Читать книгу Újgazdag lettem - Németh Márton - Страница 7

1989

Szigliget

– Guten Morgen, Herr Schwarzenberger! – köszöntötte barátságosan albérlőjét Kovács úr a páratlan szigligeti napfelkelte után. A napsütés beragyogta az egész Balatont. Olyan napsütés volt ez, amit csak azok ismertek igazán, akik ezen a kis településen töltötték mindennapjaikat, vagy lehetőségük adódott eltölteni itt néhány gondtalan szabadnapot. A terasz felületével szinte párhuzamos megvilágítású fényhatás, a surlófény kiemelte a felületi hibákat, egyenetlenségeket. Schwarzenberger úr másodszor járt itt; tavaly volt először, de megfogadta, hogy minden évben eljön, mert ennek a csodálatos helynek bizony nincsen párja. A nyugalom, a problémák otthonhagyása, a festői táj, a falusi turizmus mind-mind olyan környezetet teremtett számára, amire időskorában bizonyosan vágyni fog. Még alig múlt negyven, de úgy érezte, hogy itt képes megélni egyfajta fiatal nyugdíjaskort. Mintha itt fordítva működne az idő. Negyven évesen úgy érezte, mintha itt lenne nyugdíjas – de fiatalon. Érdekes érzés volt. Pont ezért volt itt. Amiről minden nyugdíjas álmodozik. Hogy újra negyven éves lehessen az időskori bölcsességével, de egy kicsit fiatalabb testben. Schwarzenberger úrnak ugyan voltak keletnémet felmenői, az édesanyja egy berlini tanítónő volt, de ő már Magyarországon született, magyarnak is vallotta magát. Anyanyelvi szinten beszélte a németet. Szerette előadni idegenek előtt, hogy „echte” német, szórakoztatta a magyarok sztereotip hozzáállása, hogy gazdag külföldinek nézik. A családi neve sem Schwarzenberger volt, ezt ő találta ki, hogy jobban eladhassa magát. Kettős életre készült, tudatosan két imidzset épített. Amikor a Balatonra jött, akkor Schwarzenberger úr volt, a tehetős német vagy osztrák üzletember, aki márkával és schillinggel fizetett. Egy igazi sznob volt már akkoriban is. Majmolta a gazdagokat, ácsingózott a magas életszínvonal után, amit nem engedhetett meg magának. Pontosabban egész évben nem, itt, a Balatonon évente egyszer néhány napra igen. És akkor meg is engedte. Mivel viszonylagos szegénységben nőtt fel, megfogadta gyerekkorában, hogy lesz, ami lesz, de ő gazdagon akar meghalni. Ha pedig nem jön be az élet és az előre eltervezett számítások, akkor legalább összespórol magának annyit, hogy minden évben néhány napra tehetősként élhessen, távol az otthonától, a szegénységtől, távol a folyamatos lecsúszás lassításától. Kovács úr kiadó nyaralójára is véletlenül akadt, a főútról való felkanyarodást finoman erőltetni igyekvő Zimmer Frei tábla hatására. Mindenképp a domb legjobb nyaralóját szerette volna kivenni, hogy a szomszéd vendégek is lássák, hogy ő lakik a legjobb helyen. Ezzel erősítette az egóját ismeretlenek előtt, és persze Kovács úr előtt is. Számított neki mások véleménye. Titkon őrjöngött a gondolattól, miszerint könnyen elképzelhető, hogy akár Kovács úr is tehetősebb nála, végül is neki van egy ilyen nyaralója, ami neki nincs, és nem is tudna venni. Bosszantó felismerés volt, de legalább csak ő tudott róla.

– Jő réggélt mágának is, Köfács űr! Milyen szípek má is a Blumenek. Szeretním, há tudná, má vendígékét fárok, jönnék énni mittagessen – köszöntette enyhén rájátszós stílusban Schwarzenberger Kovács urat.

– Értem, Schwarzenberger úr, jöjjenek csak nyugodtan, van itt hely bőven, tudok segíteni önnek valamiben? – hangzott az udvarias válasz.

– Nein, köszönöm, minden perfekt.

