Читать книгу Hallatlan kiváncsiság - Gardonyi Geza - Страница 4

Mozgó-fénykép-fölvétel a Siralom völgyéből.

Reggeli óra a városházán, – egy alföldi városban.

A rendőrség folyosója a legmozgalmasabb. Kedvetlen arcú panaszosok; földre bámuló panaszlottak; fáradt arcú rongyos csavargók, akiket éjjel a hidak alól húztak ki; festett képü esti denevérek; egy mezitlábas álmos koldus; egy félszemre bekötött fejü és karcolt orrú parasztasszony.

Az ajtón komoly betük:

Kihágási biróság.

A komoly ajtó előtt Vicián őrmester: kis peckes, deres ember, magassarku csizmában. A hóna alatt nagy kékkönyv, – a Rabok könyve.

A folyosó ablakán át beszálló júniusi verőfényben aranypor gomolyog.

És csend.

Egy suszterféle aggódó szemü ember pólyás csecsemőt tart a karján. A zsebéből szoptatós üvegnek a gumija lóg ki. A lábaszára mellett egy négyéves szöszke fiúcska, meg egy hároméves még szöszkébb úri leányka. Fehér almaképüek. A fiúcska bársonyruhás és tányér-galléros, de meztelen a lábacskája. A leányka térdig-szoknyás és sárgacipős.

Mind a kettő félő szemmel bámul a kapitány ajtaja előtt ácsorgó csoportra.

A leányka felnéz az emberre, mintha toronyra nézne a torony tövéből:

– Hoz cukrot a mama?

A fiúcska is felnéz:

– Hol a mama?

Az ölbeli apróság nyefeg.

A három kis úri gyermek bizonyára nem azé az emberé. Borzas varju mellett sárga kiscsirkék.

Állnak, várnak a verőfényes ablakboltozat alatt. Senki se halad el mellettök, hogy egy percre rájok ne csodálkozzon.

– Kié ez a két gyönyörü?

– Egy asszonyé, – feleli mogorván a varjú. – Le van tartóztatva…

A két csirke félve simul az ember lábaszárához.

Aztán megint ujra-kezdődik:

– Milyen cukrot hoz a mama?

– De soká nem jön.

– Ne nyugtalankodjatok! – mordul le a varju. – A mama már jön. Lent jön valahol az utcán. Neked Gyuszi mézeskalács-huszárt hoz. Neked Irma cukorbabát. Hogy az Isten akárhová tegye!…

A félszemre bekötött fejü parasztasszony elgyönyörödve néz a két gyermekre. Elővonja a hóna alól a motyóját, és arasznyi hosszú szentjánoskenyeret vonszol ki belőle. Háromfelé töri.

– Netek édeskék, egyetek!

Egy betegszinü ügyvéd andalog a folyosón, az is megáll a gyermekek előtt. Csodálkozva néz. És szól az embernek:

– Tán ezeket is dróton fogta?

– A zselléremé, – feleli kedvetlenül az ember. – Egy asszonyé. Hogy az Isten akárhova tegye!…

Az ügyvéd odább andalog. Az utcai lányok közül elvigyorodik az egyik.

– Hisz ez a pecér!

Egy molnárszín-ruhás agg öregúr jelenik meg a folyosó végén. Keztyűs, és komolyan pislog a pápaszemén át. Laposra vasalt nadrágja ide-oda leffen sovány lábaszárán. Ezüst fogantyús botja egyet-egyet koppan a folyosó kockás kövein.

Megáll és a földre bámul.

Mögötte egy zöld-nagykendős púpos öregasszony csoszog. Az is megáll, míg az öregúr bámul. Aztán, az öregúr tovább indul, az öreg zöldkendős is a nyomában csoszikál.

A beteg ügyvéd már visszafelé andalog. Köszön az öregúrnak és kezetnyujt:

– Jóreggelt tanár úr! Tán ügye van itt?

Az öregúr kedvetlenül legyint:

– Boszantó! Megloptak! Kedves emléktárgyam volt. A tanítványaim adták! Gaz nép! Elfogattam. Behozattam.

A városház tornyán méltósággal kong-kong a kilenc. A folyosón egy szürkeszakálu és szelid-arcu úr jelenik meg. Fekete szalmakalap a fején, elefántcsontos bot a kezében. Rövid szakála kétfelé van az állán fésülve. A rendőrök szalutálnak neki.

