi szél az arcomba fújt, és mire sikerült azt a béna, göndör tincsemet kifésülni a szememből, majdnem nekiütköztem az utolsó asztalnak. Reflexmosoly és „bocsi” az ott ülőnek.

Egy férfinak.

Egy hűha férfinak.

Álltam ott az asztal előtt, tiszta idiótát csinálva magamból, és nem emlékszem, végül tényleg bocsánatot kértem-e, vagy még mindig csak akartam, mire sikerült annyira összeszednem magam, hogy oldalra lépve elsiessek. Ehhez el kellett haladnom mellette. Nem is baj, addig legalább még lopva megnézhetem magamnak.

Magas, kisportoltan izmos felsőtestén fehér ing szürke nyakkendővel, de nem is ez fogott meg, hanem azon a durván jóképű arcán felbukkanó kisfiúsan huncut mosoly. Barna szeme csak úgy csillogott tőle, gesztenyebarna, hullámos, lazán rendezett hajába pedig kedvem lett volna beletúrni. Aztán, mint mikor elvágják a filmet, csodálásomnak keze vetett véget a táskámon. Úgy vette el tőlem, mintha az övé lenne, és egy pillanat múlva már mellettem állt.

Vagyis nem mellettem; felettem. Basszus. Zavarodottan összehúztam a szemöldököm.

– ­­­Majd én viszem­­­­­­­­­­­­­­ – szólalt meg lazán, még mindig mosolyogva.

Jézusom, hangja is van! Gyerünk, Lilien, mi a szarért tanultál ennyi éven keresztül, ha most meg sem tudsz szólalni?

– Nem, dehogy! – kaptam a táskám felé, de ő azonnal félre is rántotta, mosolya pedig még szélesebb lett.

Úristen, mennyire jóképű! Levegő, oké, igen, levegő kell. Minden további próbálkozás nélkül fordultam el és indultam tovább. Nem viccelt, tényleg jött utánam. Inkább vigye a táskámat, csak többet ne kelljen megszólalnom mellette.

– Hová megyünk? – kérdezte lazán, tartva velem a tempót.

– Két külön irányba – vetettem oda szárazon, amikor bekapcsolt bennem a szokásos védekező mechanizmusom.

Ne bízz senkiben, még akkor sem, ha maga álmaid férfija áll melletted! Elém lépett, kényszerítve ezzel a megállásra, elismerő félmosolyra húzta a száját, majd kinyújtotta felém a jobb kezét. Gyönyörű keze van. Izmos, napbarnított, erős… Nekem elég lenne csak a keze az egész pasiból, hogy egy életre eljátszadozzak vele. Vajon mennyit tudhat ez a kéz a gazdájával együtt? Olyan ideges voltam, mint az első napomon az egyetem nagyelőadójában. Akkor sikerült felülkerekednem rajta. Nézzük, most is sikerül-e! Határozottan tettem a jobbom a férfiéba, és a combjaim között érzett erős lüktetés jelezte, hogy bőrünk összeért. Az erős, férfias kézfogásától majdnem felnyögtem gyönyörömben, de aztán kapcsoltam: arra vár, hogy bemutatkozzak.

– Lilien James – kerekedett felül a jómodor.

– Lilien – ízlelgette a nevem.

A hangjától a meleg napsütés ellenére az egész testemet kirázta a hideg, aljas módon elárulva engem ezzel. A mindig higgadt, nyomás alatt is nyugodt reakcióim most felmondták a szolgálatot.

– Örülök, hogy megismerhetem, Lilien! – szánt meg a férfi. – Gabriel Woods – mutatkozott be ő is.

Hát, akkor ennyi. Életemben először gerjedek be úgy férfira, hogy nem kell magam győzködni: jó lesz ez, Lilien, előbb vagy utóbb, csak adj neki lehetőséget. Nem, itt nem volt szükség ilyesmire. Ha ez a pasi most azt kérte volna tőlem, hogy egy lábon állva adjak elő olasz operát a Vatikán főterén a pápa előtt, akkor megteszem neki. Teljesen elázott bugyival, a kezét szorongatva állok a tűző napon, az utcán, erre kiderül, hogy menyasszonya van. Szakmai berkeken belül mindenki ismer mindenkit, őt pedig nem nehéz figyelemmel kísérni. Papíron ezerszer láttam már a nevét, szaksajtóban és bulvárcikkben egyaránt. Mivel minden hivatalos eseményen megjelenik a párjával, a magánélete állandóan közszájon forog. A tudat, hogy esélyem sincs nála, furcsa módon Megnyugtatott, és végre tudtam normálisan gondolkodni.

