Читать книгу Zajlás - Turchányi V. Zsófia - Страница 9

1 Nyersanyag

Első rész

Eger következett, korántsem metropolisz. Csak mi; papa, mama, gyereke. Kertes, családi bázist akartak építeni, hogy legyen hová menekülni az áramlás elől. Annyira különböztem mindentől és mindenkitől a famíliában, hogy később sem lepett meg, ha a tanárom is az iskola Good Will Huntingjának titulált ahelyett, hogy segített volna választ találni: mi a csoda legyen belőlem? Már az oviban is a deviánsokba zúgtam csak bele. Megedzett a későbbi kihívásokra. Meg kellett tanulnom, hogyan álljak ki a vétkesek mellett úgy, hogy elhiggyék, ő az áldozat. Égetni való voltam persze én is. Kleptomániás, sohasem alvó. Ha valaki nem kívánta a társaságom, egy sötét zugba kergettem és megharaptam. Unalmamban gyakran szétcincáltam valamit. Ízekre szaggattam a könyveket, amiket találtam a polcon; olvadtra csócsáltam a sólisztgyurma pogácsákat, vagy összeesküvés-elméletekkel szórakoztattam az aludni vágyó bajtársakat. Néha kukkoltam. Patrik és Döme a legelső fütyiméregetést űzték. A fiúk félig kitakarózva, letolt gatyával egymás felé fordultak. Büntetésben voltak, mint én. Messze Döme nyert, a kis, anyajegyes Patrik labdába sem rúghatott. Anyám pont aznap megkérdezte:

– Na, és mégis mivel töltöd az időt alvás helyett az oviban?

Mire azt feleltem;

– A fiúk kukiját nézem.

Máskor kiszámoltam, hogy ha egymás után ötször kikéredzkedem pisilni, pont letelik az alvásidő, és kezdhetek mocorogni.

Ünneplési céllal a kertünkbe hívtam a fél óvodát. Azzal a csordával az élen, akik csak akkor vágytak a barátaim lenni, mikor fehér ruhát adtak rám, és az óvoda pintye gyanánt a karácsonyi játékban főszerepet kaptam.

Ettől függetlenül olyan magányos maradtam, mint az elhagyott fülbevalóvég.

Még a saját születésnapomon is. Csak tökhintó-romok, meg széttrancsírozott torták maradtak a gyerekcsapat után. Meg az félig leolvadt gyertya.

Egyetlen barátom volt az óvodában: Bella. Ha már ő sem foglalkozott velem, akkor kétségbeesetten rávetettem magam, ő pedig ledobott. Addig vetődött balra, jobbra, előre és a falnak, hogy átbukfenceztem rajta és a betonra zúgtam. Jó nagyot koppant a fej. Volt sírás. Aznap tudtam aludni.

Barbieruha-tolvajlás, biciklisták fején landoló homokbomba-torpedók, valakik után kiabált „Isten veled!”-ek. A büntetés mindig két hét az ebédlőben, udvar tilos…

Ringlispíl, torpedók, hintaszék, libikóka, pörgettyű, sírás, büntetés, felfázom, pisilni kell, valakinek betörik a feje, biciklivel esett el, Alexet megbüntetik, a húga sír, engem megbüntetnek, a kötény az enyém, nem kérnek belőlem, megy az ordítás, a fogunk kiesik, sok őszinte óvodás, anyák napja… Tatam, tatam. Lelassulunk.

Aztán unatkoztam. Könyveket küldtem a halálba, hogy a saját leporellóimból pótolnom kelljen. Ezt kivédendő inkább ébren rajzoltam, amíg meg nem érkezett az anyautó. Ez nagyon ment. Egyedül firkálni csendben.

Mivel nem maradt másik otthona a féltestvéreimnek, Vendel és Viki az én gyerekszobámban préselődött össze, akár egyetlen közös véredényben. Egy heverő volt meg két matrac, az egyik kicsi, rózsaszín, zöld és fekete szívecskékkel. Az volt az enyém. Mi aludtunk földön a bátyámmal ketten. Sokszor az apámnak hitték. Mivel Viki főleg öcsinek hívta, én is úgy becéztem, és néha ma is úgy tűnik, mintha tényleg az volna. Közben meg az is lehet, hogy pont egyidősre nőttünk. Vendel egyszer azt mondta, csodált. Csodált, mert nem féltem megszólalni. Pedig csak egy kislány voltam egy távoli városban, akit a családi ünnepeken anya feltett a kerti asztalra, hogy szavaljon verset. Mindig gyűlöltem. Mármint a kényszerszavalást. Azért mosolyogva teljesítettem minden feladatot. Nem zavart a közönség, nem rontottam rímet, hamar kikopott belőlem a lámpaláz.

Iskola. Másodikban egy táborban meztelenül cikáztam fel és alá egy faházban. Csak lányok. Mondtam, hogy mindegyikünknek ilyen van. Rám hívták a nevelőőrsöt és felöltöztettek.

Az eláltalánosodás iskolai éveiből mind a hatot egyhelyben toporogva töltöttem. Ez a továbbiak tükrében meglepő. Továbbra is rossz voltam, mint aki a pokolból szabadult. Az egész intézményben engem anyakönyveztek legutoljára, és híressé váltam.

Volt ám bosszú itt is azért a tébolyért, ami a lábaimon járt. Nem tudtam egyedül aludni, csak úgy és akkor, ha az apám az ágyam végén ült, vagy már éppen horkolt. A lépcső felett égett a lámpa. Soha nem alszom jól azóta sem, ha sötét van és csend. Pedig csend nincsen. A pulzus és az idegrendszer feszülése folyamatos mély és magas vonyítást csap a fejben. A valódi űr hangtalanságát meg sem tapasztalhatjuk. Ettől függetlenül a gyermeki horror maradandó. A szatyroktól, amik különös, torz arcokként verték vissza a fényt; a fürdőszobaszekrény tükröződő gombjaitól, és legfőképpen a szüleim ágyának messzebbi sarkától, amit estéről estére meg kellett közelítenem, minden áldott éjjel át kellett bújnom a tű és a rettegés fokán, hogy eljussak a menedékig: az anyám és apám melletti kettő és feledik helyhez, az enyémhez. Soha nem tudhattam, mi rejtőzik a sötétben. Lehet, hogy a T. rex, vagy a vakondfejű doktor lesorvadt bordaközi izmokkal és kifolyó szívvel.

A táborokban a kalciumtabletta finom volt, a rémület ellen azonban érvénytelen.

Igyekeztem a nyári nappalokat azzal a Janka nevű fruskával tölteni, aki kiköpött úgy festett, mint én. Figyeltem rá, vihogására, az okosságaira, a szüleire, a húgára, a rétesbajnok nagymamájára, a rétesbajnok nagymamájának szövetbabáira, a csirkéikre, a darazsakra, a disznóvelőre, amit épp evett a nagypapája, és a kevéske vízre, amivel megtöltötték azt a zöld kádat, mikor náluk aludtam. A szüleim is figyeltek rá és arra, hogy ő megismerje az én nagyszüleimet, hogy legyen kivel játszania. Aztán eljött a tanév és Janka megkért, hogy ne menjek a közelébe, nehogy az osztálytársaink megtudják, hogy mi jóban vagyunk.

A hiperaktivitás enyhe és elcsépelt kliséje a szabad szellem megbéklyózásának. A gyerek nem hiperaktív, a gyerek folyamatosan mozgásban van, mert fejlődnie kell. Ő maga a spirál tézise, antitézise és szintézise, minden tegnapelőtti és tegnapi tette új fejlemények csoportosulása.

Hamarabb tapasztal, mint egy kutya, aki tegnap még nem tudta, hogy az intés „ülj le!” jelentést hordoz. Hamarosan minden renomémat gallyra vágtam az osztályom szemében. Hiába az idősebb srácoktól a szerelmes üzenet, hiába a sok rohadt oklevél, ölelésáradat, amivel az elém vetődőket kitüntettem. Lelkesedésem a „Hé, te leszbi vagy?” verseny címvédő nyertesévé tett.

