Читать книгу A falu jegyzoje - Eotvos Jozsef - Страница 8

Nincs fontosabb pillanat életünkben, mint ebédeink; életnézetünk s gondolataink legnagyobb része, sőt nem ritkán azon érzemények, melyek emberi természetünket leginkább nemesítik, gyomrunk állapotától függnek, s ki májbajban szenved — mint mi, írók közönségesen — , átlátja Pythagorás és a Braminok egész bölcsességét, midőn erkölcsi filozófiájukat a konyhán kezdik. Csudálhatni, hogy annyi történetbúvár között, kik korunkban inkább új rendszerek fölállításában, mint a régi állapotok leírásában remekelnek, még nem találkozott senki, ki a különböző korok s nemzetek élelemszereiben kereste volna nemünk nagy tetteinek okát — talán ezúton nagyobb eredményekhez jutnánk, mint azok, kik mindent az éghajlat— s fajkülönbségre vezetnek vissza. Én, ki sem ez új történetírói oskola megkezdésére, sem Homér vagy Scott utánzására erőt nem érzek magamban, az alispáni ebéd részletes leírása helyett, mely olvasóim étvágyát ébresztené, csak azt mondom, hogy a lakoma, melyben e napon az urak az alispán termeiben, s a nemesség a nagy pajtában részesült, egyike vala a legfényesebb— s legmagyarabbaknak, melyeket képzelhetünk. Fenn az uraknál huszonnégy tál, melyeknél a mártások annyira nem kíméltettek, hogy a négy becsinált mindegyikénél egy-egy táblabíró öntetett le, s a szolgálattevő huszárok hüvelykujja mindannyiszor megfürdött; magyar pezsgő, tokaji, fagylalt, szóval: lucullusi lakoma. Lenn a nemeseknél: gulyás— és pörkölthús, tarhonya, káposzta, túrós csusza, gombócok, pecsenyék, bor, pálinka, szóval egész lakodalom. Az utósó cigányig nem volt egy, ki — amennyiben ti. fölkelhetett — nem jó kedvvel kelt volna fel az asztaltól.

Az ebéd végével, mihelyt a kávé szétosztatott, Etelka, ki az egész idő alatt lehető nyájassággal teljesíté a házikisasszony kötelességeit, főfájás ürügye alatt visszavonult; Rétyné nehány előkelőbb táblabíróval s lelkésszel beszélgetett, a többi urak részint a tornácon, részint a ház előtt pipáztak; s ha a nagyreményű sz.-vilmosi jegyzőt — ki magát ebéd fölött sok cikornyás felköszöntés által kitünteté — nem látjuk a többiek között, annak hihetőképp egyedüli oka az, mert Etelka szobaleánya, Rózsi, a ház másik oldalán lakik.

Ákos Kálmánnal a kert távolabb részében sétált.

Ákos és Kálmán majdnem egykorúak levén, mint szomszéd gyermekek, éltöket első éveik óta együtt tölték; barátságukat tehát alig szükség említenem, mely az egész megyében szinte közmondássá vált. Legalább szomszédok között ember emlékezetére ilyes még nem létezett. Huszonkét éves korában ki nem talál barátokat, ki nem ismer legalább egy lényt, kihez szíve egész erejével ragaszkodik, úgyhogy nem is képzelheti, miként élhetne, ha ettől elszakíttatik! Mint az első szerelem, úgy az első barátság ott áll éltünk legszebb emlékei között, s bár az emlék néha egyszersmind éltünk legkínosabb csalódását juttatja eszünkbe, múltunkban nincs semmi, miért a tudás fájának gyümölcsét, melyet ajkaink megízleltek, oly keserűen átkoznók, mint hogy ettől fosztott meg. Azonban, noha ifjú barátaink éltöknek egy részét együtt töltve, valamint korukban, úgy érzelmeikben egymáshoz közel álltak — a házi kör, melyben neveltettek, sokkal inkább különbözött, mint hogy azon hasonlóság mellett, mely minden nemesebb jellemű ifjak között létezik — mert hisz valamint a lomb tavaszkor egyenlő zölden függ ágain, úgy az ember is leginkább őszi napjaiban változtatja színét — , nem sokkal több különbség lett volna közöttök is.

