Читать книгу A falu jegyzoje - Eotvos Jozsef - Страница 7

Nálunk magyaroknál minden teremtés, nagyban vagy kicsinyben, legyen az barátságos ebéd vagy sarkalatos törvény — fájdalom, nem a világossággal, hanem lármával kezdődik, s így olvasóim képzelhetik a zajt, mely most Réty házát eltölté. Kocsisok s hajdúk, kik mindenfélét hordozva ide s tova siettek, a konyhában a szakács kuktáival, a pincében az ispán s udvari bíró, a kamarákban a gazdasszony s szolgálói, mindenki lármáz, parancsol, veszekszik, hogy ki-ki alig hallhatja saját szavát; s a nagyságos asszony, ki a felső emelet közép ablakánál várja vendégeit, s a csend helyreállítására már utósó pesztonkáját is leküldé, anélkül hogy más sikert tapasztalna, mint hogy a zaj egy hanggal erősebb lett, alig tarthatja meg azon nyájas mosoly-gást, melyet a megye úgyis csak három évről három évre, épp a tisztújítások előtt, bámulni szokott.

A tornácon Réty alispán úr, Kislaky Bálint, Nyúzó főbíró s még nehány tekintetes elvbarátai pipázgatnak, s a háznak egypár szegény rokona, ki ily alkalommal mindig meghívatik, majd valakinek pipát gyújtva, majd más szívességgel szolgálja le meghívatásáért tartozó háláját; míg Macskaházy a dóriai oszlopok egyikéhez támaszkodva alázatosan jártatja körül kis szemeit az egész társaságon.

E társaság, melyhez Magyarországban — főképp tisztújítások előtt majdnem mindenütt, külföldön sehol hasonlót nem találhatnánk, számra kevés, de oly egyedekből áll, kik Taksony megyében kétségen kívül a legkitűnőbbek.

Az első, ki közöttük figyelmünket magára vonja: Kislaky Bálint, ismerősünknek, kivel Réty Ákos társaságában a törökdombon találkoztunk — apja. A jámbor öregen sok van, amit szeretni, kevés, mit leírni lehet. A kis gömbölyded férfi szép ezüst hajával s piros arcaival, kinek ajkai mindig mosolyganak, szép kék szemei mindig jószívűen tekintenek reád, tárt kebellel áll előtted. Hosszú elbeszélései, melyeket minden alkalomnál ismétel, s melyeknek — nagy kárukra épp végét feledé el, néha untattak, de észrevéve, hogy e férfiban éppoly kevés hamisság van, mint meséiben, neki e kis hibát mindenki megbocsátá, és jobban érzé magát társaságában, mint a legelmésebb körben.

A többiek közül, kik az alispán tornácán mulatnak, azonban leginkább két személy vonhatá magára az idegen figyelmét. Szükség, hogy olvasóim e két, a megyében kitűnőknek tartott egyediségekkel megismerkedjenek. E két férfiú mindenesetre megérdemli figyelmöket, habár a teins alispán úrral egy véleményben nem lehetünk is: hogy az egész világon hasonlójukat nem lehet találni — mert részünkről azt hisszük, hogy az úgynevezett “originális” emberek faja, mely, fájdalom, mindenütt feltalálható, egymáshoz más közönséges embereknél még inkább hasonlít. A megyeház győzhetlen várnagyát, Karvaly Ágostont, s legdrágább adószedőjét, Sáskay Tamást értem, s annyit túlzás nélkül mondhatok, hogy hozzájuk hasonló egyediségeket az egész megyében hasztalan keresnénk, mi az adózó népnek nem kis könnyebbségére szolgál.

