Читать книгу Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig - Endrődi Sándor - Страница 9

Fáy András eddigelé minden irodalomtörténetben úgy szerepel, mint Kisfaludy Károly követője. De hát miért? Régebben lépett fel mint amaz, s mindjárt első munkáiban egészen önálló, sajátos talentumnak bizonyult, aki éppenséggel nem amások pávatollait, hanem a maga portékáját árulta. Kortársainak legtöbbjétől annyira elütő, tiszta, világos fejű, okos és hasznos iró, hogy, ha csak némileg méltányosak akarunk iránta lenni, mulhatatlanúl ki kell emelnünk a Kisfaludy körül csoportosítható epigonok köréből s külön fejezetben kell megemlékeznünk sokfényű tehetségéről és áldásos működéséről.

Mint előkelő magyar nemes család sarja, már kora ifjúságától kezdve cselekvő részt vett a megyei életben, abban a nagy gyakorlati iskolában, mely akkoriban minden politikai és közigazgatási tudás előfeltétele volt. A közügyek iránti meleg érdeklődést mintegy a levegővel szítta magába és Széchenyi törekvéseinek aligha volt az irodalomban eszesebb, hivebb s hódítóbb katonája, mint ő. Épp oly jól ismerte nemzete minden parlagon heverő jó tulajdonságát, mint sebezhető gyengéit, s tisztán látta maga előtt azokat a nagy gyermekeknek való, vidáman komoly paedagógiai eszközöket, melyeknek segítségével erősen kihathat a tétovázó és kapkodó magyar társadalomra. Kedélyes, ügyes, bölcs és – a szó nemesebb értelmében véve – kissé ravasz is volt. Majdnem adomaszerűen hangzó, ötletes és vidám mesékben, parabolákban, aforizmákban, adta be közönségének a helyes életigazságokra, emberi és nemzeti gyarlóságokra, félszegségekre és balitéletekre vonatkozó tanácsait, mint ahogy betegének az orvos édes borban adja be a keserű labdacsokat. Szeretetreméltó volt és találékony. Szomorúan nevetséges viszonyainkra és közállapotainkra végtelen számú példát eszelt ki, melyek országszerte megkaczagtatták a búskodó magyart, és szinte észrevétlenül lopkodták be lelkébe az életrevaló eszméket, a haladás utáni vágyat, a jövendőkbe vetett hitet. Valóban, ez a hetedfélszáz mese egész kis irodalmi hadsereg volt, mely játszva és dévajkodva hódított a Széchenyi szellemében, sőt magára Széchenyire is buzdítólag hatott. A nagy reformátor Pestmegye egyik gyűlésén nyiltan megvallotta, hogy »a honi reform teendőire nézve az első eszmét, akaratot, önelszánást Fáy András meséi ébresztették föl benne«. Fáy nagyon jól ismerte a maga közönségét s tudta, hogyan férkőzhetik a reformoktól idegenkedő, kényelmes magyar szivéhez és agyához. »Ki nagyra születvén, tunyán hever – irja egy helyütt – hasonló a jegenyefához, mely magasra vonul ugyan fel, de sem árnyékot nem nyujt a vándornak, sem gyümölcsöt a gazdának.« És a tunyán heverő nemes, ki ezt olvasá, szégyenlett a jegenyefához hasonlítani. Sőt bizonyára házasságra is rászánta magát némely rideg legény, ha Fáy ötlete után meggondolá, hogy »a nőtlen ember csak páratlan keztyű« és »az emberiség örömzengő zöld erdejében, mint párját vesztett gerlicze, búsan gubbaszt száraz ágán nemzetsége származási fájának.«