Читать книгу Útkereséseim - Orosházi Ferenc András - Страница 5

I. Fejezet

Hatvanharmadik esztendőmet taposom jelen sorok – 2020 év – rögzítése idején, tehát elmondhatom, hogy évtizedek állnak már mögöttem, ugyanakkor makkegészségesen, erőm teljében érzem magam.

Örök optimistaként – belátom, néha a naivitás szintjéig – még rózsaszínben is képes vagyok látni az emberiség, benne a magyarság későbbi életét.

Ahhoz, hogy érthető legyen, miért úgy látom a dolgokat, ahogy, ahhoz be kell mutatkoznom. Ki voltam, vagyok. Zömében, ahogy én látom magam, ami persze korántsem lehet a teljes egész. Ez egy testi, lelki és szellemi utazás lesz téren és időn át.

Elöljáróban annyit, hogy a legelső, meghatározó életszakaszomat vidéken, drága Öreganyám óvó, vigyázó szárnyai alatt éltem meg.

Katolikus templomba járó öregasszony volt (kései, ötödik gyerekének fia vagyok), akinek vallásossága felvidéki nagyanyja hatásából fakadt. Annyi különbséggel, hogy nagyanyám a kassai nagytemplomba járt az ő nagyanyjával és ő nem szökött meg a templomból, ahogyan ezt én tettem.

Pici gyerekként – hat-nyolc évesen – engem is magával vitt vallásos útja helyszínére a monori templomba, hogy bevezessen a „jóember” útjára, de sajnos, vagy nem sajnos, nem sikerült neki. Amikor ugyanis kinyílt az értelmem, kérdeztem tőle. Mégpedig azt, hogy ha az Istenke a Teremtő, akkor a teremtő erő hogyan lehet az a Szentháromság által, ami az Atya–Fiú–Szentlélek?

Hol marad az Anya a teremtésből?

Már nem emlékszem pontosan a válaszra, csak azt tudom, hogy többet nem mentem vele, mert hazugnak tartottam. Nem őt, hanem azt a választ, amit a pap beszédei után magáénak vallott.

A papokhoz, a templomhoz, mint intézmény rendszerhez, értsd magához a valláshoz való (v)iszonyomat egy életre meghatározta ez a gyerekkori élmény.

Elfordultam a vallástól, elfordultam ezáltal magától Istentől is, de drága Öreganyám élete végéig maga volt a földi Isten számomra.

Szeretett öreganyám még a 19. században, 1892-ben született. Mikorra én öntudatra ébredtem, nagyjából már hetvenéves volt, és számomra örökre annyi is maradt. képviselte az állandóságot.

Végigélt két világháborút, az ötvenhatos eseményeket. Eltemette szüleit, férjét, öt közül az egyik gyermekét. Fiatalasszonyként élte át az első világháborút lezáró trianoni békediktátum borzalmait.

Rengeteget mesélt nekem esténként azokról a szívszaggató időkről.

Elmesélte, hogy az utcájuk teljes népe hogy hallgatta együtt szívszorongva a falujuk főterére kifüggesztett rádiót, és hogy zokogtak egymás nyakába borulva ismerősök és ismeretlenek a megrázó hírek hallatán.

Mintha a testüket, lelküket szaggatták volna szét. Mintha a szívüket tépték volna ki egy-egy terület elcsatolásának

Azt mondta, hogy olyan érzés volt nekik, mintha a fizikai világban a kezüket, lábukat csavarták volna ki a helyükről, és azzal verték volna agyon őket. Pedig valamennyien tudták, hogy sem Pozsony, sem Kassa, sem Arad, Nagyvárad és Kolozsvár, sem Eszék és Újvidék, de Munkács és Ungvár sem kerül egy méterrel sem messzebb, mint eddig volt, és a lakóik is – legalábbis akkor azt hitték – ugyanazok lesznek, mint addig, mégis odalett az egység.

Odalett Nagyasszonyunk országa, ahogy ő mondta.

Nem feküdt úgy le életének egyetlenegy estéjén sem, hogy ne könyörgött volna a határon túl ragadt magyar testvérei jobb sorsáért.

Mámogó – ahogyan és hívtam őt – apja felvidéki születésű volt. Születése alapján így félig nagyanyám is az volt, így Felvidék elcsatolása örökké tartó lelki sérülést okozott számára.

Soha nem gyűlölködött senkivel, de egy cseh illetőségű, Benes nevű ember nevét, aki szerinte egy szító volt, csak szitokszóként tudta emlegetni.