Karvaly Ágoston régi nemesember vala — olvasóim természetesnek fogják találni, hogy leírásomat e megjegyzéssel kezdem; nálunk, hol e nehány szócskával: “nemesember vagyok”, hídon s utakon átmehetünk fizetés nélkül, olvasóim talán szinte nem fognak semmit kívánni személyeimtől, kiket ily előfigyelmeztetéssel vezetek elejökbe, vagy legalább, mint más bírák kegyesebbek lesznek irántok. Múltja, önmagára nézve, egyike a legérdekesebbeknek, és sajnálni lehet, hogy története, melyet egészen Goethe modorában, azaz: életet s költészetet vegyítve szokott elmondani, a jövő kornak nem fog feltartatni. Édesapjának ötödik fia, ki ismét édesapjának ötödik gyermeke levén, a karvali birtoknak csak számolás útján kitudható részét kapta örökségül (mert a Karvaly családnak nemzetségfája csaknem az ötszám sokszorozási táblájához hasonlított), Ágostonunkra nem nagy kiterjedésű birtok ugyan — a közmondássá vált hét szilvafa már apjára sem illett — , de legalább annyi jutott, miből magyar nemesember, ki, mint tudva van, inkább jogaiból, mint földjéből tartja magát, becsülettel elélhet. Gyermekségét apja kúriája körül nemes rokonaival birkózva, vagy a libapáston falusi fiúkkal verekedve tölté; s ezen — a klasszikus Homér hőseinek neveltetésére emlékeztető előkészület után — a pataki kollégium, hol társai közt mindig az utósó, s az agarászat, hol mindig az első volt, oly tökéletesen kimívelék az ifjú szunnyadó tehetségeit, hogy apja, kinek szemei, ha fiát káromkodni hallá, nem tudni, örömében-e vagy talán azért lábadtak könnyekbe, mert ilyenkor rég elhunyt édesapja jutott eszébe, minden túlzás nélkül elmondhatá, hogy ily fiú az egész megyében nincs. Testvérei néha panaszkodtak, hogy kissé verekedő természetű, de becsületére mondhatjuk, hogy soha erősebb emberrel szembe nem szállt, sőt inkább elfutott, mint hogy valakit azon kellemetlenségnek kitegyen, mely major potentiae actióból következni szokott.

A Karvaly család szerencséjére — mert másképp ennyi próbatételek után az öt testvérfejeknek egyike mégis gyöngének találtatott volna — az 1809-i fölkelés a bátor ifjút a haza védelmére szólítá fel; s nincs mit csudálnunk, ha a nemesség őt, ki harcias tulajdonainak már annyi jeleit adta, hadnagynak választá. E háború, melyet felejtenünk nem kell, mert a magyarnak, vagy inkább nemességének nagy nemzeti adóssága ez, melyet ha isten megsegít, egykor kamatos tőkével lefizetend — hamarébb végződött, semhogy Karvaly rendkívüli vitézségét megmutat-hatta volna; minden, mit felőle mondhatunk, az, hogy a nagy stratégikus remekletben, mely által Xenophon visszavonulása homályba állíttatott, senki által nem előztetett meg, s hogy senki az egész megye ezeredéből e veszélyes időben saját tűzhelye védelmére nálánál elébb haza nem érkezett; mely érdemről azonban ő, mi az erény jellemző tulajdona, inkább hallgatott.

Van, mint mondják, az egyenruhában valami, az asszonyokra nézve ellentállhatlan; azért-e, mint némelyek hiszik, mert jövendő urokat szívesben választják azon rendből, mely minden egyebeknél inkább subordinációhoz szokott? vagy azért, mert az egyenruha a férfiakat egymáshoz hasonlóbbakká teszi, s ha, ami néha mégis megtörténhetik, előbbi kedvesöktől nem értve — változásra látnák magokat kénytelenítve, mihelyt szívök ugyanazon ezrednél maradt, s bálványozásuk tárgyában csak az arc változott, nem is vádoltathatnak állhatlansággal? — nem mondhatom, de annyi bizonyos: hogy midőn Ráczfalvy asszonyság Karvalyt huszárruhában látta, sugár termete, s a remekül pödört bajusz oly tökéletesen megtevék hatásukat, hogy ő — ki, mint az egész környék tudta, noha kötelessége lett volna, még egykori férjét sem szerette — soha a kék eget nem nézhette többé anélkül, hogy Ágoston kék dolmánya ne jutott volna eszébe, ki mentéje sujtásaival a szegény asszonyi szívet oly erősen fonta körül, hogy a varázs csak papi áldás által oszolhatott el.

Voltak a megyében, kik Karvalyt ez alkalommal haszonleséssel vádolták, s főképp Ráczfalvyné rokonai, kik tőle örökséget vártak, lármáztak; sőt voltak, kik a menyecskét jóval ötvenen túlnak hirdeték. Én azonban, ki az asszonyt legfelebb negyvenkilenc évesnek tartom, s jól tudom, mennyire fáradt férje, hogy azon vagyont, melyért állítólag házasságra lépett, minél hamarább elköltse, sőt, hogy miután minden egyéb lassanként elfogyott, az utósót, mi megmaradt, azaz nejét is odahagyta, sem az egyik, sem a másik rágalomnak hitelt nem adhatok, s olvasóimat biztosokká teszem, hogy Karvaly, mennyiben Ráczfalvy úrtól örökölt, legalább híven teljesíté az örökös kötelességeit, s nemcsak igen sokszor siratta halálát, hanem, mi sok népek által még szentebb kötelességnek tartatik, teljes mértékben megbosszulta jóltevőjét.