És ennyiben maradtak. Kovács úr látott már különös embereket, végül is húsz éve ingatlanozik feketén, de Schwarzenberger úr egyáltalán nem volt az. Rendben tartotta a nyaralót, nem rendezett sem házibulikat, sem tivornyát, időben foglalt és időben fizetett, még a törölközőkből is csak egyet használt. Vendéglátós szempontból főnyeremény a fickó, az meg, hogy kicsit fenn hordja az orrát, kit érdekel; a többi germán is fenn hordja. Hadd hordják csak, ahogy nekik tetszik. Ő egy ilyen hét alatt megkeresi a munkával termelt egyhavi fizetését jóformán passzívan. Kovács úr az igazi élelmes, dolgos hangya típus volt, aki a fogához verte a garast. És valóban tehetősebb volt Schwarzenberger úrnál. 1989-ben legalábbis mindenképp. Érdekes, hogy mindketten vágytak az anyagi jólétre, de teljesen más elképzeléssel.

Míg Schwarzenberger úr áhítozott az elismertségre és a hatalomra, addig Kovács urat ezen gyarló érzelmek teljesen hidegen hagyták. Nem akart ismert lenni, nem vágyott alárendeltekre, a vagyonát is kifejezetten rejtegette. Az emberek is könnyebben elfogadnak, ha azt hiszik, szegény vagy. A pénz pedig mindenféle kompenzációra felesleges, azon csak létbiztonságot szabad venni, és néminemű szabad akaratot. Hogy Kovács úr néhány év múlva azt csinálhassa, amit csak akar. Ne kössék a vállalkozása béklyói, a befolyása és hatalma elvesztésétől való folyamatos rettegés, neki erre az égvilágon semmi szüksége. Nem akar ő magasabb körökben mozogni, nem várja, hogy kinyíljanak előtte bármiféle aranyajtók. Egyszerű, jóravaló lélek volt, középosztálybeli észjárással, középosztálybeli barátokkal, igaz barátokkal.

– Szia, Karcsikám! Örülök, hogy látlak, ezer éve. Amikor híre ment, hogy a Balatonon vettél egy gyönyörű nyaralót, nem gondoltuk, hogy ennyire szép. A rókarántóról körpanoráma az egész tóra, látni a Badacsonyt és a Káli-medencét egyszerre. Hát ez nem semmi, öregem, gratulálok! – köszöntötte Schwarzenberger urat az első érkező vendége, Nyikos Elek, hivatásos kecskebűvölő. Ez volt a gúnyneve. Kecskebűvölő. Amit, hogy még pejoratívabb legyen, kiegészítettek a hivatásos szóval. Nyikos Eleknek ugyanis kecskefarmja volt, mellékesen pedig disznókat is nevelt. Az ő pénzét ugyanúgy elfogadták az ekkoriban még államosítás alatt lévő Gundel étteremben, de azt suttogták a háta mögött, hogy az ő pénze büdös. Büdös, mint a kecskeszar. A társadalmi elit szemét rendkívül szúrta, hogy egy olyan egyszerű ember, mint ez a Nyikos Elek, be meri tenni közéjük a kecskeszaros lábát és úgy tesz, mintha közéjük tartozna.

– Köszönöm, drága barátom, tudod, hogy ha kényelemről fan szó, akkor nem sajnálom – hazudta érdekbarátja szemébe Herr Schwarzenberger. Illetve nem is hazudta, hanem téves tudatában hagyta Nyikost, mintha tényleg az övé lenne a nyaraló. Ha esetleg valami véletlen folytán mégiscsak kiderülne, hogy nem az övé, akkor azt mondhassa, hogy ő soha nem állította, hogy a tulajdonában van. Ami amúgy őt is meglepte, mert senkinek nem mondott olyat, hogy vett volna egy nyaralót. Annyit mondott csupán az ismerőseinek, hogy lemegy a nyaralóba, mert pihenésre van szüksége. Ezek szerint félreértették. Fecsegnek ezek összevissza. Klasszikus pletyka. Mindenesetre tetszett neki a dolog; így fáradoznia sem kell, hogy feljebb pozícionálja magát a valóságtól. Megtették ezt helyette a kedves ismerősök.