Volt ring. Durva, vérre menő. Küzdelmek színterévé változott reggelente az oktatóközpont. A nyakunk lilult, az orrunkból, térdünkből folyt a vér, az ablakból biztattak azok a roma gyerekek. Negyedjére járták a harmadikat, s persze nem idén érte őket az UV. Én inkább közéjük álltam. Velük együtt haragudtam mindenre. Zümmögtem, mint a cserebogár. Akkoriban így is hívtak.

Negyedikben jött egy új lány. A főnevelő unokahúga, Cili. Ő még szabad volt. Gondoltam, lecsapok rá. Legyen a barátom, ha már ilyen szépen kérem. Egy szépnek ígérkező napon, gondoltam, pajtásom lehetne egy havas sétában az udvaron. Mégsem. Zsuzskával tartott, akinek akkoriban váltak a szülei. Meglehet, volt miről beszélgetniük. Neki sem volt éppen békés sziget az otthona… Én bepipultam. Láttam őket egymásba karolni pusmogva, hát fogtam a kis cigánylányt, Mirtillt, és magammal cibáltam az udvar határát képező falhoz.

– Te most segíteni fogsz nekem! Nem kell belenyúlnod, de ha kérdezik, közösen csináltuk! –Némán állt mellettem, míg én dolgoztam. Fagyott hókupacokkal írni kezdtem a falra, mintha kréta lenne: „Zsuzska + Cili = Lesz…”

És jött egy nevelő.

– Hedvig, mi ez?

Mirtill beköpött. Ilyen ez; a tolvajláshoz jó partner kell, ezt minden valamirevaló rabló tudja. Engem szépen megloptak. Ellopták az egyébként is pislákoló önbecsülésem. Lebuktam. De a vicc, hogy én kerültem ki áldozatként a slamasztikából. Kiderült, hogy rólam már évek óta mindenki ezt mondja.

Jól tudtuk, hogy a leszbikus mit jelent. Kár, hogy azt remélték, nem értjük. Tízévesen is értettünk mi MINDENT. Kilestük valami szövegből, kérdeztünk a testvértől, vagy csak a nevelőink voltak óvatlanok. Cili húzott ki a pácból;

– Igen, Zsuzska már nekem is mondta, hogy vigyázzak veled, mert valószínűleg a lányokra buksz.

Felmentettek, a többieket meg elítélték rágalmazás gyanújával. Odahaza viszont komolyan vették a sok pocskondiázást. „Mostantól lányokat ölelni tilos!”

Ugyanez a Zsuzska alig fél év múlva a legjobb barátnőjének nevezett. Egy ominózus házibulin, az enyémen, eltörte a kezét. Furcsán alakult. Megvettem dekára, mert lelkiismeretfurdalásból tisztára nyaltam a kis fenekét. Egyszer ketten játszottunk az egri ház emeletén. Akkor már inkább szüleimmel akartam lenni. Féltem, hogy nem töltök velük elég időt, mielőtt meghalnak.

Hatodikban minden alkalommal ketten voltak hetesek. Nem névsorban, hanem kor szerint. Botond és én voltunk az utolsók a sorban. A két legfiatalabb. Ki akart szellőztetni, míg én az ablak alatt ültem. Megharagudtam, mert épp január közepe volt, és nem vágytam a hidegre. Folyton forrt a vérünk, ennyi épp elég volt. Boti kinyitotta, én becsuktam, Boti kinyitotta, hát én be, nyit, csuk, nyit, csuk, nyit, és puff egy pofon. És puff egy megint. A pad két oldalán álltunk, én a székem mellett, ő a locsolókannával a másik szélen. Rángatni kezdett, addig cibált, míg át nem nyekkentem az ő oldalára. Na, engem sem kellett félteni: ütöttem, paskoltam az arcát, a nyakát, csíptem, kapartam, rúgtam, ahol értem, aztán bedühödött. Taszított engem, és velem együtt a székeket a következő padsorból a tábla irányába, a nyakamon a keze, a feje vörös és foltos az ujjaimtól. Nekilökött a falnak, és már fojtogatott. A levegőben voltam, a hátammal töröltem a táblát, ez a kis pukkancs meg úgy felfújta a kerek, tejfölöshajú képét, hogy majd’ kipukkant. Már gyűltek a véraláfutások és a piros pettyes foltok a karmolások helyén, piff, paff, puff… arcra, szemet nyomd ki, rúgj láb közé! És nyomultak körénk az osztálytársaink, megint ring.

– Üsd, vágd, ez az, Botondó, add meg neki, hadd sírjon, nem anyád!

Valaki berohant. Jön a nevelőnk. Oszolj!

A mázlim az volt, hogy a roma gyerekekkel mindig is nagy szövetségben álltam, ezért ha a reggeli gyepálások királya, Patron közelében cangáztam, egész biztosan nem kötöttek belém. Anyukám be- beugrott az iskolába tenger szabadidejében különböző okokból; jótékony leszek a kiránduláson, jótékony leszek a farsangon, jótékony leszek a karácsonyi bulin, jótékony leszek a gyereknapon. Nem adományokra kell gondolni, hanem jó szóra, fánkra, pezsgőre, körömlakkra, hajfonásra, plusz zsebkendőre, esernyőre, tornacuccra, uzsonnára, mosolyra, amiből a kerületi roma gyerekeknek különben kevés jutott. A mi osztályunkban hárman voltak, ebből ketten már régóta taposták ezeket a padozatokat. Nem jutottak tovább a hatodikból. Egyszer-kétszer úgy megsajnáltam őket, hogy melléjük ültem az ebédlőben. Elmondtam nekik, hogyha nem gonoszkodnak a többiekkel és nem lopnak a tanáriból, akkor nem lesz semmi baj. Például Patron igazán letehetne arról, hogy kilapít minden focizót. Mirtill és az idősebb, Tilda pedig rossz szagú volt és hideg. Hát én fogtam magam, és egyszer a páros libasorban Tildus mellé álltam. Megfogtam a kezét. Gerincemen nyirkos hideg futkorászott. Szinte el sem hitte, hogy vele akarok beszélgetni. Persze azt nem várhattam, hogy ezentúl közkedveltségtől roskadjak össze, de megérte. Matilda boldog volt. Pár évvel később láttam Patront a családjával egy buszon, bevásárlás után. Patron egyedül cipelte az anyja és a testvérei holmiját. A népes csoport bevette magát a hátsó, hatüléses szekcióba. Messziről kiabál:

– Ott a Hédi, látjátok? Ő az én barátom!

Tőlük nem kellett tartanom, bármilyen sötét is legyen a felhő. Bezzeg a kutyáiktól! Na, azok voltak ám éhes fenevadak. Az el nem osztogatott tízórai maradék szalámija lapulva lifegett az ebédes dobozban, mikor az iskola kivezető ösvényének végén felbukkantak. Eleinte óvakodva, lomposan, egymásra kacsintva. Felmosófej-szőrű nyáladzók, kicsik, erősek és öregek. Együtt cserkésztek be.

Nem tudtam jól szaladni, de ha megtettem volna, ők is lódulnak… Fehér Isten. Már a pataknál jártam, bőven félúton, mikor megálltam. Megfordultam. Megállt a tömeg is. Szétterültek a járda mellett, a kóró- és pitypangmezőn. Betöltötték a semmit az iskolai ösvény és a roma központ postája között. Lehajoltam, kicipzároztam a táskám, az ebédes dobozból elővettem a maradék szalámiskenyeret, és bár kettes voltam kislabdadobásból, akkorát hajítottam rajta, hogy a falka túlsó végén landoljon. A dögök rávetették magukat. Csak úgy hullámzott az autómosó-kefe. Rohantam, lélekszakadva. Ne nézz hátra, Hédi, ne nézz hátra!

A kopókkal folyton meggyűlt a bajom. Artúr kutyámmal kódorogva is megtámadtak. Számomra az állat az állat. Nemigen érti a nyelvemet. Bár van valami titkos telepátiám a kedvencekkel és lelencekkel, azért mégiscsak jobban örülök, ha a pult meg az utca túloldalán maradnak. Ugyanakkor kell a szabályt erősítő kivétel.

A dúvad-időszak akkor ért véget, mikor először iskolát váltottam.

Hatosztályos gimnázium, kompetencia alapú oktatás. Felső kategóriás önjelölt seggfejek önjelölt megalomán seggfej gyerekeinek gyűjtőhelye. Éljen! Remek helyem volt. A gólyatáborban fiúnak néztek. Hiába fogytam az előző nyáron apám felszólítására, semmi sem ellensúlyozta a rövid, mikrofonszerű hajat, a színes tornacipőfűzőket és a kapucnis pulcsit.