E katasztróf után Karvaly ismét saját közlegelőjére szorult, s ha házassága által magának szerencséjére ellenségeket nem szerez, alkalmasint a nagy kortescsapat közt tűnt volna el. De ismert dolog, hogy alkotmányos országban az előhaladás legjobb módja nem az, ha minél több barátokat, hanem az, ha olyan elleneket szerzünk magunknak, kik a gyöngébb párthoz tartoznak; s minthogy Karvaly üldözői szinte a kisebbségben maradt félhez számíttattak, ő maga a többségtől pártolva, csakhamar várnaggyá, hajdúkapitánnyá, sőt tiszteletbeli esküdtté emeltetett, s mindazon kényelem— s tiszteletben részesült, mely ezen helyzettel összekötött.

E férfiú ellentéte Sáskay Tamásban áll előttünk. Vannak társaságok, hol két barátot nem találunk; olyan, hol pár egymást becsületesen gyűlölőre ne akadnánk, talán nincs a világon; s természetes, ha Taksony megyében e szerepeket Karvaly és Sáskay vállalták magukra. Maga e férfiaknak külseje mintegy ellentmondott egymásnak, és Sáskaynak elsárgult papírhoz hasonló képe, melyet valaki, mert kellemetlen dolgokat tartalmazott, haragjában elgyűrt, száz redőivel éppúgy nem illett Karvaly verhenyős arcához, mint nagy szorgalommal előre fésült színetlen haja a várnagy borzas fejéhez, s ha felszólaltak: első pillanatra észrevevéd, hogy az egyiknek rekedt, vékony hangja a másiknak hatalmas basszusával soha össze nem hangozhatik. E különbség, mely személyökben létezett, magokviseletökben is feltűnt. Karvalynak fő tulajdona a nyíltság volt, sőt Taksony megye közönségének egy része azt hivé, hogy kapitánya csöppel sem volna kevésbé szeretetre méltó, ha ezen erényből jóval kevesebbet bírna. Sáskay magába zárkózva, még ha aziránt kérdeztetett is: hány óra? csak meggondolás után s bizonyos óvások mellett felelt, s nála — oh, közönség — ismét azt találák sokan, hogy kár annyit zárkózódni, miután mint gyógyszertárakban azon láda külsején, hol a méreg tartatik, úgyis olvashatja mindenki: mit rejt. Még azon sok közeledési apróságok is, melyek férfiak között a mívelt világban léteznek, s valahányszor tűz kell, vagy burnót-szelencénket otthon feledtük, eszünkbe juttatják: hányszor szorulunk embertársainkra, s oda vezetnek, hogy haragunkat kiprüsszögjük vagy elfüstöljük, e két férfira nézve nem léteztek. Sáskay, gyalázatára, nem pipázott; Karvaly homályos velejét burnóttal nem szokta tisztítani, s nem volt remény, hogy e két úriember valaha másképp, mint ebédnél lehet egy véleményben.

Sáskayt életében sok szerencsétlenség érte; csak azon legnagyobbat említem, melyről erős lelkületénél fogva, maga ugyan sohasem szólt, de mely a megye jegyzőkönyvében áll. Főadószedő korában tudniillik a reábízott pénztárban hiány találtatott, s habár eleget mondá ő, hogy a pénz ellopatott, s habár az egész megye hitt szavának, sőt nem is kétkedett senki, hogy Sáskay a tolvajt látta is, mikor szobájából kiment, mit használt! A kormány ez egyszer, Sáskay nézete szerint is, mind a hazai, mind a természet törvényeit megsértve, az adószedőt hivatalától felfüggesztette; s ámbár Taksony megye tizenháromszor írt fel és sérelemmel fenyegetődzött; az oly nagy érdemű férfi mégsem jelöltetett ki többé előbbi hivatalára, melyet a nemesség teljes megelégedésével viselt, s mellyel fölruházva nemcsak hogy magának vagyont nem szerzett, de még egész birtokát kártyán el is vesztette.

Azt hinné talán valaki, hogy Sáskay a kormánynak ily igaztalan üldözései után az ellenzék soraiba állt? De nagy lelkek nem így bosszulják meg magukat, sőt nem volt senki, ki a sajtószabadságnak, tisztviselők felelősségének nagyobb ellensége lett volna, mint ő, ami pedig a népképviseletet illeti, ki őt e részben csak egyszer szólni hallá, meggyőződött, hogy hacsak az állam teendőit a legnagyobb zavarba hozni nem akarjuk, azoknak, kik az adót fizetik, annak kezelésébe befolyást engedni nem lehet.

