Читать книгу Útkereséseim - Orosházi Ferenc András - Страница 7

III. Fejezet

Lassanként a kezem ügyébe – többnyire „véletlenül” – kerülő spirituális tartalmú, ezoterikus irodalom, és persze elsősorban a fizikai lényemet ért sokkoló élmény hatására kezdtem elfogadni, hogy nem csak az öt, emberi érzékszervünkkel felfogható világ létezik.

Megtanultam elfogadni. Megtanultam nyitottabbá válni a nem kézzel fogható dolgok iránt, míg végül nem csak elfogadtam, hanem komolyan hittem benne addig, amíg aztán tudássá nem nemesedett.

Ma már azt mondom, nem hiszek Istenben és a túlvilág létezésében, hanem TUDOM, hogy van.

A hit és a tudás között alapvető különbség a tapasztalat. Ennek felsőbb szintje a tapasztalat és tapasztalat közötti minőségi megkülönböztetés képessége.

Miért? Azért, mert lehet valakinek képessége a „túlról” hallani és/vagy látni is, de nagyon nem mindegy, hogy felismerjük-e, a forrás hiteles, jó szándékú, vagy simán csak „etet”. Sok embernek vannak képességei, de sajnos a legtöbbjük simán beveszi az onnan származó bármiféle információt, csak azért, mert a „túlról” jött. És ez elég nekik. Így aztán megjelennek az „” kapitányok, plejádiak, szíriusziak, és és társaik csapatostól. És ők közvetítenek. Tényleg. Azt nem vonom kétségbe, hogy a hallott látott élményük valódi, azt viszont igen, hogy ténylegesen hiteles. Melyik közvetítő üzenete vált már valóra, vagy csak közelítette meg a megtörténteket?

Az én tapasztalatom szerint csak azok a sugallatok – nevezzük így – állják meg a helyüket, amelyek valamilyen formában megerősítést nyernek, és meg is jelennek valami úton a fizikai világban.

Az elsőről beszámoltam. A Hang után rögtön éreztem a fizikai érintést, melynek nyomát érzet szintjén magamon viselem azóta is. A combom el van zsibbadva azon a helyen idestova harminc éve.

A másik jelentős esemény az Úton, ismertebb nevén az El Camino-n ért. A Hang itt is megnyilvánult, és itt is azonnal megerősítést nyert a fizikai térben.

A dél körüli órák egyikében, a már addig jól bevált szokásom szerint, egy órácskára pihenősre szerettem volna venni a figurát. A delelő eltöltésére alkalmas helyre vadászva a gyalogút mellett elterülő, zöldellő rétre lettem figyelmes. A korábbi esőzések hatására a fű térdmagasság fölöttire növekedett. Először azt hittem, hogy egy ereje teljében lévő búzatábla. De amikor közelebb értem, már látszódott, hogy a boldogabb, napsütötte békeidőkben pihenőparknak használták, de most úgy tűnt, nem akadt tettre kész vállalkozó, aki lenyírta, lekaszálta volna a füvet.

A rét közepén, jó messzire az úttól, három üres pad árválkodott. Odaballagtam az egyikhez. Pont úgy emelgettem a lábam, jó öleseket lépkedve, mint gólya a réten. Tettem mindezt abban a reményben, hogy majd ezeknek az idétlen mozdulatoknak köszönhetően talán kevésbé leszek vizes. A vizesedésből ugyanis az addigi napok esőzése kapcsán bőségesen elegem volt.

Amikor odaértem a padokhoz láttam, hogy egy méteres körzetben le van betonozva körülötte, így teljesen latyakmentes helyre tudtam letelepedni. A hátizsákomat magam mellé tettem a száraz, szilárd talajra, én meg leültem a padra. Egyedül voltam. Épelméjű embernek sem közel, sem távol nem volt dolga abban a nyálkás dzsindzsásban.

A déli nap pontosan szemből sütött. Jóleső érzéssel fordítottam fejem a világosság erejébe. Ritka kincsként élveztem a langymeleget.

Nagy levegőt vettem.

„Beszívom az éltető energiát, kifújom a rosszat, beszívom az éltető energiát, kifújom a rosszat” – kántáltam magamban.

Kényelmesen hátradőltem, nekitámaszkodtam a pad támlájának. Igyekeztem egyenesen tartani a gerincemet. Szétterpesztettem a lábaimat kényelmesen, és az ölembe ejtettem a kezeimet.

