Читать книгу Zajlás - Turchányi V. Zsófia - Страница 7

Előszavak

1997. Nyár. Anyám születésnapja. Sok évnyi próbálkozás után megfogantam, és lettem Valentin Hedvig. Elődeim és utódaim, az embrió manegement asztrálemberei mind elbuktak a harcban, de én nem. Én makacsul megmaradtam. A bűntudat, amit a testvéreim helyett kapott élet miatt érzek, arra sarkall, hogy olyasvalaki legyek, aki minden utat megkockáztat.

A baba csuklik, örül, ha anya bort iszik, talán a dohányosok illata iránti szeretete is magzati korából származik. Meggyőződésem, hogy nem lehettem egyedül az ultrahangképek kimutatásai ellenére. Mindenért, amit kaptam, csakis anyámnak és apámnak adhatok hálát. Anyámnak, annak a testnek, ami 1997 oroszlánjától 1998 bikájáig hintáztatott. Két héttel tovább maradtam odabent. Nyugtalan idegen voltam a méh mélyében. Féltem a kiúttól, méltán, hiszen ridegség fogadott. Egy kövér, fehér ruhás ápolónő keze a lilult végtagjaimon.

Pár szót az ötéves korom előtti időkről. Budapesten, a fővárosban egy magas, galériázott polgári lakás. Ez dereng. Itt még együtt éltem az anyám első házasságából született testvéreimmel. Viktória és Vendel. Már a gimnáziumot is maguk mögött hagyták, mire utánuk pottyantam. Régen volt, inkább korán. Mégis emlékszem, hogy csecsemőkoromban megállapítottam; unom a játékaimat. Hogy új kell. Aztán rémlik, hogy már szaladva a tőlem alig pár méterre fotelizálódott nagypapa elérését tűztem ki célul, ami kilométeres kihívásnak látszott. A karácsonyifát is égig érőnek láttam.

Volt egy éjszakai akció, amiben alvóhelyet váltok. A sajátom és a szülők ágya közötti úton leszereltem magamról a csordultig telített pelenkát, majd közéjük bújtam.

Egyebek; a sárga póniló eltulajdonítása a bölcsődében, és a négy másik Hedvig arca, akik befészkelték magukat a kuckóba, de nekem nem hagytak helyet. A penta mindig kakukktojás maradt. Aztán elköltöztünk.