Mindjárt a fönnemlített szerencsétlenség után Sáskay helyzete kissé kellemetlen vala a megyében. Köztisztviselőknek megvannak elleneik, s így neki is. Idővel azonban minden folt, mely valaki becsületén történt — vagy azért, mert maga a folt gyöngébbé, vagy mert az egész piszkosabbá vált — el szokott múlni, s így Sáskay is elég kellemesen tölté napjait, sőt mióta maga konyhát nem tartott, sokkal olcsóbban s jobban ebédelt, mint azelőtt. Amint mondók: elvei őt a konzervatív párthoz csatolák, kivévén minden financiális kérdéseket, melyekben hivatásból különösen gyönyörködött, s majd egy nemzeti bank, majd papirospénz vagy megyei kölcsönök terveivel előállva legmerészebb újításokat javasolt; sőt mondhatni, hogy új és új közpénztárak alkotása, s mellé ügyes fináncemberek felállítása, kikre az egész kezelés bízatnék, fejében szinte rögeszmévé vált.

A tornác közepén, kék, ezüstgombos atillában, nagy ezüstkupakú pipával, s kis ezüst sarkantyús csizmákban Réty alispán úr áll, s ha, midőn olvasóimnak mindenekelőtt nem a háziurat mutatnám be: az udvariasság szabályai ellen vétettem is, írói kötelességem parancsolá, hogy a legérdekesebbet végére tartsam fel. Minden körnek megvan nagy embere. Mint mai időben a kávé, úgy, legalább egy nagy férfiú minden társaságnak első szükségeihez tartozik; s valamint kávé hiányában szurrogatumokhoz nyúlunk, mi ha hozzászoktunk, épp annyi élvezetet nyújt és nem oly drága, mint a valóságos kávé, így szokott lenni a nagy emberekre nézve is. Azon hadsereg, hol csak egy vezér és csupa közlegények volnának, hivatásának rosszul felelne meg, s így szükséges az életben is, hogy azon legmagasabb helyeken kívül, melyeknek elérését kevesen reménylhetik, számos fokozatok létezzenek, melyekre emelkedni valószínűbb: csak így reménylhető, hogy mindenki nagyravágyásának tárgyat lelve, lelkesedéssel teljesítendi kötelességeit. Ha csak örök hír reménye buzdítaná a katonát bátorságra, az első lövésnél nem sok maradna a harcmezőn. Arra, hogy a vezér csatáját megnyerje, szükség, hogy alatta sokan káplár— vagy őrmesterséget reményljenek. S így van az egész világon, hol, bármit beszéljenek, a legnagyobb tettek nem egyes nagy, hanem számtalan középszerű egyediségek által vitettek véghez.

Mi a világ minden részében igaz, kétszer az nálunk, hol ötvenkét megye mindannyi kis hazaként áll egymás mellett; s ha Réty Taksony egy részétől bálványoztatott és a másiktól minden alávalóság mintájának hirdettetett, megnyugtathatjuk olvasóinkat, hogy a hazában legalább ötvenkét ember él hasonló körülmények között, s hogy az, kivel most találkozunk, sem az egyik, sem a másik ítéletnek nem felel meg egészen.

Réty azon férfiak közé tartozott, kiket legjobban ildomosoknak nevezhetünk, s kik — habár a szó, mely e tulajdon megnevezésére szolgál, csak rövid idő óta jött ismét gyakorlatba alispánaink közt, hála az égnek, soha nem hiányzott.