Egyszer lefogtak. Diáknapokkor addig szorították karjaimat gúzsba, míg egy végzős ki nem vasalta a számukra megtűrhetetlen erdőt a fejem tetején.

Eredményeim, sorban idézve:

Osztálykirándulás: „Takarodj kifelé, te, ki mondta, hogy beteheted ide a lábad?”

Piros törölközőm volt, ami hullatta bolyhait: „Pfuj, Puli (új, magasztos becenevem), összemenstruáltad a zuhanyzót!”

Mögém settenkedett egy lány törölközőben, amit nem vettem észre, hát mikor mégis zajt csapott, megfordultam. Épp, mikor ledobta a törölközőt. „Azt a kurva, Puli, te tényleg leszbikus vagy?!”

A fiúknál is lehengerlő sikerem volt: „Ezt a kettőt elfogadnám, de ha vele kéne járnom (ujjal rám mutatott), bizony lehánynám!”

Aztán fordult a kocka, mikor egy nálunk három évvel idősebb fiú, nevezetesen Vince, kiszemelt barátnőjének. Bár épp foltokban rohadt a bőröm egy különleges fertőzésnek hála és csupa seb voltam, kiemelt a tengődésből.

A lányok barátsága forró. De csak mint a lángokkal nyaldosott vaselefánt hasa, amibe zárva vallatni kívánnak. Az a nyár is épp úgy forrta el saját vizét. Sosem szerettem a focit, de arra a hétre elhittem, hogy igen, ez hasznos és hazafias hobbi. Tábor. Mi aerobikozni mentünk, vagy mi a szösz, ami a domborodó combokra ragasztotta az éhes, capitoliumi fiútekinteteket. Marcell és Oszkár. Alfa és ómega. Marcell egy csók erejéig lépett be velem a táncba, Oszi majdnem egy hónapnyi bájcsevejre mellettem maradt. Leveleztünk majd közölte, hogy az arcomra is alig emlékszik. Éppen eléggé nyár volt még ekkor is, úgyhogy be kellett látnom, Vince hiába rostokol odahaza. A szüleim sajnálták, hogy dobtam, de nem sejtették, miféle mániákus különc áll a kedves, semmitmondó mosolyok mögött.

A lányok a táborból partit rendeztek. Helyszín: egy apartmanház. Anyuka üvölt egy korlát mögül:

„– Rendeljetek pizzát, és legyetek csöndesebbek!”, apuka pedig kis híján kilapít bennünket a zebrán, négy kerékkel. Vandalizmus lett belőle. A gonosz szerepét kaptam – jé, nahát! A szüleim hoztak muníciót az üres hűtőbe. A lányok a teraszt locsolták az üdítőkkel, engem pedig az udvarra zártak. Visszamásztam az ablakon. Újra kizártak. Mikor másodjára is visszakerültem, a fürdőbe menekültek. Attól féltek, meghaltam odakint, és a kezemben kést tartva várom őket a nappaliban, mint zombi. Ehelyett csak álomba zuhantam. Mikor előmerészkedtek, fogták a hajhabot és a fogkrémet a táskámból, és a bugyi és a fenék közé fehér habcsókot fújtak, hogy ragadjak és szégyenkezzek. Felrezzentem. Ők a fürdőbe szaladtak megint. Letöröltem magamról mindent, bentről kinyitottam a teraszajtót és leléptem. A kertben ébredtem a hintaágyon, hasamon egy macska enyelgett. Szerencsére pólóm épp még volt, de reggeliért mezítláb indultam. Nem adtak: „Te nem vagy fizetővendég”.

Délben nyílt a szobánk ajtaja. Beslisszoltam. Bosszú. Vécépapírgirland, fogkrém és has, szappan és ülőke új, kortárs barátsága köttetett. Aztán eltűntem. Apataxi-kegyelem és karma-karom. Egy évnyi rajzkupacomat felejtettem odabent. Büszkeségből nem fordultam vissza. Majd meglesz! A nyárnak vége. Szilveszter éjjel láttam a házigazdát, aki bevallotta, hogy a rajzokat kidobta valami néni, talán a takarító.

Tanévkezdés. Amint kiderült, hogy facér vagyok ismét, máris újra a ranglétra aljára csúsztam. Az osztályfőnök szerint minden rendben volt. Csak irigykedtek. Legalább egy barátra rátaláltam; Dominikára. D-nek becéztem. Az első volt, aki végre hasonlított valamire bennem is, nem csak rám. Talán még az illatunk is testvére volt a másikénak. Éppen ezért Vince az ő életébe is beletrappolt, de hamar elhessegettetett. Ha jól tudom, még két ilyenforma barátnővel is megpróbálta. Fejenként két hónapig bírták.

A nyolcadik osztály csöndesen telt, munkával. Nemigen volt kihez szólnom, de legalább nyugton hagytak. Dolgoztam, hogy felvegyenek a dráma tagozatos iskolába Debrecenben. Nagy, sárga, lapos város volt az ország legkeletibb régiójában. Apa új munkát kapott ott és gondoltuk, jó lesz utánatelepedni. Január hetedikén volt az előfelvételi. Akkor megismertem azt a fiút, aki teljes hátralévő életem fantomja lett. Úgy hívták: Leander.

A felvételi előtti napokban balhé tört ki anyám és köztem.

Az orrból hirtelen vér csöpög. Szokásos, gondoltam. Az ilyesmi egyre gyakoribb volt. Izgalom? Most azonban fürdőszoba, tamponálás, kinyújtott láb, fejet előrehajtani… Épp az énektanárnővel telefonálok. A kéz vérben ázik, de a vonal már néma. Nem áll el, nem akarja. Egyik vécépapírgumó a másik után piros szirommá szottyad, és minden más is barnásvörös foltoktól latyakos. Anyát kiáltok. Jön. Kétségbeesik. Aztán meg a lépcsőről esik le. Oda a bokája. Előttem tócsa. Előre fejjel! Viki épp otthon. Alám tol egy edényt, ami szépen telik. A karjaimon száradó barna nedv felrepedezik, mint a pikkely. Viki kisfia fölöttem áll, és végtelenül tanácstalan.

– Ne aggódj, Dorián, csak festettem megint…

Az énekórát lemondtam.

Nyersanyag

Második rész

Lettünk mégis

Arca színeinknek

Befolyt ma végleg

Szemembe

Szavad.

Jöttödet áldom

S kívánom

Maradj.

Leander

Huszonkét óra huszonkét perc júniustól a tölgyfa alsó ága és a ház előtti csatornafedő volt a sövénnyel. Ott kezdődtünk MI.

Megkínáltam a rágógumival.

– Lehetett volna ez a nap bármilyen ízű: epres, áfonyás vagy banános. De csak mentolos maradt, pont, mint a rágód. Azért kösz…

– 22:22. Kívánj.

– Kívántam.

Csend volt. A Patológiai Intézet alatti pince csendes zúgása belevegyült a puha és párásodó sötétségbe a lámpák sárgájában. A fekete levelek eltakartak minket a fürdőszobaablaktól, ahonnan anyám akár figyelhetett is volna. Ez csak a miénk volt. Az ajka, az ajkam.

Aztán csak az első három hét különös keserűsége fityegett. Nem szerettem a manóhangot részegen, és nem szerettem a nyálban tocsogó örökkéket sem.

Nyárutó

Épp elbástyázódtam. Egerből átkerült a hangsúly erre a keleti lápra. Erre az elátkozott, okker zsákutcára cseréltük a hegyeket.

Az új csapattársak eddig csendesnek, kimértnek és misztikusnak találtak. Az avatás során nem hoztam a szintet. Lila voltam és harsány a kezdők táborában. Olyan túlzás, ami felett a frissen összeverődött évfolyam képtelen volt napirendre térni. Lean és Zoárd is, aki egy korábbi találkozón hozzánk kovácsolódott, találtak maguknak valaki mást és vonzóbbat. Mármint mind a ketten ugyanazt az egy félvér lányt találták. A központi ellenségemmé szegény Dália változott. Lean minden elektronja átvándorolt a csaj atommagjára, én pedig ott álltam hoppon a tükör előtt, és ordítoztam azzal az önmagammal, aki három nappal korábban még létezett.