– Kik várhatóak még a mai kötetlen beszélgetésre? – A hangsúly a kötetlenen volt. Ezzel akart hivatásos formát adni a találkozójuknak. Egy kicsi formalitást, egy kis fontoskodást. Mintha ők már olyan fontos emberek lennének, hogy egy baráti találkozót sem lehet máshogy hívni, csak úgy, hogy kötetlen beszélgetés.

– Itt lesz, kérlek szépen, mindenki, aki számít… meg te – és hangosan felnevetett Schwarzenberger úr. Kicsit rátett egy lapáttal az előző kötetlen kifejezésre azzal, hogy sejtelmesen elkezdett titkolózni, no meg Nyikost beárazta a többiekhez képest. De sebaj, ez a Nyikos úgyis kap elég hideget-meleget, nem ezen a tréfán fog megsértődni, az egyszer biztos, és valójában nem is állt szándékában megbántani. Csak úgy jött, muszáj volt lecsapni a magas labdát. Mielőtt érdemi válasszal szolgálhatott volna, egy hangos dudaszó kíséretében megpillantották a KGST-hangulat vallási műkincsét, a piros kocka Ladát. A büszke tulajdonos, Vámhegyi Kázmér vigyorgott a volán mögött. Nem tudni, hogy az új autójának státuszszimbóluma késztette túlzó mosolygásra, vagy csak simán annak örült, hogy fel tudott vele menni egy tizenötfokos emelkedőn. Mindenesetre boldognak tűnt, ez kétségtelen. Gondosan lassítva közelítette meg őket, egy hatásvadász motorbőgetés társaságában. Az igazság az volt, hogy a lábai még nem szokták meg a kuplungot, és a lefulladástól való szégyen elkerülése érdekében inkább hangsúlyosabb gázfröccsel próbálkozott. Vámhegyi kiszállt harmadmagával a tűzpiros torpedóból, majd hangosan köszöntötte barátját:

– Wilkommen frand!

Ó, Vámhegyi, te nagyon hülye, inkább tanulj angolul, az jobban megy – gondolta Schwarzenberger, majd igyekezett viszonozni a kedves gesztust.

– Ich begrüße alle meine Freunde! Üdfözöllek benneteket, barátaim! – Kezet fogtak, megölelték egymást.

– Uraim! Örülök, hogy megtisztelnek a társaságukkal, kérem, köfessetek. Nagy örömömre szolgál, hogy fendégül láthatlak benneteket eme fenséges balaton-felfidéki kulipintyóban. Kérlek benneteket, érezzétek otthon magatokat, ami az enyém, az a tiétek is – próbált vendégszeretőnek tűnni, már-már túlzóan, főleg, hogy itt semmi sem volt az övé. Viccesnek tartotta a Balaton egyik legszebb nyaralóját kulipintyónak nevezni.

– Gyertek, urak, igyunk egyet arra, hogy megérkeztetek, aztán később iszunk majd másra is – viccelődött tovább. Az előre bekészített olaszrizling már várta a szomjas vendégeket, természetesen a szóda is dukált hozzá. Kisfröccsöket ittak. Nem csináltak házmestert meg hosszúlépést. Mindenkinek kétdecis pohara volt, abba tölthette a bort és a szódát. A rendkívüli melegre való tekintettel gyorsan fogyott a helyi, kiváló minőségű rizling, szerencsére Schwarzenberger úr tisztában volt a pincehelyiség nyújtotta utánpótlás szinte kifogyhatatlan tárházával. Úgyhogy fröccsöztek. Nem kicsit, nagyon. Vámhegyi örömittasan tartott kiselőadást legújabb büszkeségéről, részletesen ecsetelte, hogy ő hogyan éli meg a kilencvenes évek KGST-hangulatát.

– Képzeljétek, elvtársak – az elvtársak kifejezést cinikusan használta, mélyen elítélte az éppen leomlófélben lévő rezsimet –, hétfőn jött az értesítés, hogy megérkezett a várva várt autóm, és hogy mehetek érte a csepeli Védgát utcába, a Merkúr-telepre. – Ünnep volt ez a javából. – Tudjátok, mennyire akartam már egy normális kocsit a seggem alá?! Utáltam már Trabanttal járni, az olyan snassz. Aztán ha majd ezt megunom, remélem, összejön egy kettes Golf. A múltkor láttam egyet, barátaim, az valami fenséges egy teremtmény. Na de majd legközelebb. – Vámhegyi – mint minden valamirevaló autótulajdonos – már javában tervezte a továbblépést az autózás jövőjébe, az akkoriban szinte elérhetetlen nyugati autók varázslatos világába. – Uraim, igyunk a továbblépésre, a hazára, a kapitalizmusra! Tovarisi konyec!

