Читать книгу Újgazdag lettem - Németh Márton - Страница 8

1989. június 16.

Budapest

Reggel óta tartó, folyamatos emberáradat hömpölygött az Andrássy úton a Hősök tere felé. Walter izgatottan hömpölygött a tömeggel, próbálta átélni a megelevenedett történelemet. Kicsit aluliskolázottnak érezte magát, hogy nem tudta pontosan, hogy ez a sok ember miért érdeklődik ennyire egy temetés után. Azzal tisztában volt nagy vonalakban, hogy az ország, a kommunizmus és a demokrácia valamilyen formában mind egyesül ebben a rendkívül fontos eseményben. Az ország ugye adott, a kommunizmus meghal, a demokrácia pedig megszületik. Óriási hatásfokú szimbolikus esemény Nagy Imrének, az 1956-os forradalom miniszterelnökének és mártírtársainak újratemetése, akiket 31 évvel korábban, 1958. június 16-án hajnalban kivégeztek. A tömegben sétálva Waltert furcsa érzések kerítették hatalmába; a mellette ballagó emberekben érezte a nemzeti érzékenységet, az önbecsülésükben a diktatúra által sárba tiport nép jogos akaratát és a vágyat arra, hogy ezt végre kimondhassák. Sokáig félő és elnyomott hazafias polgárok vonulata volt ez. Walter nem hitte volna, hogy amikor 2012-ben a Terror Háza múzeumban látott néhány képkockát a híres újratemetésről, egyszer még ő is élőben részt vehet rajta. Érdekesség, hogy a később rendkívül híres múzeum szintén az Andrássy úton fogja megnyitni kapuit 2002-ben. Sokak kezében látható volt a forradalom jelképe, a középen kiégetett magyar zászló. Az öltözködésekből ítélve valószínűleg rengetegen érkezhettek vidékről – látszott, hogy mindenki igyekezett hozni a tőle telhető maximumot, mégis kézzel fogható volt a szegénység. Szegény emberek szomorú, reményvesztett, de valahol mégis bizakodó menete. A Hősök teréhez érve szinte mozdulni sem lehetett. A hangszórókból éppen az 1956-ot követő kivégzések névsorát olvasták fel. Háromnegyed órán keresztül. A téren nagyjából harmincezren lehettek, több száz külföldről akkreditált tévés és fotós társaságában. Walter igyekezett előrébb furakodni, amikor hirtelen földbe gyökerezett a lába. Felismert valakit. A nagypapáját, ahogy éhesen, szomjasan áll a tömegben, könnyes arccal. Aggodalomra semmi ok, gondolta, a nagypapája semmilyen körülmények között sem ismerheti őt fel, lévén ’89-ben ő még csak hároméves. Volt benne egy megszólítási vágy, de egyelőre nem merte megtenni; félt, hogy beleavatkozik a történelembe. A gondolat viszont, hogy felnőttként beszélgethessen a nagypapájával, egy vissza nem térő lehetőségnek tűnt, ugyanis tudta, hogy a nagyapja négy évvel később meg fog halni. A közelébe lépett, próbálta kifürkészni a gondolatait. Vajon mire gondolhat az öreg? Amennyire a családi történetekből hallotta, a nagypapája kifejezetten nem ápolt jó viszonyt a kommunistákkal, a nézetei a következő generációkon is erősen érződtek. Még talán rajta is. Egyelőre kivár, esetleg majd később követi, aztán ha felszáll egy buszra vagy villamosra, akkor mellé ül, vagy valami ilyesmi. Majd csak lesz valahogy. Egyszerűen nem volt bátorsága. Tiszteletlenségnek gondolta a nagypapájával szemben, hogy úgy beszéljen vele, hogy közben ő ne tudja, hogy az unokája. Persze úgysem hinné el a sztorit, ha elmesélné, de akkor sem.