Ki vagyok? Ki vagy te?

Nyersanyag

Harmadik rész

Az új szobámat egy régi portré alapján rendeztük be. A legtöbben puccos szórakozóhelynek tekintették, de akadt bőven, aki rettegett benne. Például én.

Hirtelen és ellenem induló magányom a szüleimet arra sarkallta, hogy hazarángassanak Egerbe, de tiltakoztam. Kudarc lett volna. Nem tetszett a rükverc. Fogoly voltam már saját magamban is.

Két hónapig tepertem. Vártam valamire. Az új életben különös bánásmódban részesültem: „Téged földbe kell döngölni, különben nem lesz belőled ember”, ahogy Ilka néni, az iskola művészeti igazgatója mondta. „Nem lehetek veled, ha nem leszel színésznő, nekem színész barátnő kell, hogy tudjak vele dolgozni”, ahogy Leander mondta. „Fogadjunk, hogy te is be vagy tépve, mint a többiek!”, ahogy az anyám nap mint nap mondta. „Kurva jó! Ne mosd le!”, ahogy az elsősök avatásakor Alex, a zsebórás, kockás inges másodéves mondta, amint megpillantotta rajtam a Joker-jelmezt.

Elmondtam, videóra vettem és leírtam mindezt, hogy a későbbi énem visszanézze és válaszoljon. Megpróbáltam, de rá kellett döbbennem: az időhurok tiltott szövevény. Nem, kicsi Hedvig, nem beszélhetek róla.

Őszközép

Egy furcsa hegyvidéki utazás során Leander mégis az ölembe pottyant. Illetve hátulról nekem csúszott egy háztetőn, ahonnan látszódtak a csillagok. Megint az ajka, az ajkam, de csak titokban, három egész hétig.

Megszületett a tízparancsolat, amivel Leander megszabta mindennapjaim. Ő ebben az időben kezdett újra színházban játszani. Második főszerep. Most, hogy keveset volt az iskolában, Zoárddal megduzzadt a kötelék. Teabeszerzéseken együtt figyeltük Alexet és a majdnem-fivérét, Bogdánt, akik éhes farkasokként kóboroltak a folyosókon. Soványak voltak, és hírhedten feketék. Máris rajongtam, csöndes, megvetéssel vegyes kíváncsisággal rajongtam értük. Az egyedüliek voltak, akik már rájöttek, hogy elkél fölém egy esernyő Leander rám zúduló átkainak zuhatagában, és állták a sarat.

A tízparancsolat pontjai a következők voltak;

1 nem mehetek az iskolába szoknyában, az alakom úgy körte

2 nem mehetek az iskolába bakancsban, mert abban hajszálnyit még mindig magasabb vagyok

3 nem mehetek az iskolába smink nélkül, mert alig ismer rám

4 nem mehetek az iskolába kibontott hajjal, nem tetszik neki

5 nem mehetek az iskolába ékszerekkel, csak a lakat maradhat, aminek a kulcsa nála van

6 nem érhetek hozzá a kezemmel, mert kutyának érzi magát tőle

7 nem mesélhetek rólunk senkinek, de elsősorban az anyámnak nem, mert hazug vagyok

8 nem beszélhetek Alexszel

9 nem beszélhetek Bogdánnal

10 nem beszélhetek Arnolddal (Alex másik oldalbordájával)

+1. reggelente a radiátoron várjam, lehetőség szerint ajándékkal.

Lean igyekezett a teljes falkát távol tartani – mondanom sem kell, hogy a következő nyártól az addig viszolygó Zoárd is világraszóló cimborája lett a fentnevezetteknek. Mi lettünk Zoárddal az ikerszirmok azon a virágon, aminek közös magva a sötétség 3D-je; dac, dölyf, düh.

Karácsonykor lógtam először irodalomóráról. Leannal szívtuk egymás vérét szokás szerint, a büfé melletti radiátoron. Mint ekkor is, a radiátorrácson ücsörgős nyűglődéseknek többnyire céltalan smárparti lett a vége. A másik véglet a sírás, ami után egy alkalommal a női mosdóba menekültem. Leander követett. Az egyik mosdóból a paravánon át mászott a másikba, és a válaszfalon billegve, leeresztve a lábait taposott rám. „Legyek hálás, hogy hozzám ér!”

Leander egy ártalmatlannak induló hazugsággal már szilveszter hajnalán elvette tőlem tisztaságomat anélkül, hogy egyáltalán jelen lettem volna. Bogdán és Alex figyelték, amíg elégett szájában a gyantás fű, és kifaggatták. Elmesélte meg nem történt nászunk történetét. Mindegyiket.

Aztán folytatódtak a képtelenségek. Az osztályfőnökünk látta a romlást, de nem bennünk és nem rajtunk. A gonoszsággal feketére meszelte a farkasokat. Bogdán, Arnold és Alex sápadt az el nem követett bűnök vakolata mögött, de az senkinek sem szúrt szemet, hogy Leander türelmes folyondárrá változik. A szüleim kávéra hívták szegény, kétségbeesett tanárnőt, akit Gombának becéztünk, és óvatosan győzködni kezdték;

– Kornélia, kérlek, ne taszítsd folyton a karjaiba!

Kornélia, a Gomba elvileg belátta, hogy szőke és kék szemű a bibi, de a biztonság kedvéért még egyszer görénynek titulált mindenkit a fekete családban. A berögződések ellen nincs érv, ami nyomna a latban.

Másnap történhetett, hogy napnyugta után Lean a szokásos térítő telefonra invitált a vezetékesen. Erre az intervallumra eltűntem a klotyóban, javarészt sírni.

– De Hedvig, nyugodtan örülhetnénk egymásnak, szeretkezhetnénk a szabadban, futkározhatnánk meztelenül réteken, de te még mindig fogoly vagy, az a sötét éned nem hagyja a másikat élni boldogan. Arról nem is beszélve, hogy képtelen vagy tiszteletben tartani az én világom határait. Tudom, hogy a múltkori próbán bent jártál a kamarában. Szólt az ügyelő. Megkértelek, hogy ilyenkor ne koslass utánam! Ha nem akarsz színésznő lenni, ám legyen, de akkor az én templomomat be ne mocskold! Valójában mindkettőnket az ego ural, az vezet előre a törtetésben, de neked engem támogatnod kell… úgy képzelem, hogy én majd fekszem a kanapén az esti előadás után másnaposan és borostásan, te pedig szaladsz a kis papírtekercseiddel meg jelmezeiddel, hogy időben odaérj a melóba.

Valahol itt szólhatott közbe anyám az ikervonalon. Egyperces, értetlen sokk válaszolt az oroszlánhangra, majd Leander folytatta recsegve;

– Ne haragudj, Kamilla – anyámat szólította –, de Hedvig maga hozza a döntéseit, én csak segítek, hogy a fény útjára térjen.

Anya rendezte a többit. A reszketéstől és a kimerültségtől egyébként is csak a lüktetésre tudtam volna figyelni az agyamat átszövő érhálózatban. Szivárog ide-oda a nyirok és a vér. Volt, nincs. Volt, nincs. Volt, nincs. Hol a kincs? Kilincs.

Másnap a Gomba, na jó, Nelli néni magához hivatott. Leander valahogy így konvertálta az estét:

– Egyszerűen nincs magánéletünk. Hedvig anyja még a telefonbeszélgetéseinket is lehallgatja, ki tudja mit még, olvashatják a naplóját, az üzeneteinket…

– Nézzétek, bucikáim, ez gyakori az ilyen súlyosan sérült emberek esetében. Láttam, Hedvig, hogy anyukád nyakán műtéti hegek vannak, és tudod, azok, akik ilyen súlyos traumákat élnek át, azok lélekben megrokkannak egy kicsit. Este igyunk egy kávét itt a Mandorlában – mutatott a szemközti kávézó feliratára –, megbeszéljük, hogyan lehetne ezt megoldani. Kitalálunk valamit nektek.