– Tovarisi konyec! – hangzott mindnyájuktól és koccintottak. Soha nem fogják elfelejteni Orosz István egyszerű, de zseniális plakátját, ami hátulról ábrázol egy dagadt elvtársfejet, a kép tetején pedig az alábbi felirat olvasható: Tovarisi konyec! – Elvtársak, vége! Szállóigévé vált, amit csak azok értenek igazán, akik átélték.

– Mihez kezdjünk most? A rendszer összeomlik, és itt lesz egy ország irányítás és bármiféle kontroll nélkül. Szerintetek is eljön a könnyű lóvé országa? – kérdezte Nyikos Elek, a kecskebűvölő.

– Hogy mi lenne?! Elmondom nektek, mi lesz. Ugyanaz, mint bárhol máshol, ahol a kapitalizmus felütötte kapzsi kis fejét. Annyi különbséggel, hogy az elején nem kell attól félni, hogy lerohanják az országot a nagytőkések. Gyarmat leszünk, de szabadok. Bérmunka-gyarmat. Olcsó munkaerő a kapitalista fállalatoknak. Megspékelfe egy tízmilliós fogyasztói piaccal, akik csak arra fárnak, hogy elhúzzák előttük a mézesmadzagot. Lesz itt minden, nekem elhihetitek. Ahhoz, hogy felpörgessék a gazdaságot, rá kell fenni az embereket, hogy fogyasszanak. Ahhoz fiszont, hogy fogyasszanak, kelleni fog fogyasztható termék, amit elő kell állítani falahol. És itt jöfünk mi a képbe. A folyamat legelején, ami holnapra már falóság lesz. A termékeket elő kell állítania falakiknek, hogy a jószágoknak legyen mit fogyasztaniuk. Az ócska hiánygazdaságból egy modern fogyasztói társadalommá fogunk törzsfejlődni. Én mondom nektek, akinek fan egy csepp esze, az meglofagolja a gazdagsághoz fezető hullámokat! A fogyasztásra! – emelte poharát Schwarzenberger, a kapitalista fogyasztóforradalmár.

– Értem én, hogy ez nagyot fog szólni, de mégis hol kéne kezdenünk, Karcsikám? Vannak kecskéim meg disznóim, egész jól megélünk belőle már most is. Gondolod, hogy van feljebb? – értetlenkedett Nyikos.

– Persze, hogy fan! Sőt, még csak most fog elkezdődni! A te esetedben, drága barátom, ígéretes agrárbizniszek fannak kilátásban. Ha fan néhány szatyor felesleges pénzed, akkor pedig prifatizálj, ahol csak tudsz! Húgyért-szarért lehet majd fenni bármit, amit csak akarsz. Tizedáron fágják hozzád a drága állami tulajdont, azt hiszik, hogy ezzel pénzt tudnak generálni az országnak. Pedig nem több ez, mint a fagyon legális szétlopása. Difatos szóval: prifatizálása. Néhány éfig még biztosan ez lesz, senkinek sincs oka félnie, a kutya nem fogja később megkérdezni, hogy honnan fan. Amit a kezetek elér, azt kőkeményen fogjátok meg, és ne eresszétek! – Schwarzenberger úr rendesen belejött a kinyilatkoztatásba, kicsit kezdett velük úgy beszélni, mintha csak ő lenne felnőtt a társaságban, a többiek pedig a tudatlan kis nebulók.

