Читать книгу A falu jegyzoje - Eotvos Jozsef - Страница 2

Ott, hol a Kárpátok hegysora lejjebb s lejjebb szállva, végre zöld dombokban ereszkedik Magyarország nagy rónaságára, két — hosszan elnyúlt halom között, melyeknek egyikét sűrű tölgyesek, másikát szőlők fedik, fekszik Bárd helysége. Szegény külsejű magyar falu, melyet — az országúttól távol, mintegy elrejtve fekvén — még közel szomszédai is alig ismernek, de melyhez az, ki egyszer ott volt, nyájas fekvése miatt szívesen visszatér. E faluban élt majdnem félszázad előtt Tengelyi Ézsaiás, a bárdi reformált község lelkésze s Jónás apja, kivel most mint tiszaréti jegyzővel ismerkedtünk meg. Ez a hely, hol szent munkásságában folyt élete, kevesektől ismerve, de szeretve mindenki által, ki vele egyszer találkozott.

Ki a ref. lelkészek helyzetét e hazában ismeri, könnyen el fogja hinni, hogy ötven év előtt, főképp oly kis helységben, mint Bárd, az öreg Ézsaiás helyzete nem lehete fényes, s mégis olvasóim között (ha e könyv, melyet rokonszenvei kunyhókhoz vezetnek, valaha termekbe jutna) kevés van, ki termeiben annyi derült, annyi valóban boldog órákat élne, mint az ősz hajú bárdi tiszteletes házának szalmafedele s a kis szoba időbarnított gerendái alatt. Voltak napok — midőn szobája ablakát valamivel nagyobbnak kívánta, sőt egypárszor életében föl is tevé magában, hogy lakának ezen hiányát, mely őt főképp borús napokon szentírása olvasásában akadályozá, maga költségén helyrehozatja. A kályha, mely fűtésen kívül kenyérsütésre is használtatott, a szobának egyhatodát foglalá el, s főképp nyári napokon, ha benn sütöttek, inkább melegített, mint azt a kényelem megkívánta; s valahányszor a szomszéd lelkészek látogatóba eljövének, nagy ócsárlás s lárma támadt a bárdi község ellen, mely lelkészének még szobáit sem padlóztatja ki. Nem hiányzottak fölszólítások s unszolások, hogy miként mások — szobáik agyag alapja ellen rég beadták alapos észrevételeiket a tractushoz, úgy ő is, kinek hallgatása nekik szemökre hányatik, végre szólaljon föl a papi méltóság védelmére. De ha az idő ismét kiderült, s Ézsaiás javítandó ablakát megnézve, arra emlékezett, hogy hány szent igét olvasott mellette, hányszor látá — ha estve házához visszatért — nejének kedves arcát a kis táblák mögött; s midőn eszébe jutott, hogy e nagy kemence télen mily hosszú kemence¬padnak ad helyet, s meggondolá, hogy ez agyag talap, melyen föl s alá jár, ugyanaz, melyen apja, az egykori lelkész predikációira gondolkozott, s ő első lépéseit mászta — akkor átlátá, hogy végre is ablak, kályha s szobatalapzat legjobbak úgy — mint állnak; — hogy semmi kényelem azon emlékkincseket, melyek velök összekötvék, nem pótolhatná ki; s a ház ott maradt régi egyszerűségében — szerény külső alatt — , mint a gyöngycsiga egy házi boldogság egész kincsét rejtve. S ha van, ki azt hiszi, hogy megelégedésünk földi javaktól függ, az e tűzhely nyugodt körébe lépve, meggyőződhetett, hogy a valódi szerencse nem külső állásunk következése, s hogy kár annyit fáradni oly dolgokért, melyek keblünk érzelmeit éppoly kevéssé változtathatják meg, mint a bíbor vagy dísztelen kötés azon könyv értelmét, mely belé foglaltatott.

Egy természetes, de váratlan eset földúlta e szerény háziboldogságot. Erzsébet meghalt; s a szív, melyben egykor annyi szerencse megfért, azóta csak egy nagy fájdalmat horda magában. Az öreg lelkész nem panaszkodott, nem szóla mély bánatáról, nem tett semmit, hogy nevelje vagy feledje keservét, de ki őt előbb ismerte és most, az érzé, hogy fájdalma egyike azoknak, melyek idővel enyhülni nem szoktak, s hogy vágyai s reményei már csak a síron túl teljesülhetnek.

Egy volt, mi az öreg lelkészt e földön visszatartá — kis fia, Jónás. A gyermek, mikor anyja meghalt, alig tölté be negyedik évét, s mi történnék vele, ha apjától is megfosztatik? Az emberek többsége alig bír elég szívvel, hogy csak övéit is igazán tudná szeretni; az idegen árvának hol jutna egy kis szeretet e nagy világon? S mégis... a gyermek oly szép vala. Égszínű szemei anyja szelíd tekintetével nézének a bús apára, beszéde annak szavára emlékeztetett, kitől az első szavakat rebegni tanulá, arany fürteiben még mintegy nyomai látszottak a kéznek, mely által oly szorgosan ápoltattak: mi legyen e gyermekből, ha szüléi helyett csak kettős sírt találna a világon, hová bajai között sírni mehetne? S ha van élet a síron túl, s a halál jég keze a fonalat, mely az egymást szeretőket összeköti, nem szakítja szét, Erzsébet boldog lehetne-e isten mennyországában, ha fiát magányosan tudná e földön? Az öreg Tengelyi meggondolá mindezt, s mint annyi becsületes embernek — kit egyéb vigasztalások elhagyának — , köteles-ségérzete erőt ada neki éltének elviselésére.

A kis Jónás azalatt vígan fejlődött apja ápolása alatt. A boldog nem gyanítá még: mi szomorú anyátlanul állni e világon; hol a szív mindig szerelmet kér, s az anyai keblen kívül nincs hely, hol azt biztosan találhatná. A gyermeki kebelben, hol annyi öröm megfér, nagy fájdalom nem talál helyet. Mint a facsemete felszívja gyökerével a langy nyári esőt, s a nap meleg sugárai alatt nő s fejlődik, de nem ismeri még a vihar hatalmát, melynek nyugodt rejtekében eleibe nő: úgy az ember, létének bajaival csak később ismerkedik meg. A kis Jónás, ki az első napokban, melyek anyja halálát követték, tízszer kereste őt, s ha nem találta, sírva egy szegletbe ült, s éjjel kiterjesztve kis karjait, anyja nevét rebegé álmai között, később mindig ritkábban említé kedves ápolóját, míg végre a boldogság, melyet egykor anyja ölén élvezett — csak mint egy szép álom vagy lassanként elhaló zene kedves emléke tartá fenn magát szívében, melynek bájló hangjaiból csak azon hatás marad meg, melyet a hallgatóra tettek. Miként is lehetne másképp? talán legirigylendőbb kiváltsága a gyermeknek, hogy hamarébb felejthet. Körülötte száz virág nyílik — a múlt sötét aknáiba miért merülne ő? Körében ezer hang szólal föl, melyre szíve földobog, s miként hallhatná a távolból gyöngén fölszólaló szavakat?

Semmi sem zavarta kis Jónásunk boldogságát, s ki olvasóim közül gyermeksége emlékeit megtartá, jobban elképzelheti azt, mint én leírhatnám; elég, ha mondom, hogy miként a fűszerrel telt edény illatát, úgy e gyermeki szív a boldogságot, mellyel csordultig telve vala, elárasztá egész körére, s hogy az öreg Ézsaiás maga, kinek haja évről évre szürkült, midőn tekintetét az égtől, hol éltének szerelme vára reá, földi körére fordítá, itt sem találta magát öröm s remények nélkül.

Így múltak az első évek. Jónás nyolc esztendős vala s az öreg tiszteletes elkezdé nevelését.

Ne várja senki, hogy neveléstani részletekbe ereszkedem. Az öreg Ézsaiásnak egyetlen nevelési elve azon meggyőződés vala, hogy miután az, ki meleg szerelmet nem érez keblében, sem valódi boldogságra, sem valami nagynak kivitelére nem képes — az embert csak szeretet nevelheti az életre. Ezen elv szerint bánt fiával; mi már azért is célszerűnek mutatkozott, mert ezen elv szíve érzelmeivel ellenkezésben nem állván, általa következetesen alkalmaztatott; s mert ez úton fiának legalább azon kincset biztosítá, mely tanulmányaink egész tömegénél többet ér: boldog gyermeki emlékeket, melyekre a férfi visszatekintve, végzetével kibékül. — Tudományunk úgyis elég öröm árán vásároltatik meg, miért áldozzuk fel e kincsért — mely után fáradva szívünk elszegényedik anélkül, hogy fejünk magát gazdagnak érzené — még a gyermek ártatlan örömeit is, éltünk ez egyetlen tiszta élvezetét? — A gyermek kérdezett, az apa felelt, amennyire lehet részletesen s növendékének fölfogásához mérve, s így lőn, hogy a kisfiú már tízéves korában eszmék s fogalmak tisztaságában semmi, vele egykorú gyermek mögött nem állt, habár nem is azon rendszer szerént neveltetett, mely iskoláinkban divatozik, s melynek egyetlen jó oldala talán csak az, hogy a gyermek idegen nyelven kapván oktatását, mindazon esztelenségek által, melyeket tanul, kevésbé zavartatik meg, mintha azokat anyai nyelven tanulá.

