Читать книгу Újgazdag lettem - Németh Márton - Страница 9

2018

Budapest, a Liszt Ferenc nemzetközi repülőtér felé

– Csukd már be azt a kurva ajtót! Nem fér a fejembe, hogy te hogy tudsz minden induláskor ennyit szarakodni. Komolyan annyit kell várni rád, mint egy istenverte menyasszonyra – morgolódott Vámhegyinével – a vécépapír-first lady-vel – Vámhegyi Kázmér, az örök elégedetlen. A boldogság színpadán Oscar-díjas família már észre sem vette az egymást folyamatosan bántó, alpári megjegyzéseik sokaságát, a tudat alatti behódolásukat a szellemi leépülésnek. Egyre pénzesebben igyekeztek kulturáltaknak tűnni, a valódi énjük persze nekik is a négy fal között jött ki igazán, vagy mint például most, az autóban, utazás előtt. Fiatalon, naivan azt hinnék az emberek, hogy a kulturáltság a gazdagodással egyenes arányban nő, azonban ez sajnos az ő esetükben nem így történt. Sokszor éppen az ellenkezője igaz.

– Ne beszélj velem ilyen hangon, Kázmér. Legalább a gyerekek előtt ne. Légy szíves. Megalázol. De erre már többször is kértelek. Indulunk, amikor indulunk, nem sietünk sehová – és egy könnycsepp csordult le Vámhegyiné Edit bal szeméből, miután az egész reggeli készülődés után ez a fejéhez vágott három mondat volt az utolsó csepp a pohárban. Besokallt már a férjétől, nagyjából tizenöt éve. Azóta tűr és szolgál. Képtelen felelősséget vállalni, hogy meghozza a döntést az elválásról. Még úgy sem, hogy tudja, a férje leplezetlenül csalja. Legalábbis az elmúlt három és fél szexmentes évből erre következtet. Persze az ő korukban ez már nem annyira fontos, tudja, hogy megy ez. Meg amúgy is, ő is megoldja a maga módján. Hallgatólagos egyezséget kötöttek. Mint általában mindent, ezt a döntést is a férjétől várja. Hozakodjon elő ő a fájdalmas témával, talán úgy több is jár majd neki a bíróság szemében. Hiszen ő csak egy áldozat, aki már nem tud gazdaságilag hasznos lenni a társadalom számára, így muszáj, hogy élete végéig eltartsák. Persze lehetne hasznos tagja is, csak nem szívesen menne el pénztárosnak a Tescóba. Büdös már neki a munka. Úgyhogy marad a kialudt kapcsolat, a tűrés, a szomorúság, és a kevés öröm, amit még átélhet. Azzal nyugtatgatja magát éjszakánként, hogy a barátnői is hasonló cipőkben járnak, s legtöbbször már a B terv a közös téma a céltalan cseverészések közepette.

– Jól van, jól van, ne haragudj, csak tudod, hogy nem bírom elviselni, amikor feleslegesen késésben vagyunk miattad. Tudod, hogy mennyire nem tudom elviselni, tudod, igaz, tudod?! Sebaj, fátylat rá, most nyaralni megyünk, a lényeg, hogy jól érezzük magunkat, végül is ezért megyünk, nem? – visszakozott Vámhegyi. Azért neki is volt szíve, és tudta, hogy ma különösen retardált stílusú volt a reggel óta tartó folyamatos dühöngése. Tudott ő, ha akart. És most azért akart. Nem volt célja végigveszekedni a nyaralásukat, még akkor sem, ha már ki nem állhatta a feleségét. Ő simán kidobta volna az asszonyt, adott is volna neki a pénzéből, csak valamiért úgy érezte, hogy meg kell várnia, amíg a gyerekeik felnőnek és kirepülnek. Érzelmi patthelyzetben érezte magát. Ismerte a gyerekeit. Mind a három fiát. Akikre nem számíthatott. Az első kettőre azért, mert alkalmatlanok voltak, a harmadikra (aki alkalmas lett volna) pedig azért, mert nem érdekelte a családi vállalkozás. Úgy érezte, hogy ő a legszerencsétlenebb milliomos a Földön. Született három fia, és egyik sem viszi tovább a negyedik gyermekét, a cégét. Azt hitte, azon kell majd töprengenie, hogy hogyan ossza szét a hatalmat, erre azon kapja magát, hogy dolgozhat élete végéig, mert azokat nem érdekli. Illetve érdekli, csak pusztán az élvezeti része. A cég által megtermelt profit elköltése. A cash. Drága ruhák, márkás órák, nevetséges státuszszimbólumok. Utóbbira volt a legdühösebb. Ugyanis a gyerekeinek még semmilyen státuszuk sincs, mégis ahhoz gyűjtenek kacatokat. Tudta ő, hogy ezek a töketlen fiatalok kompenzációi, és azt is tudta, hogy nem boldogok tőlük, mégis rájuk hagyta.

