Читать книгу Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig - Endrődi Sándor - Страница 6

Mialatt a magyar közéletben mindnagyobb hullámokat vetett a politikai és társadalmi reformok szükségérzete s az eddig kivivott eredmények új korszak biztató jelének voltak tekinthetők: távol az országos mozgalmaktól, de ezek hatásaitól tüzelve, a bonyhádi erdők szálfái alatt méla ifjú bolyongott magányosan s képzeletében a régi dicsőség képei rajzottak fel pompázón és hatalmasan. Úgy érezte, hogy lelke zajával bele kell vegyülnie a megindult nemzeti mozgalomba s a »riadó, vak mélységet« fel kell vernie dala tárogatójával. Ezt az ismeretlen lángelmét, ki még ekkor maga sem sejtette, mire van hivatva: Vörösmarty Mihálynak nevezték.

Nem kutatom: kitől tanulta azt a hódító merészséget s azt a diadalmas magyar nyelvet, melyen nagy kompozicziójában, a »Zalán futása« czimű eposzban megszólalt. Valószinűleg lelke tanította meg rá, mely csordultig volt a reménytelen szerelem el nem sirt könyeivel s az aggódó honszeretet heves fájdalmaival. Bizonynyal költőnek született, mert mélyen érző, nagy szive volt s izzó képzelődése, és nyilván birta azt az adományt, hogy mindazt, amit képzelt, imponáló hatású képekben jelenítse s mindazt, amit érzett, tündöklő nyelven fejezze ki.

Nem akart műremeket alkotni, csak egy lelkes, fölrázó szózatot intézni elhanyatlott nemzetéhez. A honfoglalás nagy jelenetei lebegtek lelki szemei előtt. Árpád dicső és győzelmes csatái akkor, midőn a vérrel szerzett hazát végpusztulástól féltették a nemzet legjobbjai. Valóban, »Zalán futásá«-t a kor hangulata szülte. Ez az ősidőkből feldübörgő történelem, ezek a fél föld homlokán végigtomboló hősök villámló kardjaikkal és rettentő buzogányaikkal éppen jókor jelentek meg a »tehetetlen, puhaságra serényebb kor magyarjai előtt. Megjelenésük élő tiltakozás volt minden gyávaság ellen s ha ki továbbra is tétlenkedni mert volna: robogásuk süvöltő szele menthetetlenül magával sodorja, mint a pelyhet. E felséges vizióban megelevenített árnyak mintha sirjaikból keltek volna fel, vagy, nemzetük veszedelmét látva, a »hadak útjáról« szállottak volna le: szemkápráztató tömegekben, versengve siettek a dülő magyarság oltalmára. Nem puszta látományok, hig levegő testetlen testei, de termékenyítő eszmék képviselői voltak ők, kik ellenállhatatlan erővel akartak részt venni késő utódaik most megindult harczában, az új honfoglalás dicső munkáiban.

Ebből a szempontból kell megitélni e művet, mert csak így lehet megérteni korára tett rendkivüli hatását. Egy lángszellem megnyilatkozása, egy nagy sziv túláradása ez. Maga a történeti tény – a honfoglalás ténye – a hagyományok és mondák halavány világánál kevésbbé volt oly lélekemelő látvány, mint e hatalmas képzelődés villámlásai között. Mit a szerkezet lazasága, a cselekmény szétágazása, a naivnak és az epikai nyugalomnak mellőzése, az allegoriákká finomított hitregék, a lirába olvadó részletek s a ködbe vesző alakok! Hiszen – kivételesen – éppen a szigorú s objektiv művészet hiánya volt az, ami lehetővé tette, hogy ez a hősrege igazán lelkesítsen, tüzeljen és fölrázzon. Ha mi hiánya volt: ma tisztán látni mindet, erényei azonban kevésbbé szembeszökők ma, midőn ama kor mozgalmait és törekvéseit immár régen meghaladtuk. De annyi kétségtelen, hogy – visszatekintve amaz időkbe – irigylésre méltó közönséget látunk e mű előtt: az egész nemzetet, mely hódolattal és csodálkozással hallgatja egy eddig soha nem hallott felséges, erős, szivet és lelket magával ragadó magyar nyelv zengését, – a régi nyelvkincsből megteremtett új, merész s mégis mindenki által egyszerre érthető költői nyelvet, melyen aztán később Széchenyi is joggal hangoztathatja, hogy »Magyarország nem volt, hanem lesz«.

