Читать книгу Interjúk A „rövid” 20. Századból - Marco Lupis - Страница 5

Egy őszies napon 1976 októberében sietősen gyalogoltam a milánói Corso Venezia sugárúton a San Babila színház felé, első interjúmra készülve.

Tizenhat éves voltam, és Alberto barátommal együtt a „Spazio giovani” című, fiataloknak szóló rádióműsort vezettem Olaszország egyik legrégebbi, magántulajdonban lévő rádiócsatornáján, a Radio Milano Liberán.

Hihetetlen idők jártak, amikor úgy tűnt, hogy bármi megtörténhet, és gyakran meg is történt. Csodálatos idők. Szörnyűséges idők. Ezek voltak az „anni di piombo” [az ólom évei], a fiatalok tiltakozásának, az anarchiának, és azoknak az iskolai sztrájkoknak és tüntetéseknek az évei, amelyek elkerülhetetlenül erőszakkal végződtek. Ezek voltak a remény évei, tele olyan vibráló és mindent elsöprő, magával ragadó kulturális felbuzdulással, amely robbanással fenyegetett. Ezek voltak a fiatalok harcának és meggyilkolásának évei – hol a bal-, hol a jobboldalon. Egyszerű idők voltak: vagy az egyik oldalon álltál vagy a másikon. Tertium non datur – Harmadik lehetőség nincs.

De mindenekelőtt ezek voltak az idők, amikor mindannyian úgy éreztük – és gyakran tudtuk is –, hogy hatalmunkban áll változtatni a dolgokon. Hogy a magunk egyszerű módján változást hozhatunk.

A káosz, az izgatottság és az erőszak közepette igazából meglehetősen nyugodtak voltunk, elfogadtuk a dolgokat úgy, ahogy történtek. Terrortámadások, bombázások, a Vörös Brigádok... ezek mind részei voltak ifjúságunknak és kamaszkorunknak, de összességében nem aggasztottak minket túlságosan. Gyorsan megtanultuk, hogyan kell túlélni, és ez nem sokban különbözött attól, amivel később találkoztam a fegyveres konfliktusokban vagy polgárháborús körülmények között élő emberek esetében. Ők is alkalmazkodtak a szélsőséges életkörülményekhez, kicsit úgy, mint mi az 1970-es években.

Alberto és én tényleg változást akartunk elérni. Míg a mai gyerekeket a szelfizés, az Instagram és az okostelefonok kötik le, mi abban éltük ki határtalan lelkesedésünket és merőben önfeledt szemléletünket, hogy mindent elolvastunk, ami a szemünk elé került, és koncertekre, zenei fesztiválokra (ez volt az a varázslatos időszak, amikor a rockzene igazán szárnyalt) és filmklubokba jártunk.

Így történt, hogy álmokkal tele és egy diktafonnal felfegyverkezve sietve elindultunk a San Babila színház felé azon a több mint negyven évvel ezelőtti, napsütéses, októberi délutánon.

A találkozónk 16:00 órára volt kitűzve, egy órával a délutáni előadás kezdete előtt. Levezettek minket a színház alagsorába, ahol a színészek öltözői voltak. Az egyikben várt ránk az előadás sztárja, egyben első interjúalanyom: Peppino De Filippo.

Nem sok mindenre emlékszem az interjúból, és sajnos a rádióműsorunk felvételei valószínűleg elvesztek számos költözésem során.

Amire viszont ma is tisztán emlékszem, az a bizsergés, a feszült borzongás, amelyet az interjú előtt éreztem – és azután még nagyon sokszor életem során. Azt mondom, interjú, de én az interjút valójában találkozásnak tekintem; sokkal többnek, mint pusztán kérdések és válaszok sorozatának.

Peppino De Filippo legendás színpadi és filmszínészi pályafutása a végéhez közeledett – alig néhány évvel később meg is halt. Úgy üdvözölt minket, hogy fel sem állt a tükör elől, ahol éppen a sminkjét készítette. Kedves volt, udvarias és megnyerő, úgy tett, mintha nem lepte volna meg, hogy két pattanásos tinédzserrel találja szembe magát. Emlékszem, milyen nyugodtan és módszeresen készítette el a színpadi sminkjét, amely súlyosnak, vastagnak és nagyon fényesnek tűnt. De ami igazán megmaradt az emlékezetemben, az a mélységes szomorúság a szemében. Nagyon szíven ütött, mert olyan erőteljesen éreztem a belőle áradó szomorúságot. Talán tudta, hogy az élete a végéhez közeledik, vagy talán bizonyítéka volt ez a komikusokról szóló régi hiedelemnek, miszerint másokat megnevettetnek, de közben ők a legszomorúbb emberek a világon.

