Читать книгу A Föld felett - Szikszai Tamás - Страница 7

IV.

Célállomás: a Föld

1.

Az élet olykor nehézségeket állít az ember elé. Akadályokat húz fel, hogy ez a rögös, kiszámíthatatlan út még izgalmasabb, nehezebb legyen. Vannak olyan személyek, akik kimondottan szeretik ezeket a váratlan vagy várt, de inkább figyelmen kívül hagyott eseményeket. Gondoknak, problémáknak hívjuk őket. Néha ezeket érdemes figyelmen kívül hagyni, mert van, amikor a gondok megoldódnak maguktól. Azonban nem minden esetben hasznos a problémákat félvárról venni. Mondjuk amikor egy űrhajó megközelíti a Földet és belép a légkörbe, akadhatnak olyan apró gondok, amiket nem célszerű másnapra hagyni, mert azok figyelmen kívül hagyása pont azt eredményezi, hogy nem lesz holnap. A Jupiter–16, miután megkapta a leszállási engedélyt, úgy hatolt át az ózonrétegen, mint egy erős hasmenéssel megátkozott rögbijátékos a zárt WC-ajtón: gyorsan és határozottan, semmi esélyt sem adva annak, hogy az egy pillanatra is megállítsa. A landolás nagyon simán ment, mondhatni gond nélkül. Persze elég nagy baj lett volna a pilótának, ha ez nem így történik, mivel a Földön minden balesetet tüzetesen megvizsgálnak és addig csűrik-csavarják a körülmények okait, amíg nem tudják teljes mértékben az embert felelősségre vonni. A műszaki hiba kifejezést már réges-régen kitörölték a Jövő PTT értelmező szótárából. Megjegyzem, teljesen érthető okokból, mivel ők jelentik a technológiát, és a megtéveszthetetlen Isten után szabadon egyszerűen nem engedhetik meg maguknak ezt a luxust.

Az űrhajó hátulján kinyílt a rakodótér ajtaja és egy rámpa ereszkedett le a földre olyan robajjal, amelyre a süket szomszédunk is átjött volna a rendőrséggel fenyegetőzni. Gáben és Winston a ládák között rejtőztek, ugyanis szűk lakhelyüket már a felszállás után rögvest el kellett hagyniuk, köszönhetően a kényelem teljes hiányának. Gáben az út alatt klausztrofóbiára hivatkozva közölte, hogy nem hajlandó visszamászni a ládájukba. Ezért a „majd kitalálunk valamit” átgondolt, jól megfontolt tervvel álltak elő a hajó elhagyásával kapcsolatban.

– Szerintem fussunk – vélekedett Winston teljesen bizonytalanul.

– És mégis hova szeretnél futni? – kérdezte Gáben jogosan kiakadva. – A dokk tele van fegyveres őrökkel, te barom – szólta le barátját a tényleg nem túl kiforrott ötletéért.

– Jó, de azok az amantint védik – mondta Winston és magára mutatott. – Mi nem úgy nézünk ki, mint az amantin.

– Nem, mi úgy nézünk ki, mint két szökött rab a bányából – fűzte hozzá Gáben. – Szerintem fejlövéssel megúszhatjuk.

– Azt, úgy hallottam – mondta Winston –, hogy ha jól csinálják, akkor meg sem hallja az ember.

Erre a kijelentésre feloldódott a feszültség, mint másnapos légy a sósavban. Az idő – ami eddig is nagy ellenségük volt – most is Winstonék ellen dolgozott. Az utazás alatt túl sok volt belőle, és hirtelen a megérkezés után egyenes arányban fogyott a rakománnyal, ami jelen esetükben a fedezéket is jelentette. Ez az idő fránya egy dolog, és hozzá még relatív is. Egyszer csak Gáben oldalba bökte cinkosát, mert támadt egy világmegváltó ötlete.

– Van egy ötletem – mondta és nem tette hozzá, hogy világmegváltó.

A Gáben fejéből kipattanó szikra nem is olyan kicsi volt, hanem inkább a napalm erős lángjának felelt meg; pont ahogy ő szokta megoldani a nehéz helyzeteket. Csak semmi finomkodás! Az volt a terv, hogy amikor két gyanútlan dokkmunkás a közelükben kezd pakolászni, egyszerűen a hátuk mögé osonnak, leütik őket, és elveszik a ruhájukat álcának. Két rakodó pechjére ez meg is történt. Egy dologgal nem számoltak – na jó, többel sem, de egy feltűnővel –, hogy olyan dolgozót csapjanak le, akinek illik a munkaruhája Gábenre, akiről tudjuk, nem egy áltagos termetű ember. Amikor felhúzta a ruhát, Winstonból úgy tört ki a röhögés, mint a felrázott pezsgő dugója, amikor az üveg bontása közben az ujjunk félrecsúszik és váratlanul az anyósunk arcán csattan, ami igazán megnehezíti a jövőbeni jó viszony kialakítását. A nevetésre a lent álló őr sem tudta hirtelen, hogy segítséget kéne nyújtania vagy bent valaki az évszázad poénját mesélte el kollégája totális szellemi kivégzése végett, így hát úgy döntött, hogy nem csinál semmit. Winstonék arra a következtetésre jutottak, hogy nem lenne teljesen célszerű Gábent ebben a helyzetben meglátnia senkinek, mivel úgy nézett ki, mint egy makacs gyerek, akit nem érdekelt, hogy anyukája magasabb hőfokon mosta ki a kedvenc ruháját. Egy elég csúnya patthelyzet alakult ki, mert azt sem tehették meg, hogy megvárnak még két pakolót, leütik őket és megnézik, az ő ruhatáruk jobban passzol-e Gáben méreteihez. Tudták, hogy ezt nem játszhatnák el a végtelenségig, mivel egy idő után elfogynának a rakodók – ami, valljuk be, feltűnhetne a házirend őreinek –, és különben is mi lenne akkor, ha egyik sem felelne meg a mi túltáplált napközisünknek? Mindenesetre úgy döntöttek, hogy a bátorság nagy erény. Halkan megsúgom, hogy azért nem mindig, hiszen tudjuk, hogy a hősök és a tanúk korán halnak. Jó-jó, meg a dohányosok is, de ezt már nem tudom, hol olvastam.