Egyszer csak egy ismerős hang szólt a hangosbemondóba. Ösztönösen kezdte keresni szemével az ismerős hang forrását, míg végül az egyik pódiumon meglátta. A fiatal, ambiciózus Orbán Viktor volt az. Hát ez hihetetlen! Valószínűleg csak Walter tudta a tömegben, hogy ez a fiatalember 2019-ben már a negyedik miniszterelnökségét fogja gyűrni. Mint minden híres embert, a népesség fele utálni fogja, a másik fele pedig szeretni. Itt még láthatóan mindenki szerette, mert itt még nem volt híres. A beszéd közben arra gondolt, hogy biztos sokan a szemére fogják hányni-vetni az éppen most elhangzottakat, de mégis meggyőződése volt abban, hogy ez az ember egy és ugyanaz, mint akit 2018-ban negyedjére újraválasztanak. A beszéde pontosan úgy hangzik, mint bármelyik évértékelője. A szóhasználat, a megfogalmazások, mind-mind zseniálisak. A legegyszerűbb emberek is értik. Nem használ fellengzős kifejezéseket, pedig bizonyára ismer jónéhányat. Mégis tudatában van annak, hogy megválasztani a tömeg fogja, úgyhogy úgy kell beszélnie, hogy ők is megértsék. Zseniális. Egyszerű gondolatok egyszerű embereknek. A politikában mindig az a sikeres, aki meg tudja fogalmazni azt, amitől a legtöbb ember fél vagy zavarja, majd ezt felerősíti bennük, hogy igazuk van, végül pedig kiáll, hogy majd ő megvédi őket a kizsákmányoló gonosztól.

Az külön-plecsnit érdemel, aki négyszer, vagy ki tudja, még hányszor el tudja játszani ezt a színházat. Amikor az emberek úgy érzik, hogy elvesznek a kommunizmus hínárjában, akkor jön ő és megmenti őket. Aztán lesz majd gazdasági világválság, bedőlt devizahitelesek, életünkre törő afrikai bevándorlóhordák, világjárvány, éppen ami szembejön. Egy erős marketinggel felnagyítja a fenevadat, majd megöli és megdicsőül. Tökéletes. Tényleg le a kalappal előtte, Magyarország történelmének egyik legnagyobb alakja. Az dobja rá az első követ, aki nem ugyanezt csinálná. Külön érdekes, hogy az általa alkalmazott „fejedelmi stratégiát” már jóval előtte, az 1500-as évek elején megírta Niccolo Machiavelli „A fejedelem” című könyvében. Leírja, hogy ahhoz, hogy fenntartható kormányzást vigyél végbe, teljesen alá kell rendelned az erkölcsi elveket a célszerűségnek, a cél elérése által és érdekében diktált szempontoknak, ahol a fejedelem dolga az, hogy a rendelkezésére álló emberekkel a legjobb eredményeket érje el és ne foglalkozzon sem a neveltetésükkel, sem a felvilágosításukkal. A XX.–XXI. században persze ezt nem lehet olyan drasztikus módszerekkel elérni, mint a középkorban, de az erre kínálkozó lehetőségek ugyanúgy megvannak. A közösségi médiák korában borzasztóan nehéz lesz hatalmon maradnia, ugyanis a népnek az kell, hogy könyörületesnek, vallásosnak, becsületesnek és erkölcsösnek lássák, ami a miniszterelnöki tisztséggel, mint hivatással nem összeegyeztethető. Az ember vagy miniszterelnök, vagy irgalmas szamaritánus. A kettő együtt sajnos nem működik. Vannak politikusok, akik ezt szeretnék máshogyan mutatni, de az csak parasztvakítás. Waltert, aki helikopter üzemmódban nézhette a demokratikus Magyarország hajnalát, teljesen lenyűgözték az okos és a buta emberek közti alapvető különbségek. Ő maga sem tudta, hogy melyik csoportba is tartozik. Itt most nyilván a nagyon okosok körébe, de csak azért, mert nagyjából ismeri a következő harminc év történelmét. De mit gondolna, ha nem ismerné? Valószínűleg azt, amit a körülötte lévők mindnyájan. A kommunizmusból ki, a demokráciába be, jelentsen bármit is, bármi áron, akárki oldalán. Fejest kell ugrani az ismeretlenbe, főleg úgy, hogy még a kilátások is jobbnak tűnnek. Végül is ezek az emberek most mind okosak. És bátrak. Hazafiak és hősiesek. Mint a nagyapja, aki az előbb még ott állt mellette karnyújtásnyira, de most, hogy körbenéz, nem látja sehol. Talán jobb is így, gondolta. Orbán Viktor beszédének lassan vége. Ezt nem lehet kihagyni, megpróbál a leendő miniszterelnök közelébe férkőzni, hátha tud vele váltani néhány szót. Orbán Viktor beszédét óriási tapsvihar kíséri, eltelik néhány perc, amíg a pódium mögött Walter szóba tud elegyedni a sportosan elegáns, nyakkendő nélküli fiatal forradalmárral.

