Читать книгу Válaszút előtt - Bujtor Dorina - Страница 9

IV. Fejezet

Nem tudom, mi ez az érzés: sosem éreztem hozzá foghatót. Észre sem veszem, mégis mosolyra húzódik a szám, ha csak eszembe jut. Este az ágyamban vissza-visszagondolok a beszélgetésünkre. Pittyen a telefonom. Mark üzenetet írt Messengeren.

„Jó éjt, táncoslábú nyárfalevél”

Basszus, most így fogja szívni a vérem! Erre rákontrázok. De szuper! Holnap kicsit dögösebbnek kell lennem, nincs mese.

Mosolyogva alszom el. Reggel a kávém mellé dúdolva indul a napom, mintha valamiféle csoda történt volna velem az éjjel. Nem érzem az élet adta nehézségek súlyát. Anyunak persze fel is tűnik a dolog:

– Látom, ma nagyon jó a kedved, Zoé.

– Igen.

– Megtudhatom az okát?

– Igazság szerint lett egy táncpartnerem a keringőhöz és igencsak jóképű.

– Zoé, hát ez nagyon jó hír, végtére is ez a te napod lesz, ez a nap rólad szól. Csak vigyázz a középiskolás srácokkal. Tudod, hogy milyenek.

– Anya, ő nem olyan: ő más, mint a többi srác. Egyébként Marknak hívják.

– Na, majd megnézem én ezt a Mark fiút. Biztosan a szeme sem áll jól!

– Jaj, anya hagyj már… Majd mutatok róla néhány fotót, most viszont sietek, mert szokás szerint megint elkésem a suliból.

Tekerem a bringám, mint egy őrült. Nem akarok megint elkésni, mellesleg még reggelit is venni szeretnék. Szerencsés csengetés előtti célba érésem után a büfé felé veszem az irányt. Amíg a soromat kivárom, Ana odaszalad hozzám. A szülei nem lesznek otthon a hétvégén és áthívott, hogy csapjunk egy csajos estét. Simán benne vagyok a dologban: szeretem a csajos estéket. Csütörtök van és holnap matek témazáró lesz. Sosem voltam jó matekból: ezek a gyökvonás alatti szinusz egyenletek, hát falra mászok tőlük. Próbálok koncentrálni, de nem megy. Szerintem írok egy puskát, azzal mindent megoldok. A tanár úgysem nézi a szürke egérkét a sarokban.

Megint pittyen a telefonom. Mark az:

– Unatkozom, kis táncos lábú, nincs kedved sétálni egy jót?

– Basszus! Este 21:37 van, ilyenkor?!

– Nézz ki az ablakon, Zoé! Mit látsz?

– Havazik.

– Legjobb a levegő és a legbékésebb a hóesésben sétálni. Mit gondolsz?

Atyaég!!! Nem elég, hogy jóképű, izmos és érett a gondolkodása; még romantikus is. Hát ez a pasi egy főnyeremény! Jaj, majdnem kihagytam, hogy persze táncolni is jól tud.

– Hol szeretnél sétálni?

– Ahol te, Zoé.

– Rendben! Vegyünk egy forralt bort az éjjelnappaliban és sétáljunk ki a színházhoz.

A színház egy gyönyörű vízparti hely, ami fedetlen: tehát ott fogunk szétfagyni. De kíváncsi leszek, miért akar találkozni. Összeszedem magam és bringára pattanok, a kisboltnál találkozunk. Istenem! A szemközti postánál lezárom a kis vasparipám. Ő ott áll a bolt előtt, két pohár forró itallal a kezében.

Sietve szedem a lépteket felé. Hát hogyne, a padkánál majdnem orra buktam, de remélem, nem látta. Ez csak a szokásos Zoé-stílus.

– Szia.

– Szia Zoé. Mehetünk? Tessék, ez a tiéd, legalább melegen tart kissé.

– Persze. Köszönöm. Miért hívtál ide, Mark? Valami baj van?

– Igazság szerint nagyon jól éreztem magam veled a múltkor és senki sem szokott így meghallgatni engem.

– Ennek, látod, szívből örülök, viszont ezt nem értem: hogy nem hallgat meg senki? Hisz annyi barátod van!

– Tudod, Zoé, hatalmas tömegben is lehetsz magányos, ha különbözöl, vagy éppen másabb vagy, mint ők.

– Ebben teljesen igazad van. Látod, nekem ezért van csak egy barátnőm.

– Annak örülök a legjobban, hogy eljöttél, Zoé: hisz ez arról árulkodik, hogy nem hagylak hidegen. Vagy talán tévedek?

– Nem, nem tévedés: igencsak ritka az ilyen srác, mint te vagy, és úgy vélem, van valami a levegőben, ha mi ketten beszélgetünk. Erre szeretnék igazság szerint rájönni, hogy mi az, mert sosem volt még ez így… De inkább beszélgessünk valami másról.

A beszélgetés véget nem érővé nőtte ki magát. Már-már az ujjaimat sem érzem és a hóesés is kezd alábbhagyni. A zsebembe nyúlok, hogy a telefonomra pillantsak, mennyi az idő. Egek, már 02:54, azt hiszem, most sem alszom az éjjel túl sokat. Nagyon eltelt az idő. Rengeteget beszélgettünk és szerintem még fogunk is. De épp itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk egymástól. Haza kell mennem. Teljesen átfagytam. Elköszönök tőle: jót beszélgettünk, ő mégis iszonyú szomorúnak tűnik. Talán egyszer megtudom az okát, de most haza kell érjek, mert lassan felkel a nap és matek témazáróm lesz. Lendületet veszek, de valami visszahúz. Elkapta a kezem és csak annyit szólt:

– Egy lopott csókra talán még jut idő!

A szemébe néztem, ami oly gyönyörűen csillogott, mint a legszebb csillag az égen. És én hagytam. A hideg szám a szájához ért. Annyira tökéletes volt, annyira mámorító, hogy megnémultam a csókjától. Bizsergett tőle minden porcikám! Remegő, fagyos kézzel próbálom a zárba erőlködni a kulcsot. Végre benn vagyok. Ahhh, az otthon melege, a puha ágyamon kívül más nem is kell.