Читать книгу Útkereséseim - Orosházi Ferenc András - Страница 6

II. Fejezet

A vallás (nekem akkor mind egyre ment, felekezeti hovatartozás nélkül) egy ostoba hiedelem, egy semmire valló butaság volt, így is álltam hozzá.

Az anyaghoz, az anyagi világhoz kötődő Öreganyám utáni „vallásom” olyan bigott, sziklaszilárd alapokon nyugodott, hogy még a barátom templomi esküvőjén sem voltam hajlandó – mint esküvői tanú – a látszat kedvéért sem térdre ereszkedni a pap előtt.

Volt is botrány belőle rendesen, amikor a százas nagyságú vendégsereglet közül csak és kizárólag a vőlegény tanúja állt feszesen a meghitt pillanatokban.

Mentségemre legyen mondva, én szóltam előre, hogy ekképpen fogok cselekedni.

Félreértés ne essék: nem vagyok büszke rá. A béke, a nyugalom, a látszat kedvéért megtehettem volna, hogy letérdelek. Akkori énem, jó adagnyi kivagyiságom azonban meggátolta.

Végül is akkor az voltam én, akkor sem tagadtam meg önmagam.

Évek hosszú sora telt el, mire visszataláltam a Kezdetekhez, vagyis a lélek által kijelölt útra, ami persze – mint azt ma már tudom – nagyon hosszú, átlagos földi értelemmel beláthatatlanul hosszú.

Az odavezető út egyik lépcsőfoka nem minden naposra sikeredett.

Augusztus eleje, nyáreste volt. Villanyoltás után feküdtem az ágyban, elaludni készültem. Egyszer csak hallani véltem a fejemben egy hangot, ami így szólt hozzám:

„Kezdj el imádkozni, Istennek szüksége van rád!”

Jó! Persze! Hát hogyne! Most azonnal, vagy ráérek egy kicsit később is?

Elhessegettem ezt a sehonnan jött, az akkori énem számára méltatlan gondolatot, és elaludtam. Másnap este ugyanez. Harmadnap is, negyednap is, és egész héten. Aztán a következő héten, és az azt követőn is. Minden nap minden estéjén, elalvás előtt. Egyre jobban kezdett zavarni. Már megfogant bennem a gondolat, hogy elmegyek valami agykurkászhoz, húzza már ki azt a szöget, amit valami félkegyelmű beleütött a fejembe.

Napközben is számtalan esetben eszembe jutott az esti műsor. Próbáltam magyarázatot találni az érthetetlen jelenségre, miközben az egyik munkahelyről – építési vállalkozó voltam – rohantam a másikra.

Azon a „bizonyos” estén iszonyatos augusztusi hőség volt. Az egyébként remek klímájú, Duna-parti, nádfedeles házikónkban még este 10 óra környékén is szinte elviselhetetlen meleg uralkodott, a szellő sem lebbent. Egy szál szende mosolyban, a takarómon fekve próbáltam elaludni.

Hamar-hamar, mielőtt jön a HANG – gondoltam.

Nem voltam elég gyors. Jött. Neki nem kellett óra, pontosan elalvás előtt, menetrendszerűen érkezett. Neki, úgy látszik, nem volt melege, nem gátolta őt a közlekedésben.

„Kezdj el imádkozni, Istennek szüksége van rád!” – „hallatszott” az immár jól ismert szózat.

Hirtelen bevillant egy régi, már majd’ a feledés homályába veszett fájó emlék. Öreganyám jóságos arca, és az utolsó, hozzám intézett mondata. Manapság már tudom, hogy a legfontosabbja.

„Ha a Mi Urunk megtalál, ne utasítsd vissza”. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy mindig különbséget tett a Mi Urunk és a Szítók Vezére – így mondta – között)

Valószínűleg akkor ezen mondat hatására fura dolog történt velem: „szóba” álltam saját magammal.

– Figyelj, haver – szólítottam meg – (biztos a melegtől megbuggyant az agyam, volt a párhuzamos síkon futó gondolat) –, nem tudom, mi vagy, ki vagy. Nem tudom, mit akarsz, de hidd el, nem én vagyok az embered. Hagyj engem békén, és eredj utadra!

„Kezdj el imádkozni, az Istennek szüksége van rád!” – volt a reakció.

– Na, így nem jutunk előrébb. Nem hiszek benned, nem érted? Mást akartál te megszólítani, nem engem! Menj el!

„Kezdj el imádkozni, a Mi Urunknak szüksége van rád!”

– Elakadt a lemez, öcsi, vagy mi? De tudod mit? – folytatódott a hangtalan párbeszéd, bár a HANG először használta a Mi Urunk kifejezést, és úgy tűnt, ez volt az, ami valójában hatott a tudat alatti mezőre. – Ha valóban létezel, adj számomra elfogadható bizonyítékot, valami bizonyosságot, hogy nem csak megfolyósodott az agyam, hanem létezel.

Megegyeztünk?

Nagyon büszke voltam magamra, hogy ezt a kérdést ilyen ügyesen lezártam, és csapdába csaltam az „illetőt”.

A következő pillanatban történtek azonban meghatározták életem hátralévő részének tartalmát, minőségét, szemléletét.

Egy határozottan érezhető kézmozdulattal valaki végigsimított a jobb combomon, egészen a térdem alatti részig. Nem lágy fuvallat-szerűen, alig érezhető, valamivel összetéveszthető módon, nem. Megsimogatott! Azonnal felpattant az addig csukott szemem és oldalra néztem. A feleségem békésen aludt mellettem, és természetesen senki nem volt rajtunk kívül a szobában.

Kis híján a napközben elfogyasztott táplálék, természetes úton ugyan, de a szokásostól eltérő módon, rendhagyó sebességgel távozott tőlem. Nem szépítem, majd’ magam alá piszkítottam ijedtemben. A fullasztó meleg ellenére a fülemig húztam magamra azt a takarót, amin addig rajta feküdtem. Ki sem mertem pillantani alóla. Vártam, mikor jönnek értem a bubusok, vagy gyerekkorom világának egyéb rettegett szörnyei. Nem jöttek. Biztosan tudom, mert egész éjszaka szemhunyást sem aludtam, lesben álltam hajnalig.

Másnap este villanyoltás után nem vártam meg, hogy további atrocitások érjenek. Elkezdtem kutakodni elmémben, hogy rátaláljak arra az időszakra, amikor nagymamámmal esténként, lefekvés előtt kötelezően el kellett mormolnom vele a Miatyánkot. A 25 évvel ezelőtti tudásanyag nem veszett el. Harmadik vagy negyedik estére már úgy ment, mintha világéletemben reggeltől estig csak ezt fújtam volna. Akár le is diplomázhattam volna belőle.