A kutyapecér is előbbre lép:

– Kapitány uram… ezek a gyerekek… Mit csináljak ezekkel a gyerekekkel?

– Mingyán, mingyán! Csak sorjába.

Köszön az öreg tanárnak és az ügyvédnek. Vicián őrmester benyitja az ajtót, s nyitottan hagyja. Szalutál.

A kapitány bebocsátja maga előtt a tanárt. A zöld-nagykendős öregasszony is besurran a kapitány mögött. Az ajtósarokba áll és tisztelettel köhécsel.

Árnyékos, hűvös szoba. A padlón öntözésnek a kígyóvonalai. Dohányszag.

A kapitány lerakja szép nyugodtan a botját, kalapját. Az asztali csengőt megrázza.

A mellék-szobából Mihálovics irnok lép be, – alázatos pillantásu kis fakó ember. Kívülről a könyves őrmester.

– Tehát az az asszony, – kezdi hivatalos egykedvüséggel a kapitány. – Hozza fel Vicián azt a tolvaj asszonyt, akit a tanár úr panaszol.

Leülteti a tanárt a barna viaszosvászon diványra.

S pipát vesz fel az asztalról, hosszú szárut, ezüstperemest. Tömi gondosan. Gyujtja figyelemmel.

– Más nem veszett el? – kérdi a közepén folytatva az előtte való napi panasz-ügyet.

– Csak a szopóka, – feleli a tanár.

– Csak a szopóka, – ismétli visszhangként a kapitány, miközben szórakozott arccal néz az aktába.

A tanárt érzékenyen érinti ez az egykedvüség.

– Csak a szopóka, – mondja indignálódva. – Csak a szopóka, de kedves emlék. Mondtam… Ha gyermekem halt volna meg, nem sajnálnám talán annyira…

És megdörzsöli ráncos vén homlokát.

– Tehát csak a szopóka, – ismétli a kapitány.

– Hát a tojás? – szólal meg a fogatlanok sápogó hangján a zöldkendős asszony, – három tojás, meg az aszalt cseresznyéből azon melegen elvitt az a gyüttment legalább is három marokkal. De talán négy is volt. Az egész télre való…

– Maga hallgasson, Borcsa, – szól rá szeliden a tanár. – Tojás meg cseresznye az nem érték.

– Nem érték? – képedezik az asszony. – Magának az nem érték? Három napig rakom a remibe. Tisztogatom, szárítgatom, vesződök vele. Az a tanár úrnak nem érték?

A tanár rázza a kezét:

– Hallgasson. Maga hozta azt az asszonyt. Azt mondta: Végre megtaláltam, aki nekünk való.

– Hát ki is gondolta volna tekintetes kapitány úr, – sápog az asszony még boszusabbra gerjedő hangon. – Ahogy bemegyek a templomba, hogy hamarosan elmondok két miatyánkot, – egyet magamért, egyet a tanár úrér, – hát ott eregeti a könnyét az az asszony a Mária-kép előtt. Hogy aszongya:

– Mária! Mária…

Megesik a szívem rajta. Hogy csak magunk vagyunk a templomban, megszólítom, hogy mondok:

– Mi baja lelkem? Ihi-khihi… Ihi-khihi…

S a történet köhögésbe fullad.

A tanár leveszi a pápaszemét és gondosan törölgeti a zsebkendőjébe. Hogy az asszony elakad, nyugodtan folytatja:

– Mert tetszik tudni, hogy ez a tisztes aggnő már harmincegy éve gazdasszonyom, segítőt akarunk, azaz hogy keresünk, – akarunk germanizmus, – mert ez a tisztes aggnő már nem látja a pókhálót. Lóg a plafonról, – nem látja. Lóg a szekrényről, nem látja. Hiába: a vén szem gyönge. Betálalja a legyet is a levesben…

– Az megesik, – vág közbe cikogásában is a tisztes aggnő.

– Megesik, – hagyja rá jóakaratuan a tanár. – Ámbár mindennap… És tegnap kettő. Nem vagyok én fecske. Tehát ez a becsületes aggnő, régi gondviselőm, szakácsném, inasom stb. egyszemélyben…

Az ajtó nyilik, s az őrmester beereszt rajta egy kék-bluzos és sárgaövszíjjas fiatal úri forma asszonyt. Sovány, májfoltos, kishomloku nő. A fején divatjamult Nitouche-kalap. A lábán félretaposott sarku sárga félcipő. Apró szemét ólomszín árnyék környezi. Sír.