Ne gondolja azért senki, hogy Jónás azon csudagyermekek közé tartozott, kiknek — főképp szép anyáknál, vagy oly házakban, hol jó ebédek adatnak — egész seregével találkozunk. Az öreg Ézsaiás, ki szegény legény létére maga is komoly tudományos nevelést szerze magának, sokkal józanabb vala, mint hogy fiát erre nevelné. Fogalma szerint, valamint a morál, nem egyes fönséges tettekben, hanem abban áll, hogy éltünk minden tettei bizonyos erkölcsi elvek szerint intéztessenek, úgy a valódi tudomány is kevés elvek tökéletes fölfogásában s alkalmazásában keresendő; — s minden törekvése csak arra vala irányozva, hogy szűk körre szorítva észbeli munkásságát, se el ne nyomassék a tárgyak súlya, se fölületességhez ne szokjék azoknak sokasága által. Régi nyelvek s klasszikusok, mennyire a gyermek azokat fölfoghatá, hozzá egy kis természet— s történettudomány, éppen annyi, hogy az anyagi világ csudálatos rendében teremtőjét bámulni, erények nagy példáiból az embereket szeretni tanulja, s mindenekelőtt a vallásnak tiszta, erkölcsi fölfogása, ez vala minden, mire az öreg Ézsaiás fiát oktatá, s mit arra, hogy fia hivatásának megfeleljen, szükségesnek gondolt.

Az öreg Ézsaiás ti. jókor, sőt mint hiteles kútfőből tudjuk — már pár órával születése után szép pályát választa kicsi Jónásnak: s habár jobb vala s józanabb, semhogy fiát arra kényszerítse, mégis a meggyőződés, hogy Jónás őt egykor hivatalában követni fogja, oly erős vala az öreg lelkészben, hogy a gyermek jövőjéről gondolkozva, más lehetőség még eszébe sem jutott. Mintha a bárdi lelkészhivatalon kívül oly valami, mi után a bárdi lelkész fia vágyódhatnék, nem is volna a világon; — mintha gondolni sem lehetne, hogy fia máshol pihenjen agg napjaiban, mint azon fák alatt, melyek egykor apja ősz fürteit árnyékozák. Ő, ki e házban született s növekedett, ki e falak közt szorítá apját utólszor kebeléhez, ki, mióta az meghalt s őt hivatalában követé — itt tölté életét, kit a faluban minden ház, a temetőn minden sír olyanokra inte, kiknek ő volt legjobb vigasztalója, s ki a pálya vége felé közelgve érzé, hogy emlékei közt más keserűek nincsenek, mint melyeket a halál hagyott: — miként álmodhatott más szerencsé¬ről, miként kívánhatott volna fiának más pályát, mint melyen önmagát oly boldognak érzé? S miután szerény kívánatoknak az éppen legszebb jutalmuk, hogy mindig reményekké válnak — miként kétkedhetett volna ennek teljesedésén?

De van valami minden gyermek kebelében, mire a nevelés hatalmát ki nem terjesztheti: a gyermek képzelő tehetsége; — s ez az, mitől az út, melyen haladni fogunk, többnyire függ. Miként a gyümölcs, melyet a fa őszkor hord, azon virágokból fejlődik, melyek tavaszkor ágain illatoztak: úgy fejlődik a férfiúi tett a gyermek könnyű álmaiból, s ki fogja ezeknek kijelölni határait? Így volt ez a kis Jónással is. Míg apja jövőjéről terveket alkotott, s kertében egypár gyümölcsfát, udvarában szép terepély hársat ültetett, sőt még arról is többször gondolkozott, miként padoltathatná ki szobáját legolcsóbban, csak hogy szíve kedvesének, ha majdan a bárdiak lelkészévé válik, helyzete kényelmesebb legyen: addig a tízéves fiú más körökben jára gondolataival, s az ifjú lélek, mely e szerény lak otthonos kényelmei közt máris megszorítva érzé magát, egy távol szebb jövő reményei közt tévelygve keresé örömeit.

Miként a hajós csak miután vészeket ismert, vágyódhatik a kikötő után: úgy az, kit az élet még nem hányt körül — a nyugalom élvezetét nem foghatja fel; s minden ifjúnak első szüksége oly kört keresni magának, melyben küszködve erejét megkísérthesse. Közelebbi alkalmat e gondolatok ébredésére s irányozására a véletlen adott. — Az öreg Ézsaiás, ki ifjú korában néhány német s hollandi egyetemet bejárt, más könyvek között egy szép bőrkötésű Plutarchot is hozott magával, melyet egy akademikus barátjától ajándékba kapott, s melyben minden életrajz előtt a leírt férfi arcképe vala rézmetszetben látható. Ez lévén az egyetlen képeskönyv házánál, természetes, hogy a kis Jónás vele jókor megismerkedett, s valahányszor apja engedé, órákat töltött a komoly férfiarcok nézésével, míg minden kép ösmerősévé s szinte barátjává vált. — Apja, ki fiának tudvágyán örült, sok boldog órát töltött e képek magyarázatával, s Jónás nem vala nyolcesztendős, s már majdnem minden kép nevét s történetét oly szépen tudá elmondani, hogy az öreg Ézsaiás szemei néha örömkönyűkbe lábadtak, s habár sajnálta is, hogy az említett könyv nem biblia, mely mellett fiának a vallás történeteit mondhatta volna el, valahányszor a gyermek Aristides erényeiről lelkesedve szólt, s lángoló arcokkal Leonidás vagy Sokrates hősi halálát elmondá, az apai szív örömében dagadozva áldá a pogány írót s barátját, ki neki e könyvet ajándékozá, s mindazokat, kik elkészítésében részt vettek, le a könyvkötőig. — Hisz mi készítheté fiát jobban a vallás oktatásainak elfogadására, mint azon férfiak története, kik először sejdíték a morált, melyet a kereszténység általánossá tett?

E könyv Jónásnak egész életére elhatározó befolyással bírt, s habár apja nem mulasztá el őt figyelmessé tenni, hogy a szentírásnak, melyet később tőle ismerni tanult s mely mélyen érdeklé a fogékony gyermeket, morálja sokkal magasabban áll annál, melyet kedves Plutarchjában tanult — az első benyomás megtartá hatását, s valahányszor ideje engedé, visszatért kedves arcképeihez, melyekhez lelke több rokonszenvet érzett, s melyeknek példái keblét inkább melegíték fel.

Sokszor, ha apja a szomszéd falukba ment, vagy hivatalos foglalatosságiban eljárt, Jónás kiment a hegyek közé cél s ösvény nélkül tévelyegve a sötét erdőségben, míg lelke kedves ábrándjait követé. A lakosok sokszor a bárdi rom mellett láták a gyermeket, majd az erdős hegyeken jártatva szemeit, melyek azt egy részről környezék, majd a távolban határtalanul terjedő rónaságon, míg az est pirosan elvonult a határ fölött s ábrándjaiból fölébredve hazatért. S ki képzeli a boldogságot, mely lelkét e pillanatokban eltölté? Nincs magasabb öröm e világon, mint az, mely romlatlan szívet egy valóban nagyszerű tett vagy ember emlékénél áthat. Mint minden nép kifejlődése első korszakában: úgy a gyermek félistent lát minden nagy férfiúban, s Jónás azon korban vala még, hol e gyönyört egész tisztaságában élvezheté.

Valamint az anyagi távolságról csak később támadnak fogalmaink, úgy van az a szellemi világ körében is. A gyermek amit csak lát, azt egyenlőn közelnek tartja, s bátran terjeszti karjait minden után. Az életet, melyben még azt is, mi úgyszólván mellettünk áll, sokszor csak hosszú kerület után érhetjük el — ő nem ismeri még; ő nem tudja, hogy a világ magaslataira többnyire csak egy oldalról juthatni föl, s hogy mi egynek könnyű, másoknak lehetetlen, s pedig csak azért, mert azon helyről, hol ők állnak, út nem vezet a tetőre. A nagy férfi, kit bámul, a gyermeknél egyszersmind példa, mely után törekszik, remény, melynél szíve földobog, s ez teszi boldogságát. Mint minden magánosan — azaz más gyermekek társasága nélkül nevelt gyermek, mert csak hasonlók társaságában nem állunk egyedül — , úgy Jónás is ábrándozóvá s komollyá vált, s ha valaki a gyermeket hallá, midőn a Periclesekről s Gracchusokról szólt, meggyőződött, hogy azok egyike előtt áll, kiket a végzet elítélt, hogy nagyok vagy szerencsét-lenek legyenek embertársaik közt; úgyis e kettő nemigen távol áll egymástól!

Szerencsére e gondolat az öreg Ézsaiásnak nem zavará nyugalmát. A lelkesedés, mellyel fia a régiek erényeiről szólt, a lángoló gyűlölet, mellyel az emberi nem elnyomói ellen kikelt, s szánakozása mások szenvedései iránt, az apát csak arról győzék meg, hogy fia jó lelkész lesz. De az, hogy e lelkesedés másban, mint lángoló egyházi szónoklatban törjön ki: gondolatainak körén kívül feküdt. Sőt maga is csak azon fáradott, miként erősítheti meg fiát még inkább e nemes érzelmekben. — Sokszor szólt a szegények szenvedéséről, a gazdagok szívtelenségéről, az embereknek istenelőtti egyenlőségökről — s mennyire kötelessége mindenkinek embertársai javára szentelni életét! S így lőn, hogy mikor Jónás tizenhárom éves korában a debreceni reformált oskolába küldetett, minden jó s rossz tulajdonai, melyek őt később jellemzék, már kifejlődve voltak lelkében. Határtalan lelkesülés minden jó— s nemesért, minden alávalóságnak lángoló gyűlölése, rokonszenv minden szenvedés iránt, bátorság mindig s mindenütt, hol igaztalanság ellen szóval vagy tettel fel kelle lépni, de egyszersmind azon elvbeli szigor, mely néha maga igaztalansághoz vezet; egyszóval mindazon tulajdonok, melyek Utópiában Jónást a polgárok legerényesbikévé, magas civilizációink közepette pedig tűrhetlen vagy legalább oly emberré teszik, kit kerülni szoktak. Az oskolában azonban, hol minden férfinak nyilvános élete kezdődik, mindezen tulajdonok még tiltva nincsenek. Gyermekek között az erény mindig többségben van, s azért nem csudálhatja senki a méltányló szeretetet, melyet Jónás mind tanítói, mind pajtásai között talált. Azok örültek sebes előmenetelén, melyet növendékjök, nagyravágyása által buzdítva a tudományokban tett; ezek tisztelék igazságszeretetét, bátorságát, s habár komoly pajtásuk ritkán osztá gyermekjátékaikat, mihelyt egymás közt összevesztek vagy valakinek tanácsra vala szüksége, ő volt békebírójok, tanácsadójok.

