Читать книгу Interjúk A „rövid” 20. Századból - Marco Lupis - Страница 16

9

Kenzaburó Óe

Az 1994-es év irodalmi Nobel-díjasa

A kortárs regény átformálása

1991 tavaszán Japánba érkeztem egy jó ideje tervezett cikksorozat miatt. Az ország északi részén fekvő aprócska faluban, a hideg ellen jól bebugyolálva figyeltem, ahogy a lepukkant busz, amely a japán szigetvilág e fagyos szegletébe hozott, hófelhőt kavarva maga mögött elhúz a távolba, és eszembe jutott Bruce Chatwin híres sora: Mit keresek én itt?

Egy másik ideillő idézet Tiziano Terzianitól származik: „Nehéz elhinni, de a japánok meg vannak győződve arról, hogy itt, az ő szigeteiken minden rendben van.” Erre magam is rájöttem, amikor nem sokkal később találkoztam egy nagyon udvarias fokhagymatermesztővel Aomoriból, akiről mindenki úgy vélte, hogy Jézus Krisztus közvetlen japán leszármazottja!³

Nem sokkal előtte abban a kiváltságban részesültem, hogy interjút készíthettem az egyik legnagyobb élő japán íróval, a Nobel-díjas Kenzaburó Óéval.

A Letters for Nostalgic Years [Nosztalgikus évek levelei] és The Silent Cry [A néma kiáltás] szerzője elmondta, hogy szerinte miért az a probléma a mai japánokkal, hogy hiába keresik a „lelki üdvüket”.

*****

Amióta huszonkét éves korában írói pályára lépett, egyetlen hónap sem telt el anélkül, hogy a most hatvankét éves Kenzaburó Óe ne dolgozott volna valamely regényén. Óe 1935-ben született egy kis faluban a Japán délnyugati részén fekvő Sikoku szigetén, majd a Tokiói Egyetemen francia irodalomból szerzett diplomát. Bátran és mindig közvetlen, világos és metsző stílusban írt olyan témákról, mint a téboly, az embertelenség és az elviselhetetlen körülmények miatti gyötrelmek. Mivel mesterien bánik a struktúrával és a nyelvvel, valamint a legkülönfélébb műfajokban képes írni – horror, mese vagy rideg realizmus – A néma kiáltás szerzője gördülékeny stílusban tölti meg tartalommal rögeszméit, démonait és félelmeit. Olyan műveket írt, mint a Teach Us to Outgrow Our Madness [Taníts minket túlnőni az őrületünkön], melyben semmi sem magától értetődő, a cselekmény pedig pörgős és meglepetésekkel teli. Noha Kenzaburó Óe fejlett humorérzékkel rendelkezik, ugyanakkor kíméletlen elbeszélő, aki a végletekig próbára teszi az olvasó érzékenységét és idegrendszerét.

„Kigondoltam egy új írásmódot, amely jobban meghatározza a kortárs regény szerkezetét. Rájöttem, hogy a tipikus tizenkilencedik századi regényeket azért írták harmadik személyben, mert így a szerző több különböző szereplő pszichéjét elemezhette, és az olvasók könnyebben megérthették a korszakot. Szellemi tanítóm, Jean-Paul Sartre, bírálta ezt az írásmódot. Úgy érezte, hogy ezek az írók valamiféle istennek állítják be magukat az olvasó előtt, hisz ők irányítják a szereplőket, és értik mindegyikük pszichéjét. Én is úgy döntöttem, hogy egyes szám első személyben írok, de sokat olvasva és gondolkodva rájöttem az évek során, hogy az egyes szám első személy használata megakadályozza az elbeszélőt abban, hogy megtalálja önmagát. Ezért változott meg a véleményem a harmadik személyben való írással kapcsolatban.”

