Читать книгу Válaszút előtt - Bujtor Dorina - Страница 7

II. Fejezet

Fáradtan hullok be az ágyba, mégsem tudok aludni: zakatolnak a gondolatok a fejemben – mégis mit akarok?

Hoztam egy döntést. Az biztos, hogy nem akarok átlagosan élni és nem akarok nélkülözni. Látom, a szemem előtt van minden nap, hogy hogyan élünk. Sajnos nem azok a gyerekek vagyunk, akik megkapják a legdrágább cipőket és telefonokat. Anyuék fáradtan esnek haza és még fáradtabban mennek el dolgozni, így a szeretetre sok idő sajnos nem jutott. De nem szégyellem, viszont sajnálom azt, hogy most még nem változtathatok ezen: viszont mindenképp ez lebeg a szemem előtt.

Reggel ég a szemem: az ébredésnél álomba sírtam magam a tehetetlenség miatt. Segíteni akarok, de nem tudok. Most magamra kell összpontosítanom. Suliba be, suliból ki. Hála az égnek, a jegyeimen látom a javulást, de édesanyámék arcán nem őszinte a ragyogás. Valami hiányzik: valami szikra, én ezt nem értem. Hiszen minden megtettem. Szép eredménnyel büszkén vittem haza a bizonyítványomat. Valami mégis üres odabenn, és csak kérdem magamtól: mi lehet a gond?! Én mindent megtettem és elértem, amit kitűztem: végtére jöhetnek megint a forró nyári napok.

Szünet. A kedvenc időtöltésem a strandolás, szénné égés a napon. Szebbnél szebb felsőtestek vizslatása, ahogyan a stégről a vízbe szaltóznak. Néhány napig még élvezem is a pihenést, de valamiféle kitöltetlen, megmagyarázhatatlan űrt érzek.

Tudom!!!! Már nem érzem hasznosnak magam! Kellene valami, amivel kicsit szabadabbnak érezhetem maga.

Gondolkozz Zoé, gondolkozz.

Megvan. Dolgozni akarok, hiszen minden középsulis nyomja a melót a nyári szünetben – kivéve persze, ha nem a strandon van. Azt hiszem, megpróbálkozom vele. Hát magamhoz vettem néhány újságot és böngészni kerestem görcsösen az álláslehetőségek tömkelege között. Nem túl kedvező a kínálat. De hát mit mondhatnék: azt hiszem, ez nem kívánságműsor. A helyi húsüzembe keresnek nyári munkára feldolgozót. Mi baj lehet, legalább beleláthatok ebbe is.

Anyuéknak este elő is állok az ötlettel. Kopp-kopp. Anyu az. Kész a vacsoránk, leülünk enni és fúrja az oldalam a gondolat. Gyerünk, állj elő az ötleteddel: ne hezitálj tovább. Megszólalok:

– Anya, kérdezhetek valamit?

–Persze, kicsim!

– Mit gondolsz arról, ha a nyárra elmennék dolgozni? Legalább tudnék magamnak ruhákat venni és a tanszereimet is kifizethetném belőle! – könnybe lábadt szemmel néz rám.

– Kicsim, fiatal vagy még: élvezd a nyarat, de nemes gondolataid vannak… vacsorázz, mert elhűl.

– Nem akarok enni, dolgozni szeretnék! Nem akarom ezt tovább így megélni. Terveim vannak, álmaim. Attól, hogy dolgozom, miért ne szórakozhatnék úgy, mint a korombeli fiatalok?

– Rendben, kicsim… próbáld csak ki: nem egyszerű a kétkezi munka, majd meglátod.

Reggel az első utam oda vezet.

Szól az ébresztő. Izgatott vagyok: kipattanok az ágyból és hirtelen összekapom magam. Fáradtságnak semmi jele.

Kíváncsi vagyok.

Megérkezem a hatalmas gyár pakolójába. Mindenesetre a bringámat egy “Behajtani tilos!” táblához zárom. Mintha nem is én lennék, a biztonságiőr messziről sanda szemmel néz rám. Vajon ki lehet ez a kis szerencsecsomag? Finoman kopogok az iroda ajtaján. Egy kedves hang kiszól:

– Tessék!

Istenem, de izgulok! Remegő kézzel nyomom le a kilincset.

– Szép napot kívánok, állásinterjúra érkeztem! –Remeg a hangom. Ez minden volt, csak határozott nem.

– Fáradjon beljebb! Máris szólok Olivernek. Kis türelmet, legyen kedves!

