Читать книгу A Föld felett - Szikszai Tamás - Страница 6

III.

A Kormányzó beköszön, ahelyett, hogy leköszön…

A Föld legnagyobb uradalmának jelenlegi központja egy hatalmas város, amely a régi Európa területén helyezkedik el. Nevét a kontinensről kapta. Hiába, sok helyen a kreatív részleg munkatársai csakis egy dologban kreatívok, mégpedig abban, hogyan kapjanak rendszeres fizetést úgy, hogy igazából nem dolgoznak érte. Lakosainak számát nehezebb lenne megsaccolni, mint előre meghatározni, hogy mikor fogja a bolygót újabb meteorit fenyegetni, mikor lesz a következő járvány, vagy mikor lesz elnökválasztás. Volt egyszer egy elnök, aki kivételes taktikai érzékkel tök egyszerűen eltörölte az elnökválasztást és haláláig uralkodott. Utána apró fejfájást okozott, hogyan is válasszák meg utódját, de demokratikus úton eltörölték az elnöki pozíciót, mondván, hogy felesleges. Később abból a pénzből, amit előtte az elnökök fizetésére szántak, hatalmas karneválokat rendeztek. Ezeken az eseményeken sokan elnököknek öltöztek be és szónokoltak, de demokratikus úton ezt is berekesztették, mondván, hogy ez is felesleges.

A meteorit-problémára mára már tökéletesebb módszereket fejlesztettek ki, mint az ég bebetonozása. A város repülőtereinek gépei ész-veszejtve festenek kiolvashatatlan barázdákat az égre. A fényszennyezéstől az éjszakák legsötétebb időpontjaiban is – az esti tolvajok szerencsétlenségére – éles árnyékot vet a narancssárgán izzó égbolt. A metropolisz hétköznapi nyüzsgésén felülemelkedve láthatunk egy fényes pontot ez égen. Ha közelebb merészkednénk – de ezt senkinek sem ajánlom, kivéve, ha az meghívóval érkezik –, akkor jól kivehető lenne, hogy a fényes pont igazából egy lebegő erődítmény, melynek az iránytótermében egy életerős, magabiztos ember ül a trónján. A trón felett egy felirat látható: Jövő a Profit Termelő Társaság. Pár perccel ezelőtt egy díszruhába öltözött férfi lépett be az ajtón, meghajolt és tisztelettudóan várta, hogy a bolygó egyetlen jogos uralkodója megszólítsa.

– Nekem van lelkem – szólt a kormányzó –, de egy idő után érzéketlenné válik az ember. Én 568 éves vagyok és az idő múlásával minden apró momentum, ami érzelmi reakciót vált ki az emberből, értékét veszti. Minél többször élünk meg egy pillanatot, ami bánatot, örömöt okoz, annál kevésbé lesz hatással az emberre. Gondoljon bele, milyen érzés volt az első szerelem. Gyönyörű és hihetetlen. Majd a második még mindig gyönyörű, de semmi esetre sem hihetetlen, mivel már találkozott ezzel az érzéssel előtte. Mi ebből a következtetés?

– Az, hogy az első valamivel több volt a másodiknál, uram – mondta a férfi, aki közben felegyenesedett.

– Pontosan – folytatta a kormányzó. – Én 68 éves korom óta uralkodom és milliók sorsáról döntök a közös cél érdekében, ahol egy élet csak egy aprócska porszem. Nincs is időm már ilyen gyerekes illúziókra, mint a szerelem. Sőt, mára már szánalmasnak találom ezt a mély hódolatot egyetlen ember iránt, hiszen több milliárdan élünk a bolygón. Maga kötődik a rokonaihoz? – kérdezte.

– Természetesen, uram – érkezett a tisztelettudó válasz.

– És mégis azt kéri tőlem, hogy a nyugdíjazása helyett, ami a mi korunkban egy előkelő kiváltság, fiatalabb testet szeretne. Miért? – érdeklődött a hatalom egyetlen birtoklója.

– Uram, azért, hogy tovább szolgálhassam a közös célt és a Céget, ami életek, családok felett áll.

Hosszú, csapos nyelvvel hatolt be a válasz a kormányzó hadd ne keljen leírnom, melyik testrészébe.

– Tökéletes! Mintha tudná, mit szeretnék hallani – dicsérte meg alattvalóját az uralkodó. – Kér egy szivart?

– Nem dohányzom, köszönöm – jött az elutasítás.

– Ugyan már, kérem! – hárította el a kormányzó. – Ennek a testnek már úgyis mindegy. Holnap reggel elutazik a perifériára és kereshet egy megfelelőt magának. Mindegy milyet, fiút, lányt, ha akarja, bármelyik állatba is belebújhat, csak önön múlik. Egy szivart?

A meggyőző érvelés után a férfi felé nyújtott egy dohánylevélből sodort finomságot. Ő megfogta és nézegette egy darabig.