Így múlt el majdnem öt év boldog változatlanságban. Jónás éltének legszebb, legtisztább élvezetű korszaka, azon korszak, melyben szíve a világ követeléseivel még ellenkezésben nem állt, s a büszkeség és nagyravágyás, melynek csíráit lelkében hordá: szabadon követheté célját anélkül, hogy valakinek gyűlölségét fölébresztené. Maga a tanulás is, mely más ifjaknak legnagyobb, sőt egyetlen kínja, tudomány után szomjúzó lelkét azon gyönyörrel tölté el, melyet a tudományos pályának csak kezdetén találhatunk, midőn, mint a hajós, ha duzzadó vitorlákkal megindul — csak azt érezzük, hogy haladunk, s még nem gyanítjuk az elem mérhetetlenségét, melynek magunkat átengedjük, s nem gondolunk arra, hogy nehéz napok várnak reánk, melyek alatt nem érezve haladást, nem látva célt s partot magunk előtt, tévelyegni fogunk a véghetetlen síkon.

Az öreg Ézsaiás azalatt nyugodtan folytatá életét. A szerény lak még csöndesebb vala ugyan, mióta a kedves fiú köréből távozott, s az agg lelkész, kinek már ezüst fürtök környezék homlokát, kertének gyümölcsfái alatt, hol egykor gyermekének játékait nézé, most magánosan járt körül; de lelke nem veszté derültségét. Mint a könnyű felleg, melyet a nap ragyogó sugárai átvilágítanak, maga a vágy, mely távol kedvesei után szívében néha támadott, csak egy örömmel több vala e tiszta kebelnek. De, valamint a folyó bármily nyugodtan haladva végre a tengerhez jut; s a virág szellő nélkül is elveszti leveleit, ha az idő lefolyt, mely a természettől illatozására adatott, úgy az emberi élet szintúgy múlik csend, mint vészek között. Ézsaiás érzé, hogy napjai számítvák, és e gondolatban nem vala semmi, mi lelkét nyugtalansággal töltené. A halál eszméje csak addig rettentő, míg benne az elválás eszméjével a viszontlátás gondolata nem egyesül, s Ézsaiás meg vala győződve halhatatlanságáról. Mint a fa, míg él, zöldellni meg nem szűnik, úgy e jámbor kebel el nem veszté reményeit végső leheltéig, csakhogy azok most egy más, szebb hazából intének feléje.

Egy kívánata vala még: az, hogy fiának karjai közt végezze életét, s az ég teljesíté e kívánatot is. — Jónás az őszi szünnapokban Bárdra jött. Tíz holnapig nem látták egymást, s midőn a fiú apját oly évtörötten s gyöngén, ez fiát oly épen s erősen látá, sírva szoríták egymást karjaik közé, amaz fájdalomnak, ez örömnek könnyeit hullatva. Jónás nem volt pesszimista. Valamint az emberek, úgy sorsunk iránt csak a tapasztalás tesz gyanakodókká, s ő még azon boldog korban állt, hol minden fájdalom váratlanul éri szíveinket, de mindamellett apjára nézve nem kétkedett, hogy e kedves lénynek napjai számítvák. S Jónás, nem csalódott.

Egy hét, melyet apa s fiú szeretetöknek élvezetében töltöttek, elmúlt, a nyolcadik nap első sugárai a jámbor öregnek hideg arcaira veték fényöket; s a bárdi közönség könnytelt szemekkel kíséré barátját nyughelyére, melyen paraszt kezektől faragva egyszerű kő jelöli a helyet, hol a legnemesb szívek egyike hamvad el, mely valaha emberi kebelben dobogott.

Jónás egész életének új irányt adott apjának halála. — Ösmerve apja kívánatát, eddig a teológiára fordítá egész szorgalmát. Minden életpálya szép, mely által azt, kit szeretünk, boldoggá tehetjük, s ha apja él s neki a bárdi lelkészséget átadja, ő kívánatinak kielégítésére helyet s alkalmat talált volna ezen körben is. De most, miután az ok, mely őt az egyházi pályán visszatartá, többé nem létezett, szabadon követé saját vágyait, s ezek őt zajosabb mezőre hívák. Azon korban, melyben Jónás akkor állt, keveset találunk, ki nyugodt életpályát választana magának. Az ifjú csak a hullámzó s nem a csöndes tengernek érzi nagyságát, s erejének érzetében csaták s küzdelmek után vágyódik. Jónás tehát a politikára szánta magát, s miután e pályán nálunk jogtudomány nélkül haladni nem lehet, a jusra veté magát egész erejével; s rövid kurzusa alatt annyira haladt, hogy tanárainak ajánlatára ösztöndíjt nyerve, jogi tanulmányainak bevégzésére német egyetemre mehetett.

Valamint kevés ember van, ki a honvágyat nem ismeri, s ha hazája határain soha túl nem lépett is, nem érzene néha leírhatatlan vágyat legalább azon hely után, hol született vagy ifjúságát tölté; úgy ritka, ki főképp ifjú korában hazája határain túl ne vágyódott volna, s a kálvinista diákok közt talán egy ilyen sem található. Természetes, hogy ez érzemény Jónásunknál sem maradhatott el. Pénzzé tevé tehát mindenét, mi apjától rámaradt, s mintegy hatszáz forinttal zsebében útnak indult egypár társsal Németország, a tudományok ezen áldott Colchisa felé, hol mogorva arcú német professzorok által őrizve a spekulatív filozófia arany — s épp ezért oly nehezen emészthető — almái függnek, s honnan tógátusaink aranygyapjú helyett az egyetemi matrikulát s bizonyítványokat hozzák magokkal. Mondám, elmene ő is tudományt keresni, s három évig ülte a német egyetemek kollegiális padjait. E három év részleteivel azonban keresztényi szeretetből megkímélem olvasóimat, csak azt említve itt, hogy idejének nagyobb részét Heidelbergben tölté, s a többi között, mert hisz mely ifjúnak ne volnának számos barátai, Rétyvel, ugyanazon teins alispán úrral, kinek falujában őt most mint jegyzőt találjuk, a legszorosabb barátságban élt.

E három év — kétségen kívül a legboldogabb, mely e becsületes szívnek a világon jutott — elmúlt, s Tengelyi Jónás egypár forinttal zsebében Pesten, azaz gyakorlati pályája küszöbén találta magát.

Egy öreg barátom (szegény jámbor ember, míg élt, mindig azt hittük, sokat beszél, csak most tudjuk, mi nagy baj az, hogy oly egészen elhallgatott) — valahányszor egy-egy fiatal ember bohóságot követett el, vagy ellenkezőleg valamely öreg ember oly célt ért el, mely után soká fáradott, azt szokta mondani: “be kár, hogy nem mint aggok születve, visszafelé éljük létünket, az aggkoron kezdve, s hideg téli napjaiból a férfikor derült s az ifjúság forró napjai felé haladva. Ha agg fővel, hideg kebellel lépnénk az életbe, könnyen s olcsóbban nyernők tapasztalásainkat, s midőn fáradságaink után végre célt érünk, legalább volna még erőnk szerencsénk élvezésére.” Az öreg, ki csaknem mindig ily hasznos tárgyakkal foglalkozott, sokat törte fejét e tézis bebizonyításán, s ha a világ kormánya csak oly konstitúcióval bírna is, mint hazánk, kétségen kívül indítványba hozta volna retrográd rendszerét — de én nem oszthatom véleményét. Meglehet, kevesebb ostobaságot követnénk el e rendszer mellett, s egyenesebben haladnánk célunk felé, de törüld ki éltedből bohóságaidat, vedd el azon tévedéseket, melyek között haladtál, s ha csak a cél maga marad, s azon poros egyenes országút, melyen azt elérhetnéd — megelégszel-e? Igaz, nem fogsz megbotlani, nem fogsz felbukni soha; de ha például midőn rókavadászatra készülsz, az elfogott rókát akkor adják kezedbe, mikor éppen lóra ülsz — örülni fogsz-e? s nem éppen azon botlások s fölbukások lehetősége-e az, mi vadászatodban legtöbb gyönyört ád? A világ, mint dr. Pangloss mondá — legjobb úgy, mint úristen teremté. Igaz, sokat tévelygünk, sokat botlunk, sokat esztelenkedünk rajta, de végre e botlás s tévelygés közt nem hiányzanak örömeink, s még nagy kérdés: ki irigyelhetőbb — az-e, kinek léte legédesb gyümölcsöt hozott, de mint a fügét virág nélkül, vagy kinek bájos, de gyümölcstelen virágozás juta osztályrészül? Én az utóbbival tartok, s valahány-szor bohóságim eszembe jutnak, mindig áldom istenemet, hogy nem teremtett józanabbnak. Tizenegy év alatt, meddig oskolába jártam, többet tanulhattam volna; s mint jurátus sokkal hasznosabban tölthettem volna időmet; de hová lettek volna mindazon szép labdázás s verekedés, séta s pajkosság és később édes ábrándaim, ha szorgalmasabban járok oskolába, s mint jurátus többet az ülésekbe? Még egyszer mondom: legjobb a világ úgy, mint teremtetett.

