Читать книгу Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig - Endrődi Sándor - Страница 3

»Mikor az idők teljessége eljő: leomlik a régi s előáll az uj.« Csakhogy ez a nagy fordulat a mi irodalmunk ujabb korszakában nem történt valami tüneményes hirtelenséggel. Eleinte úgy rémlett, mintha megszakadt volna minden összeköttetésünk a multtal s mindent előlrül és ujra kellett volna kezdenünk. Pedig a hosszú tespedés alatt, az álmok nyirkos levegőjében csak megrozsdásodtak azok a lánczok, melyek az előző korszak törekvéseivel fűztek össze minket. A multban a klasszikai elv volt az irányadó, az eszmény, s nem lévén meg a költői nyelv teljessége: majdnem kizárólagosan a formák mívelésére szoritkozott. Egy-egy erősebb talentum életet lehelt e rideg formákba; a kevésbbé hivatottak bukdácsoltak és legtöbbször el is buktak közöttük.

Mi volt ennek az elvnek a lényege tulajdonképen? Mérsékelt érzéseket mutatni föl válogatott szavakban és csinos, feszes formákban. A művészet ugynevezett antik nyugalma a mi klasszikus költészetünkben jóformán a halált jelentette. Annyira nyugodt volt minden, hogy e nagy nyugalomban szinte megmerevedtek a gondolatok és érzelmek. A pathost, az emelkedettséget, a szónokias meghatottságot még csak elnézték és megbocsátották, de már a nyers szenvedély kitöréseit nem türték meg semmiképpen s még kevésbbé ismerték el a képzelődés merészebb követeléseinek jogosultságát. Igy történt, hogy a holt formákban legtöbbször halott volt maga a költői tartalom, maga a költészet is. Megállapodtunk, megmerevedtünk. Pedig körülöttünk, a nyugateurópai irodalmakban már széltére mindenütt uj áramlat frissitette föl az avatag életet és a lelketlen formákat. A szellemi műhelyekből egészséges életzaj hangzott ki s az agyonkorlátolt egyén visszanyerte korlátlan jogait a költészetben. Poétáink, kik teljes odaadással csüngtek a görög művészet szépségein, maguk is észrevehették volna, hogy izlés dolgában nálunk is valamely átalakulás jelentkezik, mert hiszen éppen azok a műveik tetszettek legjobban, melyekben a mithológiai dagály nem rontotta le a közvetlenséget s melyekben természetes kedély és egyszerűség nyilatkoztak.

Igen, igy volt. Elérkezettnek látszott az az idő, midőn az elvont eszmények kultuszát immár az eleven élet szeretetének kellett felváltania; az idegen szellemű, merev és merevitő klassziczizmust a szabad szárnyalású, termékenyitő – romantikának. Jöjjünk tisztába ezzel az áramlattal, mely hivatva volt a magyar költészetnek uj irányt, uj tartalmat s uj formákat adni. Nem a beteges német romantikáról van szó, mely a középkor lovagtörténeteiből, miszticzizmusából táplálkozott s hatásait már korábban éreztette velünk; sem a franczia romantikáról, mely a borzalmast, a szertelent hajszolta s külső hatásokra törekedett. A valódi magyar romantikát értjük itt, mely nemzeti alapon indult meg, erős nemzeti érzéseket ébresztett s a multak hagyományait is csak azért ápolta, hogy utat törjön velök a jövő számára.

Az uj istennő egy fiatal költőnek, Kisfaludy Károlynak »virágos, csengős szekerén« kissé félénken állitott be a magyar költészet udvarába, de sokkal ifjabb és bájosabb volt, hogysem rögtön ne találták volna kedvesnek és kivánatosnak. Jóformán észrevétlen, játszva hóditotta meg a sziveket. A tavaszt, a szabadságot, lelkesedést hozta magával. Mosolygott és a remény rózsáit dobálta a tétovázók lelkébe. Dalolt és hangja hasonlitott a pacsirtadalhoz. Megjelenése gyöngéd, mozdulatai naivok voltak, de lehetetlen volt meg nem szeretni, mert úgy hitták, hogy a – mienk.