– Nos, Mr. Woods, igazán köszönöm, hogy idáig elfáradt, de boldogulok egyedül is! – téptem volna ki a kezem az övéből, de ő a pillanat tört része alatt váltott erősebb fogásra, és nekem kedvem lett volna letérdelni elé.

Pedig dühös voltam rá. Mérges, mert ennyire tetszik, hogy levegőt is csak alig tudok venni tőle.

– Ezt nem kétlem – mosolyodott el őszintén.

Az eddig komoly, érett, férfias arc egy pillanat alatt lett kisfiúsan pimasz újra. Itt fogok elélvezni az utcán.

– Haragszik rám valamiért? – olvasott belőlem, mint egy nyitott könyvből.

Keze úgy szorult az enyémre, hogy a közöttünk lévő légtérbe behatoló levegőmolekulák is izgatottan zizegni kezdtek a kialakult feszültségtől. Gabriel azonban nyugodtnak látszott. Semmi nem árulkodott arról, hogy viszonozná az epekedésem. Ha el tudnék szakadni a tekintetétől, akkor az ágyékára vándorolna a pillantásom, és biztos vagyok benne, hogy a férfi éppen olyan jól kordában tudja tartani az izgalmát is, mint a mimikáját, vagy a teste egyéb, számomra öntudatlan reakcióit. Ízig-vérig profi. Most már nekem is illene annak lenni.

– Ami azt illeti, igen, bár olyan dolog miatt, ami önhibáján kívül esik – mondtam neki végre a saját hangomon, és újra megpróbáltam elhúzódni, de a kéz most vasmarokra váltott. Ráadásul egy óvatlan pillanatban a hüvelykujja a kézfejemre siklott, amitől alig észrevehetően megrándult a csípőm.

Mr Woods tekintete egy pillanatra másképp villant, szája egyik sarka aprót rándult elégedettségében. Aztán olyan gyorsan, mintha képzeltem volna az egészet, arcvonásai rendeződtek, és már újra a pókerarc nézett vissza rám. Tudja. A szemtelen. Csak játszik velem.

– Akkor sajnos kiengesztelni sem tudom, ha igazából nem én vagyok a bűnös, nem igaz? – Elmosolyodott, de ez a mosoly most nem volt őszinte.

Nem az az önkéntelen mosoly volt, mint az első vagy a második. Kiengesztelni. Szórakozik velem. Játszik, mint macska az egérrel.

– Azért én mégiscsak örülnék, ha megpróbálna kiengesztelni, Mr Woods! – viszonoztam a nem őszinte mosolyát.

Összehúzta a szemét és elengedte a kezem. A hirtelen jött szabadság levegőhöz juttatott, és felszabadultabb lettem tőle.

– Hallgatom, Ms James!

Nem szabad elfelejtenem, hogy a táskám nála van. Mint egy letétbe helyezett vagyontárgy. Nem tudok megszökni, míg ő el nem enged. Ő pedig csak akkor enged el, ha megkapta, amiért jött.

– Milyen céllal jött utánam?

– Mert ugye az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy cipekedő hölgyeknek segítsek az utcán?

– Az ön esetében? – nevettem el magam.

Barna írisze újra másképp villant, egyértelműen tudtomra hozva, hogy igazam van, terve van velem. Csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy tekintete nem indult felefedező útra a testemen, csak tartva velem a szemkontaktust szinte lyukat égetett belém. Valamit akar, de nem azt, amit én és a bűnös gondolataim. Viszont még így is kíváncsivá tett.

– Segíthet nekem a táskámmal, ha cserébe elkéri a személyi asszisztensétől a három hét múlva tartandó, Környezettudatosság mérnökszemmel konferencia anyagát, és fontolóra veszi végre, hogy előadót küld, aki bemutatja a cége tevékenységét egy órában.

