Читать книгу Újgazdag lettem - Németh Márton - Страница 6

2018

egy bankrendezvény, Budapest

Hangos tapsvihar. Az év innovatív vállalatának díját adták át. A cég mindösszesen hatéves, az éves forgalma meghaladja a négy és fél milliárd forintot. Két fiatal, vállalkozó kedvű csoporttárs alapította egy nagy ötletből, óriási becsvágyból és némi pénzből. Találtak egy piaci rést a multinacionális techóriások árnyékában, az összes kkv-t megelőzve. Igazi kis tündérmese az övék, nem csoda, hogy így felkapták őket. Kitalálta az alapító, nicknevén CleverBoy (született: Pallér Péter, 1985 – Budapest), hogy milyen egyszerű lenne egy ingyenes alkalmazást használni fuvarszervezés céljából. Az alkalmazásnak óriási sikere lett, boldog-boldogtalan rajta keresztül fuvaroztat az országban, hihetetlen, hogy egyik nagy fuvarozó cégnek sem jutott előbb az eszébe. De nem ám árut fuvaroztatnak, hanem embereket. Rájöttek arra, hogy a rengeteg autó a környezetszennyezés mellett mára teljesen ellehetetleníti a közlekedést, főleg ha belegondolunk, hogy egy ember maximum egy-két órát használja naponta az autóját. A maradék időben pedig az autó áll egy parkolóban vagy az utcán. Így kézenfekvő volt az ötlet, hogy a saját gépjármű fogalmát érdemes felülvizsgálni, főleg városi környezetben.

Minek is tart egy városlakó autót magának? Sokkal egyszerűbb, kifizetődőbb, ha csak a napi fuvarjaira van autója, a maradék időben pedig átadja az autót annak, akinek éppen szüksége van rá. Az ötlet a nagy port kavaró Uber után jött, az alapkoncepciója hasonló. Csak itt nem emberek fuvaroznak embereket, hanem az elektromos, önvezető autók fuvaroznak embereket. Így egy autó kivált húsz-harminc autót is egy nap, ráadásul teljesen környezetbarát módon, elektromosan. Egy feltöltésre lefedi az egész napot, a városi polgárok pedig örömmel fizetnek ki havonta három-négyezer forintot az autóhasználatra.

Két fiatal egyetemista összeállt, az éjszakai sörözések közben írtak egy programot, ami bestseller lett. Klasszikus startup-sztori. A két fiatal, a közös egyetem, az éjszakai sörözések és a hirtelen jött milliók. Ahogy a nagy startup-könyvben meg vagyon írva. Kitüntették őket az alázatos munkáért, a társadalmi felelősségvállalásért és a példamutató pénzkeresésért. A közönség pedig tapsolt, amikor tapsolnia kellett. Sokan nem szívesen tapsoltak. Főleg azok nem, akiknek legalább huszonöt éves volt a cégük, és még mindig nem sikerült elérni a négy és fél milliárdos forgalmat. Akik meg már elérték, úgy érezték, hogy nekik sokkal többet kellett dolgozniuk egy ilyen forgalomhoz, nem fair, hogy ez a két suhanc meg itt lohol a nyakukon és már a média is egy lapon emlegeti őket velük. Micsoda sértés!

Így gondolta ezt Vámhegyi Kázmér is, az örök törekvő iparmágnás, aki büszke vécépapírbiznisz-tulajdonos volt. Úgy érezte, hogy az élet megfricskázta azzal, hogy neki huszonhét éve seggeket kell törölgetnie azért, hogy kellően vagyonosodjon, itt meg ez a Pallér, bocsánat CleverBoy, valami ivós cimborájával összedobja az év bizniszét tivornyázás közben. Hogy rohadnának meg. Nincs igazság, ebben egészen biztos volt. Érdekes, hogy ő is a nála gazdagabbakhoz hasonlítgatta magát. Pedig egyértelműen ők voltak a kevesebben. Az természetes volt számára, hogy neki több aprítani való jut a tejbe, mint az ország kilencven százalékának, de még így is sokat bosszantotta az a fennmaradó tíz százalék. Szeretett fennhangon ujjal mutogatni, amikor valaki állami támogatáshoz jutott, vagy valamilyen egyéb szervezet pályázatán pénzt nyert. Arról nem szeretett beszélni, hogy a vécépapír-tekercselő- és vágógéppark jelentős részét EU-s pályázaton nyerte, amit adófizetői pénzekből utaltak neki, hetven százalékos vissza nem térítendő támogatásként. Kilencszáznyolcvanhét millió forintot. De erről psszt. Ez természetes, ez neki jár. A többinek ne járna! Az egoista gondolatmenetet CleverBoy köszönetnyilvánítása szakította félbe.