– Ilyen szégyen!… Ilyen szégyen!…

A kapitány már a karosszékében ül, és nyugodtan pipázik.

– Magára az a vád, hogy néminemü szabálytalanságot követett el. Ugyanis…

Beleforgat az előtte heverő iratokba, s folytatja:

– Ugyanis: szekrényt tört fel, és ellopott egy borostyánkőből való szivarszipkát.

– Én? Az a mindenható Isten tudja…

– De a tanár úr is tudja. Szekrényfeltörés… Ezér legalább is három hónapot fog ülni, atteremtésit.

A tanár haragosan koppantja a botját a padlóhoz:

– Megtanítják!…

A tisztes aggnő összecsapja a kezét:

– Ilyen!…

A vádlott asszony kinlódó szemmel tiltakozik:

– Én a szekrényt nem… Hiszen benne volt a kulcs mindig…

A kapitány a fejét rázza:

– Minek magának a szivarszipka? Szivarozik maga?

– Oh Istenem… Én oly ártatlan vagyok…

– Hát akkor minek vitte el a szipkát? Vicián küldjön át a zálogházba, hogy tett-e be oda valaki tegnap vagy tegnapelőtt egy borostyánból való szivarszipkát?

Az asszony szinte kiáltva tiltakozik:

– Én nem vittem el! Nem tudok róla! Én kérem úri családból származtam…

– Az, – sápog rá az öreg nő, – teherhajón jött ide Szolnokról. Ingyen hozták. Maga beszélte. A sót összesöpörte a tenyerével a bótban a fődrűl, a poros pallórúl. Ezt meg a Vica látta, az adótisztnénak a szógálója.

– Maga hallgasson! – szól rá a kapitány.

S a vádlottra néz:

– Tehát nem maga vitte el.

– Neeem; kapitány úr. A mindenlátó Isten…

– Dehiszen más nem járhatott ott! A tanár úr panasztétele szerint…

S a papirosra néz.

– Mondjuk csak panasznak, – szól csendesen a tanár a mutató ujját megemelintve. – Tétellel germanizmus.

– Tehát panasza szerint: ő a belső lakosztályban…

– Szobában, – javít ismét a tanár.

– Tehát szobában ült. Kis Borbála gazdasszony pedig a konyhán foglalatoskodott. Maga akkor takarítással bizatott meg a gazdasszony által.

– Volt megbizva, – morog a tanár. – Be kell csukni a bestiát!

S fejet ráz:

– A kell is germanizmus.

– Úgy, úgy! – sápog Borbála asszony.

A kapitány türelemre intő kézmozdulattal:

– Előbb meghallgatjuk kérem. Tövirül-hegyire.

– Tiszta ártatlan vagyok, – szakadoz fel a szó a vádlott melléből. – Ez a vén satrafa…

– Sátorfa! – javít a tanár.

Borcsa asszony meghördül. De a köhögés épp a torkán van, hát a szó bennreked.

Az őrmester belép:

– A zálogost épp az útcán találták, jelentem alássan. Bejőjjön?

A tanár a fejét rázza, de mielőtt szólhatna, az őrmester vissza kilép a folyosóra, s a helyén egy rövidre nyirt haju potrohos úr állapodik meg. Vastag gyűrű az ujján, vastag aranylánc a potroha fölött. Fekete gurgula szeme keleti utazásokat juttat az embernek az eszébe.

– Hivatni méltóztatott?

– Ismeri ezt az asszonyt?

A gyűrűk és láncok embere a szeméhez ernyőzi a kezét, s rásunyorit az asszonyra.

– Mintha láttam volna kérem.

– Valami dohányzószert nem tett zálogba ott?

– De igen, igen: egy borostyán-szipkát. Éppen itt van nálam. Nyolc koronát adtam rá.

S a felső zsebébe nyúl. Arasznyi hosszu vöröstokos szipkát von elő. Szétpattantja a tokot, s az asztalra teszi.

A tanár fölkel, s a botjára támaszkodik:

– Csak nem szítt tán belőle?

