Читать книгу Interjúk A „rövid” 20. Századból - Marco Lupis - Страница 7

2

Peter Gabriel

Az örök showman

Peter Gabriel, a Genesis legendás alapítója és énekese nem sűrűn ad koncertet, de amikor mégis, akkor bizonyítékát adja, hogy zenei, kulturális és technológiai kísérletező kedve a legkevésbé sem ismer határokat.

A háromnapos, milánói rockzenei fesztiválon, a Sonorián készítettem vele exkluzív interjút. A kétórás, kimagasló zenei előadás során Gabriel énekelt, táncolt és ugrált a színpadon. Olyan show-val nyűgözte le a közönséget, amely – mint mindig – sokkal több volt egyszerű rockkoncertnél.

Az előadás végén beinvitált a limuzinjába. Miközben a repülőtér felé haladtunk, mesélt magáról, jövőbeli terveiről, vállalásáról az Amnesty International rasszizmus és a társadalmi igazságtalanság elleni küzdelmében, a multimédiás technológia iránti szenvedélyéről és a Secret World Live című album kulisszatitkairól, amelyet hamarosan világszerte piacra dob.

Ön szerint a dél-afrikai apartheid összeomlása a rockzene győzelme volt?

A dél-afrikai nép győzelme volt, de úgy gondolom, hogy a rockzene is szerepet játszott benne.

Milyen értelemben?

Úgy gondolom, hogy a zenészek sokat tettek azért, hogy az európaiak és az amerikaiak fejében jobban tudatosuljon a probléma. Vegyük például a Bikót. Azért írtam meg ezt a dalt, hogy minél több ország politikusait rávegyem a Dél-Afrika elleni szankciók és nyomásgyakorlás fenntartására. Apró dolgokat kell tennünk, amelyek lehet, hogy nem változtatják meg az egész világot, de hoznak valamilyen változást. Ez olyasvalami, amiből mindannyian részt vállalhatunk. Az igazságtalanság elleni küzdelem nem mindig nagy tüntetésekben vagy nagyszabású gesztusokban mutatkozik meg.

Mire gondol?

Hadd mondjak egy példát. Él néhány idős hölgy az Egyesült Államok középnyugati részén, akik halálra idegesítik azokat, akik kínzásokat követnek el Latin-Amerikában. Minden idejüket azzal töltik, hogy leveleket küldözgetnek börtönigazgatóknak, egyiket a másik után. Mivel nagyon jól értesültek, leveleiket gyakran kiemelve közlik az amerikai lapok. És gyakran megesik, hogy a leveleikben megemlített politikai foglyokat hirtelen, mintegy varázsütésre szabadon engedik! Erre gondolok, amikor azt mondom, hogy a kis dolgok is sokat számíthatnak. Alapvetően a mi zenénk ugyanolyan, mint az ő valamely levelük.

A rasszizmus elleni küzdelem iránti elkötelezettsége szorosan kapcsolódik a Real World nevű kiadója világzenét népszerűsítő munkájához,, igaz?

Abszolút. Hatalmas elégedettséggel tölt el, hogy olyan távoli helyekről sikerült összehoznom különféle zenészeket, mint Kína, Afrika, Oroszország és Indonézia. Olyan művészeket mutattunk be, mint a kínai Guo Brothers vagy a pakisztáni Nusrat Fateh Ali Khan. Nagyon sok inspirációt merítettem az ő munkájukból, akárcsak a Real World kiadó többi előadójából. A ritmusok, a harmóniák, a hangok... Már 1982-ben elkezdtem ebbe az irányba haladni, amikor megszerveztem az első WOMAD fesztivált [World of Music, Arts and Dance – A zene, a művészet és a tánc világa]. A közönség is részt vehetett a műsorban, együtt játszhatott a színpadon afrikai együttesekkel. Olyan nagy jelentőségű, életigenlő élmény volt, hogy a fesztivált azóta a világ más részein is megrendezzük, többek között Japánban, Spanyolországban, Izraelben és Franciaországban.

Ezért nevezik önt egyesek a „világzene atyjának”?

A Real World és a világzene mindenekelőtt egy kereskedelmi megjelölés; a világ minden tájáról származó művészek zenéit adjuk ki, hogy a zenéjük világszerte hallható és elérhető legyen a rádiókban és a lemezboltokban. De azt akarom, hogy azok a művészek, akik az én kiadómnál készítik le a lemezeiket, a saját jogukon váljanak híressé. Már senki nem azt kérdezi, hogy „ez reggae?”, hanem azt kérdezik, hogy „ez Bob Marley?”. Remélem, hogy idővel, ha valaki meghallja valamelyik előadóm dalát, nem azt kérdezi majd, hogy „ez világzene?”.

Az utóbbi időben ön nagy érdeklődést mutatott a multimédiás technológiák iránt, és az „Xplora1” című interaktív CD-jével bőven adott beszédtémát az embereknek. Hogyan illeszkedik mindez a Real World tevékenységébe?

A CD-n rengeteg mindent lehet csinálni, például ki lehet választani az egyes előadók számait az album borítójára kattintva. De szeretném, ha még több ehhez hasonló dolgot látnánk; az interaktivitás nagyszerű módja annak, hogy bevezessük az embereket a zene világába. A Real World lényegében a hagyományos, kvázi analóg zenét próbálja ötvözni a modern technológia adta új, digitális lehetőségekkel.