Megfogtak egy ládát olyan rutinnal, mintha erre születtek volna, és ráemelték a hordárok kocsijára, mert úgy látták, itt ez a szokás. Egymás szemébe néztek, de Winstonnak a komolyság helyett egy elfojtott kacaj csúszott ki a száján és ez már nagyon zavarta Gábent annak ellenére, hogy tényleg röhejesen festett ebben a szerelésben. Ha ő lett volna Winston helyében, természetesen ő is kiröhögte volna magát. Mély levegőt vettek, mint amikor az ember csatára készülve tudja, hogy ez az utolsó nyugodt pillanata, mielőtt elkezdődik a vérontás. Megindultak a raktér ajtaja felé és már majdnem kint voltak, amikor egy dobhártyát szaggató zaj törte meg a csendet. A hang jogos tulajdonosát köznyelven gránátnak hívják, amit általában jobb bulikban nem látnak szívesen, kivéve, ha az valamilyen partikellékként van előjegyezve. Hatalmas tűzharc kerekedett, ami Gábenéknak egy dolgot jelentett: elterelő hadművelet kipipálva és jöhetett Winston eredeti ötlete, a futás.

Történt egyszer – na jó, elég sokszor, igazából szinte mindig –, hogy egy nagyhatalomnak ellenségei akadtak, és kisebb-nagyobb nehézséget okoztak ezzel annak. A Jövő PTT esetében ez egy, a számukra ismeretlen szervezet volt, amely mindenáron megpróbálta elvágni a cég amantin-utánpótlását. Az esetek nagy részében sikertelenül, de azért derekas kitartással. A mostani támadás is eredménytelenül zárult, de arra pont elég volt, hogy a két szökevény a kialakult zűrzavarban észrevétlenül eltűnjön.

2.

Az emberek többnyire vakon követik a divatot, mint a szekeret húzó lovak, akiket a kocsi bakján ülő gazdájuk nemcsak ostorral irányít, de szemellenzőt is rak fejükre, hogy azok látáskörét a lehető legjobban csökkentse. Jelen helyzetben ez az állítás Winstonékra nem volt igaz. Az hagyján, hogy divatosnak nem néztek ki, de annyira feltűnőek voltak a hétköznapi földi polgárok között, mint egy elhízott rozmár az egyházi gyerekkórusban. Ismét marha nagy szerencséjük volt, mert esett ez eső. A lakosok már régóta nem értették ezt, mert évszázadok óta nem termeltek ételt a földeken, nem voltak növények, hogy kiszínezzék unalmas napjaikat, nem énekeltek madarak a fák ágain és a technológia is bőven továbbhaladt azon a szinten, hogy az időjárásba beleszólhassanak. De az eső csak ömlött az égből szürkén, egyhangúan és szomorúan. A dolgukra rohanó emberek fejüket lehajtva – mintha nem bírnák megtartani annak súlyát –, a talajt bámulva haladtak az utcákon. Úgy tűnt, mintha azt számolták volna, hányszor ugrik be cipőjük orra a látómezőjükbe, hogy most váltották ki utolsó jegyüket az életben és büszkén ecsetelik magukban, hogy igen, megtettek egy újabb fontos lépést a haláluk felé.

– Gáben – szólt Winston halkan és visszafogottan –, ez nem úgy néz ki, mint amit a tévében sugároztak az Európán a Földről.

– Mire gondolsz? – kérdezte barátja.

– Arra, hogy amit abban láttunk, mindenhol vidám emberek mentek dolgozni. Boldognak tűntek, de ennek most semmi jelét látom – mondta Winston, és lehajtotta fejét.

– Túl sokat nézted azt a szart – vélekedett Gáben. – Gondolkodj ép ésszel! Rossz idő van, és ettől biztos az emberek kedve is az. Inkább azon agyalj, hogyan jutunk el hozzátok!

– Lehet, igazad van – mondta Winston. – Otthon minden kiderül!

Hirtelen elfogta az izgalom: vajon milyen lesz ennyi idő után újra látnia családját?

Az utcákon az eső és a cipők kopogása egy furcsa, lehangoló szimfóniába olvadt a városi forgalom háttérzajával karöltve. Ehhez már nem a gumiabroncs és a betonút súrlódásának keringője adta az alapot, mint az őskori nagyvárosokban. A modern, lebegtető autómotorok zaja legjobban arra hasonlított, mintha egy szűk üvegbe ügyesen fújnánk a levegőt és cserébe egyhangú, mély búgást kapnánk. Winstonék egyelőre nem élvezték az előadást. Egy kis idő után megláttak egy terminált, amin a világító felirat így szólt: „Ha kérdése van, bátran forduljon hozzánk!” A lehetőséget kihasználva odasiettek, olyan mondtatok kíséretében, hogy „bocsánat”, „ne haragudjon”, „elnézést”, de Gáben a kifinomultság minden adottságával az „el az utamból”, „menj már arrébb” udvarias kifejezéseket részesítette előnyben. Súlyos testi sérülést nem okoztak, és a terminál előtt nem volt sor. Úgy vélték, itt senkinek nincs semmi kérdése, csak ők ilyen elveszettek a modern dzsungel vas- és betonrengetegében. Amikor odaértek, egy kedves, gépies női hang szólította őket.

– A Jövő Profit Termelő Társaság a szolgálatukban. Miben segíthetünk?

Egy darabig tétováztak, mint egy szóbeli vizsgára váró diák a terem előtt, aki a fejezetcímeken kívül nem jutott tovább a tananyagon. Nem tudták, hogy jó ötlet-e szökevényként pont a Cégtől segítséget kérni, de abban biztosak voltak, hogy fingjuk sincs, hol vannak pontosan.

– A Jövő Profit Termelő Társaság a szolgálatukban. Miben segíthetünk? – ismételte meg a gép.

– Azt szeretnénk megtudni – törte meg Winston a dilemma kínzó feszültségét –, hogy pontosan hányas szektorban vagyunk?

– Önök jelenleg – válaszolta a terminál – a tizenhármas szektor 6. körzetében tartózkodnak.

– Az jó – mondta Gáben. – És ti melyikben laktok? – kérdezte.

– A 145-ös szektor 4. körzetében – suttogta Winston.

– Én nem vagyok egy matekzseni – szólt Gáben –, de jól sejtem, hogy az nem a szomszédban van?

– Még ezen a kontinensen – tette hozzá Winston –, úgyhogy nem vagyunk annyira rossz helyen.

– Hallod – hajolt oda Gáben barátjához –, ez a gép honnan tudja, hogy többen állnak előtte?

– Kamera… – mutatott Winston a terminál felé és mély lélegzetet vett.