De most miután kis kerüléssel ismét a jurátusokhoz értem, térjünk vissza Jónásunkhoz. (Ne vegye rossznéven senki, hogy többesben szólok, mint az más, nem tudom hamarjában, melyik magyar írónak rossznéven vétetett — én mindig legalább tízezer olvasót képzelek hátam mögött, ki történetem tekervényes útjain lépésről lépésre követ, s azért nem szólhatok másképp.) Nálunk magyaroknál a politikai, mint a házasélet, mindig esküvéssel kezdődik, s pedig — mert Pythagoras elődeinknél hihetőleg nagy tiszteletben állt — a hallgatás esküjével, melynek azon sükerét nem tagadhatja senki, hogy jurátusok magok között törvényes tárgyakról nem szólnak. Jónás tehát fölesküdött, s másfél évig csörögteté kardját a fölséges curia lépcsőin, föl s alá; s így elkészülve ügyvéddé vált.

Ezen egész idő alatt hősünk életében semmi rendkívüli nem történt, mit följegyezni szükségesnek tartanék, kivévén azon egy negatív csudát, hogy Tengelyi jurátus létére másfél év alatt csak kétszer volt kávéházban, senkit meg nem vert s ki nem fütyült, minek termé¬szetes következése az volt, hogy tekézni nem tanult, s csakugyan kevés barátot számíthatott pajtásai között. Említhetném még az érdekes események között azt is, hogy a censurán, fáradozásainak dacára, csak “dicséretest” kapott, de miután ennél sokkal csudálatosabb az, hogy egypár úrfi, kiket ő készített a vizsgálatra “kitűnővel” bocsáttatott el — kár volna tovább tartózkodni e ténynél, főképp miután Jónásnak ez első igaztalanság, melyet a gyakorlati életben tapasztalt, fájt ugyan, de csak éppen addig — míg szekerére ülve szerény alkalmatos¬ságán Taksony megye felé indult, mi még ugyanaz nap délután történt. Szekere első döcögé¬seinél, melyekkel az ifjú ügyvéd életének színhelyéhez közelgett, a jövő fényes ábrándai tölték el lelkét, s a múltnak nem maradt helye annyi gondolatok között.

Kíváncsiak lesznek — kérdésen kívül olvasóim, miért választá Jónás éppen Taksony megyét jövő tetteinek színhelyéül? s azt hiszik: vagy birtok, vagy hatalmas összeköttetések várják e megyében, melyek nélkül, mint valamennyien tudjuk, törvény s mindennapi tapasztalás szerint semmire sem mehetünk; de kénytelen vagyok megvallani, hogy olvasóim ez egyszer csalódnak. A legfőbb ok, mely hősünket e határozatra bírta, az vala: mert Magyarország ötvenkét megyéje közül nem volt egy, hová menni több oka lett volna, mihez még az járult, hogy minden taksonyi ismerőseinek állítása szerint míveltebb megye az országban nem található, míg a szomszéd megyékből való pajtásai mind azt vitatták, hogy a hazában nincs törvényhatóság, mely az értelmiségnek nagyobb szűkében lenne, s így mindkét esetben ily szép készültségű ifjúnak, mint Jónás, jövője biztosítottnak látszott; az elsőben, mert érdemei el fognak ismertetni, a másodikban, mert szükség lesz reájok. Végre Réty, kivel még mint jurátus a legregényesebb barátságban élt, Taksony megye alispánjának fia lévén, arany hegyeket ígért, ha e megyében telepedik le.

Dobogó szívvel s mindazon érzeményekkel, melyek ifjú kebleket azon számos pillanatokban eltöltenek, melyeket tapasztalatlanságukban fontosaknak gondolnak, ért végre hősünk Porvárra, Taksony megye főhelyére. Ha épp vásárkor jő, az utas észrevehetné, hogy városban van. Köznapokon Porvár közönséges falunak látszanék, ha az emeletes megyeház, melynek kapuja előtt naponkint több javítandó gonosztevő hirdeti a derestől jajgatva a magyar törvények hatalmát, nem emlékeztetne mindenkit, hogy azon helyek egyikén áll, hol az igazság sújtókarja pihenni nem szokott.

Átadva leveleit, melyekben a fiatal Réty őt apjának és porvári ismerőseinek ajánlá, a kántornál egy kis szobát bérelt magának, kihirdetteté ügyvédi oklevelét s munka után látott.

Orvos s ügyvéd mindig szegények testén s birtokán próbálják mesterségöket, s azért hősünk is csak ezen téren kezdheté munkásságát; de szíve kedvessé tette a nem jövedelmező munkát, és soha szegények ügyvéde több lelkesedéssel, több örömmel nem folytatá nemes mesterségét, mint ő. Az ember— s igazságszeretet kisebb-nagyobb mértékben megvan minden ifjúban, mindenik a jó— s nemesnek egy kis tőkéjét hozza magával, melyet küzdései közt később néha elveszt, de melyet egészen nem nélkülöz senki. Jónásnál ez érzemények egész lelkét tölték el. Benne minden elnyomott, minden szenvedő, kit mások elhagyának, barátot s védelmezőt talált. Ő mártírja, vagy mint Porváron nemsokára mondák, egész bolondja volt az igazságnak. Most mindenki gondoljon önmegyéjére, s képzelje, mily sebes előmenetelt tett volna hősünk azon körben. Porváron nem sok sikerrel dicsekedhetünk.

Eleinte, míg csak büntető perekben dolgozott, állása még meglehetős maradt. Igaz, hogy az egyik rab, kit ártatlannak tartott, halálra ítéltetett, s hogy egypár más, kinek tettét menthető¬nek állítá, a közönségesnél szigorúbban fenyíttetett meg — mert mint a táblabírák mondják: “az ember csak megbosszankodik, ha egy ily jöttment prókátor az egész törvényszéket leckéztetni akarja, s épp ezért meg kell neki mutatni, hogy haszontalan beszédére nem hallgat senki”, de legalább ő maga nem üldöztetett, s csak vállat vonító szánakozással tekintetett még. Miután azonban polgári perekben is megkezdé ügyvédi tevékenységét, s egy fő-főtáblabíró ellen, ki egy szegény adósának fizetni nem akart, oly hatalmas replikát írt, hogy az perét még a taksonyi törvényszék előtt is majdnem elvesztette: akkor a közbotránkozás nem ismert többé határt, s tizennégy napig valahányszor két porvári az utcán egymással beszédbe állt, nem volt szó másról, mint az ifjú ügyvéd szemtelenségéről. Az ifjak, kikkel eddig megismerkedett, visszavonultak tőle, a kántor maga fölmondá lakását, S kétségen kívül szilenciumot kapott volna, ha az alispán, fia kedveért nem szólal föl mellette, s nem teszi figyelmetessé a rendeket: hogy még ifjú, s kétségen kívül, ha egy ideig köztük lakik, ifjúságának ezen hibáit megbánva, kitűnő ügyessége által igen hasznos szolgálatokat tehet a nemes publikumnak.

Ezek valának Jónás ügyvédi pályájának első léptei, s noha nem kedvező körülmények között történtek is, hősünk talán tovább folytatja e pályát, ha egy becsületes kollegája, kinek ezennel mind magam, mind kiadóm nevében köszönetet mondok, őt más gondolatokra nem hozza. Minden ember fején — Gall szerint — a küzdés orgánuma (l’organ de combativité) kisebb-nagyobb mértékben kifejlődve található, s ez orgánum, mely békés századunkban csak szóvitákhoz vezet, sokszor ellentállhatlan hatalmú. Tisztelt olvasónéimra hivatkozom, nem tapasztalták-e ezt — nem magukon, mert hisz erről szó sem lehet — de férjeiken, rokonaikon? s nem bosszankodtak-e, hogy minden szelídségök mellett szóvitázni kényteleníttettek? Ez vala Jónás főhibája is. Nincs ember, ki szívesebben vitatkozott, mint ő, s természetes, hogy az ügyvédi pálya, mely e hajlandóságnak oly tágas tért nyit, annyival kedvesebb lőn előtte, mert rajta azon másik szenvedélye kielégítésére is alkalmat talált, mely őt az elnyomott igazság pártolására készté. Ezenkívül még egy ok vala, mely őt e pályán visszatarthatá. A Kályhásy család táblaügyvédje épp akkor halt meg, s miután ezen becsületes ember az írás szavai szerint: semmit sem vihetett magával, a Kályhásyak pereit is itt hagyta, s a családfő, ki Porváron Tengelyivel megismerkedett, majdnem eltökélte magában, hogy törvényes ügyeit reá bízza.

Amint mondám, egy embernek köszönhetjük, hogy ez nem történt — Hajtó Pál, Porvárnak eddig leghíresebb ügyvéde (megkímélem olvasóimat leírásával, hisz megyei ügyvédeink nagy részint éppúgy hasonlítanak egymáshoz, mint pereik, egyik valamivel hosszabb, másik rövidebb — a fiziognómia ugyanaz), Hajtó Pál, mondom, rendkívüli hajlandósággal viselteték hősünk iránt. Ha mások hevességét rosszallák, ő (ha maguk voltak) egyre biztatá, hogy még élesebben támadja meg a törvényszéket, ő őrzé meg erényét most is azon veszélyektől, melyek, mint sokan hiszik, az ügyvédi pályát környezik.