Kisebb epikumai – Cserhalom, Eger, Magyarvár – túlnyomólag szintén hazafias czélok szolgálatában állanak. Hősi epizódok, melyek nem annyira szerkezetük szilárdságával s jellemzésük biztosságával imponálnak, mint inkább előadásuk szokatlan bájával és erejével hatnak. Ez a szines, gazdag stil már magában véve is oly művészet, hogy szinte elfeledtet minden egyéb hiányt. Ragyogó részletek állanak előttünk, melyek páratlanok a maguk nemében. A fantáziának és ihletnek oly bujasága ez, – oly tékozló pompája és tömege a virágoknak, hogy kompoziczióinak egyetlen hézaga sem marad szin és fény nélkül. Minden csonka oszlopra, tört falra, párkányrepedésre fölfut a repkény, s csodálatos kék- és pirosszirmú virágkelyhek csilingelnek a szakadékok felett. Egy részük – Tündérvölgy, Délsziget – egészen fantasztikus, mintha a költőt álmok vezetnék a valóság mesgyéi közt s csak abban a világban tudna gyönyörködni, melyet saját képzelete alkot. A létező szinte szegényes, kopott, nyomorúságos neki. Oly dús ifjúsága, annyi költői kincse van, hogy, mint egy mesebeli herczeg, szakadatlanul szórhatja lobogásának szinaranyát a valóság fakó jelenségeire. A történelemből is csak azokat a szálakat veszi kezébe, melyeket fantáziája szövőszékén sugarasakká sodorhat. Fény a levegője, szin az élete, mély és benső elragadtatások, halluczinácziók az ihletői. Mindjobban közeledik a fenség birodalmához. Annyi izgalmon és megrázkódtatáson megy keresztül, hogy végre hozzáedződik az előadás epikai nyugalmához. Eddig lelkesítették tárgyai, de egyúttal uralkodtak is fölötte, és vitték magukkal. Most hirtelen megváltozik a helyzet s föltétlenül ő uralkodik mindenen. A Két Szomszédvár-ban előáll a művész.

Nagyon sokszor olvastam ezt a csodálatos költeményt, mely talán a mi egyetlen valódi hexameteres eposzunk, s amikor a magyar nyelv szinező erejében, ünnepélyes és hatalmas zengésében gyönyörködni akarok: újra meg újra előveszem s még sem tudok betelni vele. Ez a zord középkori történet, nagyszerű szabálytalanságaival és alakjainak szertelenségével, páratlanul áll elbeszélő költészetünkben. A költő képzelődése oly mélységek fölött jár, hogy lépten-nyomon lezuhanástól kellene féltenünk, ha nem lángelméje kalauzolná a meredélyeken. A pusztító, mindent elseprő szenvedélyeknek mily rettenetes vihara tombol végig e hexametereken! Ez a két komor szomszédvár, lakóinak egymás romlására törő boszujával; e vad párharczok, melyeknek kelevész-csattogása s kopjasüvöltése szakadatlanul zúg az éjjeli környéken, Ság puszta határán; a megtorló harag, a fogyni nem tudó düh e bősz lihegése, ez az öldöklés, mely nem szűnik, ez a vér, mely mindig foly: mindez a borzasztóan szép, a megrendítően fenséges hatásával borít el bennünket. Itt nincs semmi vigasztaló, csak a művészet ereje, mely teljes, s az általa felkeltett illuzió, mely egész és igaz. Szinte lélegzetfojtva olvassuk e félelmes nyugodtsággal ömlő, szomorúan búgó, sirámos hősi hatosokat, melyeken mindvégig áthangzik a fegyverek döngése s a fájdalom üvöltése. Az olvasó szinte tehetetlenné válik e nagy és biztos művészettel szemben s nem igen jut neki más szerep, mint átengedni lelkét az ellenállhatatlan hatásnak, az ámulat sodrának, mely itt egyúttal a Vörösmarty tündöklő tehetségeinek érezhető mértéke is.

