Читать книгу Hallatlan kiváncsiság - Gardonyi Geza - Страница 5

Lelkendezve futott ki az öregbéres a tornácívek alól:

– Jár! A kis urfi jár! – kiáltozta az udvaron ujjongva, amire a cselédnép elhajigálta az ásót, kapát és futott befelé.

A kis urfi valóban ott ingadozott a széles kipadlózott tornácon. Körülvették már akkor a bámuló cselédek, az örömkönnyekben úszó mama és a boldog papa, aki sohase hitte volna, hogy ilyen derék kis ember papájává küzdi fel magát.

Valami elképzelhetetlenül is nagyszerü látványosság volt a kis urfi járása; az öregbéres ki is jelentette:

– Sok gyereket láttam mán járni, de ilyen gyönyörüven nem szedte a lábát egy sem.

Pedig milyen egyszerüen indult el! Ahogy ott játszadozott az öreg dadával a tornác padlóján, a lombos leánderek árnyékában, egyszercsak négykézlábra állott a kis urfi, azután fölegyenesedett két lábra, egészen úgy, ahogy a felnőttek szoktak.

Az öreg dadát csaknem szélhűdés érte ijedtében: a szeméhez kapott és hirtelen beledörzsölt az öklével, hogy nem-e káprázat űzte vele a játékát, azután hirtelen nagyot visított és befutott a konyhába, ahol így kiáltott éles rikoltó hangon:

– Jézus Mária, tekintetes asszony, gyüjjön ki hamar! a kis urfi jár!

A tekintetes asszony keresztülugrotta az előtte álló nagy uborkás üvegeket, úgy rohant ki a konyhából, Borcsa szakácsné is lefordította az öléből az uborkákkal telt szakajtót, Juli meg Tera, a bájostalpu cselédek, hasonló ugrásra használták föl megtermett lábuk izmait.

A kis urfi akkor lépéseket is tett s hol előre, hol hátra, hol jobbra, hol balra ingadozva ment egyenesen az anyja felé, aki csaknem az égbe röpült örömében.

Az öregbéres és a cselédek kiáltozásaira a tekintetes papa is kilépett a gőbölyök istálójából és el nem tudta találni, hogy mi az isten csudája történik az ámbituson, siető lépésekkel tartott tehát arrafelé.

Hát bizony az ő szive is megdöbbent az örömtől, mikor a fehéringes kis urfit a saját lábain járva pillantotta meg.

Amint a kis urfi fölemelte rózsás pofácskáját és meglátta a papát, azonnal kacagni kezdett.

Le is tottyant hátra emmiatt, de rendkívüli biztonsággal, úgy hogy a korábbi csuszás-mászásokban megedzett ruganyos gömböcskéi ezt meg sem érezték.

A következő pillanatban ismét négykézlábra állott és fölemelkedett a lábára, azután pedig ismét menni kezdett, kacagva és örömtől repesve, mint egy megelevenült Ráfael angyal.

Ekkor már ott volt az egész udvar, még a libaőrzők is befutottak a mezőről.

Biztatták és hujongattak neki.

A kis urfi, mintha érezné, hogy rendkívüli bravurt visz véghez: összeszorított öklöcskékkel folyton kacagva billegett a leguggolt dadától a tekintetes mamáig, meg vissza.

Még a fehérszőrü Hattyu kutya is abbahagyta egy pillanatra a fára futott macska kibőjtölését, odaült a csoport közé és látható tetszéssel nézett az először járó kis urfira.

A dada a váratlanul összecsoportosult hallgatóságnak ott maga körül elmondta, hogy miképpen történt a kis urfi fölállása:

– Játszottunk gombokkal! Az egyik gomb elgurult. A kis urfi utána csúszott, mikor a gombhoz ért, a térdére ült és négykézlábra állott, aztán (uramfia) elfelejtette a gombot és fölemelkedett.

Ezt sokszor elismételte a dada, a legnagyobb részletezéssel s kétségen kívül még többször is elismételte volna, ha a tekintetes ur rá nem szól az egybegyült cselédségre, hogy ne tátsák tovább a szájukat, hanem lásson ki-ki a dolga után.

De még este, késő este is, a harangszó után lehetett hallani ilyen párbeszédeket a faluban:

– Tudja-e ke nenő, mi az ujság?

– Hogy a kis urfi jár! Hamarább tudtam, mint te!