Читать книгу Csillagom - Azaria Headly - Страница 5

2.

Teljesen összezavarodva botorkáltam haza. A nappali kanapéjára dobtam a spottáskát, és arcomat a tenyereimbe temetve mellé roskadtam. Egyfelől átkoztam a helyzetet, amiért éppen ma tudtam összefutni ezzel a félistennel, másfelől viszont tekinthetem égi jelnek az időzítést. Ha hinnék még ilyesmiben. Nem, Gabriel szavai bizonytalanítottak el. Azt kérte, ne menjek be, én pedig fontolóra vettem, hiszen azonnal kérhettem volna új időpontot, mégsem tettem. Miért? Bosszantott, de közben jól is éreztem magam vele. Ez zavart össze.

Eltelt a délután, és én csak ültem kint a kertben. Végül is miért ne? Megnézem holnap ezt az új melót, még az is lehet, hogy tetszeni fog. Elvégre már kivettem a szabadnapot, és bárhol jobb lesz, mint itthon agyalni egyedül egész nap.

Reggel fáradtan, de összeszedetten léptem be a Woods-székházba, és az eligazítás után a tetőszint gombját nyomtam meg a lift panelen. Odafent egy magas, vékony férfi fogadott.

– Lilien! Végre személyesen is találkozunk! – nyújtott kezet nekem Gabriel személyi asszisztense.

– Szia, Taylor! – ismertem fel a hangot. – Meglep, hogy nincs hét fejem, és nem okádok tüzet, igaz? – ugratom azonnal.

Elég sokat zaklattam a környezetvédelmi konferencia miatt. Volt, hogy naponta rácsörögtem, mégis mindig fogadta a hívást.

Woods vállalata az egész építészeti szektort felbolygatta a nyugati parton. Mindössze pár év leforgása alatt váltak egyeduralkodóvá a piacon. Az ökológiai lábnyom csökkentésére tett számos intézkedésük pedig példátlan. Be akartam venni őket az egyetemi kutatásokba is, de Taylornál messzebb sosem jutottam.

No, de jelenleg van ennél nagyobb bajom is. Mindenesetre örülök, hogy Taylor nem akarja leharapni a fejem, sőt, annak is, hogy egyáltalán szóba áll velem a telefonbeszélgetéseink után. Olyan görcsben volt a gyomrom, hogy azt hittem, hányni fogok, míg felértem hozzá a huszadik emeletre, és ez még most sem lett jobb.

– Rámenős vagy, és ez nem egy rossz tulajdonság – intézte el egy vállrándítás kíséretében. – Nem hoztál véletlenül másolatot a diplomáidról és nyelvvizsgáidról? – kérdezte a férfi mosolyogva.

– De, igen.

Átadtam neki az elég vaskosra sikerült mappát.

– Szuper! – vette át tőlem a pakkot, majd belépett egy kis helyiségbe. – Szép mennyiségű publikáció! – füttyentette el magát. – Önéletrajzot is hoztál! Remek! – mondta kedvesen, míg beleolvasott a papírokba.

– Szia, Lilien! – lépett mellém Gabriel a semmiből. Összerezzentem tőle. – Gyere velem, kérlek!

Más volt, mint tegnap. Háromrészes szürke öltönyben állt mellettem, és nagyon távolinak tűnt. Szeme nem mosolygott, nem is csillogott.

– Félsz tőlem? – kérdezte minden érzelem nélkül.

– Kellene? – kérdeztem vissza.

– Nem harapok – mondta kicsit lazábban, és egy mosoly bujkált a szeme sarkában. – Menjünk! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és már indult is a folyosón a liftek felé.

Még intettem Taylornak, aki szomorú mosollyal köszönt el tőlem. Basszus, nem túl jó jel.

– Hová megyünk? – kérdeztem, amikor a lifthez értünk.

– Kimegyünk terepre, megmutatom a környéken folyó összes építkezésünket – mondta komolyan. – Késő estére érünk vissza – tette hozzá egyszerűen. – Remélem, mára nem volt semmilyen, a tegnapihoz hasonló programod! – fordult felém a liftben.

Nem válaszoltam neki. Hiba volt ma eljönnöm. A tegnapi heves reakcióim mit sem változtak. Ideges voltam, mert előre tudtam, hogy így lesz. Képtelen leszek kibírni vele kettesben egy egész napot.