Kisfaludy Károly már természeténél és életviszonyainál fogva is romantikus. Szenvedélyes, nyugtalan, kalandokra hajló vérmérséklet. Képzelődése nem annyira a tétlen álmodozást, mint inkább a harczot, a cselekvést kedveli. Eleven és csapongó. Egyéniségének fővonása az örökös mozgékonyság. Igazi irodalmi agitátor, a ki nagyban egyengeti Széchenyi utjait s törekvéseinek rendkivüli szolgálatokat tesz. Nem nyugszik egy pillanatra sem, de nem hagy nyugtot a magyar közönségnek sem: foglalkoztatja szakadatlanul. A nemzeti szellem ébrentartásának egyik lelkes őre, nélkülözhetetlen eleme. Nemes kovász az alakuló idők erjesztőjében.

Már gyermekkorában történik vele valami olyas, a mi rögtön letereli a járt ösvényekről, korai önképzésre szoktatja s küzdelmekhez edzi. Összevész tanáraival, ott hagyja az iskolát, beleveti magát az életbe. S ebben a pillanatban éppen arra van szükségünk, hogy az – életből lássunk valamit. Katonának áll, részt vesz a franczia háborukban, el is fogják, de vakmerően megszökik s mikor a hadi élettől megvál és e miatt atyjával végkép összevész: ujra fölszedi sátorfáját s külföldre vándorol. Tud egy kissé festeni. Vidáman kóborolja be Olaszországot s az ecsetje után éldegél. Majd visszatér Pestre s tovább festeget, nyomorog. Egyszer aztán előveszi a leleménye: eszébe villan, hogy valamelyik kéziratban heverő szindarabjával próbát lehetne tenni a szinpadon, – csak úgy, kenyérkeresetből. Sor kerül hát a Tatárok Magyarországon czimű szinművére, melyet a közönség előbb Fehérvárott, később a fővárosban osztatlan lelkesedéssel fogad. Mentve van. Megtalálta magát. Most már tudja, mit csináljon.

Ir. Bátyja példája is ösztönzi. Mért ne arathatna ő is igazi sikereket, a ki a tapasztalatok és élemények egész kincses tárát birja lelkében? Van kedélye, izlése, világlátottsága, emberismerete, szeme a dolgokhoz, lelkesedése és tehetsége a munkához. S körülötte mily naiv állapotok, mily fejletlenség! Szinte csábitó alkalom, szinte provokáló helyzet. Hiszen erre a közönségre hatást gyakorolni nem is annyira fáradság mint játék. Ime, a szinpadon is valóságos játékokat mutogatnak. Embriójában van majdnem minden műfaj, de főkép a dráma, melylyel mégis legközvetlenebbűl ki lehet hatni a tömegre. Megelégesznek mindennel. Ennél a közönségnél hálásabbat már képzelni sem lehet. Hazafisága oly nagy és jóindulatú, hogy – szolgálja csak a nemzetiség ügyét meg a jó erkölcsöket, – egészen gyarló műveket is tapsokkal és koszorúkkal borit el. Egyelőre nem kiván mást az irótól csak azt, hogy nemzeti érzésére hasson. Még festeni sem kell a magyart, csak dicsérni s minden rendben van. A Tatárok hatása világosan megmutatja az igényeket. Könyekbe fulad minden szem, midőn a várát vitézül védő s foglyul esett Bebeket halálosan megsebesitve a tatár khán elé vezetik. Micsoda rendkivüli, bámulatos vitéz ez! Sebeiről letépi a kötelékeket s ott vérzik el vad ellenfele előtt büszkén és hősileg. Maga a rettentő Kajuk kénytelen elérzékenyedni s megilletődve szól: »Tatárok, ide nézzetek! igy hal a magyar, igy hal meg az igaz bajnok!« Hát nem győz itt a magyar még a tatárokon is?

De bármily szegényesek és együgyüek mai szempontból a szinpadi hatás e külső eszközei: bolondság volna megvetni őket éppen akkor, midőn szükség van rájuk és siker jár a nyomukban. Ezt a lelkes közönséget ébren kell tartani mindenáron. Érzékeny hevüléseit nem szabad lenézni: hadd hulljon gyermeki kedélyére az erkölcsi nemesbülés, a művészetek szeretetének tápláló mannája. Csak hadd jöjjenek egymás után Ilka, vagy Nándorfehérvár Bevétele, Stibor Vajda, Szécsi Mária, Kemény Simon s mutogassák a régi magyar erényeket, a hajdani élet jeleneteit modern czélzatokkal, a nemzeti vitézséget s önfeláldozást, ha kissé gyér cselekményben, ha kissé puffogó dikczióban is! Ne keressünk e művekben más érdemet, mint a mi valóban érdemük: a tényt, hogy hatnak s megkedveltetik a szinpadot.