– Tudja – szakította félbe a kormányzó –, hogy sok dolognak két vége van. – Elővett magának is egy szivart. – Például ott van a ló. Látott már lovat? – kérdezte.

– Nem, uram, még nem láttam – válaszolt a férfi.

– Hát már nem is fog – nevetett egyet és folytatta: – Már rég kipusztultak, csak nekem van egy példányom belőle, de nem is ez a lényeg. A lónak is két oldala van. Az egyik harap, míg a másik rúg.

Elővett egy kis fémes, karikaszerű eszközt.

– Az ember megválaszthatja, hogy melyik oldalát akarja. Amelyik rúg, vagy amelyik harap? A rúgós fele koponyákat tör, mellkasokat zúz szét. Remélem érzi, hogy nem ez a jó döntés?

A férfi helyeselni szeretett volna, de a kormányzó gyorsan tovább mondta, mivel a legjobban a saját hangját szerette hallani.

– A másik oldal is veszélyes, de sokkal kezelhetőbb. Ha etetjük, simogatjuk, egyszóval törődünk a harapós felével, akkor legyőzzük az átellenben lévőt is és nem fog megrúgni. Olyan a ló, mint ez a szivar. Ha a megfelelő irányból közelítjük meg, akkor a magunkévá tehetjük. Látja?

Befejezte elmélkedését és a gyűrűszerű fémtárggyal levágta a szivar sapkáját, majd a szájába vette.

– Most ön jön!

Átadta a férfinak a szivarvágót, aki engedelmes alattvalóként lemásolta uralkodója mozdulatait.

– A következő lépést remélem nem kell elmagyaráznom – jelentette ki.

A szájába rakta a szivart és meggyújtotta. A férfi, mint egy tükörkép, követte. A teremben a fehér, sűrű füst kivehetetlen formákban úszkált körülöttük. Egy darabig nem szóltak egymáshoz, csak nézték, miként játszik egymással a levegő és szivar égésterméke. Arcukon az elgondolkozás megtéveszthetetlen jelei rajzolódtak ki, és az idilli csendet természetesen a kormányzó törte meg, mert ha ezt a férfi tette volna, az elég nagy tiszteletlenség lett volna.

– Ismeri ön dr. Verkinson munkásságát? – kérdezte.

– Csak felületesen, uram – válaszolta. – Ő volt az a professzor, akinek sikerült felfedeznie és materializálnia a lelket. Most neki köszönhetően kaphatok új testet.

– Nem teljesen – mondta a kormányzó. – Verkinson arra jött rá, hogyan lehet bezárni a lelket, és másik testbe átrakni. Tudja, volt neki egy mentora, egy bizonyos dr. Heinen, aki a pszichológia, biokémia és anatómia területén doktorált. Feltételezte, hogy az emberi testen belül kell lennie egy nem szénalapú organizmusnak is. Elméletében megfogalmazta, hogy nem csak az általunk ismert kémiai folyamatok zajlanak le a testen belül. Ugyanis lehetetlen az, hogy végtelen számú egyéniség fejlődjön ki egy teljesen azonos biológiai rendszerből, mint a test. Addig az ember agyát tartották ezért felelősnek, de Heinen kételkedett, hogy egyetlen szerv, ami az egész szervezet fenntartásáért felel, képes legyen öntudatot létrehozni. Úgy vélte, az agy csak egy operációs rendszer, ami minden emberben csakis a működtetéssel foglalkozik. Ekkor kezdődtek az agyi átültetések, amelyek súlyos katasztrófával végződtek. Amíg az agynak csak egy bizonyos funkcióért felelős részét cserélték ki, addig sikerült olyan betegségeket megállítani, mint például a rák. Ez olyan, mint amikor elszakad az ékszíj és egy épet teszünk a helyére. Tudja mi az ékszíj és a rák? – kérdezte.

– Nem, uram. Egyikről sem hallottam – válaszolta a férfi.