Vannak, kik a nevelés befolyását taglalják; s ha ezalatt csak az értetik, hogy az ember jellemét kényünk szerint képezni nem lehet, nincs senki erről inkább meggyőződve, mint én, ki azon vastag kötetekben, melyek a nevelésről írattak, általános rendszerek helyett csak oly szabályokat látok, melyek bizonyos jellemű egyedekre alkalmazva sükerhez vezethetnek, de épp azért másoknál a lehetőségig céliránytalanok. De valamint azon befolyás, melyet az egyes nevelő növendékére gyakorol, csekély; s valamint nem ritka példa, hogy nevelők fáradozásai oly gyermekeknél, kiknek keblében a szabadság utáni vágy hatalmasabb, épp az ellenkező eredményekhez vezetnek, mint melyekre irányozva valának: úgy azon kör, melyben gyermekekből ifjakká nőttünk, természetes hajlamink szerint különböző, de mindig ellenállhatlan befolyást gyakorol jövőnkre; s ha visszatekintünk, nincs köztünk senki, ki nem érzené, hogy sajátságainak nagy részét azon nevelésnek köszöni, melyet nem egyes embertől, hanem a társaságtól, nem bizonyos terv szerint, hanem a körülmények által kapott.

Ez vala oka azon különbségeknek is, mely annyi érintkezési pont mellett Ákos s Kálmán között létezett. Az öreg Kislaky ti., kiben Kálmán atyját, a megye volt alispánját s egy-szersmind egyik legbecsületesebb emberét tisztelé, nejével együtt a magyar nemesség azon részéhez tartozott, mely, fájdalom! napjainkban mindinkább kihal, s minden hibái s gyöngeségei mellett legalább azért érdemli meg tiszteletünket, mert elődeink szokásait s nemzetiségét tisztán fenntartá, az ősök míveletlenségét, de egyszersmind a hajdankor jószívű egyszerűségét, sok, napjainkban szinte nevetségesnek látszó előítéletet, de velök azon hitet, mely nélkül nemzetiségünk nehéz harcai között soha föl nem tarthatta volna magát: hogy a magyar soha eltűnni nem fog e világról. Hogy ezen néposztály érdemei nemzetiségünk föltartására nézve fölszámíthatlanok, s hogy a jövő gyalázatos hálátlanságot követne el, ha valaha elfelejtené, miként azon nemesebb művelődés ágai, melyeknek gyümölcseit élvezi, csak az erős törzs nedvéből vonták termékenységöket, melybe oltattak, minden kétségen kívül fekszik; de éppoly bizonyos az is, hogy mint minden, úgy a magyar nemesi házak, a história távolában sokkal nagyszerűebbek— s szebbeknek látszandanak, mintha azokat közelről tekintjük.

Ha például olvasóim közül valamelyik Kislaky Bálint urat meglátogatná, s a kaputlan kerítésen behajtva a házba lépne, melynek kéménye csupa vendégszeretetből, mint ura unalomból, mindig füstöl, hol a kuvaszokon kívül, melyek minden közelgőt majdnem széttépnek, senki kötelességét nem teljesíti, s kivevén a mezei gazdaságot, sehol a rendnek nyoma sem található: úgy hiszem, a gazda szívessége, Borbála asszony szüntelen kínálásai, sőt a pulykapecsenye mellett is, mely számára süttetett, nemigen jól érzené magát. Taksony megyében a háztartások e neme közönségesebb vala, semhogy a kislaki kastély ezen fogyatkozásai feltűntek volna, s miután a legtöbb s legtartósabb ismeretségek a száj által történnek, s pedig nem azért, mert vele beszélünk, de mert vele eszünk, nem bámulhatja senki, hogy a vendégszerető háznak sohasem hiányzottak vendégei, s hogy az öreg Kislakynak kevéssé elavult történetei, segítve a velök egykorú bor által, mely mellett előadattak, mindig jókedvű hallgatókra találtak. E körben nőtt fel Kálmán, irigyeltetve az egész vidéktől, szerettetve szüléi, dicsértetve a vendégek, tiszteltetve a cselédek, magasztaltatva a lelkész s rektor, bámultatva az ispán s tiszttartó, imádtatva a vén gazdasszony által; s ha e házban, hol közelítésénél minden kutya ugrándozott örömében, s minden ember szeretettel jött elébe, magát honosnak érezé, ha szokásaival azonosult, csak az bámulhatná, ki, őt több— vagy kevesebbnek tartja, mint jószívű, de közönséges fiatal embernek.