“Barátom, te nem vagy ügyvédnek való — így szólt ifjú kedveltjéhez — , téged magasabbra teremtett az ég. Ha úgy lennék, mint te, egészen a politikára adnám magam, hisz látod, csak ez úton használhatsz igazán. Amint a dolgok állnak, minden iparkodásod dacára egy pert vesztesz a másik után, s fáradságod nemcsak hogy nem jövedelmez, hanem még haszontalan is. Magyarországot reformálni kell, s erre éppen te születtél; hisz a politikával együtt űzheted ügyvédségedet.”

E szavak sokszor s mindenféle alakban ismételtetve, végre meggyőzék Jónásunkat, s akinek ifjúkorában ily dolgok mondattak, s ki el nem hívé, az bátran hiú bohócnak vagy akárminek nevezheti; elég az hozzá, hogy gyűlés közelgvén, egész komolysággal készült új hivatásához.

A nap eljött, Tengelyi elmondá beszédét, s az egész közönség elbámult fölötte. Nem a beszéd maga, mely mint mindenki gondolhatja, diákul tartatott, s melynek nyelve Ciceróét utánozva annyira elavult, s elvei annyira újak valának, hogy bámulásra már ez is elég okot nyújthatott — hanem, hogy egy fiatal ügyvéd, alig huszonnégy éves, nem is táblabíró, s még kevésbé birtokos, szólni mert, ez oly meglepő, oly hallatlan dolog vala már magában véve is, hogy a nemes táblabírói sereg első pillanatban alig találhata szót indignációja kifejezésére. Végre a sokáig visszatartott nemes harag kitört egész hatalmában. Alispán, főjegyző, főügyész és a fő-főtáblabírák egész serege fölzúdult a szerencsétlen ellen, ki nemes céhök körében kontárkodni merészelt. Tengelyi mindenről megfeledkezve viszonzá csapásaikat, s mosott alispánt, főjegyzőt, ügyészt s fő-főtáblabírákat, egészben s egyenként, míg e hosszú vita végén az egész közönség akciót kiáltott fejére. Utósó huszonöt forintja, melyet magával hordott, ott maradt a kegyetlen főügyész kezei közt, s Jónás haragtól lángoló arcokkal tért vissza lakába, esküdve, hogy bosszút áll e méltatlanságokért.

Amint látjuk: hősünk politikai fölléptében sem volt sokkal szerencsésebb, mint az ügyvédi pályán, s első jutalmul, melyet fáradozásaival kiérdemelt, a huszonöt forinton kívül csak azt nyeré, hogy Kályhásy, kit a gyűlésben különös szorgalommal oktatott, pereit Hajtó barátjára bízá. De szilárd lelke nem csüggedett el azért. Minden alispánnak, főügyésznek, jegyzőnek van mindig legalább egy ellensége: az ti. ki utána alispán, ügyész, vagy jegyző akarna lenni: így vala az Taksony megyében is; s midőn a jelen tisztviselők ellen kikelt, Jónásnak természetesen nemcsak ellenei, de barátai is támadtak. Főképp Konkolyi, kit Réty ellenei alispánnak jelöltek ki, nem győzé eléggé dicsérni eszét s bátorságát, mellyel föllépett. Konkolyi büszke volt, vagy legalább annak tartatott, s azért a kisebb nemesség közt kevés népszerűséggel bírt. Réty e részben az ország minden alispánjait sokkal felülmúlta, senki szívesebb hangon valakit uramöcsém— vagy urambátyámnak nevezni, nejéről s gyermekeiről kérdezősködni, vagy végre egy pohár bort ajánlani nem tudott — s ez utolsó, népszerűség dolgában a főpont — mert hisz szeretetünknek, mint a rét füvének, öntöztetni kell, hogy nőjön: — senki több nemestársat egyhuzomban kebléhez szorítani s megcsókolni nem bírt. Félni lehetett tehát, hogy ámbár Konkolyi részéről minden megkísértetett, mi a nemességet érdemeiről meggyőzhette, s a sze¬gé¬nyebb nemesség csapszékekben, az előkelőbbek barátságos lakomáknál eleget tapasztaltak, mi őket az alispánjelölt hivatalképességére figyelmezteté, mégis Réty népszerű¬sége a válasz¬tásnál győzni fog. Konkolyi ügyvéde, Hajtó, ki e viszonyokat mindenkinél jobban ismeré, s tudta, hogy jó bor, minő principálisa szőlejében termett, szép kastély, húszezer forint jövedelem s hozzá még a kamaráskulcs a lehető legszebb tulajdonok arra, hogy valakiből tökéletes alispán váljék, de hogy ezekhez mindenekelőtt még az is szükséges, hogy az annyi érdemmel fölruházott meg is választassék: éjeket virrasztott a dolgok ily aggasztó állása felett, midőn Tengelyi föllépte egyszerre új reménnyel tölté szívét.

Elment tehát még aznap, midőn beszédét tartá, Jónásunkhoz. Elmondá: mennyire fölindult azon méltatlanságon, mely rajta elkövettetett, mennyire meggyőződött, hogy azon tisztviselői karral, mely ma véle is érezteté zsarnokoskodását, tovább élni nem lehet, hogy mindennek csak Réty oka, hogy bosszút kell állniok ezen alávalóságért, s hogy Konkolyi őnagysága is osztja e nézeteket, s örvendeni fog, ha egy ily kitűnő fiatalemberrel megismerkedhetik.

Valami hatása a hízelgésnek mindenikünkre van, s főképp szónok talán nincs a világon, ki ha neki az mondatik, hogy beszéde által valakit meggyőzött, kételkedni tudna e vallomáson. Estve Jónás, Hajtó barátjával elment Konkolyi kamarás úrhoz, s midőn a számos társaságot látá, mely mind oly nyájas volt iránta, s szabad elveit annyira helybenhagyá, szinte sírhatott volna örömében. A kamarás úr majdnem ugyanazokat mondá, miket előbb Hajtótól hallott, s végre egész komolysággal fölszólítá, hogy a jövő tisztválasztásnál hivatalt vállaljon. Mert, úgymond: miután nem a megye törzsökös családjai közé tartozik, más mód nincs, mely által szavainak hatást szerezhetne.

Eleinte Jónás vonakodott: ifjúságát, szegénységét, s hogy a megyében ismeretlen — egyszóval fölhozott mindent, mi neki e körülmények közt akadályul lehetett. — “Nem ismerjük-e mi? — szóla ellenben a nyájasan mosolygó kamarás — csak egy beszédből igaz, sed ex ungve leonem! bízzék bennünk s főbírónak tesszük. Hisz ön nemesember, s az Magyarországban bármi szegény s ismeretlen legyen, mindenné válhatik.” Jónás tökéletesen kapacitálva volt, s ha az éjjel nem hunyta is be szemeit, Porváron aligha vonult valakinek fején több álom keresztül, mint az övén. Hisz Magyarország alkotmányos ország, hol csak a többség határoz, s ennek megnyerésére, legalább nemesembernek, érdemnél egyéb nem kell. Százszor biztatta magát hősünk e gondolattal, s most, midőn a kir. kamarás is ugyanazt mondja, midőn az ő meggyőződése szerint is magyar nemesből minden válhatik, miként kételkednék ezen elv valóságán ő maga?

Jónás tehát testestől-lelkestől konkolyiánussá vált. Hajtónak föladata az vala, hogy neki a kisebb nemesség között minél nagyobb pártot szerezzen. Szerencséjére a beszéd, melyért megakcióztatott, e célra különösen alkalmatosnak mutatkozott. Jónás azon elnyomásról szólt vala, melyben alsóbb osztályaink e hazában élnek. Hajtó megszerzé s a változandók megváltoztatása után lefordítá e beszédet. Hol a beszédben szegények említtettek, “szegény nemesemberek” tétettek. Hol a büntető perek hosszúsága— s a rabok kínzásiról vala szó, ott az említtetett: mi sebesen folynak le a megye nemessége ellen indított büntető keresetek, úgyhogy némelyek közülök, mikor a végső ítélet hozatik, még meg sem halhattak. Hol Jónás szívrehatólag festé a nyomort, melybe az adózó nép a közmunkák által helyeztetik, jelesen, hogy marhái elcsigázva annyi fáradság után maholnap elpusztulnak, ott a fordító az annyi abakció és invagiacio súlya alatt naponként inkább elsoványodó nemesi marhákra fordítá figyelmét, melyek minden urasági földek— s legelőktől elzáratnak. Hogy e fordítás ha Jónás kezébe jut, talán nem elégíti ki kívánatát, azt hiszem (minden író ócsárolni szokta fordítóit), hogy azonban e beszédnek így sokkal több hatása volt, az nem szenved kétséget; s alig múlt két hét s már a ráciak s pálfalviak s a többi községek nem szóltak másról, mint jövendő főbírájokról, kinek Konkolyi tanyáin a legnagyobb lelkesedéssel emeltettek naponkint a tisztelet poharai. Midőn Réty pártja e taktikát észrevevé, s ellenméregként más fordítást köröztetett, már késő volt. Tengelyi népszerűsége, főképp azáltal növelve, “mert ez áldott ember, ki a szegényeket védelmezi, már egy akció mártírságán is keresztülment”, nem volt oly könnyen megrontható. Valahányszor a nemesek Porvárra jöttek, elmentek új tribunusokhoz, valahányszor ő Konkolyival vagy a párt egy másik fejével valamely nemesek hadnagyánál megszállt, éljenek fogadák. Mindenki előhozá füstös leveleit, tanácsot kért, s rá bízta ügyét. Véletlenül azon rabok közül, kiket a törvényszék előtt védelmezett, az egyik ráci nemes volt, azon táblabíró pedig, ki ellen az adóssági perben oly hatalmasan allegált, a pálfalviakkal most éppen tilalomtörés végett viszongásokban élt. Így ez ügyvédi érdemek is nem kis hasznára szolgáltak, s a jó vörös bor árjain ugyanazon gályán, melyen Konkolyi duzzadt vitorlákkal az alispánság felé evezett, szegény hősünk is közelge főbírói hivatalához, melyre már a legszebb boldogítási terveket készen tartá fejében.