– Nem csodálom – mondta a kormányzó, és nagyot szívott szivarjából. – Egyik sem az életünk része már. Heinen nem járt sikerrel. A munkássága vége felé élettelen testekbe kezdte átültetni az élő agyakat. Megdöbbenten látta, hogy a szervezetet sikerült újraindítania. Az alanyok lélegeztek, ettek, ittak, valamilyen szempontból éltek, de nem volt személyiségük. Megfigyelte, hogy az agy eredeti tulajdonosainak a szokásai megmaradtak. Ha kérdezték őket, hogy emlékeznek-e a családtagjaikra, akkor hibátlanul felsorolták neveiket, foglalkozásaikat, de amikor tudatták velük, hogy azok az emberek már évtizedek óta halottak, nem váltott ki belőlük semmilyen érzelmi reakciót. Az alanyok egyszerűen felfogták és elfogadták ezeket a szomorú tényeket, mint amikor egy adatot táplálunk be egy számítógépbe. Heinen úgy vélte, kell lennie egy receptornak, ami ezekből az adatokból érzelmet generál. Úgy gondolta, ez lehet a lélek, és elmélete nem volt helytelen, de ő személyesen nem élte meg a felfedezést és megtiltotta, hogy az agyát eltárolják. Verkinsonnak viszont több szerencséje volt. Rájött Heinen elméletének a kulcsára és megtalálta a lelket. Sikerült egy szondát csinálnia, amivel kimutatta, hogy a szénalapú szervezeten belül létezik egy olyan rendszer, melynek részkecséi térben és időben szabadon tudnak mozogni, de mindig csak a testen belül jelennek meg. Megfigyelte, hogy nyugalmi állapotban teljesen véletlenszerű a megjelenésük. Például alvás közben, de bizonyos érzelmi reakcióknál ugyanazok a részecskék lelhetők fel. Ha például idegesek vagyunk, akkor ezeknek egy fajtája dominál, amelyeket piros színnel jelölt. Persze ez nem azt jelenti, hogy ilyenkor egy bizonyos színű részecskék vannak csak jelen, mivel minden függ az alany alap érzelmi állapotától. A sokféle színben tündöklő részecskék egyvelege képet alkot, amit lélekrajznak hívunk. Ez a kép minden embernél más és más, nem figyeltek meg két ugyanolyat még azonos érzelmi állapotban sem. Ha ebben a teremben ülők ugyanannyira lennének idegesek ugyanabból az indíttatásból, még akkor is különböző lenne a kirajzolt kép, annak ellenére, hogy rengeteg hasonlóságot vennénk észre rajtuk. Ha két ember szerelemes, akkor szinte teljesen megegyezik a képük, és ezek a részecskék beindítanak egy kémiai kapcsot, hogy a testek is vonzzák egymást. Verkinson felfedezése egy új tudományt hozott létre és új korszakot az emberiség történelmében. A lélektannak köszönhetően fel tudtuk mérni, hogy egyes emberek mennyire lázadó hajlamúak vagy éppen mennyire szolgalelkűek, így már kiskoruktól kezdve osztályozni tudtuk őket és a megfelelő nevelésben részesültek. Én a hatalmamat és az életemet köszönhetem dr. Verkinsonnak. Higgye el, nekem nagyon jó barátom volt – nyomta el szivarját az asztalból már korábban kiemelkedő hamutálban.

– Megkérdezhetem – szólt közbe a férfi –, hogy mi lett a doktor úrral?

– Maga előtt már nincsenek titkaink – válaszolt a kormányzó. – Aki a szolgálatot választja a nyugdíj helyett, a Cég belső hatalmi körébe emelkedik. Üdvözöljük szűk körünkben, Mr. Smith.

Ebben a pillanatban az ajtó kinyílt és egy egyenruhás, vékony, hosszú szőke hajú nő lépett be rajta. Határozott léptekkel közelítette meg a trónszéket, nem hajolt meg, nem várta meg hogy megszólítsák, gyémántkék szemeit egyszerűen a kormányzóra meresztette és megszólalt:

– Edward – húzta össze szemöldökét –, mikor kezdhetem meg a hadjáratot a Távol-Kelet ellen? – kérdezte sértődött hangon.

– Mr. Smith – szólt Greenfield –, ha megbocsát, a doktor úrra majd visszatérünk máskor.

– Természetesen, uram – ezzel meghajolt és sietve, tele büszkeséggel távozott a teremből.

– Nikol, vagy szólítsalak tábornoknak? – kérdezte a nőtől. – Két dolgot nem szeretek: az egyik a tiszteletlenség, a másik a számonkérés. Neked sikerült mind a kettőt egy perc alatt produkálni. Mégis, hogy képzelted ezt? – kérdezte Greenfield felemelt hangon.

A határozott nőből hirtelen gyámoltalan lányt lett, mivel tudvalévő volt, hogy a kormányzót nem szerencsés kihozni a sodrából.

– Bocsáss meg, kérlek! – válaszolt Nikol félénkebben.

– Látod – mondta Greenfield –, mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha Peter nem vitte volna a sírba a tudásának azt a részét, hogy az emberek azonnali cselekedeteit is képesek legyünk irányítani? Akkor most ez nem történt volna meg, és nem kéne harcolnunk a bolygó többi részéért sem. Okos volt, mert a tudósaiba beprogramozta, hogy ha meghal, legyenek öngyilkosok. Idióták!

Ezen jobban felhúzta magát, mint a lány belépőjén, aki kapott is az alkalmon. Odalépett az uralkodó mellé és nyugtatólag masszírozni kezdte annak vállait.

– Az a gond – kezdte Nikol –, hogy lassan kifutunk az időből, és a keletiek megerősödhetnek annyira, hogy komoly gondot okozhatnak a Cégnek.

– Tisztában vagyok vele, de előtte el kell intéznem valami fontosat – válaszolta Edward, majd behunyta szemeit és élvezte a női kéz kényeztetését.