A régi magyar ház egyetlen fiától ki kívánna mást, mint hogy belőle magyar úrfi váljék? De Kálmán ismeré a világot is; Pest, hol oskoláit végezé, s életének azon legboldogabb évét töltötte, melyre a magyar hetvenéves koráig vágyódva emlékezik, értem a jurátuskodást, s Ákossal való barátsága, mely által a gazdag fiú akaratja ellen is magasb körökbe vonatott, nem maradhatának befolyás nélkül nézeteire, s az öreg Bálint úr s Borbála asszony egész órákig elsóhajtozának néha kedves fioknak finnyás szokásain, s az új divatú elveken, melyeket a városból hozott magával, noha a polgárisodás korántsem terjeszté annyira rontó befolyását, mint a jámbor szülők szívök szomorúságában gondolák. Való, hogy Kálmán Pesten meg-változott, s a parlagi úrfi, ki bécsi ruhákba öltözködve, mióta szülei házát elhagyá, inkább magát, mint felebarátja teremtését mívelé, sokat vesztett azon régi jó szokásokból, melyek az ifjúság között egykor nemzetiség neve alatt divatoztak, s egy-egy kocsmai szolga megverése, ablakok s palackok öszvetörése s néha egy jól muzsikált cigány dicső megjutalmazása által emlékezteték e hon polgárait a régi alkotmány épségére; de “legyőzve bár, megtörve nem” — mint koszorús költőnk mondá — , Kálmán keblében a betyár szunnyadott, de még élt egész épségében; s csak alkalom kelle, egy kis parlagi társaság, hozzá egy kis zene, valamivel több bor, s a régi legény feltámadt hosszú álmából; s pesti barátnéi, kik szerénységét magasztalák, a zajgó úrfiban, ki nem ugyan törökkel szájában, de palackkal kezében Kinizsi szép táncát járá széles jó kedvében, alig ismertek volna kedves táncosukra.

Ákos e tekintetben lényegesen különbözött tőle, sőt barátjának mintegy ellentéte vala. A Réty család gazdagsága s számos öszveköttetései által, melyekben főrendi házakkal állt, azok közé tartozott, melyek a nemesség által közönségesen “fertálymágnások”-nak csúfoltatnak; s mi a büszkeséget, nagyravágyást, szóval azon hibákat illeti, melyek mágnásainknak, reménylem, csak kajánságból tulajdoníttatnak, sokkal több joggal “ötfertály mágnásoknak” neveztethet-nének, miután a Zrínyiek, Frangepánok, Thurzók s Czudarok soha e tulajdonokban annyira nem haladtak. A fertálymágnás Magyarországban egy egészen kivételi, hogy úgy mondjam amfibialis lény. Helyzete által a nemesi, vágyai s hajlandóságai által a mágnási renddel öszvekötve, hely nincs, melyet elemének nem tartana, s ismét nincs hely, melyben magát egészen otthonosnak érzené. Sértve büszkeség által, ha felsőbbek társaságába lép, kikkel magát hasonlónak inkább láttatja, mint érezi; megbántva minden inas által, ki őt tekintetesnek címezi, az érintkezés, melyet felsőbb osztályokkal szüntelen keres, csak a keserűséget neveli, melyet irántok gyermeksége óta kebelében hordoz. “Mily nevetséges gőg — így szól, ha önlakába övéi közé visszatér — , mily utálatos büszkeség, mintha hazánkban minden nemes nem volna egyenlő, mintha a báró vagy grófi cím egy kis szócskánál egyéb volna, mely számtalan névhez csak azért ragasztatott, mert magában nem hangzott úgy, hogy tiszteletet vívhatna ki magának.” De ha a teins alispán vagy méltóságos kamarás ekképp kiadta mérgét s az egyenlőség fenntartására inasainak még valamivel hosszabb vállzsinórokat csináltatott, mint minőket szomszédjánál, a grófnál látott; te, ki nemes vagy, de kinek családjából senki még alispán nem volt, kamarás pedig éppen nem is lehetne, vagy kinek évenkint egy forint harminchat krajcárral kevesebb jövedelme van, valahogy ne gondold azt, hogy ezen szép egyenlőségi elvek reád is kiterjedhetnének. A világon mindennek megvannak határai, s az egyenlőség kiterjesztésére nézve tévedések elkerülésére mindenki közönségesen önmagát választja azon határpontnak, melyen túl a nivellációt veszély nélkül terjeszteni nem lehet. Ha gyűléseken pártolás, vagy tisztújításnál szavazat kell, nemességed el fog ismertetni, az első rész kilencedik címe, a magyarok ezredes alkotmánya, a pusztaszeri vér, mely a nagy áldomásnál összekevertetett, itt nem feledtettek még el, s mihelyt valakinek szüksége van reád, nem látsz senkit magad mellett, ki magát egyenlőnek ne vallaná. De menj csak egyszer szabadelvű nemes társad lakához, nyújtsd neki inasai előtt tisztválasztáskor annyiszor szorítgatott jobbodat, merd szeretni vagy nőül választani leányát; s ha ezt megpróbáltad, majd alkotmányos egyenlőségedről szólunk ismét, s meg foglak kérdezni, mit tartasz felőle? A magyar nemesség vérrel szerzé hazáját, vérrel vívá ki szabadságát, vérrel oltalmazza közös birtokát, ha az valaha megtámadtatnék — így szól a törvény — , s ha vér helyébe pénzt teszesz, mi úgyis minden értéket képvisel, az egész való maradt még napjainkban is, azon kis különbséggel, hogy mivel vérből mindenikünknek majdnem hasonló, pénzből pedig igen különböző mennyiség jutott, az egyenlőség, mely a régi teóriából mintegy önkényt követke-zett, újabb időkben a történetek legtávolabbikai közé számíttatik.