– Tudom, jókor kérem, de szeretnélek tegezni – mondta, amikor kiszálltunk a mélygarázsban. – Persze, ha neked nem gond.

– Nem gond – mondtam csendben, míg beszálltam Gabriel mellé a fehér Tesla terepjáróba.

– Hová lett a feleselés?– mosolyodott el, mikor felém fordult, de válasz nélkül hagytam. Gabriel nagyot sóhajtott, miközben kihajtott a garázsból.

– Éhes vagy? – fordult felém.

– Nem tudnék most enni – mondtam, nézve magam mellett az elsuhanó épületeket.

– Kávét? – próbálkozott.

– Ki szeretnél engesztelni a tegnap történtek miatt? – fordultam felé, de kár volt.

Egy pillanatig sem bírom ezzel a férfival összezárva ezen a szűk helyen.

– Ez attól függ, hogy haragszol-e még rám? – mosolygott, miközben ráhajtott az autópályára.

Már attól is gyorsult a légzésem, hogy néztem, ahogy vezet.

– Magamra haragszom – mondtam csendesen.

– Három órát fogunk utazni, mire északon felérünk az első építkezésig, addig akár el is mondhatnád, hogy mi a gond.

– Másokat is személyesen szoktál kivinni, amikor felveszed őket? – kérdeztem, de nem néztem rá.

– Néhányukat igen – mondta komolyan. – Csatlakoztasd a telefonom, kérlek! – adta a kezembe a mobilját, és az ujjaink egy pillanatra összeértek.

– Akkor add a hüvelykujjad! – nevettem fel halkan, és elé tartottam az eszközt, hogy fel tudja oldani.

Majd az autó rendszerétől kértem egy kódot hozzá, amit beírtam a mobilba.

– Válassz zenét! – mondta Gabriel.

– Lehet, hogy most kiugrom az autóból, és ellopom az összes adatodat róla! – emeltem fel a telefont incselkedve.

– Mit szeretnél tudni róla? – nevetett fel Gabriel.

– Először is azt, hogy milyen alkalmazásaid vannak rajta – töprengtem. – Aztán megnézném a fotóidat – nevettem kicsit feloldódva.

– Akkor nyisd meg a fotóalbumot! – közölte félvállról.

– Persze!

Beléptem a zenék a közé, és döbbenten néztem fel Gabrielre.

– Benne hagytam magamról az aktfotóimat? – vigyorgott felém.

– Te rockot hallgatsz? – néztem rá lemeredve, és elővettem a saját telefonom, hogy megmutassam neki: a lejátszási listánk körülbelül hatvan százalékban egyezik.

– Válassz! – mosolygott Gabriel, de szó nélkül hagyta a kis bemutatómat.

Emotionless. Tökéletes.

– Aranyos – mosolygott Gabriel. – Én lennék?

– Hogy gyönyörű vagy-e, amikor alszol? – nevettem fel hangosan, mire belőle is kitört a nevetés.

– Nézd meg a fotóimat! – nézett át hozzám a túloldalra. – Nagyot fogsz csalódni.

– Nem szoktad megörökíteni életed nagy pillanatait? – döbbentem meg rajta, és félve léptem bele az albumba.

Üzleti tervek tömkelege, a menyasszonya által küldött és mentett szelfik különböző butikokból, az építkezéseken készített pillanatképek. Ennyi. „Disgusting now I see” szólt a dal a hangszóróból. Kirázott a hideg tőle.

– Nem én vagyok – suttogta Gabriel.

– Sajnálom – tettem le a telefont. – Indiszkrét voltam.

– Az engedélyemmel néztél bele – mondta Gabriel lágyan. – Ha szeretnéd, az üzeneteimet is elolvashatod.

– Mért tenném? – néztem rá döbbenten.

– Mert nincs semmi, ami arra utalna, hogy magánéletem is van – mondta szomorúan.

Mivel nem akartam tovább erről beszélgetni, választottam egy másik számot. FUN: We are young. Mosolyogva néztem rá, majd felhangosítottam a zenét, és ringatózva énekelni kezdtem. Gabriel hálásan csóválta a fejét, majd ő is csatlakozott.