– Kedves hölgyeim és uraim, köszönjük ezt az óriási elismerést. Amikor néhány évvel ezelőtt belevágtunk, még nem is sejtettük, hogy az út, amelyre léptünk, sikerkövekkel lesz szegélyezve, bármennyire is fontosnak tűnnek az ilyen elismerések, nem ezek az igazán fontosak. Hanem a hétköznapok. Azok a hétfők, keddek, szerdák, csütörtökök és péntekek, amikor reggel bemegyünk a munkahelyünkre, belekezdünk valamibe, folytatjuk, és végül aznapra lezárjuk. Az bennük az igazán fontos, hogy mi mindezt jókedvűen, szívünk szeretetéből tesszük nap nap után. Amikor fáradtak vagyunk, leülünk a babzsák foteljeinkbe, bekapcsolunk egy kis inspiráló zenét, és a szó legnemesebb értelmében szarunk a világra. Cégünk soha nem részesült állami támogatásban, semmilyen javadalmazó kompromisszumot sem kötöttünk. Nem is értünk egyet a pályázati pénzekkel. Olyan ez, mintha egy bíró gólokat adna egy focimeccsen az egyik csapatnak csak azért, mert azok tisztábban tartják az öltözőjüket, vagy mert többet edzettek a nyári szezonban. Érdemtelenül nem szabadna egy cégnek sem pénzhez jutnia. Mi így gondoljuk. Köszönjük még egyszer!

Síri csend. Még Vámhegyi Kázmérnak, az eddigi legnagyobb puffogónak is elakadt a szava. Még a gondolatai is egy-két másodpercre. Nem tudta összerakni magában, hogy vajon ezt tényleg hallotta-e, vagy csak kezd megőrülni. Már a munkavégzés közben gyakorolt babzsákfoteli nihilizmus is erős lyukat ütött az elméjében, de az utána következő mondatoktól a lélegzete is elállt, a vérnyomása pedig az egekbe emelkedett. Hogy a faszba gondolja ez a nyomorult senki, hogy az év innovatív vállalatának címét csak úgy megkapja, majd kiáll ide és elkezdi fikázni őket, akik kaptak már állami támogatást, és sokuk cége még így sem négy és fél milliárdos? Mégis, hogy veszi a bátorságot, hogy nyíltan, mindenki előtt felvállalva a szentségtörést megmondja a frankót? Ez ugyanis szentségtörés, semmi kétség. Még egymás közt is annak számít, nemhogy itt a színpad kellős közepén, ország-világ szeme láttára. Holnap biztos rárepül a média is az állami támogatással vagyonosodó cégek tulajdonosaira, hogy ők meg sem érdemelték, meg hasonlók. És mindezt egy olyan terem kellős közepén, ahol dugig vannak a politikai holdudvar jeles képviselői. Ez, mondjuk, bátor. Ennyit azért Vámhegyi is elismert magában. Tökös a srác, ez kétségtelen. De akkor is! Meg ez a gyenge focis hasonlat. Hogy ők csak azért jutottak többre, mert pénzt kaptak?

Magában Vámhegyi pontosan tudta, hogy CleverBoy-nak igaza van, telitalálat, amit mondott, az elméje mégsem volt képes befogadni. Túl régóta gazdagodik ő ahhoz, hogy őszinték legyenek vele az emberek. Legalábbis a többség már évek óta biztos nem az. Ő is egy félművelt újgazdag volt, de erre azért magától is rájött. Hogy az emberek nem őszinték már vele. Egy régi vágású „dínófőnök”, kialakuló megalomániával, meghintve egy kis adag skizofrén paranoiával. A rendezvény közben is háromszor nézte meg az asztal alatt a vécépapírgyár élő kamerafelvételeit. Azzal nyugtatgatta magát, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, alátámasztásnak pedig a többi dínófőnök haverjára gondolt, akik szintén hasonlóan cselekszenek. Ezt játsszák mindig és mindenhol. Felkelés után, ebéd közben, lefekvés előtt, rendezvényeken, nyaraláson. Valamiért rájuk fordítva hatott a XXI. századi szakmai evolúció. Az őrületbe kergetik magukat azzal, hogy egyre több dologba kívánnak beleszólni, minden dolgozójuk számítógépébe belemásznak, majd csodálkoznak, hogy mindenben és mindenkiben az ellenséget kezdik látni és érezni. Egyedi szlogenük: „Azért lesz úgy, mert én azt mondtam!”

Az általuk összehívott megbeszéléseken igyekeznek dominanciájukat szakrális erejű késésekkel, illetve szimbolikus okostelefon-nyomkodással kifejezni. A munkafolyamatok észszerű delegálása helyett játszák a „one man showt”, majd csodálkoznak, hogy a dolgozók egyre kevésbé gondolkodnak, nincsenek ötleteik, beszürkülnek, majd menthetetlenül kiégnek.