Minden ember, ki többnek akarna látszani, mint aminek önmagát érzi, azon iparkodás által, mellyel kitűzött ideáljait elérni akarja, nevetségessé válik, s a félénk, ki asszonyok közt párviadalairól beszél, a szegény, ki másodkézből öszveszedett rongyokkal fényűzést utánoz, mely alatt mindenünnen szükség tekint ki; a pór, ki, hogy nemesnek tartassék, magas ösmeretségeivel kérkedik, s kőbe faragva, színekkel mázolva s lenyomva minden kanálon új címerét koptatja, gúny s megvetés tárgyává válnék, bármik lennének is egyébiránt érdemei. A társaság, mely még azon érdemeket is, melyeket valóban bírunk, csak ritkán ismeri el, nem bocsát meg annak, ki tőle még ennél többet kíván, s majdnem úgy bánik vele, mint uzsorások-kal bánni szoktak, vagy jobban mondva, bánni kellene: kit, mert törvényes kamataival megelégedni nem akar, megfosztják tőkéjétől is. Egészen ily helyzetben valának a Rétyek is. Régi nemesség, szép vagyon, alispánság és szép fiok, kinek még neje sem vala; s ki eszerint házasodhatott — mi kelle még, hogy magoknak kellemes társasági állást szerezzenek? De büszkeségöknek más táplálék kelle. Valamint nagy Fridrik verseiben, Voltaire diplomáciai ügyességében, Richelieu drámáiban, Byron lovaglásában keresé dicsőségét, úgy Réty alispán úr azon fáradott, hogy valamivel többnek láttassék, mint mivé született; s a százados nemes, ősei számatlansága mellett a parvenü minden nevetséges oldalaival álla előtted, s nénjéről, a bárónéról szólt, s távol rokonáról, a német grófról, s hogy ezzel s ezzel a herceg hadnaggyal igen szoros viszonyban áll, s ma báró F.— vagy gróf X-től levelet kapott stb.

Ákos, kit szüléi jókor Pestre küldének, s ki nénje, báró Andorfyné házánál a legjobb társaságban tölté napjait, sokkal több ésszel bírt, mint hogy szüléi gyöngéit át ne látta volna; s mi az életben többször történik, épp annak ellenkezőjévé vált, mit naponként maga körül látott. Ákos betyárrá lett, vagy, jobban mondva, iparkodott, hogy annak tartassék, s ezért főképp a megye ifjúsága között határtalan népszerűséget szerzett magának; mint oly ember, ki azáltal, hogy ámbár angolul s franciául tudott, s a fél világot beutazta, mégis, amennyire tőle kitelt, betyárkodásaikat utánozta, másoknak mintegy igazolásul szolgált. Szép népszerűnek lenni, s főképp ifjú korunkban nincs talán semmi, mi után szívünk annyira vágyódnék. Később, miután tudjuk, hogy azon szeretethez, mely oly roppantnak látszik, az egyes szívek mi keveset adnak: örömünket elvesztjük e birtokon, melyet talán még többen vesztenek, mint nyertek minden érdem nélkül. De hogy Ákost e népszerűség nem kissé erősítette meg erőltett betyárságában, azt tagadni nem akarjuk, annyival kevésbé, miután az ifjú Réty ezen erőlködése vala az, mi közte s Kálmán között néha a legnevetségesebb ellentéteket idézte elő. Valamint ti. Ákos a betyárságban, úgy Kálmán a míveltségben helyezvén büszkeségét, a két ifjú egymásnak mintegy példányul szolgált.