Óe a huszadik század nagy írói közül Thomas Mannt és Robert Musilt, a kortárs írók közül pedig Günter Grasst említi meg. „Ők előre látták a regény huszadik századi hanyatlását, és egy másfajta írásmódot akartak teremteni. Musil A tulajdonságok nélküli ember című remekműve ezt finoman szólva is szívmelengető módon mutatja be. A huszonegyedik század felé haladva nyilvánvaló, hogy már nem létezik egyetlen ideális látásmód, amely megragadhatná az egész világ képzeletét. Az emberek nem hisznek sem a hagyományos vallási értelemben vett Istenben, sem egy hegeli vagy marxista istenben. A huszadik század eseményei bebizonyították, hogy el kell távolodnunk ettől a három modelltől. Úgy gondolom tehát, hogy a képzelet szerepe az elbeszélő művekben az, hogy megfesse a nagyobb képet. A korábbi műveimet egy zongoraszólóhoz lehetne hasonlítani, most azonban egy kvintettet szeretnék komponálni”. Óe utolsó regényén szeretné kipróbálni ezt az új stílust: „Nincs határozott cselekmény a fejemben, de arról akarok írni, ahogy a huszadik század végén az emberek a lélek fogalmáról gondolkoznak. Ezzel szeretném lezárni az életemet és az életművemet”. Óe szigorú és rendíthetetlen habitusa rövid időre egy csipetnyit felenged, és nagy szemüvege mögött felcsillan a szeme, amikor a Sabbatai Sevi: The Mystical Messiah [Sabbatáj Cévi: A misztikus Messiás] című műről beszél, amely Gershom Scholem izraeli történész és teológus munkája a XVII. századi rabbi életéről. Egyre növekvő számú követője ellenére Sabbatáj áttért az iszlámra, miután egy ellenséges lengyel rabbi feljelentette, egy magas rangú oszmán tisztviselő pedig felszólította, hogy tagadja meg vallását.

Óe úgy véli, hogy Sabbatáj Cévi mozgalma rendkívül nagy befolyással bírt. „A vallási elöljárók jelentős része és a lakosság zöme még ’Messiásuk’ hitehagyása után is megtartotta hitét. A tanítványok elhomályosították a mestert”.

Egy vallási mozgalom, hit vagy hitrendszer kudarca visszatérő téma Óe regényeiben, kezdve a The Game of Contemporaneity [A kortárs játék] című regénytől a The Flood Invades My Spirit [Az árvíz elárasztja a lelkemet] című műig. Óe úgy véli, hogy az író nem „nagybetűs értelmiségi”, hanem egy „szubkultúrából született szub-értelmiségi”, akinek mindig lépést kell tartania a társadalmi fejleményekkel, és azokat mélyrehatóan tanulmányoznia kell történelmi és nemzetközi perspektívából.

„Az utóbbi években – folytatja – ez a kérdés újra felszínre került, többek között az én hazámban is. Kézenfekvő példa erre az Aum Shinrikyo szekta esete, amely felelős volt a tokiói metróban 1995 tavaszán elkövetett szarin-támadásért. Mit tesznek majd ennek a mozgalomnak a hívei, miután az feloszlik? És tágabb értelemben, kulturális szempontból, hogyan fogják az emberek élni az életüket egy ideológiák utáni korban? Az irracionális mindig is vonzotta a japánokat, és a második világháborút megelőzően éppen ez volt az, ami a nacionalizmus felé terelte őket. A mai fiatalok még mindig a miszticizmust keresik. És mégis, a modernizáció korszakában, különösen a gazdasági csoda idején a japánok hátat fordítottak a hagyományoknak. Szóval még ha meg is lehet győzni az embereket, hogy lépjenek ki az Aum Shinrikyo-féle szektákból, azt nem tudjuk megmondani nekik, hogyan menthetik meg a lelküket. Vajon nem ez a probléma a kultúránkkal?” A barátja, Toru Takemitsu halálát követő napon Óe elkezdte írni az általa szerényen csak „stílusgyakorlatoknak” nevezett művet. Azt mondja, addig akarja folytatni, amíg sikeresen szavakba nem önti harmadik személyben a szereplők lelkét: egy intelligens, de naiv lányét; egy megtért, különc fiatal nőét; valamint egy modern kori messiást és prófétáját, aki a mozgalom esze. „Mindig is kapkodtam” – zárja le higgadtan. „Olyan voltam, mint azok a diákok, akik őrülten kapkodnak, hogy hamarabb végezzenek az írásbeli vizsgával. Most viszont elhatároztam, hogy annyi időt szánok rá, amennyit csak kell. Vagy legalábbis annyit, amennyi még hátravan, az pedig nem sok.”