– Bassza meg, ezt most megszívhatjuk! – mondta Gáben ijedten.

– Kezeket fel! – jött egy határozott hang a hátuk mögül. – Le vannak tartóztatva!

3.

A szökevények egymásra néztek és a reménytelenség úgy futott végig testükön, mint a váratlan áramütés a figyelmetlen, részeges villanyszerelőn. Kezüket a magasba emelték, mintha egy láthatatlan kapaszkodót keresnének vele, ami elrepíti őket messze innen, de felettük csak a megfoghatatlan szürke ég tátongott sűrű könnyét hullatva. Winston érezte, hogy szíve a hirtelen sokktól elvesztette identitását és most képzeletében egy gyorsuló gőzös ritmusával menekülne testéből. Éppen a torkánál járt már, amikor egy pillanatra összeszedte magát és vette a bátorságot, hogy megforduljon. Amikor teste 180 fokos fordulatot vett, látta, hogy a közmondások mögött sok esetben nagy bölcsesség rejtőzik. A bátraké a szerencse. A három rendőr éppen két másik alakot vert bilincsbe tőlük pár méterre. Amikor ezt látta, kezét leeresztve meghúzogatta Gáben ruháját, aki még mindig úgy állt ott meredten, mintha a felhők közé ugrana éppen egy hibátlan fejest. Ahogy Winston hozzáért, az érthetetlenség zavarában nézett jobbra, nézett balra, felfelé, és egy kicsit lefelé. Amikor cimborája erőszakkal megfordította, olyan gyorsan kapta le az égből a kezeit, ahogy villám még nem csapott be épületbe. Zavarában csak ennyit tett hozzá a történtekhez:

– Remélem, jól megbüntetik a gaztevőket! – és csak bólogatott hozzá, mint a galambok a főtéren.

A jelenet nem váltott ki semmi érdeklődést a járókelőkből, egyszerűen gépies megszokásból haladtak tovább az utcákon, tekintetüket a járdára szögezve. Winstonék úgy döntöttek, hogy a legjobb, ha továbbállnak és más megoldást találnak a hazajutásra. Egy ideig némán haladtak az emberek között. A magasabb épületeken hatalmas hologramok figyelték a kígyózó tömeget. Vetítettek különböző reklámokat a legújabb divatról, az újonnan feltalált egészséges életmódról, az egyre elérhetőbb gyógyszerekről, propagandaszövegeket sugároztak a Cég odaadó munkásságáról, a Kormányzó szeretetéről, a termelés isteni gondviseléséről. Itt-ott feltűnt egy-egy élelmiszerbolt, ahol a gyümölcsök színe annyira élénk volt, hogy szinte világítottak a sötétben és ha az ember jóllakottan rájuk nézett, még akkor is mordult egyet a gyomra, vágyakozva a táplálék után. Elmentek egy virtuális hotel mellett, aminek működése teljesen értelmetlen volt már, mivel semmivel sem nyújtott többet, mint az otthoni vizuális kirándulás, de érthetetlen módon az emberek jobban szerették, ha kimozdulnak és fizetnek érte, mert így úgy érezték: tényleg elutaztak. Amikor egy ruhabolt mellett mentek el, Gáben megtorpant és visszafogta barátját.

– Szerinted van költhető pénzünk? – kérdezte.

– Nem tudom, de lassan úgy érzem, hogy vesztenivalónk nincsen – válaszolt Winston. – Szétáztunk, semmi ötletem, hogyan menjünk haza, és te még mindig röhejesen nézel ki.

– Ezt mondom – kezdte Gáben. – Menjünk be, és próbáljunk venni valami jó cuccot, tököset! Úgy érzem, kezdenek visszamászni a golyóim, és tudod, nem éreztem ilyet soha. Egyszer talán, de arról nem beszélek.

– Na, a nagy Gáben – mosolyodott el Winston –, a nőfaló önértékelési problémákkal küzd?

– Igen! – vágott közbe. – És bevallom, nem szoktam hozzá, de tudod miért? Mert kurva jó vagyok! Ennek ellenére most kilátástalanul bolyongunk, közben én nagyon hülyén nézek ki, és kezdem elveszíteni az önbizalmam. Egy jó ruha és egy ital. Ezek kellenek most nekünk! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

– De mi lesz – kérdőjelezte meg a frappáns tervet Winston –, ha ezzel lebukunk? Ha van is pénzünk, amit költhetünk, annak nyoma lesz valahol és ránk találhatnak.

– Leszarom! – csattant fel a határozott válasz. – Bukjunk le, nem érdekel! Akkor legalább történik valami. Előre- vagy visszalépés, tök mindegy, de nekem már elegem van ebből! Inkább megyek kivégzőosztag elé, minthogy egy perccel is többet sétálgassak kilátástalanul ebben a förtelmes időben!

Winston tőle szokatlan merev testhelyzetbe vágta magát, miközben tekintetét és egyik karját a bejárat fele irányította.

– Most mi van? – kérdezte Gáben.

– Csak ön után! – szólt Winston gúnyosan.

4.

A boltba belépve most először érzékelték a jólét kényeztető ölelését. A falakon különböző ruházatok holoképei elégítették ki a lázas fogyasztók csillapíthatatlan vásárláséhségét. A választék szinte végtelen volt. Gáben odalépett egy holoképhez, ami azonnal ráillesztette az aktuális öltözéket, majd ahogy pózolt a kép előtt, az úgy követte le mozgását. Választhatott, hogy milyen színben szeretné, hogy milyen hosszú legyen a zakó ujja, kalappal vagy anélkül kívánja a vevő látni magát, és külön-külön be tudta állítani a ruhadarabok fazonját is. A legvégén még napszemüveget is adott a kollekcióhoz, természetesen piros kalappal és gombokkal.

A gombok azért voltak fontosak, mert egy időben ki kellett fejleszteni a gomb nélküli ruházatot. Először egyszerűbb megoldást találtak ki: tépőzárakkal rögzítették egymáshoz a szétkapcsolható részeket, ami azért volt szükséges, mert sok emberben kialakult az érthetetlen gombfóbia és betiltották a gombokat. De ez a technológia igen hamar kiment a divatból, mivel a tépőzár kellemetlen hangja újabb fóbiához vezetett, és nem mellékesen nagyon hamar tönkrement. Végül kifejlesztették a ma használt szövetet, amit ha összeillesztünk a megfelelő helyen, akkor észrevehetetlenül, maguktól összefonódnak a szálai és rögzül. Gondolhatják, mekkora felháborodást keltett a dolog gombkereskedők és cipzárgyártók körében! Semekkorát, mivel a Jövő PTT intézkedéseit senki sem kérdőjelezhette meg.

