Читать книгу Válaszút előtt - Bujtor Dorina - Страница 6

I. Fejezet

Hideg van, hangos a vekker: 6:17, ébrednem kellene már, de nincs kedvem: a nulladik órámnak már lőttek. Azt hiszem, ma nem megyek suliba. Kinyomom az ébresztőt, elfordulok a bal oldalamra, becsukom a szemem és sóhajtok egy nagyot. ÓÓÓ igen! Ez az a felettébb isteni, nyugalmas érzés, ami elönt, annyira jó a tak… Kopp-kopp-kopp.

– Zoé! Ébren vagy drágám? Kelj fel kicsim indulnom kell dolgozni. Gyerünk, suliba kell menned.

– Rendben anya, megyek már!

Nos igen. Én vagyok Zoé, egy átlagos középiskolás lány átlagos problémákkal, átlagos családdal. Anyukám a folyton-rád-töröm-az-ajtót-mindenhol mottóval. Apu, aki folyton csak helyesel anyukámnak, de mindig odabújhatok hozzá. Van egy szuper bátyám, Zac, aki mindig beárul anyának, ha valami olyat tettem, amit igazából ő is; csak szerinte én nem csinálhatom. Valamint az egész család cukorfalatkája: ő az én kiskutyám, Zokni. Így élünk: egy pici család egy pici otthonban.

De vége a családi nosztalgiának, mert megint el fogok késni a suliból. Természetesen töri órám lesz, és a tanár már megint igazolatlant fog beírni, ha elkésem az óra első 2 percéről. Mégis mi baj lehet? Eszek egy jó szendvicset a büfében. Elsőéves vagyok, tehát amúgy sem ismerek túl sok mindenkit, ráadásul gólyaavató hét van. Természetesen a legészbontóbb srácok ott vannak az utolsó évfolyamban, és tőlük még azt sem venném zokon, ha még több fokhagymával etetnének meg. Nem mellesleg ezért sem akartam bejönni, hiszen tegnap egy gerezd fokhagymát erőltettek le a torkomon. Valóban nagyon vicces volt, csak az íze még mindig a számban van. Ezekkel a gondolatokkal kavarogva a fejemben tekerem a kis bringámat a suli felé menet a fagyos éjszakától csillámló köves úton. Igazság szerint akármennyire is próbálok óvatos lenni, a téli kerékpározásaim nagy része mindig egy hatalmas eséssel végződnek. Ideértem. Becsengettek. Elkéstem. Hát nincs mit tenni, talán ezúttal megesik a töri faktos tanárnak a szíve és beenged az órámra. Sietve veszem a lépteket a folyosón, upsz… vagyis venném, ha a folyosón nem az igazgató beszélgetne. Mielőtt észrevett volna, berontottam a folyosóról a mosdóba, a szívem a torkomban dobog.

Jaj, most mi lesz? Biztos, hogy meglátott! És ha utánam jön, mi lesz?

Oldalra fordítom a fejem és meglátom a tükörben magam. Ez borzalmas, mégis hogy festhetek ennyire rosszul?! Már az sem érdekel, hogy mit gondol a diri! Jézusom Zoé! A ködös időtől – azt hiszem – az összes szemceruza a szemem alá folyt. Most úgy nézek ki, mint egy pápaszemes bagoly, aki sosem alszik, a hajam hát mintha a ’80-as évek dauer-csavaróival lett volna telerakva.

Ezt rendbe kell hoznom. Nyilván a töri órám ma is igazolatlan hiányzással zárul, de legalább ágról szakadt külsőmet egy kissé helyrepofozom

Máris jobb! Most már jöhet a szendvics. Gondosan elmajszolom a szendvicsem a büfé morzsás kis asztalánál, miközben kicsengetnek. A majonéz az arcomon arról árulkodik, hogy igazán jóllakam. Persze hogy nem gáz mindaddig a pillanatig, amíg az utamba nem kerül a kékeszöld szempár: nem szól, csak kedvesen néz rám.

Jesszus, elkaptam a tekintetem és sietősen felkaptam a hátizsákom, elszaladok az osztályom felé. Vajon ki lehet ő? Eddig sosem láttam. Tuti ő is felsőbb éves. Meg amúgyis: mit hiszek, egy ilyen kis szürke egér, mint én! Úgysem vett észre. Igazából biztos van barátnője.

Ahh, elkezdődött a biológia óránk és a fejemben csak ez a furcsa találkozás zakatol. Ki ő és a városban lakik egyáltalán? Na jó, engem abszolút nem érdekel az évelős növények szerkezete! Valaki elárulná, hogy a vendéglátáshoz ennek mégis mi köze van?

Igen… Bumm… Most már ezt is elárulhatom, hogy vendéglátást tanulok, bár sosem vonzott ez a szakirány és tartok is tőle. Biztosan meglesz ennek is a szépsége. Igazából kislányként mindig arról álmodoztam, hogy egyszer lesz egy csodaszép szalonom és mesterfodrász leszek. Már egész kicsiként sok elképzelésem volt az életemet illetően. Imádtam már kisiskolásként a barátnőim hajával bíbelődni: fonogatni, fésülgetni. Tudom, ebben a korban minden kislány ezt csinálja, de számomra ez más volt. Ebben tudtam elképzelni magam. Csak egyszerűen nem értem, hogyan sodródtam el egy teljesen azt abszolút nem megközelítő szakirányban. Életem első mérföldköve, a nagy kérdés. Mi leszek, ha nagy leszek? Ezért is jók igazán a gyermekévek! Imádtam azt a gondtalanságot: azt a problémamentes, kis életemet. Amikor a bátyámmal csak a házunk mögötti dombra jártunk el szánkózni, mennyit nevettünk és rengeteg csínyt megcsináltunk.

Anyu és apu rengeteget dolgozott akkoriban. Sokat voltunk egyedül, vagy éppen az iskolai táborban. Voltak jó és rossz időszakok az életükben. De ennek már vége: itt vannak a nehéz középiskolás évek: nagyobb elvárások, és ha kezdeni szeretnék valamit az életemmel, ideje volna elkezdeni komolyan tanulni. Ugyanis nem az erősségem a tanulás. Telik az idő nap nap után. Van, ami mégsem változik.