– Neked nagyon jó hangod van! – néztem rá meglepetten.

– Azt mondják – mosolygott jókedvűen.

– Várj! Keresek valamit, ami illik a hangszínedhez! – pörgettem bele az előadói listába. – Ayreon! – visítottam fel. – Azt a kurva! A világmindenség legnagyobb zenéje!

Gabriel úgy nevetett, hogy öröm volt hallgatni. Felemeltem a telefont és készítettem róla egy képet. Nem lehet róla rosszat lőni. Egyszerűen jóképű, és kész.

– Legyen valami más – gondolkodott hangosan.

– Ed Sheeran? – néztem rá kérdőn.

– Szeretem a kissrácot! Válaszd az I see fire-t!

– Oké! Megéheztem – haraptam bele az alsó ajkamba.

– Hátul találsz kekszet, és azt hiszem, áfonyát is, de most nem tudok megállni.

A következő pillanatban kicsatoltam magam, és hátramásztam az ülések között. A csípőm egy pillanatra beszorult mozdulat közben, aztán rájöttem, hogy Gabriel válla szorított neki az anyósülésnek, utána már csak azt éreztem, hogy beleharap a fenekembe. Felsikítottam, de nem bírtam magamban tartani a nevetést.

– Basszus, nem hiszem el! – csúsztam a hátsó sorra. – Hogy tehettél ilyet? Most hogy szállok majd ki nyálas fognyomokkal a hátsómon? – próbáltam megnézni a szoknyám hátulját, de nem láttam semmit.

– Talán próbáld meg a tükörben! – nevetett Gabriel.

– Hallgass! – próbáltam komoly maradni, kevés sikerrel.

Az ülés alatt megtaláltam a kekszet és az áfonyát is, majd visszamásztam az ülésemre – ezúttal fejjel előre.

– Mutasd a feneked! – mosolygott Gabriel.

– Na, azt már nem! – adtam a szájába egy kekszet, mielőtt meggondolhattam volna, mit is teszek. – Egyél, addig legalább csendben leszel – vigyorogtam rá.

– Áfonyát kérek! – rágott hangosan, de ekkor hívták telefonon, és a zene elhallgatott.

A kijelzőn megjelent Alice neve és profilképe. Na, basszus! Gabriel a kormányon megnyomta a hívásfogadás gombot. Vajon miért nem tette a fülére a telefont, hogy ne halljam, miről beszél a menyasszonyával? Hirtelen nagyon elszégyelltem magam azért, amiket az előbb csináltunk. Pedig nem is tettünk semmit, csak jól éreztük magunkat.

– Alice! – szólt bele Gabriel a telefonba.

Hangja komoly, sőt inkább ellenséges lett.

– Te idióta! – hallatszott a köszönés. – Most érkezett meg a szombati bálra a ruhám, és tudod mi a nagy helyzet? – rikácsolt a hang a túloldalon.

– Mindjárt elmondod – mondta Gabriel végtelen türelemmel.

– Biztosan direkt szívattál meg, mert ugyan százszor kértem tőled, hogy az ekrü színűt rendeld meg, mert az fog színben a cipőmhöz illeni, te mégiscsak a csontszínűt vetted meg nekem. Most mégis hogy jelenjek meg ebben a göncben? Mondd meg!

Elhűlve hallgattam, ahogy ez a nő beszél a párjával. Egy ruha miatt?

– Mit szeretnél? – kérdezte Gabriel mélyet sóhajtva.

– Szombatra a ruhát, amit kértem! – mondta ordítva Alice, majd letette a telefont.

Nagyot nyeltem, majd tettem egy kekszet a számba, és minden további kérdés nélkül Gabriel szájába tettem három áfonyát.

– Mondd, amit gondolsz! – kérte, amikor lenyelte a gyümölcsöket.

– Mit számít, én mit mondok? – kérdeztem teli szájjal. – Tegnap óta ismersz.

– Azért én mégis nagyon kíváncsi vagyok.

– Elintézzem neked a ruharendelést? – kérdeztem komolyan.

– Nem is tudom – bizonytalanodott el Gabriel.

– Akkor legközelebb lenne kire fognod, ha elszúrod – próbáltam lelket önteni belé, mire válaszul ráharapott a szájában lévő ujjamra.