Ugyanezzel a könnyedséggel verték vissza anno a 2. Géprombolók mozgalmát, amit az árufeltöltők és pénztárosok kezdeményeztek, amikor automatizálták a hipermarketeket. Gábennek mégis volt lehetősége gombbal kérni öltözékét, mert az idők változnak, és a Cég vezetőségében valakinek valószínűleg hiányoztak a gombok, így ma kiegészítő kellékként, viszonylag csekély felárral lehet hozzájuk jutni. Természetesen a gombfóbia vagy a 2. Géprombolók mozgalma nem szerepel a történelemi adatbázisokban.

Végre elkészült a műalkotás. A kinézetét az olvasó fantáziájára bízom. Csak annyit árulhatok el róla, hogy tetőtől talpig piros volt, fekete gombokkal, mert Gáben szerette a gombokat. A zakó ujja könyökéig ért és a nadrágja elegánsan gyűrött volt. Winston nem pepecselt ennyit, egyszerűen választott az előre megtervezett darabok közül egyet, ami szolidan egy citromsárga melegítőhöz hasonlított, gombok nélkül. Miután leokézták, a pulthoz mentek, hogy átvegyék és kifizessék igényeiket.

– Gyönyörű választás – mondta az eladó. – Milyen különleges eseményre készülnek az urak, ha szabad megkérdeznem?

– Esemény? – értetlenkedett Winston.

– Az ilyen ruhákat, bár ezt önök is tudják, előkelő partikra vagy találkozókra szokták felhúzni. A hétköznapi élethez teljesen elegendő a Cég egyszerű egyenviselete; amint láthatják, az utcákon mindenki azt hordja, mert senki sem szereti a feltűnést. Ha nem akarnak válaszolni, elnézésüket kérem a kíváncsiságom miatt!

– Nincs semmi probléma – vágott közbe Gáben. – A barátom, tudja, éppen a kedvese kezét készül megkérni.

– Ó, milyen szerencsés hölgy! – udvariaskodott a boltos. – Remek választás egy ilyen fontos alkalomhoz. Gondolom, ő is a 300-as alatti társadalmi csoportokba tartozik.

– Mi van? – kérdezte Winston.

Az eladó egy pillanatra ledöbbent.

Ezek nem tudják, mit jelentenek a társadalmi rétegződések? – kérdezte magában.

Pedig boltjának ajtaja kinyílt előttük, ami azt jelenti, ők itt bizony 300-on belül vannak. Kíváncsi típus volt, úgyhogy nem engedhette meg magának, hogy ilyen keveset tudjon ezekről a furcsa fazonokról.

– Nem idevalósiak az urak? Esetleg kiküldetésben voltak? – kérdezte, majd elsápadt.

Lehet, a Holdról jöttek, ő meg itt udvariatlankodik velük és a végén még jól megjárhatja – gondolta.

– Kiküldetésben vagyunk – szólt Winston kicsit mosolyogva. – Csak hazaugrottunk a lánykérésre. Felvilágosítana, kérem, hogy mik ezek a számok?

– Örömmel, uraim! – válaszolta, mert kiküldetésbe csakis politikai vezetőket vagy kutatókat küldenek, akiket nagy becsben tart a Cég, és velük melegen ajánlott együttműködni a Földön.

Az, hogy nem ismerik a társadalmat, nagyon birizgálta fantáziáját.

Lehet, hogy tényleg holdiak? – kérdezte magában, majd válaszolt.

– A Cég területein belül beosztásuk alapján osztályozva vannak az emberek. Minél kisebb számot kap valaki, annál jobb, elitebb rétegbe tartozik. Vannak olyan helyek, mint ez a bolt is, amelyekbe csak egy adott szám alatt lehet belépni, ezt az ajtó automatikusan ellenőrzi. Azért kérdeztem, hogy 300 alatti-e a kedves hölgy, mert maguk biztosan, mivel az ajtó kinyílt önök előtt.

– És gondot okozna, ha a jövendőbelim magasabb számú rétegbe tartozna? – érdeklődött Winston.

– Nem, uram, csak nagyon szokatlan lenne és arra gondolnék, hogy bajba keverhetném magamat, ha tovább kérdezősködnék, mert a rétegek között elég nehéz a keveredés, és egyedül olyan emberek változtathatnak ezen, akik 10 alattiak.

– Ön le tudja kérdezni a mi számunkat? – kérdezte Gáben.

– Nem áll módomban, uram, nem vagyok jogosult az ajtó adatbázisába belenézni.

– Akkor megnyugtathatom – folytatta Gáben –, hogy nekünk még számunk sincsen, és nem vesszük zokon kíváncsiságát. Sőt mi több: nagyra értékeljük a segítségét. Ha szeretné, jó hírét terjeszthetnénk a boltjának.

– Megtiszteltetés lenne, és ez esetben én állom a ruháik árát. Önök a legjobb dolog, ami történhetett velem – mondta az eladó és biztosra vette, hogy a vendégei a Holdról jöttek.

Ezért nem tartják be a helyi normákat, feltehetőleg szórakozásból viselik a Cég rakodói overálját és most nagyon örült, hogy nem nevette ki a nagyobb darabot idétlen kinézete miatt. A Holdon nincsenek számok, mert akik ott laknak, mindenki felett állnak és személyesen ismerik a Kormányzót. Ha ebben a körben jó híre megy üzletének, akkor talán egyszer 200 alá mehet és többet nem kell ételre költenie, akkor továbbfejlesztheti üzletét… akár még a 100-at is elérheti.

– Ha megbocsátanak, elkészíteném a ruháikat.

– Kérem – mondta Winston.

A boltos elfordult a pulttól és egy nagy, szekrénynek álcázott géphez lépett. Feltöltötte a megfelelő adatokat és megnyomott pár gombot. A gép kezelőfelületén az „Üzem alatt” felirat világított. Amikor kialudt, a boltos kinyitotta a gép kétszárnyú ajtaját és kivette belőle a kívánt ruhákat, amik pontosan úgy néztek ki, mint a holoképen elkészített minták. Amikor felhúzták, úgy érezték, mintha rájuk szabták volna. Persze, hogy rájuk szabták, mert amikor a kép előtt álltak, a rendszer milliméter pontosan felmérte a vevők méreteit, és egyedien nekik alkotta meg a készterméket.