Jézusom, minek jöttem én ide? Anyunak igaza volt! Túl komolytalan vagyok én még ehhez. Hát megérkezett, most már nem szaladhatok el végig kell csinálnom.

– Jó napot kívánok kedves! Oliver vagyok, kit tisztelhetek Önben, kisasszony?

– Szép napot! Zoé vagyok és a nyári munkára jelentkeznék.

Őszes haja az arcába lóg, szemüvege néha megcsillan az ablakon beszűrődő fénytől. Kézfogása erős és határozott. Az irodába lépve helyet kínál az asztalával szemben. Gyönyörű tölgyfából faragott különleges darab: sosem láttam még hozzá foghatót. Lazán a foteljába huppan velem szemben, flegmán kigombolja a zakója gombját és egyszerű könnyedséggel keresztbe teszi a lábát.

– Meséljen kedves! Mi szél fújta önt ide ilyen fiatalon?

– Dolgozni szeretnék. Tudja, a szüleim igen egyszerű. kis emberek és drágák a tanszereim, meg persze szeretnék ezt-azt megvenni magamnak.

– Nos értem, kedves… De tudja, ez nem egyszerű munka. Itt hideg van és nyers a hús, ilyen fiatal kis gyönge virágszálak nem bírják az efféle megterhelést: sem fizikummal, sem gyomorral.

– Kérem Uram, csak hadd próbáljam meg!

– Nem biztathatom Önt, kisasszony: vannak más jelentkezők. Felállt! Megvetőnek tűnő tekintete hidegen nézett le rám.

– Köszönjük, hogy ide fáradt kisasszony. Viszontlátásra!

Elkeseredetten állok fel az asztaltól; engem itt nem vettek komolyan.

Elballagok az ajtó felé, de a vállam fölött visszafordulok és megköszönöm, hogy ez a nagyon gazdag, de mégis szegény ember szánt rám a drága idejéből néhány percet. Alázattal és emelt fővel elköszönök.

– Viszontlátásra, Oliver Úr! Köszönöm, hogy meghallgatott.

Könnybe lábadt szemmel érek haza, hát ez volna a valóvilág?! Magamba roskadva nézek ki a fejemből. Nem érdekel; ez csak egy a sok közül, keresek egy másikat.

Csörög a telefonom, biztosan anyu az: kíváncsi, hogy sikerült az állásinterjúm. Szaladok a szobába a telefonért: meglepetten látom, hogy egy számomra idegen telefonszám villog a kijelzőjén.

Ki lehet az?

Felvegyem – ne vegyem!? Na jó, nem cicózok!

–Halló!

–Kisasszony, maga az? Oliver vagyok. – Igen, én vagyok az!

–Kisasszony. Kissé goromba voltam Önnel: ha szeretne a cégünknél tevékenykedni a nyáron, holnap reggel 8:30-kor fáradjon be, legyen kedves az irodámba, és mindent pontosan megbeszélünk.

–Mit is mondhatnék. Köszönöm, ott leszek!

–Rendben, akkor holnap.

–Igen, holnap.

–Viszonthallásra.

–Szép estét, Oliver Úr!

Jesszus pepi, mi történt?

Mitől változott meg a véleménye?!

Mit gondolhat most?! Úristenkém, munkát kaptam, életem első munkája! Jajj, nagyon izgulok.Mi lesz, ha elrontom?

Na jó, ezt most fejezd be, Zoé. Minden a legszuperebb lesz, végig fogod csinálni.

Lássuk csak: biztos nem lehet annyira nehéz, ez csak egy húsfeldolgozó. Igaza volt Olivernek, amikor azt mondta: ehhez gyomor kell. Hát igen, a reggelizések mostanság kimaradnak és ez a szag igazán gyomorforgató, de tudom, mi a célom és megmutatom anyunak, hogy sokkal több bennem a kurázsi, mint ahogyan azt hiszi. Sok és nehéz, de megéri. Igazából a nyár mindig olyan hamar eltelik. Pikk-pakk csak úgy röpködnek a hetek!

És egy napon a műszakvezetőnk, Robert odalépett hozzám:

– Zoé, te holnap egy másik részlegen leszel: szedd össze minden erőd és gusztusod, mert

holnap kemény nap vár rád.

–Oké, de mégis hol leszek?

–Holnap reggel jelentkezz be nálam és elvezetlek a holnapi munkarészlegedre.

– Rendben, úgy lesz… Köszönöm.

Jaj, mi lehet a baj? Biztosan valamit rosszul csináltam, azért kapok most másik munkakört. Lehet, csak megint túlizgulom a dolgot. Majd kiderül, de én már megint előre túráztatom magam.