Vámhegyi Kázmérnak is régóta fájt már emiatt a feje, hajlamos volt úgy érezni, hogy csak ő dolgozik és senki más. Ez az érzés egyre gyakrabban és gyakrabban tört rá, pedig olyan szépen megálmodta magának a gondtalan nyugdíjaséveket. Erre azon kapja magát, hogy egyre többet dolgozik és egyre fáradtabb. Arra pedig igyekszik erőltetetten nem gondolni, hogy lehet, hogy benne van a hiba. Képtelen a modern kor szellemében vezetni a saját cégét. Néha üvölteni tudott volna fájdalmában. Üvöltött is. Másokkal. Azokkal, akik épp aznap az útjába kerültek. A macskába is belerúgott, ha bal lábbal kelt fel. Ezt mindenki tudta róla, természetesen a háta mögött. Amikor meg végre eljut egy ilyen nívós eseményre, amit nem a dolgozói áldozatos munkájának, hanem saját szuverén életműdíjának fogott fel, idejön egy gyerekes becenevű Woodstock-szökevény huligán, és nemes egyszerűséggel beárazza őket. Megmondja, hogy a pályázati lóvé nélkül sehol sem lennének. Hogy tiltanák be a hülye alkalmazását a rohadt életbe. Tovább dühöngött. Oda is súgta a mellette ülő, azóta oligarchává cseperedett Felvidéki Jánosnak, akikkel komák voltak: – Mit szólsz ehhez a szarsághoz, Jánosom?

– Hogy mit szólok? Azt, hogy akinek ilyen gyorsan ível a felfelé út, annak ugyanilyen gyorsan ível majd a lefelé vezető út is. – Felvidéki büszkén kihúzta magát. Azt hitte, bölcset mondott. Valami megfoghatatlan bölcsességet, mint Szókratész vagy Marcus Aurelius. Nyílt a képzeletbeli bicska a zsebükben; olyan rég volt már, amikor ők voltak fiatal feltörekvők, szinte el is felejtették. Felvidékinek sem jutott eszébe a biatorbágyi hentesboltja, neki az időszámítás a privatizáció utántól kezdődött. Az, hogy mi volt előtte, pedig senkit ne érdekeljen. Ő mindig is jómódú volt, és saját magának köszönhette a sikereit. Ő így gondolta. Akárcsak Vámhegyi. Felvidékit kicsit szíven ütötte ez a „Jánosom” kifejezés is. Vámhegyi nem tudja, hol a helye? Lényegesen több pénze van, mint neki, őt csak ne jánoskázza meg jánosomozza le ez a kisgazdag. Mit képzel? Az, hogy egy asztalhoz ültették őket, nem jelenti azt, hogy egyenkaliberűek. A profitja több éves szinten, mint ennek a Vámhegyinek a forgalma.

Hihetetlen, hogy egy ilyen rendezvényen sem tudják megoldani a társadalmi rétegek szimbolikus elhelyezését. Lehetne egy gazdagok asztala, egy még-gazdagabbak asztala, és lehetne a leggazdagabbaknak is egy asztal. Utóbbit a terem legjobb helyére, természetesen. A kisgazdagok meg örüljenek, hogy itt lehetnek, nekik jó lesz asztal a büfé és a folyosó mellé. Felvidéki is fortyogott, de már nem CleverBoy fájó, bátor és találó felszólalásán, hanem Vámhegyi lekezelésén. Borzasztóan nehezen viselte a lekezelést, főleg egy magáról túl sokat képzelő kisgazdagtól. A miniszterelnöktől is nehezen tűri, nemhogy egy Vámhegyi-félétől.

Lefelé vezető út?! Jah, hát azt én is remélem, hogy bassza meg a hülye díját – kommentálta szókincs hiányában a klotyópapír-király, majd folytatta. – Kleverboj, mi, okos fiú?! Inkább sztyüpiddog, hülyekutya, nem? – kuncogott magában.

Azt hitte, vicces régi érdekbarátja előtt, valamint büszke volt magára, hogy megcsillogtathatta szánalmasan helytelen angol tudását is. Felvidéki még szimulálni sem kezdte el, hogy értené a tréfát, annyira gyengére sikerült. Ezért inkább úgy tett, mintha nem hallott volna semmit, magában pedig mélységesen lenézte Vámhegyi Kázmért. Szemével az ülésrendet kezdte el tudat alatt pásztázni; kíváncsi volt, hogy vajon jó asztalnál ül-e. Mérlegelte, hogy ha összeadja az egyes asztaloknál ülők összvagyonát, akkor vajon melyik a leggazdagabb asztal. És hogy ő vajon ott ül-e? Mert ha nem, akkor rossz asztalhoz ültették, és bizony reklamálni fog. Különösebben őt sem érdekelte az intellektus vagy egyéb elhanyagolható emberi tulajdonságok, itt a pénztárca mérete volt az, ami számított, semmi más. Aki meg mást mond, az hülye vagy szegény.