A mindentől távol lévő pad kezdett a béke szigetévé válni. Két tyúkocskát hallottam messziről, ahogy egymásnak büszkélkedtek, hogy milyen szép, nagy tojást tojtak éppen.

Felesleges, buta asszonybeszéd, torkolta le őket éktelen kukorékolással férjük, a szemétdomb ura. Egyszerre csak tényleg valódi zaj nélküli világ lett körülöttem.

A távoli országút forgalmától odahallatszó, monoton kerékabroncs-surrogás még kontrasztosabbá tette a csendet. A lágy, langyos szellő a hosszúra nőtt fűszálakból füllel szinte alig hallható muzsikát csalt elő.

Az idilli, békés állapotot a lábamnál alig-alig, szinte csak érzés szinten észlelhető neszezés zavarta meg. Ki akartam nyitni a szememet, hogy megnézzem, mi az, ami zavarni merészel önként választott magányomban, de még mielőtt a gondolat életre kelt volna, több mint 15 év hallgatás után megszólalt bennem a HANG!

„Ne nyisd ki a szemed, maradj bennem, bízz bennem!”

Meg sem lepődtem. Csukva hagytam a szemem.

„Koncentrálj a szívedre!” – jött a következő instrukció.

Úgy tettem.

Csend volt, nyugalom és béke. Nagyon-nagyon csend, nagyon-nagyon nyugalom, és nagyon-nagyon béke.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el. Egyszer csak a távoli országútról egy kamion hajókürtszerű dudahangja vetett véget ennek a csodálatos lét-nemlét állapotnak.

Anélkül, hogy akár a kisujjamat is megmozdítottam volna, kinyitottam a szememet. Legnagyobb megrökönyödésemre – egyben nem kis meglepetésemre – egy kapitális méretű eb feküdt a terpeszben lévő lábaim között. Akkora volt, mint egy kisebb borjú. Olyan testtartásban feküdt, ahogyan a szfinx látható a piramisok előtt Egyiptomban. Nagy, busa, zsemleszínű koponyája az én fejemmel egy irányba nézett, vagyis nem látott engem. Testének hátsó része belógott a lábam közé a pad alá is. Szinte érintette a lábaimat a testével, de mégsem. Egy másodperc sem telt el, hogy kinyitottam a szemem, a kutya lomhán felállt, és anélkül, hogy egy pillantást vetett volna felém elindult – szó szerint – az orra után.

Elképedve, az értelem halvány szikrájának legkisebb megnyilvánulása nélkül néztem utána, ahogy békésen, egykedvűen elvánszorgott. Nagy testével széles ösvényt vágva vonszolta magát a magas fűben. Mint a reumás csiga, cammogott ismeretlen célja felé. Pont úgy viselkedett, mint akinek tele van a hócipője mindennel, és neki egyébként sincs kedve semmihez. Mint akinek a világ legfinomabb velős csontját kellett valamiért otthagyni, és tudja, hogy mire visszaér, a szomszéd kis mitugrász korcs már tutira lenyúlta. A lábait szinte nem is emelte, hanem vontatta a fűben. Ezáltal olyan nyomot hagyott, mint amikor Árpád apánk vonult be magyarjaival Kárpát-hazába lovasaival, ökrös szekereivel.

Balra néztem, amerről én jöttem a padhoz, és feltűnt, mennyivel másabb nyomot hagytam én a gólyalábú bakkecske-szökelléseimmel, mint az az őszi mélyszántásra hasonlító, szélessávú ösvény, amit a zsemleszínű látogatóm húzott maga után a friss zöldellő fűben.

Ekkor felugrottam, mint akit rajzszögbe ültettek, és megpördültem a tengelyem körül. Ezzel egyidőben végigpásztáztam szememmel a padot körülölelő, lágyan ringó zöld tengert. Ezt követően mint a rongybaba, visszaroskadtam és megüvegesedett szemekkel, igen-igen bután bámultam az egyre távolodó, lustán vánszorgó jelenség után.

A padhoz nem vezetett semmiféle nyom, csak az én idétlen, szökkenős talplenyomatom és a négylábú által frissiben, elfelé húzott vájat volt látható.