Ha téli napokban a megyei nemesség a megyeház teremében öszvegyűlt — hol minden táncmulatságok hihetőképp azért szoktak tartatni, hogy az adózó nép, mely e termeket homloka izzadásában építé, lássa, miként izzad ugyan e helyen a nemesség is — , vagy ha valamely előkelő táblabíró névnapjának ünneplésére valahol nagyobb társaság találkozott, kérdésen kívül a leglármásabb Ákos volt, és senki divatszerűbben nem lépett föl, mint Kislaky Kálmán; de ha poharak vagy társalkodás közt mindenki magáról, vagy helyesebben mondva arról, minek látszani akart, megfeledkezett, a szerepek megváltoztak, s Ákos helyett, ki reggel fűnek-fának beszélé, hányszor részegedett meg életében, estve Kálmán szemei jártak keresztbe, noha talán senki sem ellenezte állhatatosabban Ákos ivó teóriáit délelőtt, mint ő. Ne kárhoztassa senki a fiatal emberek e szeszélyét; éltünk azon korában, melyben az emberek ítéletét még oly valaminek tartjuk, mi után fáradni érdemes, mindnyájan affektálunk.

Ákos, ki erőt véve magán, az ebéd kezdetén szokása szerint betyároskodott, minél több való vígságot láta maga körül, annál szótalanabbá vált, s az ebéd vége felé egészen azon szomorú gondolatoknak engedé át magát, melyekkel reménytelen szerelme szívét tölté. Kálmán, kit ez alkalommal Etelka szomszédsága s a nyájas mód, melyben iránta viseltetett, rendkívül fölvidított — mert a bor leghamarabb száll fejünkbe, ha víg gondolatok társaságát találja benne — , az udvariasság helyett, mellyel az első ételeknél magát kitünteté, mindinkább a parlagi úrfi hangján kezde beszélni; míg Etelka komoly tekintete s rövid feleletei hibáját eszébe juttaták, s az ebéd vége felé ő is, mint barátja, szomorúan ült helyén, alig merve szólni szép szomszédjá-hoz.

Mihelyt az ebéd véget ért, Kálmán maga után a kertbe voná barátját, hogy neki egész szerencsétlenségét elpanaszolja.

— Barátom — szólt padra vetve magát — , én a világ legboldogtalanabb embere vagyok. Láttad ma testvéredet? ő nem szeret, utál, megvet.

— Magadon kívül vagy — mondá Ákos, melegen szorítva kezét — , esztelenségeket beszélsz.

— Nem, nem, én jól tudok mindent; Etelka nem szeret, nem fog szeretni soha, s jól teszi, ily ember, mint én, nem érdemes reá — én lemondok — , én...

— Ne igyál bort soha, Kálmánom — úgy látszik, elszomorít.

— Hát te is észrevetted? Hát csakugyan igaz? hát megbecstelenítve álljak előtte? nem, soha! Holnap szabadságot kérek apámtól, s utazni megyek, elmegyek oly helyre, hol senki sem ösmer, hol angyali testvérednek alkalmatlankodni nem fogok soha, hol...

Ákos ismét félbeszakasztá, s boldogtalansága okát kérdé, mire a másik, mindazon részletes-séggel, melyre csak szerető képes, elmondá: mi nyájas volt Etelka iránta az ebéd kezdetén; hogy ő, becsületére, alig ivott pár pohárral, de hogy, amint látszik, a bor inkább hatott reá, s hogy talán valami illetlent mondott, miután az ebéd vége felé Etelka rá se nézett. Hogy mindennek vége van, hogy ily utálatos teremtés, mint ő, ily angyal után nem vágyódhatik, hogy ő örülni fog, ha Etelka más karjaiban fogja föltalálni mindazon boldogságot, melyet tőle elfogadni nem akart, de hogyha e szerencse oly valakinek jut, kit ő ismer, annak kitekeri nyakát, s több effélék. Mint minden desztillációnál a retorta felső részén számos csöppek látszanak, úgy az érmelléki víz részei tiszta könnyekben peregtek le Kálmán arcain, s Ákos noha jól tudá, “honnan e könnyek”, eléggé szereté barátját, hogy fájdalmánál szintoly részvéttel viseltessék, mintha annak okát csakugyan fontosnak gondolná. Mondá, hogy asszonyok ugyan nem szívesen látják, ha fiatal ember más valamitől részegül, mint bájaiktól, de, hogy mint a jó pezsgő hatása hamar eltűnik s főfájást nem hagy maga után, úgy az ily haragé is. Biztossá tevé barátját Etelka szerelméről, s mi több, hogy testvére a rút grófot megveti, szóval oly ügyesen járt el vigasztalásaiban, hogy Kálmán lassankint fölvidulva, végre szenvedélyesen szorítá karjai közé barátját, s azon esküvéssel, hogy soha többé borhoz nem nyúl, örömében kisírá azon végső cseppeket, melyek az ebéd alatt könnyzsákjaiban öszvegyűltek.

Az ifjú kor legszebb kiváltsága, hogy öröm s fájdalom oly közel fekszenek egymáshoz; később talán épp annyi, sőt több okunk volna örömre, de lelkünk elveszti rugékonyságát, s ha egyszer elszomorodánk — annyi kell vigasztalásunkra, hogy közönségesen ismét új baj ér, még mielőtt a régit felejtettük.