Így álltak a dolgok, midőn a főispán, mint valóságos békeangyal — mint a fogadó küldöttség szónoka egészen új fordulattal mondá — a megyébe jött. Konkolyi mellett nevezetes többség, Tengelyi főbírósága ellen alig egy szó. De “minden dolognak két oldala van, így szóltak sokan, és végin pattan az ostor, s amely tyúk sokat kotkodácsol, keveset... — és audiatur et altera pars, mindenesetre jó volna transigálni”. De miként? Konkolyira nézve nincs nehézség, az öreg Réty szívesen átengedi neki húsz évig viselt alispáni hivatalát, de azon egy föltétel alatt, hogy János fia, ki a főispánnál együtt jött a megyébe, főbíró legyen, s pedig a legnagyobb szerencsétlen-ségre épp azon járásban, mely Tengelyinek volt szánva. Mit tegyünk? ha egyezség nem történik, a megye zavarba jő, s egyes törvényhatóságában az egész haza kárt szenved; és ha történik? de erre természet szerint mi konkolyiánusok nem gondolhatunk, Tengelyi meg lenne csalva. Itt csak a főispán segíthet. — Konkolyi tehát elment őexcellenciájához, és egy óráig tartó magánbeszélgetésben, amint mondá, szüntelen arra kéré, hogy Tengelyit főbírónak kandidálja, de hasztalan! A főispán nem engedett. Kétségen kívül utasítása lehetett, hogy Jónást a kandidációból kihagyja; s midőn estve a konkolyiánusok vezéröknél konferenciát tartottak, nem volt senki, ki ily körülmények közt valami józan tanácsot adhatna. Igaz, ha Tengelyi le akarna mondani követeléséről, melynek kivitelére a főispán nyilatkozata után úgyis semmi remény, így minden a legszebb rendbe jöhetne. Az egész megye nyugalma tőle függ, s ez áldozat által érdemet szerezhetne magának, minőt soha fiatal ember nem szerze; de ki kívánhatná tőle azt? El kell követni mindent, habár komisszáriust kapna is a megye.

Jónás azon korban volt, hol könnyebben semmire nem határozzuk magunkat, mint éppen áldozatra, s természetes, hogy e beszédeknek vége azon határozott nyilatkozata vala, hogy minden követeléseiről szívesen lemond, ha azáltal a közjót mozdíthatja elő. — “Jól teszed — szóla őt megölelve egy öreg táblabíró — , még fiatal ember vagy, kezdjed esküdtségen, mint mások. Réty úgyis testi-lelki jó barátod, azonkívül úrfi, s nem sokat fog gondolni járásával, s te mindent kedved szerint rendezhetsz el. A jövő tisztújításig pedig, ő kétségen kívül valami dikasteriumhoz felebb megy, te pedig minden ellenszegülés nélkül elfoglalhatod helyét. A főispán is mondta már, hogy gondja lesz reád.” S a dolog el lőn határozva, Tengelyi főbíróság helyett esküdtségre konkurrált, s tökéletes béke s egyetértés közt virradt föl a tisztújítás nagy napja.

Réty lemondása, az alispánok, főügyész, jegyző s főbírák választása mind úgy történt, mint előre ki volt csinálva; az ifjú Réty választásáig — ki a főbírák közt utósó vala — nem mutatkozott véleménykülönbség; s ki a tisztújítás előtti ingerültségnek tanúja volt s mindazon szitkokat hallá, melyekkel a most közhanggal választottak érintettek, s a tranzakcióról értesítve nincs: alig hihetne szemének, hogy Konkolyi veres s Réty fehér borából oly egybehangzó lelkesülést ihattak Taksony patriotikus rendei, hogy ennyi színkülönbségnek de csak legkisebb nyoma sem maradt a választásnál. Szintúgy maradtak a dolgok az alszolgabírói s első két vagy három esküdti hivataloknál, Az egész egy jól betanult színdarab mesteri előadásának látszott, s Tengelyi, ki Rétyt valóban szereté s mindazon jót, mit egy esküdt embertársainak tehet, költői lélekkel előre élvezé, oly biztos vala választásáról, s oly nyugalommal hallá nevét a kijelöltek között, minőt soha esküdt restauráción nem élvezett. De vannak dolgok az égben s a föld felett, főképp tisztújítások alkalmával, melyekről bölcseink nem álmodoznak, s ilyen vala az, hogy Tengelyi, kit előbb a közakarat főbírónak kívánt vala, most midőn esküdtnek jelöltetik ki, egyszerre a legparányibb kisebbségben látja magát; s habár Konkolyi, mint Brutus, fiainak halálos ítéleténél, hallgatva tűri el e csapást, mely szívének kétségen kívül mindenekfölött fáj, s Hajtó annyira meg van hatva, hogy e jelenetnél a tanácskozási termet elhagyni kényteleníttetik, és a fiatal Réty szomorúan lehajtja fejét, s hősünknek minden barátai nemes haragukban mind elnémulnak, ez a dolgon nem változtat semmit. Tengelyi keresztülesett s esküdtnek egy ráci közbirtokos kiáltatott ki, ki Konkolyinak legjobb kortese lévén, a köznemesség szeretetét magának is megszerzé.

Jónás el vala keseredve. Élte minden reményei s — mi még fájdalmasabb — azon bizodalom, mellyel az emberekhez viseltetett, meg valának ingatva. Fényes jövő helyett előtte komoran intve a szükség állt, és senki a világon, kihez ennyi baj között támaszkodnia, kiben bíznia lehetne. Igaz, itt volt Réty; de habár valahányszor szóba álltak, kedves Jónás— s Lászlónak nevezék, s igen barátságosan tegezék is egymást, azon napok, hol a heidelbergi egyetemben jobb pajtás e két magyarnál nem volt, mégis elmúltak. A többiekről nem is szólok; aki olvasóim között tisztújításnál átesett, tudni fogja saját tapasztalásából, hogy azon kisebbség is, mely őt hivatalára választani akará, mint homokos földön a víz eső után, ily körülmények közt mindig eltűnik. Jónás egészen elhagyatva állt, s alig tűrhette volna életét, ha a kegyes végzet nem nyújt új vigasztalást bajai között.

Jónás szeretett. Először életében s igazán, mint csak az szerethet, ki visszataszítva mindenün-nen, lelkének egész erejével azon egy lényhez ragaszkodik, melyet a kegyes istenség elébe vezetett, hogy reményljen és élvezzen ő is. Nem leszek hosszas e tárgyról, s főképp Erzsi leírásával egészen megkímélem olvasóimat. Leányok majdnem mind hasonlítanak egymáshoz. Ha kedveseiket kérdezed, csak angyalokat találsz; ha másokkal szólasz (nem mondom, ugyanazon faluban vagy társasági körben élő leányokkal vagy anyáikkal, hanem csak más férfiakkal), jobbadán bizony csak jó, csinos, derék leányok azok nagy részint mind. Ilyen vala Erzsi is (kivel mint Erzsébet asszonnyal nemsokára megismerkedünk), a nevezetes csak az, hogy Jónás kedvese személyes tökélyein kívül nem bírt egyebet, s hogy hősünknek mindenekelőtt valami keresetmódról kelle gondoskodnia, ha e szép világon, hol még a liliomoknak is csak igen könnyű tavaszi köntös adatott, kedvesével együtt az éhenhalás processzusán keresztülmenni nem akar.

A sors Jónásnak ez egyszer kedvezni látszott. Apjának jó barátai, a jó hír, melyet mint kitűnő deák a debreceni kollégiumban maga után hagyott, mindez segíté őt, midőn egy nagyobb község kántori helyeért folyamodott; s habár e helyzet fényesnek nem nevezhető, szükségeiről gondoskodva volt, s azon ígéret, hogy az első nyílásnál a debreceni kollégiumban professzor-ságra számolhat, szebb jövőt ígért.

Nem állt tehát szerencséjének útjában semmi, s a boldog kántor örömdagadó kebellel vezeté ifjú nejét kis házába, melynek szalmafödele éppúgy védheté őket vész s zivatar ellen, mint bármely palota, s melyben ennyi szeretet egész mennyországot alkotott számukra. Csak egy vala kifeledve a számolásból, Erzsébet katolika volt. Jónásunk szerelme hevében s annyi szép remények közt feledé hitéről kérdezősködni, s így történt, hogy a reformált község, fölzúdulva a botrányon, hogy kántorja más vallású nőt választott magának, hősünket egy év múlva elküldé, S hogy, mi igen természetes, a professzorsági remények is füstbe mentek.