Anyám nyakán a hegek csak egy régi pajzsmirigyműtétet bizonyítottak. Mégis csak akkor hittem neki, ha nem éppen Leander mellett álltam. Olyankor tudtam, hogy ő az egyetlen, akitől menekülnöm kéne. Ő nem fekete volt, hanem sárga. Mint a láp, mint a város, mint a darazsak kitinruhája, és mint a napfény, amitől a bőrömet előszeretettel óvtam. Egyre rohamosabban fogytam, egyre kevesebbet aludtam. Hevesebb lett a tánc, ádázabb a rajz, és nehéz lett a ketrecen a rács, nem tudtam többé csak úgy kislisszolni alóla.

Az az esti kávé a Mandorlában arról szólt, hogyan hozzunk létre álprofilt magunknak a weben, rejtett telefonszámot, töröljük az SMS-eket…

Hiába volt a szüleim pár nappal korábbi kérelme, az iskola szívesebben látott minket egymásra vajazva, mint külön tányérra szeletelve.

A sötétség ezután is csak tovább nőtt annak ellenére, hogy minduntalan magasabbra és magasabbra kapaszkodott a Nap. Meghalt a nagymamám. A néni egy nap – a hipochondriájának megfelelően – összecsuklott. Trombózis, lebénult a fél teste. Egy budapesti kórházban két hónapig nyúzták, pedig már aligha akadt néhány perce a felismerés oltára előtt ujjakat kulcsolni. Egyszer látogattam meg. Kitűzték a temetést, egyenesen a tizenötödik születésnapom bástyájára.

Ekkorra Leanderrel együtt bekerültünk egy tehetségkutató pszicho-programba. Hetente egyszer, háromórás terápia. Ücsörgés. Halandzsa magunkról, arról, ahogyan a világot látjuk. Hó végén csoportfoglalkozás.

Csak én szerettem eljárni, de akkor már epekedve. Ez volt az egyetlen hely, hetente három órában, ahol nem volt tilalom. Ahol úgy és azt mondhattam – akár Leanderről is –, ami csak eszembe jutott. Őszőkesége, Leander nem tudta értékelni ezeket a szeánszokat. Annál jobb! Az akkori pszichológusom, azt hiszem, voltaképpen tartott tőlem. Legalábbis éppen annyira félt, mint amennyire a szívébe zárt. Hétről hétre mindenről pontosan beszámoltam neki. Ő lett az első számú barátom.

Leander még több időt töltött a színházban. Mondhatni, tojt rám. Nem ért rá. Nem ért rám. A mindenféle próbák után az iskola és a színház közti parkban megpróbáltam karon ragadni és elmondani neki, hogy mi járt a fejemben akkoriban. Hogy meghalt a nagyi, hogy a szülinapomon temetjük, hogy Ő mennyire hiányzik… Azt mondta, nem érti, miért tartom fontosnak a születésnapomat, miközben a színházoldalt pásztázta a dohányzó arcok ismerős jelei után, és vágyott vissza. Mintha nem csak egy órája történt volna, hogy kilépett onnan. Minden percét annak a kurva épületnek szentelte.

Nos, hát igen. Egy születésnap. Végül is csak egy nap, minek megünnepelni, miféle önzés ez részemről, hogy azt reméltem, fontossá tehetem ezt a napot bárki szemében, aki kívül áll rajtam.

Hazáig buszozott velem.

Miután hazaértem, a szobámba rontottam. Emlékszem, hogy dekódoltam az asztalomon hervadó sárga tulipánokat. Alig egy hete Leander adta… Ahogy ott álltam az asztalom előtt a haldokló tulipánokkal, kitört belőlem a sikítófrász. Az egyszerű, üveghangú ideg. A szüleim bejutottak a szobámba. Rúgkapáltam, míg anyám igyekezett eltüntetni a szirmokat, ordítoztam és körmeimet belevájtam apám karjába.

– Miért kell mindennek meghalni?

Emlékszem a másnapra. Alex szinte azonnal kiszagolta rajtam a kimerültséget és a zsibbadást. Csapzott voltam. Letudtam egy „fáradt vagyok”-kal. Alex nagyon büszke volt rám. Tudta.

– Lám, milyen erős vagy, kicsi Alice!

Alex már az árnyékommá változott. Én Alice, ő meg a Bolond a kalapban. Bogdán is megszokott, sőt meg is szeretett talán. Néha elém állt valami hülyeséggel:

– Én is szeretem a rajzos lányokat. Dugnám a rajzos lányokat – vetette oda két cigi-pippantás között Bogó, és sapkáját a fejébe csapta. Máskor így szólt a folyosón megtorpanva:

– Hedvig, az a helyzet, hogy érdemes és méltó férfiúnak érzem magam arra, hogy elvegyem a szüzességed. Öt perced van, gondold át, míg elszívom ezt a cigit. Tudod, csak az a lány foglalt, akin éppen fekszel! – Mindezt persze azután, hogy ráébredt; szilveszter éjjel Leander nem mondott igazat. Olyan voltam, akár a hó; érintetlen, de semmiképp sem tiszta. Meglehet, koszos légen át hullottam a földre.

Még többet írni, még kevesebbet enni. Bonbonból napi egy. Szerdán egy narancsot lehet. Húsvétkor megrázott egy idősebb fiú, Alvin, aki több ízben fél karral ráncigált ki valamely katedrális omladozó gerendái alól. A katedrális az önbecsülés és az önmagunkba vetett hit piedesztálja volt. A pulpituson a józanságom haldokolt prédikáció közben, és az ereklye a föld alatt maga volt az emlékezés. Én tékozlóként csak álltam a bélletes kapuzatban, várva, hogy a földrengéssel szűnjön és újrainduljon a magasba törekvés gótikája.

– Kint vagy az életedből! – mondta ez az Alvin. Bámult a szemeimbe ekcémasebhelyes arccal és tovasuhant a folyosón. Hatott. Hazatérve Egerbe megállíthatatlan nyomorúság tört fel belőlem. Szavak nélkül, sótlanul-sósan. Egy percet sem szárazom hagyva. Húsvét van.

Egyik nap a szürke, kötött ruhám volt rajtam, aminek a dereka keskenyedett. Fekete harisnyában, selyemtornacipőben voltam, oldalra rendezett copffal, és a velocipédes nyaklánccal, amit Lean néha megdicsért. Elvben ezzel a szettel tarolhattam volna. Minden darabján megakadt már valaha Leander tekintete. De hiába vártam. Folyton a csalogány Fridával és Dáliaval láttam. Orchideák, gyilkos szulákok.

Megfejtés személyesen Leander tolmácsolásából:

– Nézz már magadra! Láttad ma Dáliát és Flórát? Olyanok, mint a virágok. Üdék és jókedvűek, de… Te olyan vagy hozzájuk képest, mint… mint egy… mint egy özvegy…

Kuss. Nincs hang. Síp sincs. Nincs kép. Már megint hol az a kurva kilincs? Sincs.

Alex és Bogdán véletlenszerűen gyömöszölte lányok, többek között egy prostitúcióra termett osztálytársam szájába a nemi szervét. Ezt is elnéztem nekik. Felőlem? Igazuk is lehetne…

Az már jobban bökte a csőröm, hogy Leander is egyre jobban igényelte ennek a hosszú karmú, gnóm lánynak a tapasztaltságát. Miközben én, pláne a kezeimmel, hozzá nem nyúlhattam. Meg volt tiltva.

Hamarosan osztálykirándultunk.

Lean kijelentette, hogy nem illik az osztálykiránduláson egymással foglalkozni, ellenben illik mindenki mással. És akkor a falvédőről lemászott a csinos, kreol, futásban és fociban érdekelt DÁLIA! Elmehettem világgá. Leander a bizonyos cső végén csak és kizárólag őt látta. Éjszaka nem a saját csendes lánykuckómat választottam, hanem inkább a bűzlő, izzadságpenészes fiútanyára tettem a voksom, ahol zúgott a hangfal. Odalent már javában zajlott a vetkőzős póker vízipipával, az emeleten pedig a rejtett pálinkák mögött megbújt az a kevéske fű és a láncdohány. Na, ide vágytam én. Nagyon. Pipáztam, aztán meg a zajok csitulásával össze gondoltam bújni az alkohol-nyirok szagú, szinte ájult Leanderrel. Legalább pár csókra. Se fűtés, se ágynemű. Másodjára terveztük összeismerkedni. Meztelencsiga-harapás. Hideg, ragadós és fájdalmas. Még nem történik meg. Nem igazi. Mikor alápréselődtem a korhadó heverőn és megsimogattam az oldalát, kuncogott és a fülembe súgta; „Jaj, Dália, ne csináld már!”