Ha valóban annyira profi, mint amilyennek mondják, akkor ebből az egy mondatból is leszűri, hogy miért neheztelek rá. Az, hogy fontolóra veszi, ugyanakkor semmilyen további kötelezettséggel nem jár számára; tulajdonképpen megengedtem neki, hogy elkísérjen.

Mr. Woods nem mutatta jelét döbbenetnek vagy elutasításnak.

– Induljunk! – fordult abba az irányba, amerre találkozásunk előtt tartottam.

Nem ígért. Nem reagált. Követtem, és a lábaink egyszerre mozdultak a járda kövén. Hosszú, nagyon hosszú csend telepedett ránk. Annyira eluralkodott rajtam a feszültség emiatt, hogy szinte már bármiről beszéltem volna vele, csak ne kelljen csendben lennünk. Amikor felé fordultam, ő előre nézett, és széles, őszinte mosolyra húzódott a szája. Profilból is éppen ugyanolyan lehengerlő hatással volt rám, mintha a szemembe nézne. A táska a vállára vetve lógott, amitől olyan lazának látszott, mintha éppen golfozni menne a haverokkal.

– Hallgatlak! – mondta lágyabban, mint eddig bármikor, és bennrekedtek a gondolatok, amikor tudatosult bennem, hogy letegezett.

– Nem olyan helyre megyünk, ami neked való – mondtam már én is közvetlenebb hangnemben, mire felém fordult, megint azzal a kisfiús mosollyal.

– Vajon milyen hely lehet az, ahol nem tudsz engem elképzelni? – kérdezte, jót mulatva rajtam.

Ezek az utalgatások… Nem szégyelli magát? Párja van, és így incselkedik? A nő helyett is haragszom rá ezért. Ha én lennék a jegyese, zokognék egy sarokban összeroskadva.

– A nőgyógyászhoz megyek az utca végén – böktem ki végül.

Gabriel lelassított, majd megállt, és már harmadjára magasodott fölém.

– De akkor minek a táska?

– Utána még más dolgom is lesz.

Mégsem állhatok neki magyarázni, hogy éppen műtétre megyek, utána pedig egy éjszakára be kell feküdnöm megfigyelésre.

Összehúzott szemmel vizsgált, és igyekezett ismét belém látni.

– A segítséged a küszöbig szól – nyugtattam meg.

Bal kezem akaratlanul a karjára siklott, hogy nyomatékosítsam, amit mondok. Ezt meg mi a fenéért tettem? Nem vagyok normális! Gabriel a mozdulat elől először mintha elhúzódott volna, majd amikor hozzáértem, összerezzent, és a pillanatban, míg tenyerem hozzáért, megnyugodott. Az ing alatti a szálkás izmokra tapadt a tenyerem. Az áramütésszerű érintéstől elzsibbadtak az ujjbegyeim. Láttam rajta, hogy szeretne valamit mondani, de csak tépelődik magában.

– Hallgatlak! – mosolyodtam el, ismételve az előző kérdését.

Mégiscsak emberből van és érez. Válaszolni azonban sokáig nem válaszol.

– Bemegyek veled, ha utána beszélgetsz velem, míg tovább kísérlek.

Mérget vennék rá, hogy nem ezt akarta mondani, de okos. Bármi konkrétabbal áll elő, azonnal faképnél hagyom.

– Nemsokára házas ember leszel, Gabriel – mondtam ki először a keresztnevét, és vizsgáltam arcán a reakciót. – Közben idegen nővel mennél nődokihoz?

Olyan utálat futott át az arcán, amilyet csak ritkán látok embereken, és nem tudtam, hogy a megjegyzésnek szól, vagy magának az esküvő tényének.

– Nem a legjobb, ha az emberről ennyi mindent tudnak, nem igaz? – mosolyodott el keserűen. – Ha veled élnék, akkor számodra megcsalás lenne, hogy elkísérek valakit, akivel beszélgetek egyet?

– Már a gondolatát sem bírnám elviselni.

– Ez lenne a helyes válasz – nézett rám komolyan –, Alice viszont azt sem bánja, ha félrekúrok, mindaddig, míg a pénzemet költheti. – Szinte sziszegte a szavakat, ahogy kijöttek a száján.

Ez a beszélgetés sokkal mélyebbre sikerült, mint azt valaha is gondoltam volna. Ez a férfi nem szerelmes, és őt sem szeretik. Az előbb még az is meglepte, hogy felé nyúltam.