A szító szó valódi megértéséhez, szóhasználatának értelmezéséhez évtizedekre volt szükségem.

Ez lett a következtetésem:

Nem minden zsidó szító, de minden szító zsidó.

A magyar nép Pilátusa Benes.

Így mondta.

A magyar nép sorsát ugyanaz a náció teljesítette be, mint Krisztusét.

Így mondta.

Sokat, rengeteget mesélt nekem erről a párhuzamról. Tényszerűen, gyűlölködés nélkül. A tettesek iránt mélységes undort, megvetést és – figyelem! – szánalmat érzett.

Azt mondta, hogy fogalma nincs ennek a kalmár népnek, hogy mit követtek el Krisztus népe ellen. Egyszer ennek megisszák a levét és az igazság győzedelmeskedni fog. Hozzátette: Én már nem érem meg, kisfiam, de te még igen.

Így mondta.

Azóta utánaolvastam ennek a Benes nevű illetőnek a ténykedésének, és megértettem nagyanyám iránta érzett ellenszenvét.

A „benes” szó öreganyám szótárában a szellemi világ iránt érzett tiszteletlenség, az istentelenség, a gyengébbeknek hitt iránti kíméletlenség és az aljasság szinonimája volt.

Aki nála kiérdemelte a „benes” jelzőt, annak illett volna szégyenében világgá kóborolnia.

Férje, a nagyapám – Öreganyám elmondása alapján a Kárpát-medencébe hazatérő Árpád időszakáig tudta eredeztetni magyar őseit – majdnem három évet töltött orosz hadifogságban. 1948 februárjában éppen hazafelé tartott a zsúfolt vonat lépcsőjén utazva, amikor a szembejövő tehervonat rosszul rögzített rakománya, szinte otthona határában, ötödmagával a halálba sodorta.

Az élet tartogatott még számára további megpróbáltatásokat.

Nem volt elég neki az ’56-os események izgalma, a következő évben sem maradt el Isten csapása.

Megszülettem, és szüleim döntése, válása következtében, akarva-akaratlanul, öregségére megnyert magának. Tízéves koromig napi szinten boldogítottam. Nullától huszonnégyig. Aztán Pestre költöztünk anyámmal. Törékeny alkatára rácáfolva erős, kemény, a fizikai munkától vissza nem riadó, dolgos asszony volt világ életében. Felásta a kertet, becsülettel gondozta azt, állatokat nevelt, tartott, teknőben mosott.

Na persze könnyű volt neki, folyamatosan edzésben tartottam, nem kevés energiáját raboltam el „önálló” gondolkodásom, életvitelem miatt.

A végletekig önellátó életet élt, nem kért segítséget soha senkitől. Soha nem volt beteg, azt sem tudta, merre lakik az orvos. Kórházba akkor került, amikor visszavonhatatlanul szükség volt rá. A budai MÁV kórházban feküdt, ott látogattam őt – akkor már Pesten élő majdnem felnőttként – nap, mint nap.

Azt mondta nekem egyik látogatásom alkalmával:

– Kisfiam, ha a Mi Urunk kinyújtja feléd a kezét, fogadd el. Ne lökd el magadtól. Szüksége van Rád, és neked is Rá.

Rám nézett, még nagybetegen is kristálytiszta tekintetével. Erőtlenül, gyengéden elmosolyodott, majd lecsukta szemét. Kicsordult a könnye. Elfordult fejével, hogy ne lássam. Láttam, hogy fáradt. Megsimogattam, arcomhoz szorítottam paplanon kívül tartott, világéletében dolgos, ránc hátán ráncos, csontos, görbe ujjú kezét.

Hagytam aludni.

Megkaptam azt az isteni kegyelmet, hogy nem éreztem meg, hogy utoljára simogathattam meg.

Ott helyben szakadt volna meg a szívem.

Imádott Öreganyám kilencvenkét éves korában elhagyott.

Azon az éjszakán elment az állandóság, elment a biztonság.

Elment a gondoskodás.

Elment az önzetlen, odaadó szeretet.

Elment a számomra hetvenévesen megismert és örökké hetvenévesnek megmaradt Öreganyám.

Az angyalok kara érkezésére örömünnepet tartott a mennyben.

– Sokáig voltál, Herminka – fogták őt karikába, kisgyerekek örömével körbe-körbe táncolva, énekelve.

– Sok volt a dolog odalent – mosolygott vissza rájuk.