Читать книгу Hallatlan kiváncsiság - Gardonyi Geza - Страница 1

Bizony a karácsonfát a gyermekek meglátták.

Az apa ismerős székelytől vette a piacon és csak hazaküldte.

– Adja csak be a konyhába!

A két gyermek éppen ott volt. (Janika ötéves, Mancika négyéves.) Csak elámultak a nagy zsámolyka-lábu fenyőfán. Azelőtt Jézuska hozta a karácsonfát, nem székelyember. Éshát a karácsonfa ezelőtt tele volt gyertyácskával és csillogó ajándékkal.

Az anya meg is zavarodott.

– Az idén előreküldték a fát, – magyarázta a gyermekeknek, – és Jézuska majd itt rakja rá az ajándékokat.

A gyermekek elfogadták ezt a magyarázatot. Az utóbbi hónapokban sok mindenféle szokatlan történt velök.

Különösen Pistukának a távozása.

Pistuka ikertestvére volt Janikának, éshát már a mamuka keblén összeszoktak. El se lehetett képzelni, hogy valaha az életben elválnak. Egy órára se lehetett elképzelni, hogy elválnak.

Az őszszel aztán mi történik:

Pistuka egyszercsak hallgataggá válik. Se étel, se játék nem kell neki. Szédül a feje, és tüzes-meleg a homloka. A kezecskéje is. A házban orvos bácsi jelenik meg. Pistukát beviszik apukának a dolgozó szobájába. Ott le is fektetik. Vaságyacskát hoznak, abba fektetik.

Janika aggodalmasan nézi és hallgatja, hogy mik történnek Pistukával? Csak Mancika játszik tovább: öltözteti a bábuját, mintha semmi se történt volna.

Mikor az orvos bácsi eltávozik, Janika felnyullászkodik a kilincshez: most már talán be lehet menni Pistukához?

Anyuka azonban visszaparancsolja:

– Mit akarsz? Látod, hogy fekszik.

– Én is fekszek.

S a beteg megszólal:

– Hadd jőjjön be Janika.

– Nem szabad!

S mamuka ráfordítja a kulcsot az ajtóra.

Janika elszontyolodik. Mancival ő egymaga nem tud játszani. Egy óra múlva odamegy megint az ajtóhoz. És kiált:

– Pistuka!

– No? – hangzik bágyadtan belülről.

– Soká fekszel még?

– Nem tudom.

– Ne feküdj sokáig.

– Nem is.

A beszélgetésnek mamuka vet véget:

– Mit kiabálsz itt? Zavarod a szegény beteget!

Mamuka igen haragos. És a szeme csupa könny.

Délben megérkezik apuka. Professzor ő a gimnáziumban. Aki professzor, mindent tud. De itt olyasmi történt, amiben ő sem bizonyos, mert igen csóválja a fejét, és igen gondolkodik.

Délben megszólal Janika:

– Pistuka nem eszik velünk?

– Nem.

– Mikor mehetek be Pistukához?

– Majd ha meggyógyul.

– Mikor gyógyul meg Pistuka?

– Majd az orvos bácsi megmondja.

Az orvos bácsi el is jár a házhoz. Kétszer is egynap. Aztán háromszor is. Pistuka már nem felel, ha Janika kiált az ajtónál. Mamuka egyre többet sír.

Egyszer aztán apuka is sír, és azt mondja:

– Most már bejöhetsz Pistukához.

Hát csuda azt látni: két igen nyúlánk gyertya… Sok virág között kis ezüst koporsó… Kis ezüst koporsóban Pistuka.

Az-e?

A cseléd fölemeli Janikát.

Hát csakugyan Pistuka. A szeme be van hunyva, és az arca igen fehér.

– Pistuka, – szólítja halkan a kis testvér.

Pistuka azonban nem nyitja ki a szemét.

És nagy a sírás a házban mindenfelé: szobában is, konyhában is.