– Autót hívathatok az uraknak? – kérdezte illedelmesen az eladó. – Elviszi magukat oda, ahova csak akarják a körzetben – közölte, mire Gábenék egymásra néztek és megelégedett tekintettel bólintottak egymásnak, mert kezdték végre nyeregben érezni magukat.

– Volna kedves – mondta Winston –, ha még egy dologban tudna segíteni nekünk, hálásak lennénk. Tudja, innék valamit a nagy esemény előtt.

– Természetesen, uraim. Önöknek az Éjszakai Fény nevű előkelő klubot ajánlanám.

– Köszönjük a segítséget! – mondta Gáben, és egy laza mozdulattal megvált a történelembe közröhej tárgyaként bevonult öltözékétől.

Mire kiléptek az utcára, az autó már várta őket. Amikor mellé értek, az ajtaja kitárult. Egyterű kocsi volt kényelmes, kanapészerű ülésekkel és egy kis asztallal a közepén. Sok hely volt benne, mivel ezeket az autókat már nem sofőr vezette, hanem teljesen automatikusak voltak.

– A Jövő Profit Termelő Társaság a szolgálatukra készen áll. Merre vihetem önöket? – kérdezte az autó kedves, gépies női hangon.

– Irány az Éjszakai Fény! – utasította Winston.

5.

Az utazás kellemesen telt. Az autó úgy siklott a levegőben, hogy utasai azt sem érezték meg, amikor felemelkedett a földről. Gáben úri elégedettséggel simogatta öltönyét. Megfogta gallérját és úgy rántott egyet rajta, mint az őskori dezodorreklámok selyemfiúi: nagyképűen és érzelmesen. Persze csak annyi érzelemmel, amennyivel egy férfi még férfinak tűnik, majd kinézett az ablakon. Valószínűleg önmaga halvány visszatükröződésén élvezkedett, hiszen oly ritka alkalom volt ez. Valljuk be, elegáns volt, és ez érthetetlen okból néha vidámsággal töltötte el.

– Hogyhogy nem egyből hozzátok megyünk? – kérdezte Winstont. – Megígérted, hogy nem időzünk sokat, meglátogatjuk a családod és húzunk vissza az Európára.

– Elterelés. Szerintem kevesebb feltűnést keltünk, ha úgy viselkedünk, ahogy a boltosnak hazudtuk. Elmegyünk, szórakozunk egyet, és utána nyélbe ütjük a „lánykérést”, amúgy is mondtad, hogy rád férne valami ital.

– Az mindig rám fér! – mondta határozottan Gáben. – Sőt tudod, mi kell még nekem? Nők! Irány ez a csehó, vagy micsoda!

Autójuk könnyed finomsággal parkolt le a klub előtt, ahol rövid sorban várták a furcsábbnál furcsább ruhákba öltözött emberek a beléptetést. Az ajtó itt nem automatikus volt, két hatalmasra nőtt – vagy éppen növesztett – biztonsági őr ellenőrizte a vendégeket. Ők elegánsan öltöny-nyakkendőben voltak, míg a bulizni vágyó polgárok között tiszteletét tette Robin Hood, Malacka és a Tahó, Bunkó és Bugsy. Nem tudom, hogyan lehet bunkónak öltözni vagy tahónak, de nekik sikerült. Ott állt türelmesen egy férfi is, aki egyszerűen – gondolom higiéniai okokból – mindössze egy pelenkába öltözött.

Azt hinné a jóérzésű ember, hogy ez egy nagyon defektesre sikerült farsangi buli bejárata, de ez nem így volt. A Földön a felső tízezer – ami inkább milliókban értendő – ízlésficamát egy summa cum laude végzett orvosnak is egy vagy két életen át tartó kutatásba telne helyre raknia, feltéve, hogy létezik olyan doktor, aki már-már természetfeletti erőkkel bír. Amikor Winstonék kiszálltak a kocsiból egyedül rajtuk látszott, hogy dolgukat komolyan veszik. Azt, hogy ők komolyan akarnak szórakozni vagy komolyan szórakozni akarnak, kívülről nem lehetett megmondani. A biztonsági őr meglátta őket és soron kívül magához hívatta.

– Megtiszteltetés a vendégeink között köszöntenem önöket – mondta, és kinyitotta az ajtót.

Az Éjszakai Fény előkelő, modern berendezése szokatlan, jó érzéssel töltötte el Winstonékat. A fényorgonák pazar játéka megdöbbentően párosult a főterem közepén táncoló szökőkúttal, ami az elektronikus komolyzene ritmusára vonaglott a nagyérdemű tiszteletére. A pulthoz érve egy nő szólította le őket.

– Ha megbocsátanak – mondta –, én leszek az este folyamán a házigazdájuk.

– Megbocsátunk? – kérdezte Gáben meglepődve. – Én még könyörögni is képes lennék, hogy ez így legyen.

– Nagyon kedves öntől – pirult el a pincérlány. – Kérem kövessenek, megmutatom az asztalukat!

Winstonban a nyugtalanság kezdett feltörni az érzelmek mély kútjából, amit ebben a különös helyzetben az értetlenség táplált. Furcsa, megválaszolatlan kérdések kötötték le gondolatait.

De tényleg, most mi van? – kérdezte magában, miközben a kedves lányt követte. Szedjük csak össze, mi történik velünk! – gondolta. Teljesen feltűnően bolyongtunk az emberek között úgy, hogy a hely, amiről az utcára léptünk, csatatérként funkcionált, majd elmentünk egy boltba, ahova egy olyan ajtó engedett be, aminek hatalmában állt ítélkezni a polgárság felett. Mindezek után ingyen kaptunk drága ruhát, mert Gáben sületlenségeket beszélt. Még hogy nincsen számunk? Másoknak egyáltalán miért van? Igen sok minden változott 5 év alatt – elmélkedett, miközben egy asztalhoz értek és leültek.

– Hozom az italukat, amennyiben másra nincs szükségük – mondta a pincérnő.

– Hát, kisasszony – szólalt meg Gáben –, a nevére és a társaságára igényt tartanánk, ha nem veszi tolakodásnak.

– Nem, uram – érkezett a válasz egy kedves mosollyal megfűszerezve. – Elmegyek a hűsítőért és mind a kettőt a szolgálatukba állítom.

Amikor a pincér elhagyta az asztalt, Gáben elégedetten dőlt hátra székében, mint a jó hírt kapó uralkodók.