Nagyot nyeltem, de talpra mégsem ugrottam. Ehhez nehéz volt, és még mindig rajtam hevert.

Végül mellette töltöttem az éjjelt. Arra ébredtem, hogy az osztályfőnök minden lányt kizavar a házból, mondván, micsoda szemérmetlenség kvázi „idegen” fiúk ágyában kikötni. Idegen. Mi is az az idegen? Az, akinek a nyála folyik a kezeden és a kulcscsontodon a próba kellős közepén? Egyedül engem mentett fel a büntetések alól. A párosunk iránt táplált, elfogult majomszeretete és a „ha a párjával alszik az ember lánya, az rendben van” jelszó kihúzott minket a pácból. Bár ne így lett volna!

A kirándulás végén Noéminél aludtam. Noémi tetszett Leandernek, ezt be is vallotta. Igaz, hogy közben rám telepedett és kis híján belelapított a busz ülésébe, mint ahogyan pitetésztát nyomkodnak a formába. Ő volt a töltelék.

Ez a Noémi, esküszöm, még nekem is tetszett. Tejfehér volt a bőre, édes, eperillatú, és olyan ártatlan szemekkel meredt az emberre, mintha tegnap született volna. Eszeveszettül sok pogácsát ettem náluk áfonyás joghurttal. Mindent, de mindent a gimnáziummal kapcsolatban a porig szidtunk és cincáltunk. Társak lettünk az ítélkezésben. Ez lett a barátság alapköve. Később ő volt a második lány, akivel nyelvespuszit váltottam. A szája puha volt és félénk. Azt hiszem, ez a lányokkal való jó barátságaim titka… mindig így alakul.

Eljött a sötétlobogós ünnepnap, a születésnapom. Cicoma, punnyadt vetődés a karfás fotelba. Körbeforgattam a monstrum széket, unottan, akár egy kisgyerek. Be a kocsiba. Nagycsalád. Budapest. Legtöbbeknek fogalma sem volt arról, hogy tizenöt lettem aznap. Mindannyian egy urnaszállító autót nézni jöttünk, koszorúkat halmozni a ravatalozóba, ahol a változatosság kedvéért búcsúztató verset mondtam a pulpituson a túlvilágról. Az elről, az odáról. A tor után aztán anyámék felköszöntöttek egy hungarocell tortával a hajdanvolt nagyi nappalijában.

Tudták, hogy semmi ehetőt nem kérek a születésnapomra. „Kívánjuk, hogy legyen még…”

Na ja.

Az év végi vizsga az énjelenet megrendezése volt. Jelmez, a beállítások, a fény a hang… mindent magunk találtuk ki. Antré-bravúr. Méltó portrét illett volna skiccelnünk a drámatagozat tablójára arról, kik is vagyunk. A főpróba épp gyereknapra esett. Nemigen kalimpálhattam Lean közelében, mert a változatosság kedvéért a hosszúkörmű riheronggyal – akit különben rendszeresen végighallgattam, és amennyire tőlem tellett, szántam is – volt elfoglalva. Persze az én jelenetemet gyakoroltuk el utoljára. Névsorban haladtunk.

Az első kép a színpad elejéről indult. A lépcsőn ültem, onnan a virágszirom Flóra és Leander a karomnál megragadva rántott a tér közepére. A rángatástól a pódium elnyűtt deszkahada éles fogakkal felszántotta a combom és a tomporom. Hosszú, mérgezett szálkák nyomultak az irhába. Fájt, de a már emlegetett művészeti vezetőnk, Ilka néni folytatást és hisztistopot parancsolt. Mehet elölről! Még egyszer, tovább!

Mivel velem végére is ért a próbanap, a programban gyereknapi játszadozás következett Jorbán, Leander családjával. Epermisu, pizza, kártya, darts, krikett. A nyeremény: sör meg csoki. Betegre ettem magam.

Még a játékok előtt földobogtunk Lean szobájába a lépcsőn. Nem jártam itt gyakran, legfeljebb ötször összesen. Legutóbb még az osztálykirándulás előtt. Akkor szépet simogattunk egymáson. Bemutattuk B-t A-nak, A-t meg B-nek. Így hívtuk. Nem szerettünk semmit a nevén nevezni. Meztelenek voltunk, mint az angyalok, szégyen és érintés nélkül. Lámpás lógott a plafonról. Bágyadt fény kószált a fehér lepedőcsíkok között, amik átszelték a mennyezetet. Az ölében feküdtem, ő gitározott, és kíváncsian méregette az oldalam, a nyakam, a karom.

Most azonban szó sem volt bágyadt mámorról és fényvándorlásról a leplek fövenyében. Itt izzadság volt, kimerült dac és félelem. Fent a szobában máris nekem esett volna, de figyelmeztettem, hogy csak ruhacserére jöttünk, és izzadtak vagyunk, és várnak odalent, és egyáltalán, még kicsik vagyunk ehhez, nem, és nem akarom, és NEM. Nem beszélve a szálkákról… Megsértettem. Még saját portáján belül, családja előtt – pedig még ajándékot is kaptam tőlük karácsonykor – sem tűrte a közeledést. Nem fogta a kezem, nem engedte az ölelést.

Rossz voltál, Hedvig?! Bünti lesz.

A játékok végén húsz perc maradt az apataxi hazastartig. Emelet. Ágy. Ruha. Húznak. Megnyúznak.

Izzadtság. Ne. Ne kiálts. Meghallják.

Ez fáj. Hagyd abba. Nem érted, hogy ez fáj? Fejezd be.

Lihegés. Zaj. A pulóver a nyakamban, a térdemig gyűrve, ami rajtam volt: nadrág és bugyi. Nem érted? Hagyd már abba, nem érted? Nem akarom! Fáj!

Csend.

Az izommerevség nem létezik. A tested teljesen feladja a küzdést, és felülről nézed, ahogy megerőszakol. Csókjátszmának indul, ettől fogva lopás. Visszavonhatatlan.

Három perc múlva abbamaradt a testemen nyomva és csúszkálva folytatott rángás.

Elernyedés. A fájdalom után semmi. Csend.

Nem érzek semmit. Semmit érzek.

– Uahh, hát ez gecijó volt!

– Talán jobb lett volna, ha mind a ketten elmegyünk.

– Én már elmentem.

– Mi? – Felugrottam. – Hová?

– Nem tudom, de nézd meg, van valamennyi ott az ágyon is. Ismerkedj meg vele, mostantól sokat fogsz vele találkozni!

Lehajoltam az ágyhoz. Dolmen, kék lepedővel. A rugós matracon valami fehér, szemcsés és ragacsos dolog nyúlánk teteme feküdt egy fiú első öldöklésének.

– Gyerekek, indulunk! Gyertek, Hédit haza kell vinni!

Kimegyek a mosdóba, pisilek. Pici, tényleg alig pár csepp vér a kagylóba folyik. Leander büszkén beleugrott a szürke melegítőjébe, majd a kocsiba. Gázpedál. A telefonján pötyögte el nem küldött üzenetben: „Sikerült, volt vér!”

Kiszálltunk az Egyetemkertben.

– Akkor mostantól csinálhatjuk mindenféle pózokban, meg ilyenek?

Én már a hazafelé vezető úton a pánik-tejút kozmikus posványára léptem. Elengedte a kezem.

– De várj, nem húztál óvszert! Ez így nem lesz jó. Mi van, ha terhes leszek?

– Á, nem hiszem, hogy leszel. Hogy jönne össze elsőre? Majd beszélünk! Csövi!

Bementem az ajtón, fel a lépcsőn, és a szüleim tárt karral fogadtak:

– BOLDOG GYEREKNAPOT!

Ajándékom egy aznap vásárolt, régiségvásáros babakocsi, benne egy dermesztő játék maci.

– Apa meg tudnád nézni a fenekem? Asszem, beleállt pár szálka…

Az este a sürgősségin folytatódott. Apám nem tudta egyedül kihalászni a világot jelentő deszkákat a fenekemből, ezért aztán kötöző, fel az asztalra, fekvés, tetanusz, nagy tű, ordítok, vérzik az orrom.