Nem engedte el, nyelvével finoman nyalogatni kezdte, majd a fogával elengedett, de nem hagyta abba. Egy pillanatra becsuktam a szemem, mély levegőt vettem, csak ezután reagáltam rá.

– Ezt ne! – húztam ki az ujjam a szájából, és csak remélni tudtam, hogy nem ázott még át a bugyim annyira, hogy a szoknyám is átnedvesedjen. – Harapós kedvedben vagy – próbáltam oldani a hangulatot.

– Mi fasz az az ekrü? – kérdezte Gabriel váratlanul, és belőlem úgy tört ki a nevetés, hogy alig kaptam levegőt tőle.

– Mi lenne, ha fogadnál Alice-nek egy személyi beszerzőt? – ajánlottam fel a lehetőséget.

– Hogy még több pénzemet költse el a még több ruhára, ami már be sem fér az öltözőbe? – kérdezett vissza Gabriel.

– Mi lenne az első dolgod, ha Alice nem lenne az életedben? – kérdeztem, hogy kicsit felvidítsam.

– Ájulásig dugnálak a hátsó ülésen – mondta Gabriel szárazon.

Húha. Azt hiszem, még levegőt is elfelejtettem venni. Ez nem munkahelyi zaklatás? Váratlanul ért ez a nyers kijelentés, de pár pislogás után válaszoltam.

– Hát, ez a lehetőség kétszeresen is elúszott, Gabriel – nyöszörögtem. – Egyéb?

– Farmert és pólót vennék minden vasárnap, aztán elmennék utazni. Minden szabadidőmben csak úton volnék egy új, ismeretlen hely felé – mondta halkan.

Újra csörgött a telefonja.

– Hallgatlak, Erica! – szólt bele, és én örültem, hogy végre nem rám figyel.

Össze kellett szorítanom a combomat, de csak még rosszabb lett tőle.

– Mr. Woods, holnap tizenegyre volt megbeszélve egy találkozója a Sollab Inc.-nel, de attól tartok, a talajvizsgálat eredményei miatt a találkozó elmarad – hallottam a női hangot a túloldalról, ami úgy remegett, mint a nyárfalevél.

– Miért, mi van az eredményekkel? – kérdezte Gabriel gyanakvón.

– A Greenerz a Sollab eredményeire hivatkozva megtámadta a portlandi beruházás engedélyét, mondván, az eredmények, melyekre a beruházás elkezdődött, hamisak voltak.

– Erica, kérlek, küldj el minden vizsgálatra vonatkozó anyagot Ms Jamesnek e-mailen, a feljelentést pedig küldd el Mr. Andrewsnak, hogy átnézze a jogi oldalát, a többit majd holnap megbeszéljük!

– Értettem, Mr. Woods – mondta a hölgy, és szinte hallottam, hogy fellélegzett.

– Volt már erre precedens? – kérdeztem Gabrielt, miután letette a telefont.

– Nem, még nem – mondta csendesen. – Jókor kerültél az utamba az utcán – mosolygott fáradtan.

Amikor megérkeztünk az első helyszínre, a beruházás már majdnem készen állt az átadásra. Gabriel lazán szállt ki az autóból, és visszavette magára az üzletember-énjét. Tartottuk a vezérigazgató és beosztottja távolságot. Egy egész lakónegyedet építettek fel a legmodernebb zöld technológiával. Minden épület passzív ház volt, és a közösségnek teljes önellátó rendszer lett kialakítva; mint egy űrhajó, amelynek évszázadokig szállítania kell az emberi fajt, elszigetelve minden mástól. Még soha nem láttam hasonlót sem. Bemutatkoztam a kinn lévő embereknek, majd felfedezőútra indultam az egyik házban. A leendő nappaliból meseszép volt a kilátás a környező hegyekre.

– Csodálatos, nem igaz? – kérdezte Gabriel mögém lépve.

– Fantasztikus – mondtam halkan. – Mint egy tündérmese!