– Egy kicsit sem érzed úgy – szakította félbe Winston Gáben rövid uralkodását –, hogy valami nincs rendben? Miért van asztalunk egy olyan helyen, ahol még sosem voltunk? Te sem voltál még itt, ugye? – kérdezte gyanakvóan, hiszen tudjuk, és ezt Winston is tudta, hogy barátjának zűrös előélete tartogathat még meglepetéseket.

– Sohasem voltam itt – mondta Gáben önelégülten –, de lehet, hogy visszajáró vendég leszek. Nézd, még szivart is raktak ki nekünk!

Kivett egy szálat és úgy nézte közben feszült társát, hogy direkt idegesítse egy kicsit.

– Igazad lehet – közölte elmélkedve. – Valami tényleg nincsen rendben. Várjunk csak, hadd gondolkozzak!

Meggyújtotta a szivart és úgy fújta ki a füstöt, hogy annak a lehető legtöbb molekulája Winston arcán landoljon.

– Megvan! – pattant ki fejéből az ötleteket jelző villanykörte. – A probléma te vagy!

– Én? – háborodott fel Winston.

– Igen, te, hát mi más? Úgy ülsz itt, mint akinek valami titkolnivalója van és ezt a vak is láthatja, ha jobban figyel. Mintha belül valami csak gyűlne, telítődne, és a seggedet túl szűkre zárod, hogy kiszökhessen. Engedd ki a gőzt, barátom! – nyugtatta Gáben. – Én is tudom, hogy elég szokatlan a helyzetünk és szinte biztos vagyok benne, hogy valami félreértés állhat az egész mögött. A másik lehetőség, amin gondolkodtam, nem lenne túlságosan életszerű és kellemetlensége ellenére meglehetősen kellemes volna.

– Mire gondolsz? – kérdezte Winston.

– Arra, hogy már rég lebuktunk, tudják, hogy itt vagyunk, csak van egy ilyen korrektség a rendszerben, mivel sokat tettünk érte az Európán, ezért a büntetésünk előtt kaptunk egy estét, hogy jól érezzük magunkat. Tudod, olyan utolsó vacsora jellegű dologra gondolok.

– Azért ez jó nagy marhaságnak hangzik – mondta Winston.

– Én is úgy vélem – értett egyet Gáben és felcsillantak a szemei.

– Lám-lám, ott jön a két legszebb teremtés a világon! A nő és a finom ital, amelyet nekünk hoz.

Gábenből alkalomadtán érthetetlen módon tört elő az úriember. Ilyenkor igyekezett megválogatni szavait, kivételesen odafigyelt a másikra, ráadásul a mozdulataiban is a kifinomultság jeleit lehetett fellelni. Ezek a dolgok inkább ösztönösek voltak nála, mint tudatos magaviselet. Amikor a lány a megfelelő közelségbe ért hozzájuk, udvariasan felkelt és egy széket húzott ki az asztal alól, hogy az kényelmesen foglaljon helyet közöttük. A pincérnő vette a lapot.

– A nevét legyen szíves! – szólt hozzá Gáben.

– Fanni vagyok, de önök úgy szólíthatnak, ahogy kedvük tartja.

– Nagyon szép neve van, azt hiszem, megtartjuk – mondta Gáben egy szelíd mosoly kíséretében, aminek a hatása nem maradt el.

Egy hosszú, zavarba ejtő pillantást kapott el a lány arcán.

– Tegeződhetnénk? Tudja, nem szeretem a formális, távolságtartó magázódást – jegyezte meg Gáben.

– Az nagyon jó lenne – válaszolta, és hófehér bőre kezdett árnyalataiban az ősi szovjet zászlóra hasonlítani.

Szokták mondani: „majd ha piros hó esik”. Ez esetben Fanni lett a piros hó.

– Megmondod nekünk – csapott le Winston közönyös hidegséggel a tinédzser-forróságra –, hogy mi ez a nagy felhajtás körülöttünk?

Gáben szúrós tekintetébe szaladtak szemei, aki erre a „mentsük ki magunkat, amíg lehet” taktikával próbálta terelni a témát.

– Bocsásd meg neki, hogy ennyire tolakodó! – érkezett a terelés. – Elég feszült…

– Az eljegyzés miatt van – vágott szavába Fanni. – Tudjuk.

– Hogyan? – kerekedtek ki Winston szemei.

A lány válaszolni akart, de Gáben megérintette kezét, ettől ismét zavarba jött.

– Hagyd csak, nem fontos – tette hozzá.

– Nincs ebben semmi titkolnivaló – mondta Fanni, és mielőtt folytatta volna, húzott egy nagyot italából „a jó katona sem megy bevetésre fegyvertelenül” elv alapján. – A ruhaboltos, akivel üzleti kapcsolatban vagyunk, jelezte, hogy két nagyon fontos ügyfele érkezik hozzánk. Elküldött minden tudnivalót veletek kapcsolatban, hogy a legjobb szolgáltatást kapjátok. Innen tudom azt is, hogy nősülni készülsz – mutatott Winston felé.

– És te is csak egy szolgáltatás vagy most, nem? – kérdezte Winston kimérten.

– Nem, én nem… – kezdett volna dadogni, de Gáben egy lágy mozdulattal megsimogatta vállát és ezzel teljesen kivégezte.

– Nincs bennünk semmi különleges – mondta Gáben. – Mi is csak emberek vagyunk, mint te meg az a sok idióta, aki itt ízléstelenül feszeng a táncparketten.

Emlékszünk még Bunkóra, nagyon jó jelmeze van…

Fanni egy kicsit elpityeredett, amolyan esetlen, kislányos stílusban. Nem, nem bömbölt, mint egy szorulásos víziló, aki azt hiszi, ha egyre hangosabban üvölt, akkor sikerülni fog neki, s közben nem is sejti, hogy a szorulás decibellel nem oldható fel. Gáben Winstonra, Winston Gábenre nézett. Az egyik értetlenül – ez volt Winston –, a másik haragosan; tippelhettek, melyikük!

A jelenet nem keltett feltűnést a pörgő éjszakai bár életében. Akadtak itt ennél sokkal nagyobb drámák is, mint amikor megjelent a félkezű Hopkins kapitány és biztonsági okokból levetették vele kampós kezét. Nem tudhatták, hogy a tengerészt különös érzelmek fűzik a hegyes fémtárgyhoz. Vagy emlékezzünk vissza arra, amikor a nagy Jurgenson kikapott pókerben! A nyerteseket azóta is keresik, az épület renoválást igényelt, és a hatóságoknak igen kemény munkájukba – nem mellékesen pedig sok-sok törött csontba – tellett befogni a megveszett vadat. Jurgenson csalásra hivatkozott.