– Nem, kéremalássan, nem.

– Ez az! – sápog Borbála asszony.

S a szeme boszúsan villog a vádlottra.

– Tehát ez a nő volt? – Biztosan emlékszik?

– Ez volt.

A vádlott asszony a szemére nyomja a zsebkendőt és zokog.

– Istenem, Istenem… olyan nyomorúságba keveredtem… És gondoltam, nem kérek előleget, mert azt nem szeretik… És a gyermekeim… óh a szegény kicsinyek… A Tiszába hányjam-e őket, mint a macskakölykeket?… Az egyetlen jó uram három hónapja halt meg. Csak pallér volt szegény. Annyi pénzünk se maradt, hogy gyászruhát csináltathattam volna… Két évig betegeskedett… Ki gondol az özvegyen maradttal? Meg a kis árvákkal? Az Isten? Nohát akkor engem az Isten juttatott ide. Tegnapelőtt egy fazék tej kellett volna. A gyerekek csak száraz kenyeret ettek reggel. Istenem, – így imádkoztam, – egy kis tejrevalót engedj szereznem! És akkor láttam meg a drága szép szert a szekrényben. A kulcs benne volt. Gondoltam: ugyse szivarozik a tanár úr, ha el van téve… és mihelyt az első pénzt megkapom a tanár úrtól, kiváltom, visszalopom…

Mindez keserves zokogás-zihálás közben adódik elő. A kapitány ezalatt hivatalos hangon diktálja mondatonkint az itéletet. Tatik-tetik minden mondat. De a tanár már nem javít. Borcsa asszony is haragos szemmel lesi az itéletet.

Azonban még sok tatik-tetik következik addig Mihálovicsnak buzgón serceg a tolla. A kapitányt meg nem érdekli az asszony élettörténete, hogy hogyan jött el Szolnokról egy kis batyuval és három gyermekkel. Hogyan kapott végre szállást a kutyapecérnél (óh jaj) előpénz nélkül. És hogy az az ember hogyan gondozza a gyermekeit, míg ő dolgozni jár.

– Ha az a jó ember nincsen…

A kapitány emelt hangon végzi:

– Minek okáért nyolc napi elzárásra és a nyolc korona megtérítésére itéltetik.

Az asszony térdre rogyik:

– Kegyelmezzen meg biró úr! A kicsinyeim… óh a kicsinyeim…

Borcsa asszony haragosan néz:

– Csak?

A tanár is elégedetlenül rázza a fejét.

A biró vállat von.

– Kérem, ha nem a 126. paragrafust veszem, az asszony hónapokig itt lesz zárva. A szipkát élvezeti cikknek minősitettem.

– Legalább a gyermekeimnek hadd szóljak kérem, annak az embernek, aki áll az ajtó előtt. A pecér…

– Vicián küldje be a pecért.

Az ajtó kitárul. Az asszony ott térdeltében a gyermekei felé tárja a karját.

A két gyermek az anya láttára nagyörvendezve, vigan berobog.

– Mama! Mamuka!…

S a nyakába esnek.

– A mézeskalács-huszárt…

– A cukorbabát…

– Óh édes pintyőkéim! Kis pintyőkéim!… (S a csecsemőért nyúl. Szerető pillantást vet könnyharmatos szemével a picire, és hálásat a pecérre.) Ha ez az angyali ember nem volna… Ez a pecér úr… ez az én őrzőangyalom!…

A pecér meghatottan pislog a zsebéből kilógó gumicsőre.

A kapitány lágy füstöket bodorít.

Az irnok a tollára vastagodott tintát vakargatja a penicilusával.

A tanár fölkel és megrázza a fejét:

– Visszavonom a panaszt! Ezennel visszavonom! A nyolc koronát is megfizetem.

– Hogyisne! – hördül meg Borcsa asszony. – De már azt nem…

A tanár boszúsan dobbant:

– Hallgasson maga vén satrafa! Vén satrafa!

Rázint a fején, mintha légy szállt volna az orrára:

– Azazhogy: sátorfa!

S a tanár, pecér, vénasszony, mama és pintyőkék kivonulnak liba-rendben a szobából.

Mihálovics nyugodt mozdulattal tépi kétfelé az itéletet.

A kapitány másik pipára töm. Más tárgyalások következnek.