Gabriel pontosan annyira jött közel, hogy éreztem a közöttünk vibráló levegőt. Aztán megéreztem, hogy kezei kétoldalt összefogják a hajamat, és félrehúzzák a jobb oldalamra. Majd ajka finoman a nyakamhoz ért a fülem mögött. Becsuktam a szemem, és kiélveztem minden egyes pillanatot. Ajka lejjebb indult, majd kicsit előre, finoman, alig érintve, majd óvatosan megharapta a fülemet és elengedett. Kinyitottam a szemem; már nem láttam magam mögött alakját az ablaküvegen. Miért csinálja ezt velem? Miért játszadozik? Tegnap ezzel akart elcsábítani idáig, de ma már nem értem. Nyeltem egy nagyot, és visszaindultam az autóhoz.

– Kávét? – kérdezte, amikor már vagy félórája felhúzott lábbal kifelé bámultam az ablakon.

– Valami töménnyel – dünnyögtem magam elé.

Gabriel megállt egy étterem előtt, és míg ő a kávéért állt sorba, én elmentem a mosdóba. Utólag már tudom, hogy akkor kellett volna magamhoz nyúlnom, hogy kielégülve menjek vissza mellé az autóba. Akkor talán a helyes döntéseket hoztam volna meg aznap. Az autóban iszogattam a kávém, miután megettem a szendvicset, amit mellé hozott.

– A következő megálló már a te szakterületed lesz. Ez az a beruházás, amivel most gondok adódtak. Gyanítom, a jövőheti földmunkából már nem lesz semmi – merült bele a szakmába egy pillanatra.

Ekkor kapott üzenetet Alice-től, hogy megrendelte-e már a ruhát.

– Gabriel, melyik az a kontakt? Hadd intézzem el! – vettem át a telefonját a kezéből.

– A te neved alatt van, Ingrid Wozik– mondta Gabriel.

– Tudod a telefonszámom? – ejtettem kezem az ölembe.

– Ha nem jössz el ma az irodába, magam hurcollak be – mondta, de nem volt fenyegetés a hangjában.

– Miért akarod ennyire, hogy neked dolgozzak? – kérdeztem.

– Mert nem hiszek a véletlenekben – mondta rekedten.

– Ó, a sors! – húztam el a számat. – Ő és én nem vagyunk túl jóban – mondtam szomorúan.

– A szüleid? – kérdezte.

– Még gyerekkoromban, anyukám. Aztán három évvel ezelőtt… – csuklott el a hangom, és nem tudtam befejezni.

Nagyon sokáig csendben voltunk.

– Én édesapámat veszítettem el – mondta Gabriel.

– Sajnálom – mondtam fásultan.

– Én is sajnálom – mondta, és megfogta a térdem, de most minden hátsó szándék nélkül.

A rét, amire hamarosan megérkeztünk, csodálatos volt. Csak álltam a közepén, és néztem a késő tavaszi virágokat. Aztán agyam munka-üzemmódba kapcsolt, és azonnal szakmai szemmel kezdtem el méregetni.

Gabriel zsebre tett kézzel állt a kocsi mellett és aranyosan mosolygott. Mint aki elhozta a gyereket a játszótérre.

– Forogj körbe! – mondta, amikor a derékig érő erdei füzike lila virágai közé értem.

Először nem akartam, de addig erősködött, hogy végül nevetve tártam szét a karjaimat, miközben lefotózott.

– Alice ki fog nyírni, ha meglátja – léptem oda mellé, hogy megnézzem a képet. – Hát ez… – dadogtam –, szép lett! – döbbentem meg magamon.

– Még jó! Gyönyörű vagy! – nézett rám Gabriel olyan meggyőződéssel, hogy elpirultam tőle.

– Mit vársz a mai naptól? – kérdeztem elérzékenyülve.

– Hogy megmondod nekem újra, mekkora fasz vagyok – mondta, és hátrasimított az arcomból egy hajtincset.

Ajkunk majdnem összeért.

– Nem vagy fasz, csak egy papucs, ami a te pozícióddal elég paradox – suttogtam az ajkait bámulva. – Tulajdonképpen miért vagyok itt? – léptem tőle távolabb, összeszedve minden maradék ellenállásomat.

– Mert tegnap le akartál rázni, és nekem szükségem van egy bizalmasra, aki nem fél tőlem és azt is megmondja, ha éppen szar döntést készülök hozni – mondta, szomorúan leengedve a kezét.