Tudván, hogy valamint alispánságra emelkedni jobb mód nincs, mint ha valamely párthoz csatlakozunk, úgy hivatalát megtartani vagy magasabbra emelkedni nincs rosszabb: Réty, mióta személye a megye többsége által zászlónak tűzetett ki, mely körül pártok csoportoztak, kötelességének tartá más zászlókként jól ügyelni, vagy mint ellenei mondák, forogni a szél után. Réty a juste milieu embere volt; nem azon értelemben melyben e szó Európában használtatik, s mely szerint e politikai színezettől is külön elvek fölállítása kívántatván, könnyen két pad közé juthatunk, hanem úgy, mint Magyarország középelvű emberei lenni szoktak: egyszer egyik, másszor a másik pártnak adva szavazatát — okos játszóként: ki egy-szerre vörösre s feketére is tesz, hogy semmi esetre vesztenie ne lehessen. Az idő, úgy hiszik legalább sokan, politikában kétkedéshez vezet, s magam is ösmertem több becsületes embert, ki húszéves korában, ha kívántatnék, egy nap alatt a lehető legtökéletesebb alkotmányt szerkesztette volna honunk számára, s később egy kis törvény egyes szavai fölött egész napokig elgondolkozott; háziurunknál azonban épp ennek ellenkezője vala észrevehető. Mennyivel tovább élt, annál tisztábban látta, hogy alispán állásában minden lehető meggyőződések között a leghelyesebb az, melyet a megyében legtöbben védenek; ehhez tartva magát, azon ritka szerencsében részesült, hogy a többséget soha önmeggyőződése ellen kimondani nem kényteleníttetett. Voltak, kik meggyőződésének ezen hajlékonyságát rosszallák, mondatott, hogy mindig elöl menni nem nagy dicsőség, s hogy az, ki valamely kocsmából kitaszíttatik, noha közönségesen ő jön ki első annak ajtaján, azért még vezérnek nem mondható, s több ily rossz elmésség, de miután Réty ellenei, mint mondám, mindig kisebbségben voltak, s azok is, kik ilyeneket hirdettek, mihelyt egyszer többséghez jutottak, az alispánt legbuzgóbb pártolóik között találák, s ily esetekben a nagylelkű magyar szokás szerint, annak, kit előbb leginkább ócsároltak, legnagyobb lelkesedéssel éljeneztek: Réty mindent öszvevéve, jól érzé magát taktikája mellett, s mi Taksony megyében hallatlannak látszik, már kilenc éven át, azaz: három tisztújítás alatt tartá meg hivatalát.

Egy idő óta a szép viszony, mely közte s a megye között létezett, azonban megzavartatott. Ne gondolja senki, hogy az alispán ily hosszú hivataloskodás után talán elbízá magát; sőt emberemlékezet óta arcai soha nem mosolyogtak oly nyájasan, soha karjai annyi táblabírót nem öleltek meg; háza nyitott s vendégszerető vala, mint azelőtt, s új szakácsa, ki úgy főzött, hogy minden étel azon magyar félelem allegóriájának látszott, hogy önzsírunkban fúlunk meg, a legnagyobb koncesszió volt, melyet a közvéleménynek tehetett. A bajnak egyedüli oka abban kereshető, hogy a taksonyi alispán egy idő óta bizonyos elvekhez kezde ragaszkodni, mit a többség, mely őt leginkább azért ajándékozá meg bizalmával, mert e hibát benne eddig nem tapasztalá, nyugodtan nem tűrhetett el. Réty beszédei eddig a parliamentalis szónoklat mintáinak tartattak. “Nem szólok én erről T. KK. és RR.! — így folyt előadása közönségesen — nem szólok én arról, s távol legyen tőlem, hogy ezen másik kérdés megvitatásába ereszkedjem, mely minket a céltól elvezetne, vagy oly tárgyak eldöntésére kényszerítene, melyekről most határozni még nem tanácsos; az egész dolog csak attól függ: ezt vagy amazt akarják-e a T. RK.?” S itt következtek, általános s szebbnél szebb nézetek: a magyar nép nemes jelleméről, vérrel szerzett szabadságunkról, s más ily új s nagyszerű tárgyakról; mire a szónok sokszor félbeszakasztatva harsogó éljenek által, azon tagadhatlan axiómával végzé beszédét, hogy a nép szava isten szava, s hogy a tettes KK. RR. a haza javára legjobban önmagok fogják eldönthetni a kérdést. — Így szólt Taksony megye Demosthenese egykor. Beszéde — hogy egészen új hasonlatossággal éljek — tiszta folyóként, melynek sima fölszínét semmi sziklaként kiálló elv vagy meggyőződés nem zavará, s melyben az egész táblabírói kar mintegy tükörben önmeggyőződéseit láthatá — futott végig a tárgyakon. De egy idő óta beszédein bizonyos fonal vonula át, gyönge még, de máris észrevehető, s a megye egy része igaztalanul aposztáziáról kezde szólani, noha esküt tehetnénk reá, hogy Réty ötvenéves korában most először életében, látszik valamiről meggyőződni.