– Nagyszerű beszéd volt, fiatalember! Gratulálok, maga egy igazi hazafi. Mégis mit tenne, ha demokratikus úton magát választanák miniszterelnöknek? – kérdezte Walter egyenesen a tárgyra térve.

– Köszönöm az elismerést, de itt most nem rólam van szó, hanem a hazáról. A demokráciának meg kell születnie, és én mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ez minél előbb bekövetkezhessen. Visszatérve a kérdésére, a miniszterelnökség nem uralkodás, hanem egy szolgálat. Ő szolgálja a népet, és nem fordítva. Úgyhogy ezt tenném: szolgálnék! – hangzott a tökéletesen diplomatikus válasz.

– Úgy gondolja, hogy hatalomra kerülése esetén a mindennapjait a magyar polgárok ügyeinek segítésének szentelné, háttérbe szorítva az ön és barátai gazdasági érdekeit? – feszegette a kérdéskört Walter.

– Pontosan. És most elnézést, de szeretném leróni a kegyeletet. Viszontlátásra, polgártárs! – mondta a leendő miniszterelnök.

– Bízom benne, hogy ez a gondolatmenet őszinte volt és, hogy végigkíséri egész pályafutása alatt. Minden jót önnek is, Orbán úr! – majd kezet ráztak. Nem is kézrázás volt ez, inkább csak amolyan lepacsizás, mint amit a kamaszok szoktak a középiskolákban. Walter megszegte ugyan a fogadalmát, de most ő is hazafinak érezte magát, hogy legalább ennyi útravalót megpróbált átadni a leendő miniszterelnöknek, hátha erősebben rögzül benne, hogy ki kinek a szolgálója. Ennyi talán belefért, itt és most a magyar embereknek. A jövő magyarjai érdekében.

A megemlékezés fél kettő körül, a Himnusz lejátszásával zárult. Walter a szeme sarkából folyamatosan a tömeget pásztázta, kereste nagypapáját, vagy akárki mást, akit ismerhetett. Tudat alatti reakció volt ez, a tudatos énje ellenkezett. Azt ismételgette magában, hogy nem szabad a nagyapjával beszélgetnie, mert megváltoztatja a történelmet, ezért nem szabad tovább keresnie sem. Amúgy is hülyeség az egész, pontosan tudja, hogy hová fog hazamenni az öreg, ennyi erővel felkereshetné akár ott is néhány óra múlva. Az egész családját. Még akár saját magát is meglátogathatná, az égvilágon semmi sem akadályozza meg ebben. Érdekes, hogy amíg nem találkozott egy hús-vér felmenőjével, addig nem tűnt nehéz dolognak betartani az ismerősöktől való távolmaradási fogadalmát. Most viszont nem várt érzések kerítették hatalmukba. Mintha egy érzelemdinamit robbant volna fel közvetlenül mellette. Feltörő gyerekkori emlékek; a soha fel nem tett kérdések bepótlásának lehetősége; a senki által nem emlékezhető első három év családi kulisszatitkainak megismerése. Egyre erősödő belső vívódás, szinte már elsőfokú önmarcangolás. Még egy dolog tűnt fel Walternek, ami rendkívül szokatlan volt, amikor ennyi ember egyszerre van jelen egy helyen: a csend. A csend, ami körülvette, hátborzongató volt.