A közönség tehát meg volt elégedve Kisfaludy Károlylyal, ám a költő annál kevésbbé magával. Nagyon olcsónak találta ezt a dicsőséget s magasabban termő babérokra vágyott. Nagy gonddal megirt egy tragédiát, Irénét, mely komoly szinművei közt kétségkivül a legértékesebb is. Kitünő alapeszméje, érdekes, czélratörő bonyodalma, igazi drámai tartalma van. A darab hősnője, egy foglyul esett szép görög leány, hűtlen lesz régi jegyeséhez és hazájához, hogy mint a hóditó szultán, Mohamed, felesége, enyhithessen szomoru sorsukon. Szándéka nemes, de tragikai vétsége nem válik teljessé. A szerelmes szultán békét hagy ugyan a görögöknek, de midőn megtudja, hogy Iréne őt csak áltatta szerelmével: föláldozza a lázongó harczi pártnak. Hatással adták ezt is mint a többit, – de hiába! Kisfaludy nem termett a komoly műfajokra s kivált a tragédiához nem volt sem igazi jellemző ereje, sem dikcziója. Bizonyos édeskésség és lágyság, csinált pathos és áradozó rhetorika játszszák e stilben a főszerepet, távol állók a való élet s a küzdő indulatok beszédétől. A mult feszélyezi; ő a jelen embere egészen. Nem is sokat késik hát és visszafordul a történelem utvesztőiből az ő valódi, jól ismert világához: a jelenhez.

És ime, mennyivel egészségesebb, derültebb levegő ez! mennyivel szabadabban érzi magát rögtön! Milyen gazdag és kiaknázatlan kincses bánya ez a korabeli magyar élet! Két kézzel szedheti szinaranyát, nyalábbal a virágait. A mennyi félszegség, furcsaság, – álmíveltség, szélháziság s egyéb nemes parlagi erények, – hát nem vigjátéknak való tárgy ez valamennyi? »Szabad partokról nevetni a halandók gyarlóságait«: hát lehet-e ennél pompásabb mulatság? Megkaczagtatni az embereket és ezzel javitani őket: hát nem a legderekabb pedagogia ez? Azok a vigjátékok, melyeket Kisfaludy Károly leleménye nagy bőségben visz a szinpadra, jóval több hazafias missziót végeznek, mint komoly darabjai s irodalmi jelentőségük is sokkal fontosabb, mint amazokéi. Okosan gondolt, könnyed, ötletes, eleven alkotások, s – végtelenül tetszenek. Bennök van az iró egyéniségének minden jobb tulajdonsága: szeretetreméltósága, frissesége és szellemessége. Fürgén haladó cselekmény, tőrülmetszett alakok, derült helyzetek s jellemző párbeszédek lelkesitik át e műveket. Fölkaczagják a szinpadra a tanulságos életet s beviszhangozzák nevetéssel és vidámsággal a kedélyeket. Mozgalmas jeleneteikben egymásután vonulnak el: a külföldieskedő léha mágnás, örökös »ah, mily hátra vagyunk!« jajongásával, a parlagi magyar gavallér, nyersen őszinte modorával s pompás mondásaival, – a lányőrző pedans, a rövidlátó tervkovács, a latinoskodó prókátor, a férjet vadászó aggszűz, a kántor, a nótárius, a kupaktanács, – szóval: a magyar társadalom mindenki által ismert, jóizű fajképei, kiket azonban a szinpad tükre eddig nem mutogatott. A Kérők, Pártütők, Csalódások levegőjét már a valódi romanticzizmus fuvalma hullámoztatja s daczára, hogy e vigjátékok csak helyzeteken épülnek föl: a magyar szinmű történetében uj korszak jelzői. Az élet egészséges komikuma s egy gazdag költői kedély nemes humora sugározza be őket. Az irodalomtörténet ezek révén teljes joggal vallhatja Kisfaludy Károlyt a magyar vigjáték atyjának.