– Miért nem adod neki az összes pénzed és élsz egy egyszerűbb, de boldogabb életet? – kérdeztem félvállról.

Felkészületlenül ért, hogy hangosan felnevetett. Majdnem nem tudtam visszafojtani egy nyögést a hang hallatán, aminél szebbet még sosem hallottam.

– Akkor ő nyerne, én pedig utálok veszíteni – mondta most már lazábban.

– Egy kapcsolatról beszélünk, egy oldalon kellene állnotok.

– Sosem álltunk egy oldalon – rántotta meg a vállát. – Ha nekiadom az összes pénzem, és üres zsebbel becsöngetek hozzád, akkor befogadsz? – kérdezte hetykén.

– Persze.

Basszus, ezt meg mi a fenéért mondtam?

– Te most viccelsz! – nevette el magát ismét, szeme mégis szomorúan csillant.

Mikor észrevette, hogy ez feltűnt, elfordult, és zavarában a hajába túrt. Jézusom, mennyire szeretném ezt én is megtenni!

– Nem tudod, mit beszélsz! – fordult vissza felém, és most közelebb volt, mint eddig bármikor.

Úgy magasodott fölém, mintha élve szeretne felemészteni.

– Ha nem lenne menyasszonyod, akkor minden további feltétel nélkül befogadnálak! – kötöttem az ebet a karóhoz. – A pénz meg kit érdekel?

Ilyen abszurd dolgokról sem beszélgettem még soha.

– Nem szeretnél nekem dolgozni? – nézett le rám a fellegei közül.

– Ez most honnan jött? – kérdeztem tőle elkerekedett szemekkel.

– Válaszolj!

Nekem senki ne parancsolgasson! Legszívesebben a fejéhez vágtam volna, hogy nem vagyok a kutyája. Hogy kerültem én ide egyáltalán?

– Menj vissza dolgozni, Gabriel! – közelebb léptem hozzá, hogy kitépjem a kezéből a táskát, de annyival erősebb volt nálam, hogy esélyem sem volt.

Ő még nem végzett, tehát a letétbe helyezett tárgy nála marad.

– Miért lettél dühös? – kérdezte, de közben jót mulatott rajtam, ahogy elé hajolva erőlködtem a táskával.

Ágyéka egy vonalba került a fejemmel, erre azonnal felegyenesedtem.

– A sors a lehető legrosszabb módon szúr ki velem, pedig már amúgy sem vagyunk barátok – mondtam keményen.

– Nem az vagyok, akinek gondolsz – lépett egyet hátrébb, hogy megszabadítson a kínos helyzettől.

– Kinek gondollak?

– Erkölcstelen, gazdag fasznak, aki szórakozik a nőkkel, hogy egy éjszakára a leendő felesége tudta mellett ágyba vigye őket.

– Ezeket az információkat mind te hoztad a tudtomra néhány perccel ezelőtt – vágtam vissza keményen.

– Igaz – mosolygott –, de ennek okát nem kötöttem az orrodra.

– A faszt pedig már csak a lelkiismereted tetette hozzá veled – keltem ki magamból, és a táskámat feladva elindultam a sárga épület felé, miközben Gabriel hangosan felnevetett mögöttem.

Az orvos már vagy negyedórája vár rám. Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy miért is megyek most oda. Mesterséges meddőség. Ki kérne manapság gyerek nélkül ilyesmit?

– Teljesen igazad van! – fogta meg a kezem, hogy megállítson. – Nagyon régen nem beszélgettem úgy senkivel, hogy ne kelljen védenem magam, miközben én is bántok. Ne haragudj! – mondta halkabban. – Kezdjük elölről, rendben?

– Hagyj már! – húzódtam el. – Menj el! Épp valaminek a közepén vagyok, és szeretnék egyedül túllenni rajta!

– Beteg vagy?

– Nem.

– Akkor ez nem hangzik túl jól – mondta először meglepően emberien.

– Melyik része? – kérdeztem már oda sem figyelve.

Még két épület, és ott vagyok.

– Az egész – állított meg a karomnál visszahúzva. – Ne menj be oda!

Úgy fordított, hogy kénytelen voltam szemben megállni vele, de nem tudtam a szemébe nézni.