Tócsa alattam, a zöld kórházi ágy barna a vértől, ami már a számon is folyik. Egy hétig kötelező kötést hordanom.

Leander odalépett hozzám hétfőn:

– Már unom, ami van. Jobb lesz, ha szakítunk. Szia.

Este, a terápián elmondtam szegény pszichológuscsajnak, hogy mi történt. Még később a színházban lepaktáltam a prostival, hiszen ő gyakorlott volt a műveletben. Csak meg kellett szereznem az árát egy esemény utáninak. A pénzt a születésnapomra kaptam. Éppen futotta.

Kedd reggel táncolni mentem a pince üres balett-termébe. Lean betoppant, és fészkelődött a hangfalon.

– Nem értem, minek ez a felhajtás. Majd, ha teherbe esel, elveteted!

– Ó igen? Van neked erre negyven-ötvenezer forintod?

– Nincs, de szerintem akkor is felesleges.

Végül is eljött velem és a kurtizánnal a kórházba, ahol napi kilencven roma kislány könyörgött ugyanezért a bogyóért. Megalázott a nővér. „Hány éves vagy? TAJ van? Lakcímkártya?” „Tizenöt?! Még ez is… Hogy lehetsz ennyire ostoba?” „Anyád mit szól? Hogy nevelt?”

Mondhatom, remek.

A pszichológus kedves volt. Minden órában felhívott és megkérdezte, hogy vagyok, hogy viselem. A szüleimnek egy mukkot nem szóltam, elég volt a gigászi ragtapasz a fenekemen. A szálkák helye azóta is mint időjárásjelző működik. Aki látott már ilyet, tudja, hogy ez a tabletta akkora dobozban van, mint három óvszer (talán nem is véletlenül – inkább hétszer három gumi, mint egyazon áron egyetlen ebből, amitől talán meddő maradsz életed hátralevő részére). Sokáig vártam, míg az üres doboztól megszabadultam. Pár évvel később égettem el a teraszon. A ribanc szerint Leander is megkönnyebbült, mikor bevettem. Valójában fogalmam sincs, mit érzett, de négy évvel később azt mondta, úgy érzi, megöltük a közös gyerekünket. Illetve, én öltem meg. Elsősorban. Ki tudja.

Jobb annak a babának, hogy soha nem született meg, hogy nem lett egy öszvér, kettőnk elegye. A következő pénteken bemutattuk a jelenteket. Azt kértem mindenkitől, hogy feketében legyen. Leander egy pár piros zokniban és egy már-már magától elsétáló melegítőnadrágban állt színpadra, aminek a szárát a zoknikba gyűrte. Kis híján az egészet tönkrevágta, de a közönség meghökkent. Aztán a meghökkent tekintetek tapsra csalták a kezeket, és meghajlás. Zajvihar.

Alex gratulált, Bogdán kezet rázott, a szüleim büszkék voltak, Lean pedig végig Dáliát bámulta. Dália a kistestvérével játszott… Mint később megtudtam, soha fogalma sem volt arról, hogy Leander mennyire vágyódott utána. Megbocsátottam neki, és elengedtem azt a marcangoló féltékenységet. Egyszer, elragadtatva az érzelmektől, elképzeltem, ahogy megnyúzom ezt a lányt. Aprólékosan, kiélvezve, mint egy narancsot, aminek már a látványától is megered a nyálam. Sajnálom. Nem bírtam. Dália aztán Zoárd oldalára került. Elég hosszan. Jól tette, felvillanyozta.

Minden év végén az utolsó időszakot egy közös, négy órás vizsgadarab összeállításával töltöttük. Gálahét. Lean ott tartott, hogy voltaképpen nem a párom, de baj az is, ha távol maradok, és az is, ha közelebb lépek. Az iskola mellett ülve, a dohányzós rejtekhelyen próbáltuk kirángatni őt a hisztériából Zoárddal, de egyre csak azt hajtogatta, hogy takarodjak, mert megölöm őt, mert megölöm, én őt megölöm, megfullad tőlem. Mindezt azután, hogy a táncblokk gyakorlása közben karon ragadott, behúzott egy terembe és megkérdezte:

– Te most akarsz engem?

Félreértettem.

– Jaj, igen, nagyon! – és a nyakába ugrottam.

Hátrébb lépett, előrántott egy kék kotont a zsebéből. Még egy kék tárgy, ami ártani akart nekem, akár a lepedője.

– Rendben, Hedvig, akkor feküdj egy padra!

– Jesszus, te nem vagy ép, Leander!

Mi következett? Bőgés, zokogás, hüppögés, míg a bennem dolgozó sötét kiújulása ismét terítékre került. Közben járkált a padokon.

– Hihetetlen, hogy te senki örömének nem tudsz örülni, hogy te mindenki fölé helyezed magad! Tudod, én megpróbáltam segíteni neked, de mindhiába, nem tanulsz. Azt hiszed, előrébb való vagy? Látom a szemedben a féltékenységet mindenkire, aki jobb, mint te. Te arra teremttettél, hogy tönkretedd az ő örömüket is. Flóra, Noémi, Zoárd, Alex, bárki legyen az! A rendezőnk a színházban anno azért nem válogatott be téged a darabba, mert tudta. Megmondta, hogy te senkivel nem tudsz együtt dolgozni.

A litánia maradékából nem maradt meg semmi, csak a veszedelem. Az elmehasadék. Hogy, hogy nem, a végén vad csókcsatában törtünk ki, amikor ránk nyitott egy felsőbb éves lányosztag.

– Ilka néni azt mondja, ha nem mentek vissza, ki lesztek rúgva a gálából!

Hát vissza. Inkább vissza oda, mint beragadni ide. A gyakorlás közben kiült az arcomra a hitetlen döbbenet, amit a máris karanténba helyezett Bogdán és Alex tökéletesen leolvashatott róla. A nagyszünetben kitálaltam. Fülhegyezés után Leander elpárolgott a második felvonásra. Nem tudtuk, merre jár.

Aztán megláttam. A tornaterem ajtajában ült egy svédszekrényen. A lábain felszakadt egy var, a vére piros kis fonalakban hímezte a sifont. Elé álltam. Az ujjaival lemázolt egy kis vért a lábszáráról, hogy a nyakamra kenje, majd saját mellkasára.

– Te ölsz meg. Megölsz!

Hirtelen sokkomban csak annyit fogtam fel, hogy vérzés van, zsebkendő kell.

Mire találtam, ha ezren nem állítottak meg, hogy „Hedvig, mi ez rajtad? Úristen, hisz’ te vérzel!”, akkor senki sem. Egy kupac zsebkendővel a férfiöltözőbe rontottam, ahol már mosdatták Leant. Mikor meglátott, kiverte kezemből a papírkupacot és elviharzott. Összekotortam, és utána… Hedvig, lódulj! A harmadik emeleten találtam rá. A sötét folyosón ült, annak is a legvégén, egy piros padon, továbbra is vércseppeket hullajtva egymásba. Csipp egy, csepp egy, öt csepp…

Közelebb értem.

– Lean ne csináld, légy szíves! Hiszen vérzel, hadd segítsek!

De őfelsége konokul újra kiütötte kezeimből a zsebkendőköteget.

– Nem a lábam vérzik! – és elinalt.

Egy héttel később mellé ültem egy padon, hogy meghívjam az első kiállításomra.

– Kicsit elkéstél a beszélgetéssel – morogta, mikor az első csoportos kiállításomra hívtam.

Ezután este. Álltunk a megnyitón a kis rajzos szektával, ahol a hippi Fruzsival és a magát elektro-gótnak tituláló Zillével másoltuk az agyagkorsókat. Pár ráadás-vendéget csalódottságom ellenére is meghívtam.

Aztán mégis megjelent egy undi házipapucsban. Noémi a nyakába ugrott, de nekem nem is köszönt.

– Hát te?

– Képeket támadt kedvem nézegetni. Nem miattad vagyok itt…

– Gyere, üljünk be az egyik terembe! Na és hogy’ telt a napod?

– Ünnepelgettem.

– És mit?

– A névnapomat.

– Te jó ég, nem tudtam! Megköszönthetlek egy puszival?