Ez a négy ének a legtermészetesebb, de legvadabb szenvedélynek: a retorsiónak tragédiája elbeszélés alakjában. Tihamér, diadalmas harcz után, haza érkezik várába, melyet földúlva talál. A szomszéd Káldorok egy »hittelen« éjjel kiirtották egész nemzetségét, a Sámson-ház minden emberét. Vérük még ott feketéllik a falakon. Az utolsó sámsoni sarj zúzottan áll a szörnyű vértor helyén s megtépett haját felszórja az égiek ellen. Majd leöli hadi ménét, megfejti, darabokra szeli a véreveszett húst s a lélekijesztő csendben, a lángok rőt világánál, hervasztó könyek közt lakomáz, – szomorú vendége magának. Minden gondolata a boszu. Fölkerekedik, elmegy László királyhoz, a ki fölhatalmazza, hogy a Káldor-ház tagjait egyenként párbajra kihivhassa. S megkezdődik a bajrahivást jelző rémkürtök rivalgása, a rettenetes öldöklés mozgalmas, vad és változatos rajzai, melyek a Káldor-család teljes pusztulásával végződnek. Levágott fejeik kiszegezve a sámsoni vár kapujára. Csak a Káldor-leány, a szép Enikő marad sértetlen, de a romlás őt is sirba dönti, és Tihamér, Enikő szomorú árnyától űzetve, világgá bújdosik, sivatag bánatával.

Ime, a mese. Az én előadásomban valószinűleg hihetetlen, de Vörösmarty előadásában el kell hinni. Ez az ő művészete. Merész képzelődése nem ismer korlátot, nem lehetetlenséget: túlrepül minden határon s szárnyain magával sodorja az olvasó képzelődését is. Nézzük csak a Túlvilági kép-et, melyben egy szenvedélyesen szerető ifjú megöli hűtlen kedvesét, s mikor már a sir takarja: fölássa a koporsót. Süvöltő viharban, vészszórta hajjal áll a földúlt sir felett. A rohanó felhők közül haragban égő csillagok néznek le rá. A koporsó megzörren s lejebb-lejebb sülyed a föld mélyeibe. Az ifjú utána – keresztül a felszaggatott föld százrétű kebelén, a fel-feltünedező koporsó nyomán, a gömb tulsó feléig, ahol új világ, új élet, dicsőbb ég, dicsőbb nap köszöntik. Itt feledésbe vész a mult, a koporsó zára magától fölpattan s kikél belőle a hűtlen kedves csodaszépen, tisztán, szűziesen. – Csak egy lázbeteg álma, ki, midőn fölébred: mellette áll hű nője s homlokáról gyöngéd kezekkel törli le a verítéket. De hogy van ez képzelve és megirva! Igazán, nem lehet eléggé ámulni, hogy ily költemények nem keltik fel valamelyik festőművészünk becsvágyát s maig is illusztrálatlanok. Szánalmas koldusság a kincsek között.

Vörösmarty a Két Szomszédvár-ral befejezte epikai pályafutását s azontúl visszatért első szerelméhez: ereje s ideje java részét szinműirásra fordította. Három történelmi drámát, négy tragédiát, egy vigjátékot s egy tündéries szinművet irt. Mit mondjak e kifogástalan jambusokban ömlő, szép beszédű drámákról, melyek csak névleg azok, egyébként dramatizált történelmi képek és nagyon ismert motivumokból szőtt végzettragédiák, szóval, tehetségének legszegényesebb alkotásai?! Hiába minden költői cziráda! Ez az atya, aki ártatlan gyermekeit kitéteti s később beleszeret saját, ismeretlen leányába, felnőtt fiát pedig – tudata nélkül, hogy fia – meggyilkoltatja: nem hat meg és nem is borzongat többé senkit. Az akadémia koszorúja régen lehervadt erről a Vérnász-ról, épp úgy a többiekről is (Salamon, Bújdosók, Kincskeresők, Marót bán, Áldozat, Czillei és a Hunyadiak) az élet minden virága. Képek, melyekről a szin elszállt, csak a festő neve maradt a vásznon. De ma éppenséggel nem csodálkozunk azon, hogy Vörösmarty, aki az epikumban hozzászokott a kényelmes, széles előadáshoz, emellett erősen lirai temperamentum is: derekas drámákat nem alkothatott. Nehézkes. Nincs biztos szerkezete, elég leleménye, hiányoznak jellemei s a szépen ömlő jambusok nem a dráma nyelvét görgetik. Nemesebb stilre tör és érzelgős lesz, erős akar lenni s a rhetorika hideg páthoszában gyöngül el. A Fátyol titkai, mint vigjáték, ugyanezeket a hiányokat tárja föl. Csak a tündéries, bájos drámai játék: Csongor és Tünde kivétel. Ez egy XVI. századbeli magyar költő, Gyergyai Albert Argirus királyfiról szóló verses munkájának anyagából szövődik, de egészen szabadon. Tárgya: a küzdő szerelem diadala minden akadályon, egy fantasztikus világ jelenetei közt megrajzolva. Korlátlan, csapongó, szeszélyes, mint egy drámai formában rakonczátlankodó dithiramb, de szines, ötletes, czélratörő. Az ideális szerelem tündérkedése a reális szerelem józanságának humora mellett. Ég és föld bájos ölelkezése játszi tréfák, pajzán gyöngédség, mély reflexiók – az emberi érzelmek ezer virága s tengernyi fénye közt. És milyen nyelv tolmácsolja ezeket az édes bohóságokat! Egyetlen a maga nemében. Tisztán, büszkén és biztosan zengő magyar ütemei amily röpkék és pompázók, épp oly jellemzetesek s költői nyelvünknek teljes diadalát ragyogtatják.