Mint a bűvész műtétei előtt, bár százszor látta is a közönség, mindig csudálva tátja száját: úgy mindenki bámult az alispán változásán; nehogy azonban olvasóim, mint a megye közönsége is, hasztalan keressék az indokokat, jámbor történetíró létemre elmondom. Nagy embereknek közönségesen megvan nagyravágyásuk, s ez jó, mert csak ez az közönségesen, mi őket nagy tettekre vezeti; nagy embereknek megvan sokszor feleségök is, s ez megint jó, mert egy barátom szerint, kinek nevét keresztyén szeretetből elhallgatom, csak így gyakorolhatják magukat azon második tulajdonban, mely a valódi nagyság eléréséhez nagy tetteknél nem kevésbé szükséges: nagyokat tűrni panasz nélkül; de hogy nagy férfiak nőinek szinte megvan néha nagyravágyásuk, s hogy az sokszor épp ellenkező irányban működik, mint férjeiknél — itt fekszik a baj, melynek sok dicső név lett már áldozatává. Ez vala az eset Rétynél is, s kérdem: a szilárd jellemű alispánnak, ki egész életén át mindig a szótöbbségnek hódolt, lehet-e rossz néven vennünk, hogy házában azt teszi, mihez közgyűléseken szokott? Az elégületlen lelkiismeret után a földi bajok legnagyobbika oly nő, ki férje tetteivel meg nem elégszik, s ki ne iparkodnék, hogy ettől szabaduljon? Szálljatok magatokba, olvasóim, s mondjátok meg: nem tettetek-e soha semmit meggyőződéstök ellen, csak hogy azon Janus templom ajtai, melyek a házi életben nőitek rózsa-ajkai által képviseltetnek, bezáródjanak, s béke legyen birodalmatokban? S most nyájas asszonyi olvasóimhoz fordulok, kik ha nem is magok, legalább nemök iránt mindig legszigorúbbak, s kérem őket, legyenek hasonló engedékenység-gel Rétyné iránt is. Asszonyok a történetekben ritkán számolhatnak helyre, sőt még országgyűlési iratainkban is, azon özvegyeket kivéve, kik az alsó táblához eddig követeket küldtek, kevés asszonyi nevekre találunk; nem természetes-e, hogy Rétyné, tudva ezt, minden hozzá írt levél föliratában saját szemeivel látni, tulajdon füleivel hallani akará azon nagy— vagy méltóságos, sőt talán kegyelmes címet, mely, tagadni nem lehet, főképp a pompás magyar nyelvben oly szépen hangzik? Azonkívül midőn más angyalok is nem azért ereszkednek le a purgatóriumba, hogy ott maradjanak, hanem hogy az elítélteket magukkal fölhozzák, ki rosszallhatja, hogy angyal létére ő is, ki született báró, azaz méltóságos kisasszony volt, ugyanezt akará tenni férjével? Az alispáni hivatal azon határ, melyen túl bizonyos pályán nem haladhatunk, s bámulhatjuk-e, ha e asszony e Rubiconnál megállni nem tud, midőn Caesar maga nem bírt elég jellemmel, hogy ezt tegye? Mindezen okok együtt nem magyarázzák-e meg teljesen Rétyné vágyát, mely őt nappal s éjjel nyugodni nem hagyá, hogy férje báró legyen?

Réty maga, ki sokáig ellentállt, most is ugyan középutat javasolt, s inkább a kamaráskulcs mellett szavazott, mi által báróság nélkül is szert tehet a nagyságos címre, szebbnek tartván, ha csak miután állásában hátulról támadtatott meg, enged a körülményeknek; bizonyos azonban, hogy mióta e gondolata támadt, mintha szemeiről fátyol hullt volna le, mindent egészen más világban látott, s kettős erővel fáradt, hogy alispáni helyzetét megtartsa.

Az alispán talán éppen ezen rendkívüli helyzetéről, melyen e haza sok alispána rendesen egyszer életében átmegy, gondolkozott; a többiek hallgatva, egy fokkal alantabb, valószínűleg hasonló tárgyakról ábrándozának — hisz tisztviselők, s azok, kik egykor tisztviselők voltak s még nem tanácsosok, s azok, kik hivatal után vágyódnak, szívesen foglalkoznak a közdolgok azon legszebb részével, mely a hivatalok célszerű betöltésében áll — , midőn a csend távoli, de hatalmas éljen által félbeszakadván, a tekintetes társaság, mely a tornácon állt, egyszerre mozgásba jött.

“Éljen Réty! éljen Nyúzó! éljen a magyar szabadság! Hajrá!” S más ehhez hasonló fölkiáltások, melyek közé néha kis káromkodás s egyes pisztolylövések vegyültek, tölték a falut. E zaj felett a tisztválasztásoknál nem hiányozható:

Virágozik a tulipán,

Réty lesz a vicespán;

e minden alkalomra egyaránt illő dal, melynek ríme állandóbb, mint azon népszerűség, mely azt majd egy, majd más alispánra alkalmazza, mint gyönyörű karének uralkodott. Képzeljünk hozzá egy egész szekeret teli cigányokkal, kik a Rákóczit húzzák, s a falu valamennyi kutyáinak vonítását, s oly hangászi élvezetünk lesz, melynél, hogy Shakespeare-rel szóljak, angyalok sírhatnának.