Kálmán, ki csakugyan inkább szerelem— , mint bortól részegedett meg, a levegő, a járás és könnyei után csaknem egészen kijózanodott, s a két fiatalember ismét a ház felé indult, hogy Etelkát fölkeresve, mint Ákos mondá, az új békekötés nagy ünnepélye minél előbb véghez menjen; de ki az köztünk, halandók között, ki az életben csak a jövő percre is biztosan számolhatna? Ki az, főképp tisztújítások alkalmával, hol a sorson s végzetünkön kívül még kortesek határoznak jövőnk felett?

Még a fiatal barátok a kertben tartózkodtak, addig az öreg Kislaky, ki szíve jókedvében egy, sőt talán két pohárral is többet ivott, mint szomjúsága enyhítésére szükséges vala, más dolgokon törte fejét. Az öreg úr rég kedves Kálmánjának szánta Etelkát. Nem mondom, hogy éppen csak a leány vagyona hozá őt e gondolatra; de miután a két család birtoka határos vala, s pedig igen valószínűleg a teremtés első napjától mostanig, s miután a Rétyek jószága majdnem egészen leányágat is illetvén, egy részének Etelkára kelle szállni, az öreg Kislaky joggal mondhatá, hogy a gyermekek egymásnak teremtettek. Nagy hízelgő a bor, mindenkit megerősít kívánataiban, s az öreg Kislaky, kinek szemei egész ebéd alatt fián függtek, s ki jobb és bal szomszédját talán harmincszor is kérdé: ha láttak-e valaha két fiatal teremtést, ki jobban illenék egymáshoz? meg vala győződve reményei teljesültéről, ámbár forma szerinti kérésére, melyet ebéd után az öreg Rétyhez intézett, csak azon választ nyeré, hogy leánya érzelmeit nem ösmeri; Rétynétől pedig, hogy ily fontos dologról jobb tisztújítás után szólani.

Az öreg örömében kezeit dörzsölve járdalt az udvaron. Képzetében már Kálmán s Etelka egész ivadéka ugrándoza körülötte, s a jámbor apa szíve hatalmasan földobogott ez ábrándok között, midőn a pajtából fölhangzó zaj gondolatainak más irányt adott. A kortesek, kik nagy művészek módjára hosszú gyakorlatokkal készülnek a nagy előadáshoz, melynek főszerepét ők játsszák, a pajtában most másodszor ismétlék próbatétüket, s e pillanatban épp az albírákhoz jutván, midőn a kasznár, ki mint elnök, itt a főispán helyét pótolá, a sz.-vilmosi járás első albíráját említé, háromszáz hanggal “Éljen Kislaky Kálmán”-t kiáltának. Az öreg úr — mert mely apa maradna nyugodtan, ha fia dicsőségének fültanúja lehet — szédelgett gyönyörködésében, s midőn éppen ispánját látá a pajta felé menni, jó vagy rossz nemtője ez eszmét súgá fülébe: mennyire kár, ha fiának diadala náddal födött pajtában hangzik el, s mi jó volna, ha Etelka ennyi dicsőségnek tanúja lehetne! Magához szólítá tehát az ispánt, s elbeszélé neki a nagy családi titkot, melyet annyival inkább bízhatott reá, mert nyelve most nehezebben mozgott, s nem vala hihető, hogy e bizalommal visszaél s kérdé: “nem volna-e jó, ha a kortesek Kálmánt, ki a kertben van, fölkeresnék, s diadallal Etelka szobájába hoznák?” Az ispán ura nézeteit egészen helyeslé, s mihelyt a pajtába ért s fél negyedig “halljuk”-ot ordítva csendet eszközölt, oly remekül szónokolt, hogy az egész tömeg azonnal útnak indult. Igaz, hogy Kislaky követének a titokról szint azon fogalma vala, mint sok más embernek, ki alatta csak oly valamit ért, mit önmagunk elbeszélni pirulnánk, vagy nem merünk, s azért másvalaki által akarunk tudatni a világgal, s hogy ennélfogva Etelka s Kálmán lakodalma mindjárt beszéde elején kihirdettetett s megéljeneztetett. Azonban annyi bizonyos, hogy a sz. vilmosi háromszáz nemes, kikről csak negyedóra előtt esküdhettünk volna, hogy mint a háromszáz spártai Thermophilaeknél, úgy helyeiken fekve fognak találtatni, irtóztató éljenek között egyenesen a kertnek vette útját, s hogy Kislaky, ki előttök szinte a kertbe futott, könnytelt szemekkel mormogá fogai között: hej, mégis szép dolog a népszerűség!

