Читать книгу A falu jegyzoje - Eotvos Jozsef - Страница 6

A nap, mely e történetdús éjszakát követé, vasárnap vala. A tiszaréti templom harangja lassú kongásaival rég ájtatosságra hívta a népet, mely Vándory vigasztaló szónoklatánál az előbbi est zaját s az élet egyéb bajait feledé. Az úri házban melynek vallásossága, mint más magyar úri családoké inkább közgyűléseken, hol a linzi s bécsi békekötés került szőnyegre, mint templomban vala észrevehető, mindenki a várt nemes vendégek elfogadására készült. Ákos s nővére, Etelka, a kertben sétáltak. Egyike vala ez azon szép őszi napoknak, milyeket, honszeretet nélkül legyen mondva, csak Magyarországban találtam, s melyeknél néha eszembe jut, hogy nemzetünk is, miként hazája, csak a bizonytalan tavasz s változékony nyár után fogja feltalálni állandóan derült napjait. Dél közelgett, s a nap meleg sugárokkal tölté a tájat, melynek új vetései ismét zöldellni kezdének, s csak itt-ott egy darab fölszántott vagy még tarlóban álló föld emlékezteté a nézőt, hogy a virágzás s gyümölcsözés napjai mögötte s nem előtte fekszenek. A fák színezett lombján gyönge szálak függnek, mintha az ősz tövéhez akarná kötni a fonnyadó leveleket, hogy ne hulljanak el, s ne takarják száraz vázaikkal a még zöldellő mezőt, hol a magas georginák s szerény őszikék, habár a dér egyes leveleiket elfonnyasztá is, még derült színekben állnak.

A testvérek hallgatva jártak egymás mellett a kert száraz levelekkel takart utain, míg Tünde, az egy, kinek Ákos agarai között e kiváltság adatott, majd egy madár vagy lehulló levél után futva, majd a sétálókat körülugrándozva, s ismét elszaladva, saját módja szerint élvezé a kert gyönyöreit.

— Mi bajod, kedvesem? — szóla végre Ákos testvéréhez, ki épp egy fonnyadt georginát néze meg — te ma kedvetlen vagy.

— Én? — viszonzá a leány mosolyogva, midőn nagy fekete szemeit a virágról bátyjára fordítá — úgy látszik, nem vagy jobb Macskaházynál, ki, ha évenkinti sárgaságában narancs szemeivel körültekint, az egész világot egy roppant sárgadinnyének látja.

— Igazad van — monda Ákos, maga is elmosolyodva — , szörnyű unalmas vagyok.

— Kétségkívül; de ez a magyar nemesi jogok közé tartozik, s főképp testvérek közt régi szokás, cseppet se erőltesd magadat.

S a víg leány ismét virágaihoz fordult, s Ákost gondjaira hagyá, mi a vigasztalásnak majdnem mindig legjobb, de egyszersmind azon neme, melyet legritkábban találunk. Minden fájdalom, s főképp azon rossz kedv, mely hozzá oly hasonló, hogy nem ritkán annak tartatik, ha külső okoktól táplálékot nem nyer, enyhülni szokott; s mindenki öneszével legjobban fel tudja találni vigasztalását. Barátaink, kik inkább bármi mást tűrnek, mint hogy magokat velünk elunják, nem engednek erre időt, s midőn vigasztalni vagy mulatni akarnak, nemcsak diszharmóniába jőnek érzelmeinkkel, hanem bánatunk ellen küzdve, eszünket annak védelmére buzdítják, s a vigasztalásnak sikere közönségesen csak azon meggyőződés, hogy bajunk nagyobb, mint elébb magunk gondoltuk. Ha olvasóim azon emberekre visszaemlékeznek, kiket egykor barátaiknak neveztek, míg azon nagy reménybankrottnál, melyen keresztülmentek, ismerősökké devalvál-tattak, nem jut-e sok keserű óra eszökbe, mely épp ezen túlbuzgóság által hosszab¬bíttatott meg? Ha szomorú vagy, s magad sem tudod, miért, hű pajtásod addig fog kérdezni, míg végre eszedbe jut; ha valamely kis kellemetlenség ér, olyan, mely inkább bosszantó, mint fájdalmas, s melyet a jövő órában elfelednél, Piladesed annyira fárad még másnap is, hogy felejtsd, annyira kötözgeti kis sebedet, mely magától sokkal gyorsabban gyógyulna meg, hogy háladatlanság nélkül sem páratlan szeretetét, sem a kellemetlenséget, mely arra okot adott, nem felejtheted. Igaz, ha nagy bajba esünk, s valóban segélyre szorulunk, barátaink e kellemetlen hibájokat egyszerre le szokták tenni, és nemigen alkalmatlankodnak szolgálatuk¬kal, de nem jut-e eszünkbe ilyenkor: mennyivel jobb lett volna, ha e nonintervenció elvét előbb kezdik alkalmazni, vagy mindazon jóakaratot, azon számtalan parányi áldozatot, melyekkel terhünkre voltak: ez egy alkalomra teszik el, s mit szeretetök nekünk szánt inkább egyszerre, mint fillérekben nyújtják, azaz úgy, hogy kis öszveg is elviselhetetlen. De ki tehet róla! kereskedő században élünk, s nincs mit bámulni, ha azok is, kik látszólag önzés nélkül ragaszkodnak hozzánk, legalább azáltal nyerészkednek rajtunk, hogy a lehető legolcsóbb áron legtöbb köszönetet aratnak, s minél kisebb szolgálatokért a lehetőségig sok háladatosságot cserélnek be. Kinek az ég oly barátot adott, kire ez észrevételek nem illenek, az áldja sorsát, mert bizony a kivételek közé tartozik. Ákos ezekhez számítható, s azon sok szerencseadomá¬nyok között, melyekért a tiszaréti úrfi a megyében boldognak tartatott, mint például, hogy apja alispán, anyja született bárókisasszony, hogy szép s nagyrészint pusztai birtok vár reá, én csak egyért irigyelhetném, ha ti. azt, mit a sors magunknak is adott, mástól irigyelni lehetne, s ez nővére.