— Ez lelkesedés! ez már népszerűség! — szóla végre Karvaly, ki bajszát pödörve látszó gyönyörrel hallgatá a hangokat. — Bizony szép dolog, ha az ember a közbizodalmat úgy bírja, mint a teins úr. Szegény legény vagyok, de vigyen el az ördög, követem alássan, nem adnám ötven forintért, ha nekem csak egyszer így ordítanának e világon.

— Csak ne gyújtsanak föl semmit — sóhajta közbe a szegény rokonok egyike, ki a múlt tisztújításról nem beszélt annyi zöldeket, mint mások, de annyival több zöldet, kéket, sárgát s mit tudom én mit nem tapasztalt öntestén, hogy szinte haja borzadt, ha bátyjaurának közelgő földicsőítésére gondolt, melyhez, mint ezelőtt három évvel, talán ismét hátán fognak tapsolni.

— Felgyújtani? Hát teringettét, kiről szólsz, nyúlszívű teremtés? — dörgött közbe a várnagy — nem tudod-e, hogy nemesekről szólsz, hogy Sz.-Vilmosnak háromszáz voksa van, s hogyha az egész falut fölgyújtják is, miután a teins úr asszekurálva van, még örülnöd kellene, hogy ide jöttek, s nem az ellenfél tanyájára?

— Karvalynak igaza van — szóla halavány öccséhez fordulva Réty — , hogy merészelsz így szólni vendégeimről? Én a sz.-vilmosiakat ismerem.

— Igen, én is — szakítá félbe Karvaly — , a raboknak egytized része közülök való, nem láttam soha derekabb fickókat; ki honn legtöbbet lop, verekedik s gyilkol, az háborúban s restaurációnál mindig első ember.

— Talán vannak kivételek — szólt közbe éles — hangjával Sáskay — , mint hallám a sz.-vilmosiak az 1809-i inszurrekciónál...

Minden jelenlevők s főképp Sáskay szerencséjére a kortesek azalatt egész a kapuig jöttek, s a roppant éljen, mellyel az első kocsi beköszöntött, minden további vitatkozást lehetlenné tett: másképp Karvaly bizonyos kasszát felhozva, mivel az 1809-i inszurrekciót fizetni szokta, a beszélgetésnek oly fordulatot ad, melynél bizonyos akciók elkerülhetlenül szükségeseknek tartatnak, s melynél, mint a tapasztalás már többször mutatta, Sáskay közönségesen megveretett.

Az egész nemes sereg mintegy harminc szekeren jött, melyek a sz.-vilmosi és a szomszéd falu parasztaitól rekviráltatva, mint hallám, közmunkába tudattak be, azon igen törvényes oknál fogva, minthogy ennyi kocsi az úton talált rögöket széttörvén, valóban útjavításra szolgált. Az első s utósó kocsin sárga zászlók s rajtok e hazafiúi fölírások láthatók, az egyik oldalon:

Utat, töltést nem csinálunk,

Réty lesz a vicespánunk.

A másikon:

Nem adózni, nem fizetni,

Hidon, vámon átmehetni,

Be nem állni katonának,

Törvényt szabni a hazának,

Mondani, hogy a só drága:

Ez a nemes szabadsága.

Minden nemesnek süvege vagy kalapja mellett félig zöld, félig sárga toll vala látható, mi a párt reményeit s az ellenfél irigységét ábrázolá, s azonkívül azon praktikus haszonra is szolgált, hogy Réty hívei tévedésből valamely oly koponyát ne törjenek be, mely alatt kedvező eszmék uralkodnak.

Az alispán, a nemesség éljenei s számtalan bókok között lelépe a tornác első lépcsőjére, s miután a vendégek nagy kört képezve hatalmas “halljuk”-kal megkezdék az ünnepélyt, s a nemesek hadnagya elmondá, hogy minden jelenlevőnek s főképp tulajdon érzelmeit szokás szerint szép magyarságban a jegyző fogja előadni: a fölszólított ekképp kezdé beszédét:

“Dicső alispán!

Nagy hazafi!

Halhatatlan férfiú!

Tekintetes uram!