– Te nekem nem adhatsz. A te puszid mérgező! Gondolkodtam. Tegnap írtam egy verset Dáliának, és rájöttem, hogy míg te folyamatosan csak bántasz, ő soha nem ártott nekem. Több olyan emberre van szükségem, mint amilyen ő.

– Értem, szóval Dáliának írtál egy verset – bambulok.

– Igen, miért? – Az arcomat fürkészte. – Na, mi lesz? Meg sem hatódsz? Pfuj, mi lett belőled, Hedvig. Már alig tudom, hogy is hívnak… Hédi Valentin. Nézel néha tükörbe?

– Ja, szoktam. Mit kéne tennem? Sírva térden kúszni, hogy bocsáss meg megint?

– Például. Esetleg azzal még érhetnél valamit, de elvesztél. Látom, mi vagy.

Felállt és faképnél hagyott. Nem tágít a szokásos vesszőparipáktól. Kész ménes van már belőlük. Két hörcsögpofára tömtem magam a teasüteményekből, majd kiviharzottam az udvarra.

Ott anya és anya harca kitörni készült. Anyám elcsípte Leandert, és minden, számára eddig világos információt rázúdított Lean anyukájára. Szegény persze mit sem sejtett, és majd’ kitért a hitéből.

– Ezekhez nincs jogod, Leander, még hogy tízparancsolat! – A fejét csóválta, szemei kigúvadtak.

– Ha neked Hedvig nem felel meg, akkor hagyd inkább békén! – bökött anyám Lean karjára.

– Akkor tudod mit? – köpött szinte anyámra. – Békén lesz hagyva!

– Sajnálom, Kamilla, nem tudtam, hogy mi történik. Akkor gondolom, nem jöttök holnap hozzánk sütögetésre – váltott született feleségbe Lean-mama.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha most ettől eltekintünk…

Pedig a másnap egybeesett az első évindulónkkal.

Tudtuk, hogy valamiféle köszöntést mindennek ellenére csak megejtünk. Én rajzoltam egyet reggel gyorsan, hogy még idejében befussak a próbákra, ami lapzárta után is az iskola pincéjéhez szögezett bennünket. A rajzon mi ketten voltunk, két fának támaszkodva, két parton. Az ő kezében döglött varjú, a kedvenc állatom.

Rohadt nyárvégi karnevál. Ez már nem gála. Ez túlmunka. Még egy kis időhúzás a szünidő előtt. Lean az iskola lépcsőjén várt egy ajándékszatyorral, amit aztán sokáig őrizgettem. Kék, matt és síkos borítás, fehér cipőfűző-fülek. Valahol utálom a kéket.

Csomagjában levagdosott virágfejek voltak, egy levél meg egy rajz nekem a kibaszott Napról és egy fehér, pántos ruhácska. Ő meg a feketét utálta. Főleg bennem, meg rajtam.

Nem értette az angol dalszöveget, amit a neki ajándékozott rajz hátoldalára írtam, pedig bőven lehetett volna aznapi penitencia. Nem akartam beszélgetni, siettem volna a gyakorlásra, de ő ismét lelketlen cafkának bélyegzett, mert nem akartam alávetni magam a napi kínzásnak.

Már hívtak is bennünket. Először. Aztán másodszor… ahogy elindultam a hívás irányába, visszanézve láttam, ahogy ül a pirosló padon és rázkódik, ahogyan sír.

Épp gondoltam, átvedlek a próba előtt, mikor meghallottam lépéseit kongani a pincelejárón. Odanéztem. Kezében a rajzom. Lehajtott állal, szinte felakadt szemekkel meredt rám. Kettétépte a papírt. Aztán újra ketté. Újra. Hallom a papírt, ahogy szakad. Közben látom, egyre közelít, és cincálja, marcangolja. Lassan már csak galacsin. Némán tajtékzott benne egy emberfeletti ösztön a pusztításra, az én elpusztításomra. Második sikítófrász. Sikítórobaj.

Harakiri volt, ami belőlem megint szájon és orron át ömlő vérként tört fel. Összerogytam.

Kerestem a vérben tocsogó darabokat a földön, majd összegyúrva a kezembe fogtam, ő pedig csak állt felettem és nézett, összefont karokkal.

– Ezt azért kapod, mert széttépted a lelkem! – közölte billent állal, és a takarítók raktárába toloncolt. Csak kívül volt kilincs. Mikor erre rájött, berontott és fölém magasodott addig, amíg kizokogtam magam a sarokban. A rajztetemet egy kukába dobta.

Megjelent egy takarítónéni, aki azt gondolta, a vér a baj. Elfogadtam a segítségét. Míg lemostuk az arcom, ez a lidérc követett, pedig próbáltam kérni, hogy takarodjon a nyomomból. Mikor a takarító lelépett, kihalásztam a szemetesbe pocsékolt munkámat, de Leander a csuklómnál fogva már felfelé lökdösött a lépcsőn. Ki az udvarra. Ott körbevonszolt minden kosárpalánk és épület alatt. Sírásommal felzavartam az érettségiztető tanárok nyugalmas vizét.

Újra meg újra felsírtam, mint egy pólyás. Szinte fojtogatott az ölelések közben. Megjelent egy tanár, még egy, meg még egy.

– Hangosak vagytok, fejezzétek már be!

Mindig elém állt, ne látsszon, hogy gyötrődöm, és csupa kék-zöld-lila folt vagyok.

A szégyentúra után a hátsó kifutón roskadtunk össze. Ő a konténerbe dobta a maradék papírcafatot, én pedig leültem. Ő is leült. Hátrébb csúsztam, utánam mászott, majd felállt és cseresznyét szedett.

– Na mi van, nem segítesz? Vagy úgy! Felőlem azt csinálsz, amit akarsz. Rád akartam állni, hogy bakot tarts – mondta.

Itt az idő. Anti-egércsapda. Nem figyelt, hát felálltam és kibányásztam a rajz kitartóbb csonkjait. Ezalatt véget ért a kétórás próba. Magától értetődően nem mentünk be. Kijöttek az idősebb fiúk biciklivel a yardra:

– Ha nem jöttök, holnap kirúgnak titeket! – Deja vu. Lean takart, meg ne lássanak. Deja vu.

Megfordult, a kezemben a ragacsos kupacot látta. Deja vu.

– Na, jól van, választhatsz! Vagy én, vagy a rajzod?!

– Tudod mit? A rajzom!

– Jó! – csapott egyszerre hadonászva mindkét karjával. – Én mindig téged választottalak! A színház helyett is, Flóra helyett is, Dália helyett is, de te megátalkodott dög, te az önzéseid rabja vagy, tégy, amit akarsz, nem érdekel! – és eltűnt a sötét iskolában.

Én összeroskadtam, és fogalmam sincs, meddig a gombolyagot szorongatva bömböltem a földön, a konténer mögött, a tűző déli napban.

Este vártam őt. Békésen rajzolgattam, felvettem azt az új fehér ruhát, és huszonkét óra huszonkettő perckor kavics ütközött a balkonajtómra. Ott volt. Ott állt vigyorogva. Tejbe tök. Tökbe tej. Kutyatej. Tej.

Felmászott, mint egy macska, azon az ereszen, ami a madarakat is aligha bírja…

Apám kiszagolta. Bejött a szobámba és közölte: vagy bejön Leander és mindenkit szépen üdvözöl, vagy nincs randevú.

– Húsz percet kaptok.

Leszaladtam. Mély, meghasadt áhítat. Újra… a nap többi részlete szinte meg sem történt.

Másnap a főtemplom előtti sövények alatt heverésztünk a téren.

– Most egy darabig ne gyere Józsa közelébe, mert anyám nem akar ott látni a keddi kitárulkozásotok fényében – közölte.

A következő napon évet zártunk. Sok lány elveszítette, akit eddig hálójába vont, én viszont nagy levegőt véve dicsekedhettem. VAGYUNK. Egyben.

A felindulásban szem elől tévesztettem Leandert, de indulnom kellett Egerbe, így csak egy üzenetet írtam. „Most mennem kell, majd beszélünk, szeretlek, puszi.”

Válaszolt: „Okés.”

Ettől a perctől fogva augusztus közepéig Leanderről semmit nem tudtam, nem láttam, nem hallottam. Nem voltunk mégsem. Sem együtt, sem egyedül. Egyik sem.