Ki tudja, meddig ücsörögtem ott teljesen értetlenül. Gondolkodtam, vagy legalábbis próbálkoztam, ami csak tőlem kitellett az eseményeket követően. Nem volt egyszerű dolog akár egy egészen kicsinyke értelmet kifacsarni magamból. De mit tehettem? Észbeli képességeimet illetően csak hozott anyagból dolgozhattam. Egy sor kérdésre kerestem a választ.

A HANGOT fel tudtam fogni. Vele már volt korábban dolgom. De minek jött ez a kutya? Honnét jött? Mi késztette, hogy odafeküdjön a lábaimhoz? A lábaimhoz? Betolatott a lábaim közé! Észrevétlenül! És ott volt attól a pillanattól, amikortól meditálni kezdtem, addig a pillanatig – és csak addig –, amíg azt befejeztem! Mintha csak őrizte volna a nyugalmamat.

De miért tette?

És ha már megtette, honnét tudta, hogy vége a melónak?

Honnét tudta, hogy befejeztem a meditációt?

Fizikálisan nem érzékelhette, mert úgy tudom, hogy a legújabb kutatások – a brit tudósok – eredménye szerint a szemhéj felemelése az univerzum egyik leghalkabb tevékenységeinek egyike. A kutya látni nem láthatta, hogy kinyitottam a szemem, mert a másik irányba nézett.

Égyáltalán, hogy jött oda, amikor semmilyen nyom nem utalt jövetelére?

Előtte se híre, se hamva nem volt. A magas fűben csak az én jól megismerhető nyomaim és a kutya szemem láttára letaposott dúlása volt látható.

És, és, és… kérdőjel, kérdőjel, kérdőjel.

Aztán egy jó idő múlva abban maradtam magammal, hogy ezekre a kérdésekre a választ nem az értelem világában kell keresni. A „minek érkezett a kutya?” kérdésre sincs válasz, a „hogyan”-ra meg különösen. Az egész egyszerűen rejtély. Nyilván nem barátkozni jött, mert akkor maradt volna.

Újra átgondoltam az egész eltelt egy órát, attól a pillanattól, hogy elhatároztam, letérek a gyalogoscsapásról.

Arra a következtetésre jutottam, hogy még az én bakkecske ugrabugrálásom is egy megkomponált dolog volt, tudtomon kívül. Pont azért, hogy véletlenül se gondoljam, hogy a kutya az én nyomomat követve került a padomhoz. Az elkövetkező egy-két nap a kutya-kaland révületében tellett. Naphosszat elmerengtem gyaloglás közben a történteken.

Arra jutottam magamban, és akkorra bizonyossá is vált számomra, hogy van bennem valaki, aki egy teljesen önálló identitással bír, aki én is vagyok, meg nem is. (Egy biztos, parancsolgatni, azt profi módon, egy igazi építőiparos górét kenterbe vágó módon tud).

A kutya egyértelműen parancsra érkezett. Az ő megjelenése nélkül az egész meditáció nem lett volna több egy jóleső, mély érzésnél.

A kutya megjelenése okán szólt hozzám a HANG, hogy maradjak nyugton és bízzak benne. A kutya nem odacsörtetett hozzám, hanem valami Isten tudja miféle technikával érkezett. Éppen csak annyira ért hozzám, hogy érzékeljem – legyen oka a HANG-nak hozzám szólni –, de ne rémüljek meg egy durva megnyilvánulástól.

Ha az a nyolcvan kiló körüli állat teljes mivoltával rátehénkedett volna a lábamra, nem hiszem, hogy képes lettem volna a HANG tanácsára hallgatni, és becsukott szemmel továbbra is nyugodtan ücsörögni.

A valak a kutyán keresztül nyilvánult meg. Így lett számomra az a meditáció maradandó élmény, és vált az anyagi világon túlmutató létezés tényévé, személyiségem beégetett valóságává.

Erre utaltam a leírt esemény elején, amikor a hang által érzékelt túlvilág földi leképezése a fizikai szinten is megnyilvánul. A kettő együtt már nem hit vagy érzéki csalódás, hanem bizonyosság, vagyis tudás.

Tudok erre másik megvalósult példával is előállni. Megtapasztaltam, hogy jelen világunk, bár maga a kézzel fogható valóság, korántsem a teljes egész. Ez az esemény időben megelőzte minden spirituális élményemet, de fura módon csak majd’ két évtized eltelte után hatott.