– Mesebeszéd! – méltatlankodott Vámhegyi eddig szótlan útitársa, Görbe Imre, a társaság legidősebb tagja, aki már bőven hatvan felett járt. – Még hogy hozzád vágják az állami tulajdont?! Az állam mindig is kézben tartotta az irányítást, és nem lesz ez most sem máshogy. Ti még fiatalok vagytok, de én már sok mindent megéltem. Háborút, forradalmat, békeidőt, örömöt, bánatot, és egy közös tanulsága mindig volt az effajta hurráoptimista forradalmaknak: mégpedig az, hogy mindegyiket leverték! Nem lesz ez másként most sem. Szépen eljátsszák, hogy is mondtad, ja, igen, a privatizációt, de nehogy azt hidd, hogy ez azoknak fog hosszú távon kedvezni, akik rátermettek. Ez is csak a nagy terv része. Ugyanis az állam nem tud versenyképes lenni saját magával. Ahhoz először oda kell adni a vagyont a rátermetteknek, hogy éljenek a lehetőséggel, fejlesszenek, versenyezzenek, építsenek újra nyereséges gyárakat, pörgessék fel a turizmust, virágozzon az agrárpiac és így tovább. Aztán ha a folyamat úgy tűnik, hogy végre sikeres, kiképezték a szakembereket, felépítették a stabil, profitábilis birodalmakat, akkor újra jön állam bácsi és szépen visszaveszi azt, ami az övé. És mindezt a ti életeteken belül! Lehet, hogy most azt hiszitek, hogy egy életre megváltoztatjátok csóró családjaitok életét, de le kell, hogy lombozzalak benneteket, drága barátaim: nem így lesz. Mire eléritek a nyugdíjaskort, elég valószínű, hogy állam bácsi bekopogtat az ajtótokon és szépen, udvariasan, áron álul visszakéri azt, amit most áron alul oda fog adni. Lehet, hogy húsz, de lehet, hogy harminc év múlva. Nem az a kérdés, hogy megtörténik-e, hanem csupán az, hogy mikor, és hogy milyen módszerekkel fogtok tudni védekezni. Mert nem lesz könnyű, azt most megsúgom! – vélekedett Görbe.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy szerinted végig fogjuk dolgozni az életünket, mint vállalkozók, majd a végén kiderül, hogy nem voltunk többek, mint egy grandiózus terv részei, megszédített állami alkalmazottak? – kérdezte az elsápadt Nyikos, aki erősen vívódott magában, hogy melyik oldal felé húzzon. Még az az alapvető emberi kérdés is beugrott neki, hogy akkor vajon mi lehet az élet értelme. Most cégbirodalmak építésére szánja a sors, vagy behülyített közkatonának?! – morfondírozott.

– Megszédített, vagyonos állami alkalmazottak, Elek. Ahol a hangsúly a vagyonoson van! Mindenki a sarat tapossa, csak valaki közben a csillagokat nézi. Ha ügyes leszel, lehet, hogy nem kell mindent elbuknod. Ha makacs leszel és merev, akkor kettétörnek, az egész biztos. Mint egy vékony faágat. Úgyhogy ne csak a gondtalan nyugdíjas évek forogjanak a fejetekben, hanem arra is gondoljatok, hogy mi lesz, ha vissza kell majd adni, amit most megkaptok – mondta Görbe.

Ez a jövőképábrázolás két okból nem tetszett Schwarzenbergernek. Egyrészt azért, mert ő bizony erre az eshetőségre nem gondolt, másrészről pedig azért, mert titkon egyetértett az elhangzottakkal, csak ezt nem volt képes még magának sem bevallani. Ha ugyanis bevallotta volna, azzal elismerné maga előtt, hogy ő bizony nem lát tovább a saját orránál. Ez a felismerés pedig nem fért bele az egójába. Egyiküknek sem. Görbe Imre kivételével ugyanis még nem rendelkeztek kellő bölcsességgel és tapasztalattal.