– Nincs többé testvérkéd! – sírja mamuka.

Janika is sír, dehát reméli, hogy majdcsak történik valami, és Pistuka megint fölkel.

Másnap azonban beszögezik Pistukát és elviszik. Szép hintón viszik, éneklések és beszédek között. Gödörbe bocsátják a temetőben.

– Vess rá te is egy marok földet.

Janika csak akkor látja, hogy igazán nem lesz többé testvérkéje. Sír és napokig sír. Játékra nincs kedve.

– Kivel játszszon?

Csak Pistukával lehet játszani, – Pistuka meg nincs többé.

Ha nem sír is, üldögél, mint a beteg madár.

És semmi ajándék, semmi kedveskedés meg nem vígasztalja.

– Mér halt meg? – kérdezi szomorúan, – mér halt meg?

– Isten vette el.

– Mér vette el az Isten?

– Hogy angyalka legyen.

– Hát akkor én is…

Mamutra sírva ragadja karjai közé:

– Nem, te nem!

Mindezek zavaros ügyek és gondolkodásra késztők. Janika naphosszat üldögél a zsámolyon, és bágyadtan néz maga elé, mint a lógófejű vének.

Mégis az, hogy angyalka lett a testvérkéjéből, valamennyire megnyugtatja. Látta már a nyáron a csillagokat az égen. Akkor mondták neki, hogy azokon túl laknak az angyalok. Hát Pistuka is már ott lakik, és ő is angyal.

És Janikának lassankint megtér az étvágya is, és játszik, – amennyire lehet, – Mancikával.

A karácsonfa tehát megérkezett volna egyelőre pőrén. Be is állították apukának a dolgozószobájába. Dehát még karácson három alvás. Azalatt sokat tünődhetnek, hogy milyen lesz majd a nagy karácsonfa? Milyen lesz, ha majd Jézuska megrakja ajándékokkal.

Az már magában is örvendetes bizonyosság, hogy a fát előreküldte. Az utóbbi hetekben nem egyszer történt, hogy mamuka kétségeskedett a karácsonfa megérkezésén. Mindig kétségeskedett, valahányszor játék közben megkülönböztek és Mancika panaszkodott. Hiába: Mancika a gyöngébb fél és igen árulkodó természetü, és két oktávval feljebb rí, mint az ügy természete szerint ríhatna. Janika bele is zavarodik mindig a mentegetődzésbe: neki is két oktávval feljebb kellene mentegetődznie, de a tulságoskodást csak a hosszúhaju érti. Hát csak ennyit tud mondani:

– Mancika kezdte…

Mamuka igen haragszik:

– Nohát nem kaptok karácsonfát, – mondja határozottan, – Jézuska csak a jó gyermekeknek hoz, tudhatjátok.

A két gyermek elszontyolodik. Dehát hiába: vannak olyan percek, hogy teljesen megfeledkezik a gyarló ember a karácsonfa feltételeiről.

Node hálistennek, Jézuska figyelmét mégis csak elkerülte valahogyan a sok rosszalkodás. Most már apuka se kétségeskedik. Sőt délben meg is kérdezgeti:

– Mit szeretnél, hogy hozzon a Jézuska.

– Konyhát, – mondja Manci.

– Csákót és kardot, – mondja megvidámultan Janika.

– Képeskönyvet, – mondja Manci.

– Nekem is. Amelyikben oroszlán is van, olyat.

– Az enyimbe páva legyen és trucc.

Apuka rábólint:

– No csak imádkozzatok este szépen, és kérjétek a Kisjézuskát, hogy hozzon.

S a két gyermek imádkozik is az ágyban:

– Édes Jézuska, hozz nekem konyhát és sok főzőedényt, és kis mozsár is legyen benne, és tésztareszelő, és képeskönyv, amelyikbe trucc meg páva.

– Édes Jézuska hozz nekem csákót és kardot, és hintalovat, és puskát. Mert én mindig jó leszek. Oroszlánt is a képeskönyvbe, ahogy ordít.