Újra aggódni, újra küszködni kelle tehát mindennapi kenyeréért, s Jónás elkeseredett szívvel, de nyugodtan fogott e nehéz munkához. “Kit az istenek gyűlöltek, abból nevelőt csináltak”, szól a deák közmondás, s így természetes, hogy sorsüldözte hősünk sem kíméltetett meg a bajtól, s hosszú keresés után csakugyan egy nevelői hivatalra tett szert. A ház, melybe jutott, a jobbaknak, azaz azoknak egyike volt, hol a nevelő szép fizetés s nyugpénz mellett a szakáccsal s komornyikkal majdnem egyenlő lábon áll, s noha két fiú bizatott gondjára — mi már csak azért is elég baj, mert két úrfi mindig többet lármázik s kevesebbet tanul, mintha csak egy volna; s noha apai s anyai szeretet a két fiú között megosztva, a nevelő fáradozásai sikeres ellensúlyát képezék, s mindazon kicsi bajok s szenvedések, melyek egy nevelőnek életét elkeserítik, nem hiányoztak nehéz ösvényén — Jónás mindezt eltűré. Minden jobb ember életének legfájdalmasabb időszaka az, melyben meggyőződve magas terveinek kivihetetlensé¬géről, egoizmusra kényszeríttetik, s kik előbb az egész emberi nemet vagy legalább hazánkat akartuk boldogítani, vérző kebellel egy kis szerencsét keresünk önmagunknak. Jónásra nézve rég eljött, ő szerénnyé vált kívánataiban. Erzsébet vele egy házban lakott, jövője biztosítva volt, ő megelégedett helyzetével. — Sorsa másképp határozá. A ház, melyben nevelősködött, katolikus volt, ő reformált, mint midőn még kántor volt, s katolikus nőt választott magának, az egész község, úgy most az apa barátai s az anya rokonai felzúdultak e vallási botrány ellen, s jeléül, hogy e honban minden vallásfelekezet legalább a keresztény türelemre nézve egyenlő, Tengelyi ismét elbocsáttatott, s mint gazdasági tiszt kezdé meg újra éltének nehéz ösvényét.

Tengelyi azon emberek egyike vala, kik minden foglalatosságnál föltalálják az öszveköttetést, melyben az valamely szép vagy nagyszerű eszmével áll; s innen van, hogy valamint senki magát könnyebben új életmódhoz nem határozá el, úgy senki többször csalódva nem érzé magát. Így járt most is. Midőn magát gazdatisztségre szánta, Virgil Georgiconja tölté el képzetét, később csak ablaka előtt a magas szemétdomb s azon még sokkal mocskosabb érintkezések maradtak meg ábrándjaiból, melyekbe hivatala által jött. Virgil Georgiconjában egészen megfeledkezett az urbariumról, s mégis ennek alkalmazása volt Tengelyi tisztségének egyedüli vagy legalább fő kötelessége, mihez még az járult, hogy ura — igen szabadelvű nagyságos úr, ki Voltaire-t s Rousseau-t majdnem könyv nélkül tudá, az urbariumot elavult s felvilágosodott századunkhoz nem illő törvénynek tartva, azon szebbnél szebb javításokat kísértett meg, melyek szegény Jónásunkat majdnem kétségbeejtik.

Miután parasztjai sokkal kevesebb földet bírtak, mint az úrbér szerint bírniok kellett volna, s tudta, hogy egész idejöket, mely az isten, úr s megye szolgálatából fölmarad, telkeikre nem fordíthatják, a méltóságos úr, ki a henyeség veszélyeit magáról ismeré, mint jó apa gondosko-dott, hogy gyermekei az úrbéri kötelesség felett is, elégséges munkával láttassanak el. Ezenkívül még más, igen célszerű javítások hozattak be e nemes férfiú jószágain. Így, jó hazafi létére nem ismervén el a devalvációt, mennyire hatalma terjedett, azaz jószágain, csak ezüst pénzt fogadtatott el, s természet szerint ebben szedette a füstpénzt is. Hasonlóképp gondoskodott jobbágyai neveléséről. Nem azon közönséges nevelést értem, mely írásban, olvasásban s több ily haszontalanságokban áll, hanem azon fontosabb gyakorlatit, mely az életre készít, s mert ezt természet szerint az urasági udvarban kaphatni legcélszerűbben, egész háza teli van jobbágyfiúkkal s leányokkal, kik majd mint lovászok, majd mint konyhaszolgá-lók, vagy a fonóban minden díj nélkül az élet leghasznosabb mesterségeiben oktattattak.

Jónás, ki mindezen dolgokban akaratlan eszköz vala, szíve keserűségében evé mindennapi kenyerét, s csak a szükség ellenállhatlan filozófiája tarthatá őt vissza helyén, mely érzemé¬nyei— s meggyőződéseivel egyaránt ellentétben állt. De mit vala tennie? hisz Erzsébet legalább boldognak érzé magát, s itt-ott volt egy könny, melyet letörölhetett, egyes szenvedések, melyeknek enyhet nyújthatott — e helyzetében is. Két év múlt el így, midőn egyszerre fenyegető levelek szórattak szét, melyekben az uraság minden épületeire a vörös kakas leszállása ígértetett. A vizsgálatnak nem lett eredménye, s éppen pünkösd napján egyszerre csűrök— s aklakon kívül Jónásunk háza is lángban állt. A többi tisztek lakásai csereppel lévén födve, kárt nem szenvedtek. A gonosztevők egyike tetten kapatott s a statáriális bíróság s később az akasztófa alatt nyilván kimondá, hogy csak mindazon kegyetlen igazságtalanságok, melyek rajta az uraság által elkövettettek, bírták őt gonosztettére, s hogyha a tisztek előbbi bánásmódukat meg nem változtatják, találkozni fognak utána többen is, kik rokonaik kedveért tettét ismételni fogják.

A botrány irtóztató vala. A méltóságos földesúr, kiben a megye egyik legfelvilágosodottabb s szabadelvűbb táblabíráját tisztelé, ki soha templomba nem ment, soha még az esküdtet sem nevezé másképp, mint uramöcsémnek, s ha az utcán végigment, minden gyermeknek nyájasan arcára veregetett (később ha ily gyermekek lovászokká vagy más cselédekké nőttek, e veregetés velök együtt nőtt), ily földesúr miként lehetne ily úrbéri kihágásoknak elkövetője? Természetesen csak a tisztek egyedüli okai mindazon elkeseredésnek, mely a jobbágyok között létezett. Itt példa kelle, azt átlátta mindenki s leginkább a méltóságos úr maga; s mivel minden tisztjei között nem volt senki, kihez őméltósága kevesebb szívvel viseltetett volna, mint Tengelyihez, miután ő vala minden tisztek között az egyetlen, ki az igazgató világos, noha csak szóval adott parancsainak épp az úrbéri viszonyokra nézve ellentmondott, ki midőn a szerencsétlenség kitört, nyilván és kíméletlenül az uraság ellen szót emelt, végre ő, kinek háza felgyújtatott, s kit eszerint maga a gyújtogató mint azt jelölte ki, ki ellen az ingerültség legmagasb polcra hágott: semmi sem természetesebb, mint hogy ismét ő választatott áldozatul, s minden kérés ellenére röviden elbocsáttatott.

Kevés bútora s az, mit magának szolgálata alatt szerzett, elégett, s szegényebben, mint kiindult, tért vissza kétévi fáradozás után Porvárra, honnét annyi reménnyel távozott.

Itt kezdődik hősűnk életének legszomorúbb, habár éppen nem legköltőibb szaka, mely alatt számtalan ínség s önmegtagadás közt mindennapi kenyeréért küzdött, s melynek részletes leírásával olvasóimat nem fogom fárasztani. Tengelyi kész vala mindenre, elvállalt volna minden szolgálatot, nem irtózott semmi munkától, hasztalan! a sors nem engedé, hogy valahol megpihenhessen. Ahol gazdasági tisztséget kért, ott utolsó szerencsétlensége — ha pört keresett, a Taksony megyei bírák ellenségeskedése, mely miatt minden pöreit elveszté — , ha mint nevelő ajánlkozott — majd elvei, majd vallása, majd nyugtalan természete, mely miatt eddig nem férhetett meg sehol, hozattak fel ellene, egyszóval ha egy vagy más ügyvéd helyett itt-ott replikát vagy kérelemlevelet nem ír, s neje mosás— s vasalással nem keres pár forintot, Tengelyi minden tudománya s szorgalma mellett koldulni kényszeríttetik.

Így múlt el ismét három év, s amit nem csudálhatunk eléggé, anélkül hogy Réty, ki azalatt apja után örökségébe lépett s alispánná lett, barátjáért csak a legkisebbet tett volna. Annyira tisztelé barátját, hogy őt még legnagyobb ínségében sem akará valamely adomány vagy ajándék által megsérteni; ami pedig befolyását illeti, mely által hősünket valamely hivatal— vagy tisztséghez segíthette volna, Réty azon ritka erényű emberek közé tartozott, kik hatalmukkal soha barátjaik elősegítésére vissza nem élnek; s így elvei által lekötve, azon szomorú helyzetben látá magát, nem tehetni semmit leghívebb bajtársáért. De az akarat azért egyiránt erősen élt kebelében, s miután Jónásunk három évig ennyi bajjal küszködve, már majdnem lemondott minden reményről is, egyszerre ott terem kis szobájában a nemes lelkű alispán, s tudtára adva, hogy a tiszaréti jegyző meghalt, kéri, nem vállalná-e el hivatalát? nemeslelkűségének túlzásában annyira menve, hogy valamint az előtti jegyzőt, úgy őt is a hivatallal öszvekötött telekre nézve fölmenti minden úrbéri tartozásoktól.

Jónás megköszöné Réty gondoskodását, s még azon héten kiment Tiszarétre, hol őt történetünk kezdetén, mint e helységnek húsz éven át hivataloskodott jegyzőjét, ősz fürtökkel, de még testi— s lelkiképp ép erőben találjuk.

Ha olvasóim ezen időről valami érdekest kívánnak tudni, legfelebb azt említhetem, hogy Tengelyi pár évvel történetünk előtt Tiszaréten egy kis kuriális házat s fundust vásárolva magának, jegyzőségén kívül gazdasággal foglalatoskodott; hogy egy leánya, Vilma s fia, Pista született, kikkel mint az egész környék legszebb leányával s legpajkosabb fiával nemsokára megismerkedünk; hogy Erzsébet asszony egy idő óta jóval többet pöröl, s Jónásnak Rétyvel való barátsága főképp az utósó követválasztás óta igen elhidegült. Más érdekest nem mondhatok. Tengelyi e hosszú idő alatt nem változott; annyi szenvedés kissé elkeseríté, de azon igazságszeretet, melyet rajta ifjúkorában láttunk, a bátorság, mellyel minden elnyomás, minden törvénytelenség ellen fölszólalt, ugyanazok maradtak, s Erzsébet asszonynak igaza volt, ha fejét csóválva azt mondá, hogy férje soha megokosodni vagy valamire menni nem fog.