– Szeretnélek felvenni a cégembe! – mondta hirtelen.

– Micsoda? – kaptam fel a fejem. – Azt sem tudod, miből élek! – háborodtam fel. – És ha a testemet árulom éjszakánként? Nehezen férne össze a cégprofillal!

Gabriel szélesen elmosolyodott, kivillantak a fogai, és nem tudtam mást tenni, csak bámulni.

– Nyilván érdekeltséged van a környezetvédelmi konferencián való részvételünkben, tehát a szakmád közel áll a cégprofilhoz – válaszolt türelmesen. – De ha másodállásban a tested árulod, akkor az a te dolgod – válaszolta komolyan.

– Miért akarod, hogy neked dolgozzak? – kérdeztem az összes ellenállásomat feladva.

– Megérzés.

– Környezetmérnöki doktorim, hidrogeológiai mérnöki és épületgépészeti diplomáim vannak.

– Ez igazán impozáns, Ms James! – húzta össze a szemöldökét. – Jelenleg mivel foglalkozik?

Elfojtottam egy mosolyt. Ez most komolyan állásinterjút tart.

– Az egyetem földtani tanszékén dolgozom, mint geológus – válaszoltam komolyan.

– Beszél valamilyen idegen nyelven?

– Anyanyelvi szinten beszélek németül, spanyolul és olaszul.

Láttam, hogy Gabriel nagyot nyel. Sokba fogok neki kerülni.

– A talajvizsgálatokért felelős vezető pozíciója jelenleg betöltetlen a vállalatban, Ms James – mondta komolyan. – Feltételezem, nem okozna önnek gondot a teljes laboratóriumi munka koordinálása, jelentések készítése, és a kivitelezőkkel való kapcsolattartás.

– Attól függ, hogy mennyit fizetne nekem ezért, Mr. Woods? – kérdeztem, jót mulatva magamban.

– Egy hónap próbaidővel évi hetvenötezret – mondta, mire megszédültem egy kicsit.

Ha Gabriel nem fog meg, a járdára roskadok.

– Miért?

– Eleget tanultál azért, hogy végre jól is keress – mondta halkan. – Nem így érzed?

– Nem lenne helyes – suttogtam.

Menyasszonya van, emiatt számomra már csak munkakapcsolat lehet közöttünk. Ennek tudatában egész nap mellette lenni, vagy legalábbis látni őt… Minden alkalom felérne egy kínzással. Ráadásul ő lenne a főnököm… Merengésemből a telefonom csörgése zökkentett ki. Azt is elfelejtettem, hogy hol vagyok, nem hogy miért.

– Lilien James – vettem fel kapkodva.

– Üdvözlöm, Ms James. Dr. Konrad asszisztense vagyok, és azt a tájékoztatást kell adnom, hogy sajnos lekéste az időpontját. Ha szeretne újat foglalni, kérem telefonos egyeztetését – mondta szemrehányóan.

– Rendben, köszönöm, hogy felhívott! – tettem le a telefont, és ajkaimat összeszorítva néztem fel Gabrielre.

– Kösz szépen! – néztem rá villámokat szórva.

– Mondanám, hogy sajnálom, de én azért örülök, hogy megismertelek – adta vissza a táskámat.

Gondolom, nem szerette volna tovább feszíteni a húrt.

– Holnap reggel kilencre várlak az irodámban! – tette hozzá határozottan, és elindult visszafelé, amerről jöttünk.

Hosszú ideig álltam a járdán teljesen lefagyva. Hát ez meg mi volt? Egy évig készülök valamire, építem magamban a gondolatot, aláírom az összes papírt, eljárok minden orvoshoz, erre jön ez a koma, és húsz perc alatt mindent keresztül húz. Utána fordultam, de már nem volt sehol.

Ekkor vettem észre, hogy valami nem jó velem. Ugyanis azok a fránya mázsás súlyok, amiktől ezek szerint olyan régóta nem tudtam felszabadultan levegőt venni, ismerős teherként telepedtek vissza a mellkasomra. Hát, hiába volt a több évnyi csoportterápia. Nem érte el azt, amit Gabrielnek a puszta jelenlétével sikerült. Pár röpke percre elfelejtettem a gyászomat.