Azt mondja, hogy a rockzene önmagában már nem elég? Hogy szükség van valamiféle interakcióra a hallgatóval? Azt szeretné, ha mindenki részt venne a végtermék létrehozásában?

Nem mindig. Én például szoktam zenét hallgatni az autóban, de ehhez nem akarok képernyőt vagy számítógépet használni. De amikor érdekel egy művész, és többet akarok tudni róla – honnan jött, mit gondol, ki is ő valójában –, akkor a multimédiás technológia biztosíthat ehhez vizuális anyagot. Alapvetően azt szeretném, ha a jövőben minden CD ezt a kettős funkciót kínálná: egyszerűen csak meghallgathatjuk, vagy pedig „felfedezhetjük” őket. Az Xplora1-gyel egy olyan kis világot akartunk teremteni, amelyben az emberek mozoghatnak, választhatnak, és interakcióba léphetnek a környezettel és a zenével. Rengeteg dolgot kínál a CD. Például tehetsz virtuális túrát a Real World stúdióban, benézhetsz olyan eseményekre, mint a Grammy vagy a WOMAD fesztivál, meghallgathatsz dalokat élőben, megismerheted a pályafutásomat a Genesis kezdeteitől egészen napjainkig, és még kedved szerint remixelheted is a dalaimat!

És virtuálisan turkálhatunk a szekrényében is, igaz?

Abszolút (nevet). Peter Gabriel szekrényében is turkálhatsz!

Mindez úgy tűnik, hogy fényévekre van a Genesisben szerzett élményeitől. Mi az, ami nem változott azóta? Soha nem akart például még egy olyan rockoperát írni, mint a „The Lamb Lies Down on Broadway”? Ezeket már maga mögött hagyta?

Jó kérdés. Azt hiszem, még mindig foglalkoztat pár ilyen ötlet, de másképpen. Amit a Genesisben töltött utolsó éveimben próbáltam megvalósítani, az bizonyos értelemben a multimédiás ötletekhez kapcsolódott. Csak abban az időben még a hang érzékelését az akkori technológia korlátozta. Most sokkal tovább akarok menni ezen az úton.

Visszatérve a politikai és humanitárius tevékenységére, most, hogy az apartheidnek vége, milyen nagy horderejű ügyek foglalkoztatják? Milyen globális igazságtalanságok ellen szeretne fellépni?

Rengeteg van. De azt hiszem, most az a legfontosabb, hogy segítsek az embereknek hallatni a hangjukat. Mindenkinek kell, hogy legyen lehetősége megjelenni a televízióban, illetve hozzáférni olyan kommunikációs eszközökhöz mint a fax vagy a számítógép. Alapvetően úgy gondolom, hogy ma már van lehetőségünk arra, hogy a hálózati kommunikációs technológiát az emberi jogok hatékonyabb védelmére használjuk.

Ez nagyon érdekes. Mondana egy konkrét példát?

Kisebb, kézzelfogható célokat szeretnék kitűzni. Például, hogy egy adott faluban legyen telefonvonal, húsz vagy harminc számítógép, és hasonlók. Ilyen berendezéseket szinte bárhol a világon lehet telepíteni: Indiában, Kínában, egy hegy tetején, bárhol... Három-öt éven belül az ilyen helyeken élő emberek megtanulhatnák, hogyan kell információt létrehozni, kezelni és feldolgozni. Némi kemény munkával számos ország gazdaságát át tudnánk alakítani úgy, hogy a gazdaságuk a mezőgazdaság helyett az információra épüljön. Ez hatalmas lépés lenne.

Tehát akkor mi lesz Peter Gabriel következő lépése?

Nyaralás (nevet). Hónapok óta turnézunk. Volt egy kis szünet, de azt hiszem, szükségem van némi kikapcsolódásra. A turnén mindig nagyon szorít az idő, és nagy az utazással járó stressz... és nincs időm sportolni. Imádok például teniszezni. Ami a munkát illeti, azon gondolkodom, hogy csinálok valami hasonlót, mint az interaktív CD. Most fejeztem be az új albumomat, a Secret World Live-ot, amelyet a hosszú turné során rögzítettünk. Az eddigi pályafutásom áttekintése, amolyan antológia. Az egyetlen szám, ami nem szerepelt az előző stúdióalbumaim egyikén sem, az az Across The River. Az albummal egyúttal köszönetet is mondok mindazoknak, akik felléptek velem ezen a kimerítő turnén. A szokásos banda, Tony Levin és David Rhodes, de Billy Cobham és Paula Cole is elkísért Milánóba. Billy dobol, Paula pedig vokálozik.

Van valamilyen álma?

Igen, van. Bárcsak létezne már az Európai Egyesült Államok!

Miért?

Mert világossá vált, hogy a kis országok már nem rúghatnak labdába a globális gazdaságban. Szükség van egy olyan szervezetre, amely megvédi kulturális identitásukat, és képviseli őket a világ színpadán, valamint a pénzügyi piacokon. A túlélés érdekében, illetve különösen az olcsó kétkezi munkát kínáló országokkal való versenyben ezeknek az országoknak szilárd gazdasági képviseletre és megfelelő kereskedelmi unióra van szükségük. Fel kell hagynunk a világ két csoportra osztásával is, mely szerint van a hagyományos angolszász elit és a szegény országok, amelyek pusztán azért léteznek, hogy kizsákmányoljuk őket. Ünnepelnünk kellene az egyes országok népei közötti különbségeket, nem pedig megpróbálni mindenkit egyformára faragni.