A lány kifakadása egyedül Winstonra volt hatással, akiben atyai ösztönei felszínre kerültek és nagyon sajnálta, hogy akaratán kívül, de mégis megbántotta ezt a kedves, gyönyörű lányt.

– Én nem akartam – szólt hozzá, és egy törlőkendőt nyújtott feléje.

– Köszönöm – mondta Fanni és letörölgette könnyeit. – Semmi baj, csak tudjátok még nem találkoztam holdiakkal. Azok vagytok, igaz? – kérdezte nagy érdeklődéssel és szipogott, de csak olyan aranyosan, mint egy kismacska nátha idején.

– Hát persze! – jött a gyors válasz Gábentől. – Ez a tény ne okozzon kellemetlenséget neked, jól van? – kérdezte a tőle telhető legkedvesebb hangnemben, ami meglepően jól sikerült.

– Ha megbocsátotok, rendbe szedem magam a mosdóban és jövök – mondta Fanni, és választ sem várva indult is.

– Csak nyugodtan – szólt Winston.

Gáben szépen végigmérte a lányt és kaján mosollyal jelezte, hogy bizony szándékai vannak ezzel a szépséggel. Hogy milyen szándékai, én azt nem tudhatom. Amikor kellő távolságba ért, a két barát egymásra nézett és szinte egyszerre vonták kérdőre a másikat:

– Te normális vagy?

– Nem csináltam semmit! – mondta végül Winston. – Érdeklődtem, ennyi. Honnan tudhattam volna, hogy ennyitől kiakad szegény? Lehet, nem kéne enyelegned itt vele és nem történt volna meg ez az egész és lenne kézzelfogható információnk arról, hogy mégis mi történik velünk.

– Nem egyértelmű? – kérdezte Gáben. – A lány fél tőlünk. Szerintem ez a holdi-dolog nagyon felkavarta. Te tudod, mi van a Holdon?

– Gőzöm sincs, de nem örülök neki, hogy minket odakötnek. Feltűnő!

– Lehet, éppen ez a szerencsénk. Azt hiszik, hogy a Holdról jöttünk, ami végül is nem is téves, csak mi egy kicsit messzebbi bolygó mellől. Ha kellően feltűnőek vagyunk, nem keltünk gyanút senkiben, hogy igazából bujkálnunk kéne. Te mondtad, hogy cselekedjünk úgy, ahogy a boltosnak hazudtuk! Kapcsolj ki, és ugorj fejest az éjszaka kavargó tengerébe!

– Ez szép volt – mondta Winston.

– Micsoda? – lepődött meg Gáben.

– Hát ez a tengeres hasonlat. Elég szokatlan tőled – felelte és röhögött egyet, majd egy szivart felkapva meggyújtotta azt.

–Ja, hogy az… – ismerte fel Gáben a dicséretet. – Gyakorlom a szerepem, hogy lenyűgözhessem a lányt.

– Menni fog, ne aggódj! Már így is eléggé rád kattant.

Winston ezek után hagyta barátját, hogy azzal foglalkozzon, amit a világon a legjobban szeretett: a nővel. Visszaemlékezett, hogy az Európán is egy fáradságos munkanap után ők jelentették neki a megváltó nyugalmat, az érzést, hogy nemcsak haldoklik az idő lassú és könyörtelen múlásával, hanem él is. Él és virul, mint egy burjánzó esőerdő, amit még nem mocskolt be az emberiség koszos lába, amit még nem taposott le ez a súlyos létforma, mint egy 46-os Martens-bakancs a friss pázsit felfelé álló fűszálait.

Gábenék láthatóan vidáman ittak, röhögcséltek. Néha táncra perdültek s közben kedves, jól eltalált bókokkal bombázták a másik érzelmi védőhálóját. Közben Winston is társaságra lelt és sikeresen maradt a szerepében. Kapott bölcsebbnél-ostobább tanácsot a házasélet szörnyű vagy éppen gyönyörű mivoltáról. Volt, aki úgy akarta lebeszélni, hogy ez a nő biztos csak a pénzére hajt egy ócska színdarabot játszva A szerető feleség és a gazdag férj című operettben. Mások pedig úgy beszéltek róla, mint a belőtt hippi a heroin okozta mámorról. Hát az valami csodálatos érzés, amikor mindened megvan, és a teljességben a gravitációtól mentesen lebegsz. Elhagyod ezt az univerzumot, és kettesben mentitek meg a világot.

Természetesen voltak, akik egyszerűen felhívták a figyelmét a nehézségekre, az őszinteség fontosságára és arra is, hogy ha jól csinálja, akkor a házasság bizony nagyon hálás dolgokra képes. Egyszóval – na jó, néha többel – úgy néztek rá, mint a legszerencsésebb flótásra, aki most kezdi élete legszebb részét, és néztek úgy is rá, hogy ez az idióta barom miért akarja börtönbe zárni magát önszántából?! Az este vége felé éppen Gábenék enyelegtek egy asztalnál, amikor Winston lépett hozzájuk.

– Kezdek fáradni – szólt Fanni nyájasan Gábenhez. – Nem kísérsz haza? Nagyon veszélyesek az utcák manapság – jegyezte meg csábos mosollyal az arcán.

– Te nem dolgozol egyébként? – szakította félbe a rózsaszín ködöt Winston, ami a két egyén között percről percre erősebb köteléket képezett.

– Dehogynem! – nézett fel Fanni.

– Akkor nem kéne megvárnod a munkaidőd végét? – próbálta terelni a figyelmet kettejük románcáról, amit őszintén sajnált, de lefárasztották ezek az okoskodó földi urak és menni akart.

– A mai napon nem kell – fordult vissza Gábenhez, és lágyan végigsimogatta az arcát.

– Egyébként miért vannak még pincérek? – faggatózott zavaróan Winston, de a lány nem vette fel.

– Szerencsémre még vannak. Tudod mi történik, ha valakinek fölöslegessé válik a munkaköre? – kérdezte alig észrevehetően affektálva az italtól. – Ha nem találnak nekik új állást, akkor deportálják őket a belvárosból. 300 fölé helyezik őket, és nekik nagyon nem jó az életük. Főleg, ha az a valaki nem oda született. Annak bizony nagyon nem jó – csuklott egyet, és Gáben felé fordulva nevetett. – Nekünk viszont nagyon jó, nem igaz? – kérdezte az őt bámuló férfit, akit totálisan kivégzett az este folyamán.