A drámairó Vörösmartynál sokkal nehezebb feladat hű képet festeni a lirikus Vörösmartyról. Mert, igazában véve, ő mégis mint lirikus a legnagyobb. Fejedelmi sorban áll, birodalma szinte határtalan. Ameddig a mult hatásai alatt áll: egyenetlen erejű, mihelyt felszabadul e hatások alól: mindenkinél erősebb. Lirájának sok szép virágát legázolta az idő, de ami megmaradt, még mindig tündöklő sokféleség, tömérdek gyönyörűség. Alig van költőnk, aki szélesebb körben működött valaha. Az egyszerű daltól az összes lirai műfajokon át az eposzhoz hajló lirai beszélyig mindenben mutathat föl valami derekasat, sőt tökéleteset. A tárgyak és formák, a hangulatok és érzelmek ezerszinű változatossága ez. Gyöngéd és mély, megható és fölrázó, ahogy neki tetszik. Olyan hangszer van a kezében, melyben minden érzelmi árnyalat megtalálja a maga húrját s éppen azért zeng tisztán, bűbájosan és erősen. A Szózat költője, aki milliók szivét hozza rezgésbe! A hazáját aggódva szerető magyarnak azokat a sajátságosan édesbús, nemesen komoly, szélsőségek – kétségbeesés, remény – közt hánykódó hangulatait, melyekben századok történelme zokog föl: – nem, ezt senki sem volt hivatottabb himnuszszá, nemzeti imádsággá örökíteni, mint Vörösmarty. A magyar lira kicsiben a magyar hazafiság története. A Szózat, a reformkorszak ajkain, annak összefoglalása; multak, jövendők mérlegelése a köztük tusakodva álló jelen lelki hullámzásának, egy egész nemzet közérzületének ünnepélyes megnyilatkozása. Sőt több. Az ezer viszontagság közt megedződött s élethalál-harczra kész nemzeti akarat férfias felkiáltása. Az a dicső szó: rendületlenül! egymagában véve annyit ért nekünk, mint a francziának a Marseillaise, az angolnak a Rule Britannia, mert ez a kellő szó a kellő időben volt kimondva. Az egész nemzet meghallotta. Éltető és fölrázó erejéből azóta sem veszített semmit. Ahol megzendül: ott ünnepi hangulat árad el a lelkeken s dallama zsolozsmájában egybeforradnak a szivek, mintha a történelem intő szózatát hallanák, mely a pártoskodó magyarnak minden balszerencse közt az összetartást hirdeti. Valami szent, magasztos, mélyen megillető, minden időket átölelő érzés buzog benne, halhatatlan, mint az a forrás, mely szülte: a hazaszeretet.