Elkezdte hát számolni a díszes társaságot. A teremben nagyjából ötven-ötvenöt asztal lehetett, a színpad domború, az asztalok szabályos rendben a színpadtól egyre távolabb, egy sorban tíz asztal, öt teljes sor, egy asztalnál tíz-tizenkét fő. Látszott, hogy felhígult a társaság, a slepp is itt van. Az eltartott feleségek, akik a cégekben már csak szimbolikus időtartamokat vannak mindenféle nevetséges látszattevékenységek formájában; a trónörökös családtagok, akikről nehéz megállapítani, hogy valójában milyen értékük van, mert kifelé mindenki a legjobb arcát mutatja; néhány nem családtag ügyvezető, menedzser, és nagyjából ennyi. Minden meghívott maximum egy fő kísérőt vagy vendéget hozhatott, ezt szigorúan be is tartották, mert különben nem férnének el. Ha ide most valaki bombát dobna, akkor a Figyelő által számon tartott kétszáz legnagyobb hazai vállalat egyszerre kezdhetné el a generációváltás kínkeserves folyamatát a lehető legrövidebb időn belül. Felvidéki nem látta át az egész termet, pusztán a környező asztalokat. VIP-szektor most nem volt – szép is lenne, ha lenne, gondolta magában. Az milyen felháborítóan hatna. Valószínűleg ezért keverték a kasztokat is. Mert ha ő és a társai egyértelműen megkülönböztetett asztalhoz ülnének, az valószínűleg rosszulesne a kisgazdagoknak, és itt minden fórumon azt próbálják elhitetni, hogy aki itt van, az a legjobb és pont. Pedig mennyire, hogy nem így van. A legjobbak között is simán lehetne vagyoni besorolást készíteni. Ő így a második asztalhoz ülhetne, legrosszabb esetben is maximum a harmadikhoz. Az elsőhöz sajnos még ő sem, ahhoz bizony még sokat kell udvarolnia a képzeletbeli ott ülőknek. Hogy befogadják. Mindegyiket ismeri személyesen, sokukkal üzletel már most is, de ami kell, az kell. Az ember értéke pénzben. Egyszerű matek kiszámolni, nagyon nehéz összehozni. De néhány éven belül egy kis szerencsével ez is összejöhet. És akkor nem kell többé Vámhegyi-félékkel lepaktálnia, és főleg nem kell velük egy asztalnál ülnie. Ő majd a felső hússzal fog egy asztalnál ülni. Arról a tényről pedig egyszerűen nem fog tudomást venni, hogy a világ gazdagjaihoz képest a magyar leggazdagabbak sehol sincsenek. Őt ez onnantól kezdve már nem fogja érdekelni. Ki sem teszi a lábát az országból, hogy még gazdagabbakat lásson. Most is van már magángépe, sőt ruhákat is szokott szállíttatni magánjetekkel, oda megy nyaralni, ahová csak akar, minek feszélyezze a lelkét orosz oligarchák meg monacói kapitalisták társaságával. Ennyi neki is már elég. Magyar leggazdagabbnak lenni. Vámhegyi meg a többi proli kisgazdag mehet a lecsóba, szóba sem fog többé állni velük, úgy éljen.

– Egy pillanatra, kérem – lépett oda a rendezvény szünetében Felvidéki CleverBoyhoz. – Ön olyan ismerős nekem, fiatalember, nem találkoztunk mi már valahol?

– Bevallom, nem igazán jó az arcmemóriám… azt nem tudom, hogy személyesen találkoztunk-e, de tudom, ki ön, Felvidéki úr – válaszolta CleverBoy.

– Gratulálok az elismeréshez – kezdte Felvidéki –, erős magabiztosságra vall ilyen fiatalon kiállni a pénzeszsákok elé és a szemükbe mondani a kendőzetlen véleményét, nem igaz, fiatalember? – Mielőtt megvárta volna a választ, folytatta: – Nyílt provokáció! Provokáció a javából! – nevetett fel erőltetetten.

– Nem gondolom provokációnak, ha valaki elmondja valamiről az őszinte véleményét – válaszolta CleverBoy. – Szabad véleménye mindenkinek lehet, nem igaz, Felvidéki úr?

– Véleménye? Hát az lehet! De… ne vágja maga alatt a fát, fiatalember! – lépett CleverBoy társas zónájából az intim terébe Felvidéki, miközben érthetetlen módon saját hasfalát vakarászta. – És hadd adjak egy kéretlen tanácsot, amit egyszer egy öregember mondott nekem, aki isten tudja miért, de hasonlított magára: A kapzsiság és a hatalomvágy a két legszennyezőbb undormánya az általam ismert életnek.