Fájdalom, hogy olvasóimnak nem mutathatom be; leírásommal nem fogják beérni. Sok szeretetre méltó asszony száll sírjába, ki mint Hegel elmondhatná: hogy csak egy ember által értetett, s hogy ezáltal is félreértetett; mert az egy, ki előtt szívét egészen kitárta, lázas állapotában csak képzelete szemeivel látta szépségét; hát a szegény regényíró hogy boldogul-jon nők leírásával, főképp ha tárgya Etelkához hasonló, kinél maga a festő zavarodásban keresné színeit? Ily szőke haj s fekete szem, ily szabályos vonások leírására tenta s papiros vajmi szegény eszközök; s hát a nyájas arc színezetéről mit mondjak? Ha havasról szólok, melynek csúcsát a nap első sugárai pirosra festik, míg aljok tiszta fehéren csillog, s nem találhatod az egymásba folyó színek határait, talán legjobb képét adom, s mégis a hideg bérc, a mozdulatlan jéghalom eszedbe fogja-e juttatni a nyájas hölgy piruló arcait, sötét szemének ragyogó tekintetét, a piros ajkak mosolyát, egyszóval a lelket, mely szép arcain elédbe sugárzik, s mint nyári est bájos világítása a legcsúnyább tájt, úgy a legközönségesebb arcot is széppé tehetné? Etelka azon ritka egyediségek egyike, kiknek egész valója oly harmóniában áll, hogy nem is gyanítjuk, mennyire kitűnők egyes tulajdonai, s ha azon előítéletnek, hogy ész és szív ellentétben áll, mely nagyrészint olyanok által terjesztetik, kik a kettőnek egyikét sem bírják, cáfolatra lenne szüksége, pár nap Etelka társaságában elég, hogy alaptalanságáról meggyőződjünk.

Testvérénél pár évvel fiatalabb, mégis Etelka vala az, ki Ákos szenvedélyességét mérséklé, ő, kire ez szíve titkait bízta; s pedig annyival szívesebben, mert tudta, hogy azok, mi ily titoknál, mint Ákoséi, egyke a fődolgoknak, legsebesebb úton jutnak Vilmához, kit nővére mindazon barátsággal fogott körül, melyre asszonyok csak az ő korában, s akkor is vajmi rövid időre képesek!

A testvérek végre fölmentek a csigadombra, honnét a falu, a nyugodt Tisza s a határtalan róna meglátszott.

Jőnek — szólt Etelka Sz.-Vilmos felé fordulva, honnét nagy porfelleg a várt nemes vendégek közelítését hirdeté — , egy óra múlva zaj lesz a házban.

— Adná az ég, hogy száz mérföldre lehetnék — szólt Ákos sóhajtva.

— Talán kevesebbel is beérnéd, ott a faluban, nem messze tőlünk, a jegyző házánál, nemde?

— Ne szólj erről, ha csak rágondolok, sírhatnám; tudod, tegnap mi történt?

— Elég lármát ütöttetek, hogy meghalljam.

— Én nem reménylek többé.

— Ne szólj ilyeket, Vilma szeret, te változni nem fogsz, s atyánk...

— Atyám? ha más akadály nem lenne — szóla Ákos szenvedéllyel — , én tisztelem őt, de e tiszteletnek megvannak határai, s ha Vilma s apám egymás mellett nem férnek meg szívemben, kész lennék kiszakítani annak képét, ki előítéleteknek fia boldogságát áldozza föl; de reménylhetem-e ezt Vilmától? s hidd el, az öreg Tengelyi kérlelhetlenebb atyámnál.