Schwarzenberger úr még csak-csak, de ő is inkább csak megjátszotta. Az ifjúságra jellemző zavar, a köd, a vágyakozás, a hamis fogalmak, a még sokkal hamisabb képzetek, a vágy és a félelem, hogy elmaradunk a nagy versenyben, mind-mind élénken élt bennük. Híresek és gazdagok akartak lenni, fűtötte őket a becsvágy. Nem tudták még, hogy a világi javak elérkezése mennyire is ragad az emberi irigység szutykától. Persze érthető volt a hozzáállásuk, mondhatnánk, ez a normális. A lehetőséget látni, és tenni érte. Nem jó szegénynek lenni, ebben mindnyájan egyetértettek. Meg is fogadták, hogy ők bizony nem lesznek azok. Erre most jön ez a nyugger, és leoltja őket a Magyarországon eddigi legnagyobb meggazdagodási lehetőség kapujában. Hát menjen a picsába. Még hogy visszaveszi az állam? Ők az ország bárói lesznek, törvények felett állók, akik majd csicskáztatják a minisztert a rühes bandájával együtt. És pont. Nem lesz itt semmiféle „visszaveszem” hókuszpókusz. Amint valamelyik kormány megpróbál ellenük tenni, majd szépen összefognak és a sárba tiporják. Tévedés azt hinni, hogy húsz-harminc év alatt ők nem fognak olyan atombiztos gyökereket ereszteni országunk dicső földjébe, amit csak úgy ki lehessen húzni, mint egy közepesen érett répát. Mert bizony, hogy fognak, de még mennyire! A miniszterelnököt is ők fogják megmondani, hogy ki legyen, nem pedig a nép. Formálisan a nép, persze, lesz demokratikus szavazás, meg szabad véleménynyilvánítás, de a csorda pontosan arra fog szavazni, akire majd ők mondják. A célzott rábeszélőgép az okosabbakat is képes lesz meggyőzni, nemhogy a hülyéket. Pedig a hülyéket is elég lenne, lévén ők teszik ki az ország lakosságának nagyrészét. Legalábbis az ő szemükben.

– Na, várjál csak egy kicsit, Imre, ne szaladjunk ennyire előre! – Schwarzenberger fejében összeállt a visszavágás nem is elképzelhetetlen ötlete. – Azt állítod nekünk, hogy a szocializmus tudatosan buktatja meg magát azért, hogy később sokkal erősebb alapokon visszatérjen? Úgy gondolod, hogy engedik felszínre törni a demokráciát, a kapitalizmust, a szabadversenyt és a többi, modern gazdaságokra jellemző nézetet néhány évre, hogy aztán újra szocializmus legyen?

– Pontosan! Az ugyanis egyértelmű, hogy honnan fúj a gazdasági szél. A lemaradástól. Lemaradtunk, a nyakunkban egy horribilis államadóssággal. Egyértelmű, hogy ezt a krízist egyik kormány sem tudja megoldani önmagában. Az állami cégek alkalmazottai nem elég motiváltak, nem elég ambiciózusok és képzettek ahhoz, hogy a vállalatok versenyképessége felvegye a nyugati cégekkel a versenyt. Lassú éhhalál. Úgyhogy nincs más választás, igenis fel kell osztani a megmaradt vagyont azok között, akikben van elég hit, erő és tehetség ahhoz, hogy a betokosodott állami tisztségviselők helyett felvirágoztassák a gazdaságot, új ötletekkel, új irányvonalakkal egy új út felé tereljék az ország szekerét. Eközben az államnak semmi más dolga nem lesz, mint a nyomás növelése. Beengedni más országok vállalatait a szabad piacszerzés reményében, hadd süsse meg a magyar cégvezetőket is egy kicsit a nyugati fényesség. Ez két szempontból lesz jó: először is kényszerítő erőként lesz jelen a piacon, nehogy eltunyuljon az első generációs kisvállalkozói szféra, másodszor pedig ezen külföldi cégek rengeteg tudást, fejlesztést és információt fognak beépíteni az ország szakmai tudásába. Képzeljétek csak el, milyen vagány lesz, amikor a japán csúcstechnológiát és folyamatszervezést majd Magyarországon magyar munkavállalóknak fogják tanítani, akik még pénzt is kapnak ezért. És ha elég munkahelyet teremtenek és elindul a munkaerőhiány varázslatos spirálja, akkor a külföldi tudás szépen lassan beszivárog a magyar kisvállalkozások mentalitásába is. Milyen vicces is lenne elképzelni, ahogy egy tíz-tizenkét éves magyar cég átáll a hetven éve kiforrásban lévő japán folyamatszervezési mentalitásra. Egy csapásra megspórolhatunk hatvan év lemaradást. És amikor egy ilyen magyar, de japán mentalitású cég eléri a húsz-harminc éves életciklusát, akkor tökéletesen alkalmassá fog válni arra, hogy újra visszakerüljön az állam dörzsölt kis kezébe. Nem nekik kellett vele dolgozni, nem nekik kellett kitalálni az új ötleteket, a fejlesztéseket, hanem minden esemény következett az előző után. És a kör bezárul. Felépítettél egy céget, amihez tudatosan engedtek hozzá, aztán amikor eljön a nagy pillanat, akkor szépen visszaveszik. Az átmeneti látszat-demokráciának vége, majd teret nyer hazánkban egy újfajta modern szocializmus, amit nem így fognak hívni, de lényege ugyanaz lesz. Állami befolyás a médiára, az iparra, a turizmusra, és igazából mindenre. A felszínen pedig el lesz adva a szokásos módon: mindenki beleszólhat mindenbe, mindenkinek joga lesz mindenhez, az állam csak az emberekért van, stb. És lássatok csodát: a szocializmus ismét nyer.