Ne vessék meg olvasóim a jámbor öreget e vallomásaért, s habár sokan volnának közöttök, kik a nép kegyeit szívökből megvetik s ellene szintúgy zúgolódnak, mint kedveseik ellen azok, kik őket kérlelhetetlenek— vagy hívteleneknek találják, gondolják meg, hogy Kislaky azok közé tartozott, kik e népszerűségben nem eszközt, hanem sok ember szeretetét látják; s mert egyedüli fortélyok, mellyel e kincset kivívták, szívök jósága volt, nem is tapasztalák annyiszor ingékonyságát. Úgyis Helenán kívül nincs, mi annyira ócsároltatott, mint a népszerűség, s mégis kevés ember van, ki miután tíz évig ostromlá a várat, melyben a hívtelen mással tartózkodott, azt mint Menelaus ne fogadná szívesen vissza házához.

Kálmán s Ákos már a házhoz közelgtek, midőn az öreg Kislakyval s mindjárt utána az egész korteshaddal találkoztak, mely pázsiton s virágokon keresztül egyenesen feléjök vevé útját. Az öreg, ki fiát megölelve csak e szavakat mondhatá: “hallod, fiam, ez neked szól”, nem magyarázhatá meg a történteket; midőn “éljen Kislaky Kálmán és angyali mátkája, Réty Etelka kisasszony!” harsogott az ég felé, s minden beszélgetésnek véget vetett.

Kálmán s maga Ákos, annyira meg valának lepve, hogy első pillanatban nem tudák, mit tegyenek. De midőn az ispán szívrázó basszusával fölkiált: “vigyük az úrfit Etelka kisasszony-hoz, szeretett szolgabíránénkhoz”, s midőn egyszerre tíz kéz nyúl a boldog szerető felé, őt lábáról föl akarva emelni, Kálmán magához tért bámulásából, s védni kezdé magát. Kérni akart, káromkodott, maga az öreg Kislaky is, ki fiát Etelkának bemutatni s nem kikiáltatni akará a házasságot, elkövetett mindent, hogy Etelka neve az ovációból kihagyassék, mind hasztalan! Háromszáz sz.-vilmosi torokkal csak a végítélet trombitája versenyezhetne — s beszéd nem használván, kézre került a dolog. Kálmán a nagy vonzalom ellenében visszalökő erejének egész hatalmával dolgozott, s nem mondhatni, hogy derekas benyomást ne tett volna sok érte lángoló sz-vilmosi kebelre, minek azonban csak annyival vala szavánál több hatása, hogy szép atillája széttépetett, s egy palack vörös bor, mely feléje nyújtatva széttört, a küzdőt tetőtől talpig leönté, ki most ég s föld között lebegve, hat markos legény vállain hasztalan gyakorlá ökleit és sarkantyúit, s az előbbi kiáltások között egyenesen kedvese szobájához cipeltetett.

A zajra a vendégek a ház előtt öszvegyűltek, s hallva Etelka s Kálmán nevét, egy része bámult, más része gratulálni kezde. Az alispán zavarában mosolygva hajtogatá s csóválá fejét, hogy mozdulatai se igen— , se nemnek ne magyaráztathassanak; az alispánné, kinek szerencséjére a tisztújítás s a Kislakyak befolyása jutott eszébe, mondá, hogy az egész tévedés, s hogy erről még szó sem vala; Karvaly pedig a kiáltókhoz csatlakozva hatalmas szavával hirdeté a szép pár dicsőségét, melynek sz.-vilmosi tisztelői már Etelka ajtajához értek, s küszöbe előtt a levegőben táncoltaták szerencsétlen imádóját.

Kálmán magánkívül volt. Így jelenni meg kedvese előtt, kitől még előbbi hibáiért engedelmet kelle kérnie, széttépett atillával, borral leöntve, háromszáz nemestárs karjai között — ki nem érezné e helyzet kínait? Kért, sírt, káromkodott, mindent egyszerre, s mindent legkisebb süker nélkül; szerencséjére azon istennő vagy angyal, mely a való szerelmet pártolja, úgy intézte a dolgokat, hogy Etelka helyett csak szobaleánya volt szobájában, s így a tisztelgő csapat csak a piruló Rózsi s a nagyreményű sz.-vilmosi jegyző előtt, ki bizonyosan véletlenül ott volt, ordíthatta el jókívánatait.