Ha Hellas vagy Róma a múzsáktól sugallt isteni szónoklatának roppant árjával bírnék, ha, mint Orpheusról mondják, városokat építhetnék szavammal, vagy fölzúgva a tehetlenség gyáva álmába merült világ fölött, melyet annyi szent akarat felkölteni képes még nem volt, mely a szabadság vérszínű hajnalában úszva még mindig tovább szendereg, mint egy Cato, O’Conell, Cicero vagy Mirabeau, hatalmas szavammal a tespedő népeket tettre serkenthetném: ki volna, ki neked, nagy férfiú, ennyi tiszta kebelnek, mely Sz.-Vilmoson nyugodtan dobogva nevednél, a polgári kötelességek legszentebbikét, mely nagy férfiainak fölmagasztalt tiszteletében áll, szerény hívséggel teljesíti, érzelmeit szebben kimondhatná.

De mi vagyok én? hogy e roppant föladat: előtted kitárni annyi forró sz.-vilmosi kebel érzetét, nekem juthatott! Alig élve át a játszi gyermekkort, hol a szív ártatlanságának magasztos érzetében, mint tavaszkor magas fán az illatos virágok, az emberiség terepély ágai között föltárá kelyhét, nem tudva még, hogy ha majdan a zordon ősz zúgó szele eljön, lehullva tövéről, melyen édes gyömölccsé vált, a földön rothadni fog, hogy belőle új fák s egész erdő nőjön — alig lépve a nyilvános élet tekervényes pályájára, melyen szívének mágnestűjét követve, a hazafiság tiszta csillagának sugarainál, mely egén ragyog, száz vészektől környékezve, az ígéret földéhez evez: a sz.-vilmosi nemes tanács által szószólónak választva, hová forduljak annyi érdemid között, nagy férfiú! tekintélyes alispán! melyekről szólani tisztemben áll stb.”

Az egész beszéd egyike vala azon remekműveknek, melyeknek gazdag képgyűjteményéről csak annak lehet fogalma, ki Hafiz költeményeit, vagy a némely megyegyűléseken tartatni szokott financiális beszédeket ismeri, s melyeknél azon meggyőződés tölti el lelkeinket, hogy e nagy világon minden, tenger és szárazföld, piramis s templomtorony, Caesar s a megbukta-tandó alispán hasonlók egymáshoz.

Miután a szónok, egy ideig csillagát s később Mózes tűzoszlopát követve, Réty érdemein s a hazán és végre a sz.-vilmosi nemesség buzgóságán tévelygett; miután a Duna torkolatai s Magyarországnak Nagy Lajos alatti határainál egy percig megállt s innen a sz.-vilmosi határokra s az irántok folyó metalis perre áttért, oly dolgok, melyeknek elintézése csak Réty alispán és a sz.-vilmosi nemesség lelkességétől reménylhető, a szónok még egyszer elmondá küldőinek roppant ragaszkodását, s a rómaival e szavakban végzé beszédét: “Si fractus illabatur orbis, impavidum ferient ruinae.” Azaz, mint a nemes hadnagy kezeit öszvecsapva híven fordítá:

Virágozik a tulipán,

Réty lesz a vicespán!

A szónoklatnak roppant hatása volt: s noha a szónok mindazon helyeknél, hol a polgárokról, vagy erényekről, vagy ehhez hasonló tárgyakról szólt, a nemes tanács parancsolatára sz.-vilmosiakról, sz. vilmosi erényekről s érzelmekről kényteleníttetett beszélni, s az említett metalis eset felhozását is olyannak tartá, mi a közlelkesedésnek árthatni fog: soha szónok inkább nem éljeneztetett meg, mint ő. A nemes hadnagy példája után minden tizedik szavánál háromszoros éljen szakítá félbe beszédét, úgyhogy — mi nálunk ritkaság — szinte sokallá a tetszést.

Az alispán, kit e megtiszteltetés, mint ily esetekben mindég, egészen váratlanul lepett meg, s ki, mi ismét mindennapi eset, alig talála szót érzelmei kifejezésére — meglepetett ember létére szinte igen szépen szólt. Elmondá: mennyire fáradt s mennyire vágyódik azon nyugodt házi boldogság után, melyet családi körében élvez, s melyből őt semmi ki nem ragadhatná, hacsak a sz.-vilmosiak hazafiúi bizalma nem szólítja föl őt még egyszer azon pályára, melyen annyi keserűségek között haladott mindeddig, de melyen a megtámadott nemesi szabadság védelme gyenge erejének egész használatát talán megkívánja.

E beszéd, mint az elébbi, ismét éljenekkel fogadtatott, s miután a nemes hadnagy kinyilatkoz-tatta, hogy a nemesek a nagyságos asszony kézcsókolására kívánnak menni: az egész csapat ismét éljenek közt a házba tolult, hol őket most egy ideig magokra hagyjuk.