– Jézusom, Imre, ezt te sem gondolod komolyan. Szerinted hol lesz a most megalakuló kormány harminc éf múlva? Fagy úgy érzed, hogy bármelyik kormány tekintettel fan a harminc éf múlfa kormányon léfőkre? Persze, hogy nincs. Miért is lenne? Teljesen abszurd a gondolatmeneted. Túl sok benne a bizonytalanság. Ugyanis azt egyik kormány sem tudhatja, hogy mi fog történni, ha húsz-harminc éfre elengedik a gyeplőt. Pláne, hogy akkor a gyeplőelengedők már sehol sem lesznek. Elárulom neked, kedves Imre, hogy a rátermettek nem fogják hagyni, hogy csak úgy elfegyék tőlük azt, ami az öfék. Lehet, hogy az állításodat meg lehetne csinálni egy-két rátermettel, de az összessel bizonyosan nem. És mi lesz, ha összefognak, és mondjuk ők lesznek a kormány?! Amiről te beszélsz, az egy olyan gazdasági modell, ami idén országos szinten néhány százmilliárd forint. De hogy ez harminc éf múlfa ennek a többszázszorosa lesz, az hótziher. És ekkora fagyont bizony nem fognak csak úgy pacsira fisszaadni. Akkor sem, ha erőszakkal próbálják elfenni. Úgyhogy, barátom, az elméleted nem rossz, de szerintem életképtelen – morgolódott Schwarzenberger úr, aki nem igazán akarta elfogadni azt az álláspontot, miszerint egy báb lesz a gépezetben, aki nem több csupán, mint egy szándékosan magára hagyott értékteremtő. Bosszantotta, hogy a holnap zsenialitása nem több puszta illúziónál. A félelemérzet is hatalmába kerítette, mint minden magabiztost, akit egy váratlan esemény kizökkent a lendületből, arcon csapja a rideg valóság és görbe tükröt tart elé, hogy bizony elképzelhető, hogy agyafúrtnak gondolja magát, de aki a lapokat osztja, az még agyafúrtabb nála is. Igyekezett racionális érveket felhozni, de titkon tudta, érezte, hogy Görbének bizony lehet, hogy igaza van. A történelem valóban sokszor jó bizonyítvány, az ember jellemében a kulturáltság ellenére sem változik, úgyhogy Görbe Imre rátapintott a lényegre. Az egész lehet, hogy egy tökéletesen megtervezett, hosszútávú beetetés. Egy nyomorult összeesküvés-elmélet a javából.

– Nézd, Karcsikám, őszinte leszek veled. Szerintem teljesen mindegy, hogy ki kit segít a hatalomhoz és hogy kinek mennyi pénze van. A hatalom bárkit megszédít, és ha ezt a szándékosan elejtett gazdasági mechanizmust egy aktuális kormányfő meglátja, akkor azonnal cselekedni fog. Nem fogja érdekelni, hogy kinek mivel tartozik, mert leszarhatja. Átveszi az irányítást és mindenki kussolni fog. A kérdés csupán csak annyi, hogy mikor érkezik el ez a kormányfő – tűnődött a jövőképén Görbe Imre.