– Nekünk most nagyon jó – válaszolta, és hosszasan néztek egymás szemébe.

Winston elérzékenyült a látványtól. Eszébe jutott, milyen is volt, amikor Andreával összejöttek. Az első ölelkezésekre, amelyek egyszerűen a fizika törvényeit áthágva állították le az időt. A melegségre, amit ajkuk könnyed párharca fűtött be. Igen, ő tudta, milyen érzés a beteljesülés, ami ezután következik a két jómadárral, de azt is tudta, hogy most fölösleges személlyé vált ebben a szűk társaságban. Egy erősödő tompa nyomást érzett a mellkasán, amikor Andreára gondolt. Nagyon hiányzott neki. Elfordult az asztaltól és a kijárat felé vette az irányt. Amikor kiért a klubból, az eső megunta áztatni a betonvilágot. Kellemes, derűs idő fogadta és lágy szellő simogatta végig testét. Egy szakadt öltözékű, barna zakójú férfi lépett mellé és kérdés, köszönés nélkül szólt hozzá.

– Tudja, én híres író vagyok. A nevem Pozdján Erklstoff. Örvendek!

– Nemkülönben – válaszolt közönyösen Winston.

– Szóval említettem, hogy híres író vagyok. Azaz csak voltam. Képzelje el, bejártam az összes társadalmat e világon, az összes rétegben éltem – és mondta, csak mondta tovább az életét.

Említette, hogy 460-asnak született, de hamar, már az iskola végén 300-as lett, hogy volt ám ő 100-as is, de szerintem inkább nem százas és ezzel valahogy Winston is kezdett egyetérteni… Elmesélte, amikor Keleten az óriás ebek marcangolták, de ő megőrizte hidegvérét és leszakította az egyik karját, majd eldobta nekik. Azok visszahozták, majd ettől kezdve játszottak vele, és szerencséjére a fejlett technológiának köszönhetően már van új karja, három is. Ő írta meg az Antarktiszi válságot, ami miatt a fél bolygó víz alá került, mert elolvadt a jég róla. Ilyen nem történt, mert a sarkköri jégtakarót előbb eladták, mielőtt az békésen cseppfolyósodhatott volna. Figyelmeztette, hogy egyszerre három feleségnél többet senki se vállaljon és azt is kihangsúlyozta, hogy akciós a ribizli a szomszéd utcában. Mondta, hogy voltak neki is gondjai, mert egy írása miatt visszakerült a 400-asok közé és kétkezi munkát kellett végeznie, de közben kitartóan szerkesztette új regényét. Miután kiadta, 50-es lett, és több problémája nem volt az életben. A 350-esek etették és nem kellett fizetnie érte, a 300-asok itatták, és azért sem kellett költenie. Határozottan nyomatékosította, hogy az élethez nem pénz kell, hanem ingyen szórakozás. És végül hozzátette, hogy most egy olyan könyvön dolgozik, amivel átformálja az emberek világnézetét, mert ő bizony kutató is volt és a tengerek mélyén rátalált egy olyan ismeretlen fajra, ami okosabb az embereknél. Néha szomorúan panaszkodott, hogy nehéz az élet és éppen ismét 300-as lett és ez nem jó így, mert megint elhagyta négy szeretője, de sebaj, van másik kettő. Már elindult, de hirtelen visszafordult és szinte fenyegetően szögezte le, hogy jegyezze meg Pozdján Erklstoff nevét, a Föld legnagyobb írójáét, és ha gondolja, ad dedikált példányt a könyveiből.

– Remélem, nem zavartam – szólt –, de tényleg adok egyedit, másnak nem lesz, csak magának.

– Nem zavart és köszönöm, de nem szeretek olvasni – mondta Winston szórakozottan.

Erre a kijelentésre az író arcán a hóbortos tekintet halványan átváltozott mérgessé.

– Még hogy nem szeret olvasni! Még ilyet! De mégiscsak…

Ezek után megfordult és sértődötten továbbsétált. Winston egy darabig követte szemével a morcos, szakadt írót, akinek talán nem ez volt élete napja, már ha volt neki egyáltalán olyan. Éppen két utcával járt arrébb – még Winston is jól látta –, amikor egy utasszállító repülő szervizútja közben úgy döntött, hogy a jól bevált szokások és módszerek ellenére nem a könnyed vitorlázó landolást részesíti előnyben, hanem gyorsan, lendületesen ér földet, s az író szerencsétlenségére pont azt a főutcát szemelte ki magának leszállópályaként, amin éppen ő cammogott. A zuhanás körülményeit nem ismerjük, de a Jövő Profit Termelő Társaság mindenkit tájékoztatott, hogy emberi mulasztás okozta a hibát. A hatalmas író utolsó strófái valahogy így hangzottak: „Még ilyet, hogy nem szeret olv…”

A zajra Gábenék, és természetesen az Éjszakai Fény legtöbb vendége is kiözönlött az utcára, hogy érdeklődő nézésükkel segítsék a bajbajutottakat. A katasztrófában az egyetlen áldozat Pozdján Erklstoff volt, akinek nem állítottak szobrot munkássága elismerése végett.

– Elég zűrös egy nap, nem gondolod? – szólt Gáben barátjához, s közben biztonságot nyújtóan karolta át Fannit.

– Az, fárasztó… – jegyezte meg, és nagyot sóhajtott.

– Ha gondoljátok – élt Fanni a szólás lehetőségével –, a közelben van egy előkelő szálloda, ahol kipihenhetitek magatokat a nagy esemény előtt.

– Remek ötlet – csapta le a magas labdát Gáben lelkesen. – Te is velünk tartasz?

A lány nem ellenkezett, és boldogan szorította meg a férfi karját. Sarkon fordultak, közben mögöttük a kiérkező helyszínelők közül ketten egy heves vita kellős közepén voltak, hogy melyikük is találta meg a fekete dobozt. Az erősebb nyert. Winston nem sokat aludt az éjjel, mert az izgalom nyugtalanító furkálódása nem engedte álomra szemeit. Ugyanez Gábenékról is elmondható, de őket teljesen más indíttatás vezényelte… Hogy mit csináltak ezen az éjszakán, én nem tudhatom.