Végre az utolsó alvásból ébrednek.

– Ma fog jönni?

– Ma.

A két gyermek igen nyugtalan. Játszanak, az építőszekrénnyel játszanak, de csak mintha fizetésért játszanának. Mancika szokatlanul szemtelen. Janika már már neki is görbíti a tíz ujját, hogy a hajába kap, de szerencsére még a kellő pillanatban rezzen eszébe a karácsonfa…

– Megállj, iszen, – mondja, – majd holnap!…

S enged Mancikának. Építenek tovább unalommal.

Délután azonban már éppenséggel érdektelen minden játék. Mindegyre kérdezgetik:

– Soká lesz még este?

Apukával is szeretnének beszélgetni, kérdezgetni mindenfélét a karácsonfa felől. De apuka csökönyösen bezárkózik a dolgozószobájába. Ha ki is lép, ráforditja a kulcsot.

Pedig valahányszor kilép, Janika egyszerre ugrik és robog eléje az ebédlőszobán át.

– Itt van már?

– Mondtam, hogy ne nyugtalankodjatok. És idejönnötök nem szabad!

S titokzatosan suttogja:

– Az angyalkák már itt vannak: dolgoznak a karácsonfán.

A két gyermek szent megrettenéssel bámul.

– Az angyalkák?…

– Csitt! Nem szabad róla tudni. Csak éppen, hogy titkon mondtam. Huzódjatok vissza a szobába! Ki ne mozduljatok onnan, mert az angyalkák nem szeretik.

A két gyermek visszavonul. Főzni próbálnak a Mancika konyháján, de Mancikát magát sem érdekli most a főzés. Hiába, nem lehet játszani, nem lehet. Apuka szobájában vannak…

Röpködnek-e vajjon?

Röpködnek, bizonyosan röpködnek, merthiszen szárnyuk van. Ha az ebédlő-szobában szabadna játszani… de nem szabad.

Janika különösen izgatott. Fel és alá jár a szobában. Az ablakon is kipillant. Odahuzza a széket és feltérdel: néz, néz ki az ablakon rézsút, hogy az orrocskáját majd széjjelnyomja, – néz apuka ablakja felé. Megint lekászolódik, visszatér az ajtóhoz. Felnyul a kilincsre, megnyomja. Újjnyira nyitva hagyja az ajtót és fülel, fülel, néz az ebédlő-szobán át az apuka ajtajára.

Olyan érdekes ajtó nem volt még a világon soha!

S a titokzatos ajtó megint nyílik. Apuka kilép. A tiz ujja maszatos, aranyporos. A szeme könnyes. A konyhába igyekszik. Amint Janikát meglátja, rögtön bezárja az ajtót. A kulcsot is levonja.

– Mars be!

Janika visszavonul.

Apuka sokáig künn időz. Mikor visszatér, Janika egészen ott áll lábujjhegyen a titokzatos ajtónál, és hallgatódzik.

Apuka a fejét csóválja.

Janika lábujjhegyen fut hozzája.

– Apuka, én csak…

– Hát nem várhatsz? Hiszen már mingyárt alkonyodik!

– De apuka én…

– Micsoda erőszakos ember vagy te! Mars be!

És toppant is haragjában.

– Apuka, – könyörög remegve Janika, – csak egy picit… egy picikére talán… nyitva hagyhatná az ajtót…

Szinte egész testében reszket. A szeme csupa tűz és esdeklés.

Apuka azonban hajlíthatatlan.

– Nem szabad, no nem szabad. Hallatlan kiváncsiság! Hányszor mondjam még, hogy az angyalkák nem tűrik! Értsd meg, hogy az angyalkák nem tűrik!

– De én csak éppen, hogy csak egy picit, egy igen picit benéznék, hogy… hogy… csak azt nézném, hogy… hátha köztük van Pistuka is?