A virágokkal roskadásig pakolt halottaskocsik motorján kívül a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. A tömeg minden intelem vagy fegyelmi kényszer hatása nélkül, méltóságteljesen állta a halottasmenet élő sorfalát, a gyászmenetben araszolókat még több araszoló követte, a Rákoskeresztúri temetőnél pedig egy újabb tömeg várta. Szintén csendben. Ezek az emberek még tudtak koncentrálni, töprengett Walter. A legszebb az egészben, hogy egyikük kezében sincs ott az ostoba okostelefon, amivel tökéletesen el lehetne rontani egy ilyen fenséges eseményt. Itt még tudták, hogy hogyan kell tiszteletet adni és viselkedni. Szerencséje van Nagy Imrének, hogy 1989-ben van az újratemetése, és nem 2019-ben. Akkor egész biztosan minden párt külön tüntetést szervezne, összecsapnának a hülyék a még hülyébbekkel, a média és a közösségi oldalak tovább süllyesztenék a közhangulatot, valamint mindenki kezében ott lenne az okostelefon. De senki nem lenne csendben. Óbégatnának, sivalkodnának, őrjöngenének. Zavaros téveszmékben élők konfrontálódnának a hamis igazságokban hívőkkel. Az egészben egy közös lenne, mégpedig az, hogy Orbán Viktor beszédet mondana. Annyi változtatással legfeljebb, hogy a kommunisták migránsok is lennének. Biztos, ami biztos. Ugyanis egy kommunista migránsnál valószínűleg rondább teremtményt a Föld nem hordott még a hátán.

Úgyhogy valahol igenis szerencsés ember ez a Nagy Imre. Legalább az újratemetése jól sikerült. A legmegalázóbb mindenképp az lett volna, ahogy a koporsójánál szelfiznek az ütődöttek. Szerencséjére erre nem került sor.

Érdekes elgondolás, hogy mi lett volna, ha ’56-ban sikerült volna a szabadságharc a sztálini terror és szovjet megszállás ellen. Lehet, hogy most előrébb tartanánk? Bizonyosan. Magyarországon rendszerváltás 1957-ben. Nem is hangzik ez rosszul, gondolta Walter. Vajon Kelet-Európa többi országa is követte volna a példánkat, lett volna „a magyar modell”? Kialakult volna a többpártrendszer és a demokrácia? Vagy nem történt volna több, csupán a privatizáció kezdődött volna el bő harminc évvel korábban? És hol tartanánk 2019-ben? Jönnének át az osztrák munkavállalók a jól fizető magyar munkahelyekre? Nem kéne félni, hogy a visszahúzódó, megtépázott orosz medve új erőre kap és előjön a barlangjából? Mert egyszer felébred, az egész biztos. A kérdés csak az, hogy mikor, és hogy mi lesz a következménye.

Amikor elkezdték elölről felolvasni a több mint kétszáz nevet, Walter jobbnak látta, ha elindul, későre járt már az idő. Visszasétált a Városligetbe, megnézte Vajdahunyad várát, rácsodálkozott az állatkertre és a Széchenyi gyógyfürdőre, majd a kiutat az emberdzsungelből a Hungária körút felé igyekezett megtalálni. A kezdetleges sugárúthoz érve felszállt a félig tömött 55-ös autóbuszra, leült egy fiatal kisasszony mellé, a duplaülés ablak felőli oldalára. Csodálata beleolvadt Budapest retro szépségébe. Úgy érezte, hogy ez a város nem csak éjszaka különlegesen szép, hanem harminc évet ugorva az időben is. Az emberek, az épületek, az autók, a beépítetlenség, az élet lassúsága mind-mind egy falatka múló szépség. Észre sem vette, hogy az eddig mellette ülő fiatal hölgy már nem ül mellette, amikor egy furcsán ismerős hang megszólította.

– Elnézést, fiatalember, szabad ez a hely?

Walter a hang irányába fordította az ablakból tekintetét, majd erős szívverést érzett, mint akinek adrenalininjekciót lőttek be, s azt hitte, káprázik a szeme. Fáradt, szomorú, beesett szemekkel állt mellette helyfoglalási szándékkal a nagypapája.