Másoknál tán divat a hazafiság, Vörösmartynál meggyőződés. Nemzete iránt nem elfogult, hibái előtt nem huny szemet, de, mint Széchenyi, közbe-közbe méri az erejét is. Erélyesen és ünnepélyesen tud korholni, ha kell, gúnyolódik is, de mindig az a czélja, hogy fölemeljen. Jól látja azt a bús magyart, aki Sors asszony előtt (A sors és a magyar ember) esengőre fogja a beszédet s olyan fényes plasztikával állítja elénk, hogy szinte szobornak nézzük. Félvállán ócska mente, oldalán rezes kard, üstöke hátra kötve, akár a buzogány. Rég ült lovon, de vén bokáin azért az elpártolt idők sarkantyúját pengeti. Érdekes patinában, szomorkásan áll a szeszélyes istennő előtt s a szája sirásra ferdül. Mi baj szivem, magyarkám? – kérdi tőle Sors asszony gyöngéden. – Mondd el csak hamarosan: mi kéne még, ha volna? Kell egy pipa dohány? A búsmagyar aztán mindenféle jót és bolondot kér az istennőtől, mit az, csak hogy végre lerázza a rozsdás daliát, meg is ad neki. De hát nincs a sok áldásban semmi köszönet. A békét arra használja föl, hogy nem dolgozik, a csöndes háborút arra, hogy egymást öldösi. Országa visszafordul Árpádék korába, s mint »regényes, szép vadonság ásít az ég felé«. Maga Sors asszony is megsokalja a szánalmas visszaesést s új alkuvást kinál. De a magyar föleszmél, lehányja régi bőrét, pusztán de ifjan áll s büszkén veti oda: »Asszonyszemélyre többé nem bizom hazám dolgait. Magamra vállalom, amit még tenni kell!« Nem a Széchenyi szellemében van ez gondolva? Ennek a találó iróniának okvetetlenül hatni kell. Ez a kor lélegzete.

Ime, a költő magyarja kilép korlátoltsága szűk köréből s Vörösmarty felfogásában odasimul az európai eszmékhez. Kortársai közül ki versenyezhet vele ebben a törekvésben? Az első lépés dicsősége az ő nevéhez fűződik. Magasan áll, messzire lát és művészetével tisztább ideáloknak áldoz. A szerencsétlen népek számára mindig van egy-egy könye, az igazi nagyság számára egy-egy koszorúja. Lelkében oly gondolatok forronganak (Gondolatok a könyvtárban), melyek az egész emberiséget érintik. Tudatában van a költészet hódító hatalmának, s souverain büszkeséggel meri kérdeni: Mit tudtok, ti hamar halandó emberek, ha lángképzelődés nem játszik veletek?

S ő csakugyan mindent képzelődése fényében fürdet meg s kedélye melegén tör keresztül, mielőtt formába öntené. A Kis gyermek halálára rendkivüli bájos alkotás, a Merengőhöz mély reflexiói fenségesek, epigrammái legjobbak e nemben, genreképei közt kitünőek vannak; a Szegény asszony könyve, melyben jóságos anyja képét örökíti meg, műremek, Hedvig csodaszép legenda s a Szép Ilonka megható története mindig megható marad. De azok mellett a hangok mellett, melyek ezekben megcsendülnek, van még valami diabolikus, valami démoni benne. Az a viharos páthosz, ami a Liszt Ferenczhez, a Keserű pohár meg a Vén czigány czimű rhapszodiákban fölrí, a Paganini boszorkányos hegedűjére emlékeztet. Valami nagy, nevezhetetlen, de mindig nemes keserűség reszket az alaphangjában, mely – mintha nagystilű tragikai hősök fakadnának lirai dalra – a szenvedélyek széles skáláján búgnak keresztül s »egyszer fázunk, másszor lánggal égünk« mi is mellettük. A szivében hosszú időn át összegyülemlett keserűség egyszerre árad ki belőle. Egy-egy ilyen verse a fájdalomnak valóságos szimfóniája. Félelmes tűz, melynél borzongunk. Nem tudom, mennyiben van igazam, de nekem úgy rémlik, hogy ez a sajátságos hang a régi rhetorika páthoszából áll elő s izzó temperamentumában átnemesedve, indulatai tüzén áttisztulva, a salaktalan, csengő érczet nyujtja, mely immár valami egészen más mint az előbbi szürke keverék, valami egyetlen: egészen az övé. Ezekben a lirai költeményekben bámulom az ő lirai nagyságát legjobban. Kivételes darabok: nem találom a párjukat sehol. Tud ahhoz, amit Berzsenyi követel a költőtől: a trombita összeszorított hangján süvölteni.

»Mit a világ nekem, ha nincs hazám!« – sikolt fel a forradalom lezajlása után s erős lelki rázkódtatások közt fordítgatja Lear-t. Azután mindjobban fogy a napja, mindjobban fogy a bora, – fáradt vállairól vén gúnyája leszakad – s az egész nemzet gyászba borul, mikor sirjába roskad ez a sokzenéjű vén czigány, akinél felségesebb nótákat széles Magyarországon nem muzsikált senki sem.