Épp ily fényes diadalokat arat egy más műfaj, a szépprózai elbeszélés terén is, melyet ez idő szerint alig egy-két irónk mível, az is kelletlenül. A főtáplálék: idegenből átültetett férczművek, – érzelgős, kusza történetek. Jóformán még mindig a Kartigámok járják. Pedig nagyon is ideje volna: kiszoritani ezeket a silányságokat s egészséges hazai termékekkel pótolni a kivánatos veszteséget. Hadd verje meg itt is a magyar a – németet! Az első inditék tehát ezen a téren is a hazafiság, de, szerencsére, figyelemre méltó rátermettség kiséretében. Az a Kisfaludy, a kinek lelki derékségét s irodalmi életrevalóságát eddigi munkásságából már kissé megismerhettük, nem fog hajótörést szenvedni itt sem. Tihamér-ja rögtön elfoglalja a régi hadi románok helyét. A magyar középkor lovag-életéből kiszakitott képek, a daliás, merész regényhős, egy romantikus szerelem szövevényei s a hadi élet kalandjai közepett: komoly érdeket kelt maga iránt s mélyebb nyomokat hagy hátra. Szivesen olvassák. Még szivesebben a vig elbeszéléseket, melyek derűt, életet hirdetnek, – jóizű tréfákat, anekdotákat, mulatságos viszontagságokat rajzolnak eleven képekké és humoruk játszi opálján vidáman bölcs czélzatosságok csillognak. Csak Tollagi Jónás viszontagságait és Sulyosdi Simont emlitem, mint e nemben legsikerültebb alkotásait. Amaz egy tapasztalatlan falusi ifjut kalandoztat és leczkéztet a fővárosi raffinériák közt, később továbbszerepeltetve őt a vidéken mint feleségféltő nótáriust s kudarczot valló ártatlan pipogyát. Emez a semmivel sem törődő, dologtalan vidéki magyar nemes fajképét mutatja be, a ki mindenre ráér és mindentől elkésik. Életeleven, pompás kép mind a kettő. Az ujság hatásával hatnak és minták maradnak sokáig. Amaz a novella szabadabb formáját, a levélformát hozza ujra forgalomba, emez első, számottevő kisérlet az ugynevezett »rajz« terén, melynek később annyi jeles művelője lesz irodalmunkban.

Versei közt is határozottan legsikerültebbek azok, melyekben elbeszél. Ha művészete jóravalóságát akarjuk látni: csak forduljunk ide, nem fogunk csalódni. Romantikus voltának s alkotó képességének minden erősebb vonásával megismerkedhetünk e kerek, formás apróságokban. Költői működésének kétségkivül legérettebb gyümölcsei. Megtetszik rajtuk Goethe tanulmányozása s mégis egészen magyar a szellemük, a levegőjük. Ha összevetem őket a korukbeli hasonló művekkel – még Vörösmarty balladás költeményeit sem véve ki – elvitázhatatlan magasságban állanak fölöttük. Sőt mai szempontból is többet érnek, mint akárhány fölfujt modern ballada. Kompozicziójukban a szükségest, a jellemzőt mutatják föl, czélratörő, szines és gyors előadás kiséretében. Egy cseppet sem erőszakoltak, vontatottak és nem unalmasak. A Budai harczjáték, Eprészleány, Karácsonyéj, Álmatlan király, Sastoll, Bánkódó férj komorabb és derültebb romantikájukkal, ünnepélyesebben hangzó, majd játszibb, de mindig a tartalomhoz simuló stiljökkel: javatermékei e kor költészetének, mely az erősebb szerkezethez vezető utakat még csak keresi. Szerencsés ihlet eredményei, igazán kedves ujdonságok valamennyien.

Kevésbbé szerencsés a lirában, sőt éppenséggel nem lirai temperamentum. Szinte különösnek tetszik, hogy az az ember, ki oly viharos ifjuságot élt s a való életből annyi igaz poézist tudott meriteni: itt elvont eszményeknek hódol s bizonyos modorosság erőtleniti el. Általánosságokat zeng s legtöbbször hidegen hagy. Alaphangja a melancholia, valamely édesbus érzés, mely homályos, lágy és bizonytalan. Melegebb, megkapóbb kifejezésével ennek csak egy-két költeményében találkozunk. Igy a Honvágyban, a Mohácsban. Ez utóbbi szabatos distichonokba öntött elégia. Komor és érzelmes képeket fest »nemzeti nagylétünk nagy temetőjéről,« de csak azért, hogy a gyászos multból a tettekre ébredő jelenhez fordulhasson s Széchenyit megelőzve, de az ő bátor szellemében harsoghassa el: Él magyar, áll Buda még! A mult csak példa legyen most. Nézzen előre szemünk!