— Ne hidd, Tengelyi imádja leányát.

— Nem ismered őt. — Igen, Tengelyi imádja leányát; vagyona, élete, nincs e világon semmi, mit érte föláldozni kész nem volna, egyet kivéve, s az becsülete; de mi ezt csak távolról érdekli, abban az öreg kérlelhetlen. Azon szerencsétlen beszélgetés után, melyben mostohánk, ki szerelmemet észrevevé, értésére adta, hogy leányával ritkábban jöjön házunkhoz, Tengelyi hozzám jött, s elmondva a történteket, kért, kíméljem meg házát látogatásaimtól, miután — mint keserűen kifejezé — nem jó, ha ily magas rangú ifjak szegénylánnyal társalkodnak. Azóta, ha az utcán találva házáig kísérem, valahányszor a kapuhoz érünk, mélyén meghajtja magát, s én mehetek. Szóltam nejével, ki, isten áldja meg érte, mindig pártomat fogta, de az asszony, ki nem éppen vakon engedelmeskedik férjének, azon válasszal utasított el, hogy ez egyben férje kérlelhetlen. Szóltam Vándoryval, s minden optimizmusa mellett csak azon vigasztalását nyerhetém, hogy várnunk kell. S most gondold magadnak ehhez a tegnapi méltatlanságokat, melyeket Tengelyi egészen családomnak tulajdonítand, s hogy a közelgő tisztújításnál ellenkező pártokon állunk, legalább mint ő hiszi, mert magam részt venni e pártoskodásban nem fogok; — s azután remélj, ha tudsz.

— S én reménylek — szóla nyugodtan Etelka, testvére kezét fogva — , hol egy részről minden nemes érzemény, a másikról csak okok szólalnak föl — a győzelem nem mindig azon ügye, melyet legjobban védelmezni, de azé, melyért legmelegebben érzeni lehet.

— Gondolod — szóla örömében, szenvedélyesen megcsókolva nővére kezét Ákos — , oh, csak ezt tudjam, csak arról legyek bizonyos, hogy elleneim fondorkodásai nem fogják elidegeníteni tőlem szívét.

— Ákos, Ákos miket beszélsz — szóla közbe mosolyogva Etelka — mily ellenek? mily fondorko-dások? Hogy ti ifjak, mint Vándory mondja, csakugyan nem ismerhettek középutat semmiben, s mint az újonc, ki először áll ellenség előtt, vagy vakon mentek elébe minden veszélynek, vagy minden bokor megett egész tábort, minden hulló levélben ágyúgolyót képzeltek. Ki fondorkodnék ellened? hisz maga Tengelyi belsejében talán fiát sem szereti inkább náladnál, s valahányszor lát, alig győzheti le magát, hogy nyakadba ne boruljon; s hidd el, ha ez nem lenne is így, ha apja, anyja, az egész falu vagy az egész ország, frigybe lép ellened s egy évig szüntelen rosszat mond rólad, Vilmát nem fogja megtéríteni. Mi lányok gyöngék vagyunk, s nem tudunk akarni, azt mondják legalább, s meglehet, igaz; de épp ez biztosít szerelmünkről; ha százszor bebizonyítják, hogy szívünket érdemetlennek adtuk, ha okaik meggyőztek is, mit használ? nincs erőnk mást akarni.

— Kedves Etelkám, mi boldoggá téssz! hát néha szóltok felőlem?

— Ha magam vagyok Vilmával, nehéz volna másról szólani. Tudod, én Tengelyi nagy proskripciójától ment vagyok, s mint elébb, úgy most majdnem naponként elmegyek barátnémhoz. Az öreg eleinte kissé dörmögve fogadott, de miután zongorához ültem s egypár kedves dalát énekeltük, komolysága eloszlott, s valahányszor ismét eszébe jut, egy negyedóra alatt lemuzsikáljuk. Vilma imád, kezdetben, mikor elmaradásod okát nem tudta, szomorkodott, miután tőlem meghallá, nyugodt lett, s most vigasztalásaim után ismét teljes reménnyel néz a jövőbe.

— Csak láthatnám, csak egyszer egy percre ismét.

— Majd meglátjuk, ki tudja, talán nemsokára, ha az öreg Tengelyi majd a tisztújításra megy; addig legyen türelmed. De most menjünk, a kortesek mindjárt itt lesznek, érkezésök szép lesz, azt látnunk kell.

— Hát gondolod, hogy Vilmát látni fogom? — szóla Ákos, visszatartva Etelkát, ki már a ház felé indult — kérlek az istenre, ne vond el tőlem pártfogásodat.

— Bizonyos lehetsz, csak még pár napi türelem, s meglátod őt.

Ákos szenvedélyesen keblére voná a szólót, s a két testvér sietve indult a ház felé, honnan távol fergetegként iszonyú rivalgások hallatszottak.