Tengelyinek már külseje is tiszteletet gerjesztett, de még inkább nevelé ezen érzeményt a komolyság, vagy hogy úgy mondjam, ünnepélyesség, mely e férfiú magaviseletét legszorosabb házi körében is jellemzé, s mely által, ha társasága kellemetlenné vált is, a falusi jegyző azon megvető barátság kitöréseitől őrizteték meg, melyekkel leereszkedés neve alatt sok becsületes ember felsőbbek által annyira kínoztatik. Felsőbbekkel, kik által a megyei nemességre gyakorlott befolyása végett fölkerestetett, senki az udvariasság szabályait szigorúbban meg nem tartá, de senki hidegebb közönösséggel nem viszonozhatá barátságukat. “Felsőbbjeink — így szóla többször — minket, alsóbbakat csak annyiban becsülnek, mennyiben hasznunkat vehetik, mi őket, csak amennyiben tőlök félünk; én nekik használni nem akarok, félni nincs okom, miért fogadjam hát vagy keressem barátságukat?” Hogy Tengelyinek ezen tulajdona neki barátokat nem szerzett, azt olvasóim könnyen átláthatják. A felsőbb osztályok, midőn az alsóbbak legaljasabb hibáit magokévá teszik, eléggé leereszkednek; ki vehetné nekik rossz néven, hogy legalább tulajdon hibáikat, minő a büszkeség, másokban tűrni nem akarják? De falusi jegyzőnél, ki befolyása által, melyet a nemességre gyakorol, hivatalában biztosnak érzi magát, s a kis házat, melyben lakik, mint nemesi tulajdont bírja, én függetlenebb teremtést nem ismerek; s így hősöm nyugodt lélekkel nézheté mindazon neheztelést, mely az alispántól az utósó esküdtig majdnem minden kebelben ellene forraltatott. Tengelyi egyike vala azoknak, kik — mint mondani szokta — caesaroknak vagy falusi jegyzőknek születtek; azaz, ha véletlenül caesarokká nem lettek, a jegyzőségnél magasabbra emelkedni nem tudnak; s ő rég nem vágyódott más után, mint amivel bírt; meggyőződésből, mint maga mondá, vagy kénytelen-ségből, mint ellenei hirdeték, én nem mondhatom; de józanul mindenesetre, mert azon út, melyen magasra haladhatunk, nem olyan, hogy azáltal, ki azt meghajlott fővel keresni nem akarja, föltaláltathatnék. De valamint Tengelyinek ezen hibái vagy jó tulajdonai (nem tudom, minek nevezzem, s olvasóimra bízom e felette kétséges tárgy elhatározását, mely bizonyosan aszerint fog történni, amint az alispánhoz vagy falusi jegyzőhöz állnak közelebb) őt elöljárói előtt gyűlöletessé tevék: úgy nem vala talán az egész ország jegyzői közt egy sem, ki azon nép között, melynek ügyei rá bízattak, annyi népszerűséggel bírna, mint ő. Voltak itt is, kik elveinek túlvitt szigorúságát rossz néven vevék, s azon fellengző igazságszeretetet, mellyel minden jó ügyet, személytekintet nélkül pártola, sokallák.

De végre Tiszaréten s tíz mérföldre a környéken nem volt talán ember, ki Tengelyiről el nem mondaná, hogy becsületes ember; s ez legbizonyosabb jele annak, hogy csakugyan az volt, mert valamint nagy körökben semmi sem csalódik többször, mint a közvélemény, úgy egy falu szűk korlátai közé szorítva biztosan építhetünk reá. A színhely nagyságával nőnek a csalódások, kis színpadon csak azon hibák nem vétetnek észre, melyek nem léteznek.

Szorosabb barátságban azonban Tengelyi csak egy férfival állott, Vándory Boldizsárral, kivel őt olvasóim most a törökdombon először láták. S e barátság vala az, mi életének egyik fő örömét tevé.

Vándory s Tengelyi egyébiránt a legkülönbözőbb emberek valának, kiket magunknak képzelhetünk, s épp ez vala talán oka változhatatlan barátságuknak. Ugyanazon tulajdonukat, melyeket magunk bírunk, csak egyszer, azaz önmagunkban szoktuk szeretni. E két barát haj-lamai s tulajdonságai kiegészíték egymást. Mintegy azért látszának egymás mellé állítva, hogy bennök mindent, mi emberi kebelt nemesíthet, egymás mellett találjunk. Tengelyi szigorúsága után, mellyel az emberekről szólt — Vándory derült életnézete, ki mindennek jó oldalát kiemelve, mindenben valamit talált, mit szeretni lehessen, jóltevő vigasztalásként hatott reád.

Ötvenéves koráig mindenki vagy kibékült, vagy megbosszankodott a sokaságra; s ha oly férfinál, ki, mint Tengelyi, többször szorult barátaira, ez utóbbi történt, nincs mit bámulni, s nincs mit neheztelni, főképp ha e szigorúság csak az elméletben létezik, s így volt ez Tengelyi-nél. Ki őt beszélni hallva, azon ingerültséget, mellyel minden gonoszról szólt, öszvehasonlítá tetteivel, meggyőződhetett, hogy irgalmasabb férfi széles e világon nem volt annál; ki önmagát minden gonosz kérlelhetlen üldözőjének hirdeté. Ne vádolják azonban olvasóim következetlenséggel e férfiút, főképp a fiatalabbak ne, kik éltökből még csak föltételeiket ismerve, nem tudják, mennyi erényeket vesztünk az életben, mihelyt gyakorlá¬sukra alkalmunk jutott. — Ezer ember közt alig van egy, ki nem éppen azon tulajdonokról szólna legtöbbet s legszívesben, melyeket nem bír, s nem épp azon dolgokra nézve szerezte volna a legtisztább elveket magának, melyekre nézve érzi, hogy ily elvekre szüksége van. Gyávák bátorságáról, rossz bírák részrehajlatlanságáról, önzők a hazáról szólnak legszívesben; miért ne tárhatna ki jámbor jegyzőm is néha szigorú elveket? Nyugodtan eltűrjük az alávalóságot, szenvedjük, sőt néha kedveljük a legocsmányabb erkölcstelenséget, ha kellemes alakban közelít hozzánk; miért ne volnánk engedékenyek az erény kis hibái iránt? Ha tetsző formába öntetett is, azért senki sem taszítja el magától az aranyat, s nem panaszkodik senki, hogy terhes elhordani vállain.

Vándoryról csak keveset mondhatok; azon idő óta, melyet mint lelkész Tiszaréten töltött, hol hősünknél pár évvel előbb telepedett le, nyugodt egyenlőségben folytak napjai. Múltjáról mást nem tudunk, mint hogy Heidelbergben tanult, s hogy ott, noha majdnem tíz évvel idősebb s teológus, mégis egyedül Tengelyivel társalkodott. Családjáról s gyermekkoráról soha nem beszélt. Azon, hogy magyar, senki sem kételkedett, ki őt szólni hallá; s ki Tiszarétre jövén az agg lelkészt ott látta hívei között, apának hinné gyermekei körében, annyi tisztelet környezi a jámbor öreget, annyi szeretet mosolyg arcain mindenkinek elébe. Maga a Réty család osztozott e köztiszteletben, s talán nem volt ember, ki ez oly büszke házban annyi tekintéllyel bírt, mint Tiszarét szerény lelkésze.

Ez az, mit hőseim múlt életéről mondani szükségesnek tarték. Ha hosszasabb voltam, s valakit olvasóim közül untattam, gondolja meg, hogy nem éltem azon írói jogommal, mely szerint őt hosszú előszóval vendégelhettem volna meg, s ne tegye azért félre könyvemet. Regényem csak az élet képe akar lenni, s az nem lehet mindig mulatságos.

Már a nap lealkonyodott, s csak még nehány piros felleg jelölé a helyt, hol az eltűnt, midőn a barátok a faluhoz értek, s Vándory jó éjszakát kívánva Jónástól elvált.

Hősünk magánosan, s meglehet, mert a törvénykezési jelenet, melynek a törökdombon tanúja volt, érzelmeit sérté, vagy talán mert múltjára gondolt, komorabban, mint máskor tért házába. De midőn a kapunál Vilmát látá, ki vígan elébe lépett, s midőn kebléhez szorítá a nyájas gyermeket, a gond, mely homlokát ráncokba voná, eltűnt, s csak boldogságának érzete tölté el szívét.

Be akart menni, leánya nyájasan visszatartóztatá:

— Előbb még egy kis kérésem van — szóla mosolyogva — , míg nem ígéred, hogy teljesítni fogod, nem eresztlek be.

— S mi volna az? — kérdé Jónás jókedvűen simogatva leánya arcát.

— Hogy meg nem haragszol — felelé Vilma kérőleg.

— Én — s ugyan miért?

— Tudtod nélkül tettünk valamit.

— Ha csak az, hogy meg nem haragszom — szóla Tengelyi nevetve — , azt megígérem.

— És hogy helybe fogod hagyni?

— Ez más kérdés, de ha te tevéd — folytatá mosolyogva — , legyen megígérve ez is.

S apa s leány bementek a házba, boldogan, s meg kell vallani, jegyzőnk részéről nem minden kíváncsiság nélkül.