Beszélgettünk a színházról és természetesen a testvéréről, Eduardóról is. Elmesélte, hogy beleszületett a szórakoztatóiparba, és folyton úton volt a családi társulattal.

Amikor a társaságában töltött közel egy óra után távoztunk, tele volt a kazettánk és kissé zsongott a fejünk.

Nem pusztán az első interjúm volt; ez volt a pillanat, amikor rájöttem, hogy számomra az egyetlen karrierlehetőség az újságírói pálya. Ez volt a pillanat, amikor először éreztem azt a furcsa, szinte bűvös kémiát riporter és interjúalany között.

Egy interjú lehet az igazsághoz vezető út, de lehet hiábavaló öntetszelgés is. Az interjú azért is hatásos fegyver, mert az újságíró döntésén múlik, hogy az interjúalany vagy az olvasó érdekében végzi-e a munkáját.

Véleményem szerint egy interjúban sokkal több minden rejlik: Az egész egyfajta pszichoanalízis, a riporter és az interjúalany közötti szellemi csatározás.

A könyvben olvasható egyik interjúban José Luis de Vilallonga nagyon szépen fogalmaz: „Az egész arról szól, hogy megtaláljuk-e azt az érzékeny pontot, ahol a riporter többé nem újságíró, hanem egy barát, akinek igazán meg lehet nyílni. Elmondani dolgokat, amelyekről amúgy eszedbe sem jutott volna egy újságírónak beszélni.”

Az interjú a „szokratikus kérdezősködés” művészetének gyakorlati alkalmazása: az újságíró azon képessége, hogy őszinteséget csaljon ki az alanyából, rávegye, hogy lankadjon az ébersége, és olyan kérdéssorral lepje meg, amely eltávolítja a szűrőket a válaszairól.

A varázslat nem mindig sikerül, de amikor igen, akkor biztos, hogy az interjú sikeres lesz, és nem pusztán egy steril kérdezz-felelek, vagy épp az újságíró saját hiúságának legyezgetése, akit kizárólag a szenzáció lehetősége motivál.

Több mint harmincéves újságírói pályafutásom során beszélgettem hírességekkel, államfőkkel, miniszterelnökökkel, vallási vezetőkkel és politikusokkal, de be kell vallanom, hogy nem ők azok, akik iránt valódi empátiát éreztem.

Kulturális és családi hátteremből kifolyólag velük kellett volna együttéreznem, azokkal a férfiakkal és nőkkel, akik hatalmon voltak, akiknek hatalmában állt emberek millióinak sorsáról dönteni, gyakran életről és halálról is. Esetenként egész népek sorsa volt a kezükben.

De soha nem így történt. Csak akkor éreztem igazi empátiát, közelséget és borzongató feszültséget, amikor lázadókkal, harcosokkal és olyan emberekkel készítettem interjút, akik bizonyították, hogy eszméik védelmében hajlandóak kockára tenni (gyakran békés és kényelmes) életüket is.

Legyen szó a maszkot viselő forradalmi vezetőről, aki egy kunyhóban rejtőzködik a mexikói dzsungel közepén, vagy a bátor chilei anyáról, aki makacs, de méltóságteljes harcot folytat, hogy megtudja a szörnyű igazságot arról, hogy mi történt a Pinochet tábornok idején eltűnt fiaival.

Én úgy érzem, hogy ezeknek az embereknek a kezében van az igazi hatalom.

Grotteria, 2017. augusztus

*****

A könyvhöz összegyűjtött interjúk 1993 és 2006 között jelentek meg azokban a kiadványokban, amelyeknek az évek során riporterként vagy tudósítóként dolgoztam, elsősorban Latin-Amerikában és a Távol-Keleten: a Panorama és a L’Espresso hetilapokban, az Il Tempo, a Corriere della Sera és a La Repubblica napilapokban, valamint a RAI televízióban.

Szándékosan hagytam őket az eredetileg megírt formában, néha a hagyományos kérdés-válasz formátumban, néha pedig újságírói stílusban.

Minden interjúhoz írtam bevezetőt, hogy segítsek felvázolni a körülményeket.