Azon boldogság után, melyet kedvesünk látásán érzünk, a legnagyobb — mint egy szerelemben megőszült ismerőmtől hallám — bizonyosan az, ha némely helyzetekben szívünk bálványával nem találkozunk; s nincs, ki ezt valaha inkább érezte volna, mint Kálmán e pillanatban. Ákos, kit nővére nevének kiáltozása bosszantott, hogy ennek véget vessen, figyelmetessé tette a tisztelt gyülekezetet, hogy minden szolgabírónak esküdtre is van szüksége, s hogy e hivatalra alkalmasabb egyén nincs e világon Pennaházy Bandi jegyzőnél, ki e szavak után rémséges kiáltások között, Rózsi helyett a közvélemény által felkarolva, jövendő szolgabírájával együtt az udvarra vitetett, hogy ott az alispán előtt bemutattassék, ki mindehhez szüntelen mosolygva, csak tökéletes helybenhagyását jelenté ki.

Önigazolásomra — ha olvasóim közt valaki azáltal, hogy a sz.-vilmosi jegyzőt Rózsinál találtuk, a valószínűség törvényét talán sértve látná — csak azt mondhatom: hogy ha nem is mint Hegel hiszi — minden, ami van, az jó, legalább minden, ami való, közönségesen valószínű is, s hogy Rózsi fekete szemei s Pennaházy szőke, pödört bajsza oly neműek valának, hogy miután Sz.-Vilmoson — honnan Rózsi jó nemes házból származott — többször találkoztak, csak természetes, hogy Tiszaréten fölkeresék egymást; főképp miután — ha az említett fekete szemek— s szőke bajsztól elvonatkozunk is — kellemesebb két egyediséget alig találhatni. Rózsi, ki asszonyával Pesten létekor magyar színházba járt, több új s régibb zsebkönyvet olvasott, sőt nehány verset könyv nélkül is tudott, azon míveltebb szobaleányok közé tartozott, kik mert közönségesen uraságuk viselt ruháiban járnak, s ugyanazt beszélik, mit úrnőiktől hallottak, szinte kisasszo¬nyoknak látszanak; s Pennaházy, ki egy hosszú országgyűlés alatt a hallgatók között hatalmas szavával majd éljenezve, majd más kijelentések által élénk részt vett a legfontosabb tanácskozásokban, s rejtett szavakkal gyönyörködteté a Nemzeti Újság olvasóit, ismertebb, minthogy érdemeiről szólanom kellene. Föl is jegyeztem volna az érdekes beszélgetést, melyben e két szeretetre méltó személy a kortesek által meglepetett, ha országos dolgok leírása nem várna reám, s e beszélgetés minden gyönyörei mellett ne lett volna különösen — szótalan.

Olvasóim, kiknek nagy része kétségkívül tudja, mi kellemetlen minden hölgynek s főképp szobaleánynak, ha valamely férfival magánosan találtatik, képzelhetik a zavart, mellyel Rózsi annyi férfi jelenlétében eltelt; miután azonban kedves jegyzőjét a kortesek vállain mindjárt Kálmán mellett látá, s hallá a közbizodalom szavát, mely őt esküdtségre jelelte ki, megnyugo-dott sorsában, sőt kevesebb fájdalommal látá karjaiból kiragadtatni bálványát, mint ha az tulajdon lábain ment volna el tőle. Csendesen öszvetakarítá a szobát, mely a kortesek által kissé rendetlenségbe jött, és sóhajtva, hogy Pennaházy még esküdtté, s ő Pennaházynévá nem vált, a kávés konyhába készült, midőn a mellékszoba ajtajának nyílása vonta magára figyelmét.

E szoba Macskaházyé vala, s Etelka szobájával ugyanazon folyosóra nyílt.

Rózsi a küszöbön állt meg, s világosan hallá Macskaházy szavát, ki ajtaját kulccsal bezárva, midőn távozott, így szólt valakihez:

— Pontban hét órakor a jegyző kertje mellett.

— Ott leszek thekhinthetes uram! — felelt a másik hang, mely szinte keleti— , noha nem magyarnak látszott.

— A jutalmat ismered — válaszolt Macskaházy, s a két beszélgető együtt elment.

— Jaj nekem! — szóla végre az elrémült szobaleány, midőn a távozók léptei a folyosó kövezetén nem hallatszottak többé, Macskaházy szobájában volt, s mindent hallott, mert olyan füle nincs senkinek a világon. Talán csak nem szól a nagyságos asszonynak! — S ezzel bezárva ajtaját s fogai közt szidva az ügyészt zsidójával együtt, eltávozott.

S most, kedves olvasóim, habár nehánynak köztetek Rózsi társasága kellemesebbnek látszanék is, fontosabb dolgok hívnak. Az alispán hat órára konferenciát hirdetett, az óra közelg, menjünk a terembe.