S a költő szájában ez nem frázis. Ő maga is nyilt és átható tekintettel néz előre s egyetmást idejében észre vesz, előre meglát. Igy mintha megérezné, hogy a népköltésnek milyen nagy átalakitó hivatása lesz nálunk a jövöben: érdekes kisérlettel áll elő, a népdallal. Uj csapás; – a felfrissülni készülő költészet elősejtelme. Jóformán még népdalgyüjteményeink sincsenek, a politikusok figyelme sem fordult még a nép felé, csak a levegőben van valami hullámzás, mely a nemzeti ujhodás vágyait és termőparányait hordogatja szét. Az embereket megérinti, a költőt megihleti. Kedvvel és szeretettel nyul e gyöngéd formákhoz, melyeknek csengő és játékos ütemei közt a magunk természetes érzései, a magyar érzés világa reszket. Nem mélyed el bennök, de fölismeri üdeségüket s az objektiv megbecsülés gyönyörérzetével szedegeti össze jellemző motivumaikat. Akár virágokat kötne bokrétába. Voltaképpen nem tesz egyebet, mint a nép egyszerü foglalkozásaira, életviszonyaira s érzelemkörére gondol; helyzeteket és jeleneteket foglal dalokba. Néha románcz, néha kép lesz belölük, néha tréfa, néha csak egy-egy sikoltás. Jól intonál (Hej, csicsergő kis madár! – Szomszédasszony udvarába két galamb szállt minapába); a természet jelenségeit jellemzően vonatkoztatja a kedélyvilágra; helylyel-közzel teljes képet ad:

Tud egyszerü és tud szines lenni. Népies, minden durvaság, dévaj, minden czédaság nélkül. Kissé érzéki, de csak a gyöngédség határáig. A hazafias elemet is ügyesen használja föl (Rákosi szántó, – Mohácsi dal.) – s mindezek daczára (bár mindezek nagy dolgok az ő korában!) mégsem adhat tökéleteset, mert ezekből a dalokból hiányzik a naivitás teljessége és a kifejezés biztossága. Nincs meg bennök a művészi egyenletesség, nem a költői lélek meggyőződéséből kifakadó igazságok, csak dicséretreméltó kisérletek, vagy, ha ugy tetszik, egy uj eszköz felmutatása a lira bővitéséhez.

Az ő működésének irodalomtörténeti fontossága különben nem ezekből a részletekből tünik ki, mint inkább egyénisége teljességéből. A cselekvő, egész embert kell néznünk, hogy korára tett hatásait megérthessük. Az agitatort, ki az ujuló idök minden szükségét átérzi, meglát minden hiányt hézagosságot, s termés alá forgatja a parlagon talált nemzeti életet okos észszel, sok tapasztalással, serényen és ildomosan. Magas czélúl a nemzeti műveltség eszméje lebeg előtte s ennek érdekében ragadja ki a zászlót Kazinczy kezéből. Rokonszenves, szeretetreméltó s minden tekintetben lelkes egyénisége csakhamar maga körül csoportositja az irói világ java gárdáját s az Aurórá-val, melyet egy évtizeden át rendkivüli buzgalommal s ügyes czélzatossággal szerkeszt, szellemi központtá avatja a fővárost. Élelmet nyujt az élettől eltávolodott közönségnek, főkép az asszonyoknak, hogy »magyarosodjanak« s a »hazai nyelvet inkább pártolják«. A klassziczizmus rideg és lapos fensikjairól levezérli az irodalmat a romanticzizmus termékeny és változatos völgyeibe s uj csapásokon haladva uj tartalmat hódit számára. Reményt és életet hirdet minden felé… És nem akarja a jövőt megcsalni. Maga irja egy helyütt: »A jelent könnyü megcsalni, – a jövőt soha. Tág tüdő, jó torok tiszteletre kiáltozza az élőket, de ha elnémul ez: csak tettek maradnak a birálat számára.«

Nos, ezek a tettek valóban megmaradtak az ő egykori, sokoldalu, tiszteletreméltó működéséből s az erős fejlődés különböző irányzataiban ma is ugy hatnak, mint elevenitő lélek, nemes és nagy egyéniségének emlékét folyton megujuló tettekben örökítve.