Hosszú nap volt ez; épp ideje pihenni. Az otthon illata, anyukám rizses lecsója feledteti velem a nap borzalmait. A tökéletes fürdés után, ahogyan érzem, hogy lemosom magamról a nap koszos fáradalmait, egyre megkönnyebbültebb vagyok. A kedvenc sorozatom és a nap zárása képpen egy finom jégkrémet majszolok el. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem mindig lecsöppen a pólómra.

Óvatosan kortyolom a kávém a konyhaasztalnál, lassacskán magamhoz térek. A melóhelyen már javában be vagyok öltözve…

Oké, akkor most felkutatom Robertet. Nagyon keresnem sem kellett, hisz velem szemben jött a folyosón:

– Szia, Zoé. Kicsit fáradtnak tűnsz.

– Jó reggelt! Igen, az is vagyok!

– Gyere velem.

Némán követem, egy sötét alagsorba megyünk, egyre csak erősödik az az elviselhetetlen szag, és megpillantom, hogy mi történik itt. Most már azt is tudom, mi az, amitől kihagyom a finomabbnál finomabb reggeliket, hát ez valóban gyomorforgató látvány.

Szegény élőlények egykoron vidáman csipegettek; most lábuknál fogva lógnak lefelé élettelenül, csőrükről lassan lecsöppen a vér, mely szaga még elborzasztóbb.

– Zoé. Állj be ide, kérlek. A feladatod a következő: szalagon sorban érkezik az áru. A te felelősséged, hogy minden egyes áruból kikerüljön az összes belső szerv. Menni fog?

Te jóságos isten! Mindjárt összeesek, hát ez undorító. Minden csupa vér és ürülék; belső szervek mindenütt.

– Persze, azt hiszem. Nem gond, ha véletlenül ide. – és már öklendeztem is.

– Oké, sok sikert! Nyugodj meg, csak ma kell itt lenned.

Huhh, már levert a víz, hogy még ebben a hátralévő időben itt kell maradnom, de szerencsére csak egy nap. Csak egy nap a rosszból és vége lesz.

Szünetre menet teljesen le vagyok fehéredve, nem is merek a ruhámra nézni. A szagomról nem is beszélve: azt hiszem, a zuhany alá belépve egy órán át suvickolom majd magam.

Fujj.fujj…fujj… Remélem, ez a szag nem marad rajtam. Már csak az hiányozna.

Csak ez jár a fejemben. Nincs már sok hátra: lassan megkapom életem első fizetését. Már csak néhány nap és vége, holnap pedig végre a megszokott kis részlegemen tengethetem el hátralévő munkásmivoltom legelső fázisát. Így végiggondolva ez elég merész kezdés volt első nyári munkának, de legalább megtudtam ezt is; milyen rossz és nehéz. Már középiskolásként a bőrömön tapasztalhattam azt, hogy tényleg sokkal jobb tanulni, és nem csak azért sulykolják szüleink és nagyszüleink ezt, hogy mondhassanak bármit, hanem azért, mert ez gyerekek kőkeményen a valóvilág. Utolsó óra, utolsó nap: dagad a mellkasom. végigcsináltam Igen, és nem kellett senki segítsége. Tudtam, hogy eljön ez a nap, és már azt is tudom, mire költöm el az összes pénzem.

Juhú! Annyira vagánynak érzem magam! Azt kell, hogy mondjam: nem gondoltam volna, hogy végig tudom csinálni, de büszke vagyok magamra. Bizonyítottam magamnak és a családomnak is, hogy igenis komolyabb elvárásaim vannak magam feléelképzelésükkel ellentétben. A legfontosabb az, hogy nem hallgattam senkire, csak a kis belső hangra, ami azt diktálta: van kitartás. A munka gyümölcse pedig ezután érik majd be. Kíváncsivá és felemelővé tesz a gondolat, amikor egy olyan tárgyat vehetek birtokba, amelyről tudom, hogy minden fillérjét én kapartam össze.

Mondhatnám úgy is, hogy húst vagdostam érte, vagy éppen vérben ázva zsigereltem érte, de büszke vagyok. Mennyi korán kelés, alázat és csendben maradás. Mérhetetlen önbizalomdózis a lelkemnek és boldogság a szívemnek, hogy nem vallottam kudarcot. Néhány nap és újra találkozom az osztálytársaimmal. Kíváncsi leszek. Ők mivel töltötték el a nyarukat? Biztosan ők is dolgoztak. Jó lesz újra látni őket.