Belefáradt, hogy azon veszekedjen biológiailag már felnőtt gyerekeivel, hogy a munkahely az egy olyan dolog, ahová reggel fel kell kelni és be kell menni dolgozni. Vagy, hogy a példamutatás nem az, hogy az évi kétszáznyolcvan munkanapból százharmincat külföldi nyaralásokon töltenek. De hát ez van, ő nevelte ilyennek őket. És ez fájt benne neki a legjobban. A saját szerepkörének a felismerése. A minden nehézségtől való megóvás, a gyenge iskolai szereplés elhanyagolható szankcionálása, a vásárlások korlátozatlansága, az engedékenység, és a többi, és a többi.

Rájött, hogy a pedagógiai magabiztosság a gyermekek számával és életkorával arányosan csökken. Hiába van számtalan nézőpont, amiért büszke lehet rájuk, akkor is életképtelenek, magukról nem képesek gondoskodni tisztességesen, nemhogy egy cégről. És pont itt van a baj. Mi lesz, ha nem lesznek képesek az életszínvonalukhoz megfelelő fizetést megtermelni? Jelenleg ugyanis lényegesen magasabb életszínvonalon élhetnek, mint amennyi a munkaerőpiaci értékük. Lényegesen magasabbat. És ezt bizony ő rontotta el, tudta ezt jól. Ennyi önismeret azért szorult belé. Mennyivel könnyebb a pénzügyi nevelés, ha az embernek kevés pénze van! Akkor nem kell attól tartani, hogy burokban neveljük a gyerekeinket.

A gondolatmenetét félbeszakította a szomszéd integetése, akitől sajnos illett elköszönni. Sebaj, csak elindulnak már egyszer, gyorsan letudták a protokolláris köröket, visszaültek a Lexus RX 450-be, és kigurultak a Pusztaszeri útra. Villájuk történelme kalandos utat járt be, egyértelműen arisztokrata örökség gyanánt vásárolták. Azt meg nem kell senkinek tudnia, hogy előttük itt már régóta nem arisztokraták laktak, hanem a kommunista elit arisztokratáktól eltulajdonított elvtársainak csürhéje, akik előtt viszont valóban arisztokraták lakták. Lehet, a vételárnál jól is jött ez a kis tulajdonlási malőr. A villa felújítása is felért két családi ház árával, úgyhogy ők igenis megérdemlik az arisztokratikus bánásmódot, gondolták Vámhegyiék. A Pusztaszeri út szerpentinjén lekanyarodtak kedvenc cukrászdájuk, a méltán híres Daubner cukrászda mellett jobbra – ahol éppen a harmadik generációváltás zajlott –, majd az erős forgalomban kivárták a sort a Kolosy térig. A dugóban araszolva Vámhegyinének eszébe jutott, hogy nem tett ki pénzt a konyhapulton a sógorának, aki a házuk karbantartását vállalta – egyértelműen a piaci ár felett – virágföld vásárlásának céljából.

– Kázmér! Elfelejtettem pénzt kitenni Sanyikának, hogy tudjon venni virágföldet a szobanövényeknek. Jaj, istenem, mi lesz most szegény virágokkal?! Gondolod, a Sanyi meg tudja oldani így is a virágföld-vásárlást? – aggodalmaskodott Vámhegyiné.

– Editem! Hidd el nekem, hogy a Sanyinak bőven futja virágföldre úgy is, ha te nem tettél ki neki. Aggodalomra semmi ok, a virágok és a Sanyi is biztonságban vannak, emiatt ne fájjon a fejed! – nyugtatta feleségét Vámhegyi.

– Igen, Kázmér, ebben igazad van, szerintem is bőven futhatná a Sanyinak virágföldre, de tudod, milyen a Sanyi… hamar elkölti – bocsátkozott egy finom esélylatolgatásba Vámhegyiné Edit, aki azért most egy kicsit felnézett a férjére. Itt van a nyakukon ez a Sanyi, meg az összes többi közelebbi-távolabbi szegény rokon, akik folyamatosan azon méltatlankodnak egymás között, hogy Vámhegyi kinek mennyi apanázst biztosít. Az apanázsért persze egyik sem volt hajlandó megdolgozni, csak ez a Sanyi. Legalább ebből a szempontból ő kivétel volt egy kicsit. Nem nagyon, de egy kicsit azért igen. És ezt becsülték benne. A többiek simán behódoltak – és persze irigykedtek. Vámhegyiben ezt rendkívül tisztelte, hogy ő képes eligazodni a szegény rokonok vágyai és követelései között, amihez rendkívüli nagyság kell. Persze ez fordítva is igaz; borzasztó nehéz szegényként egy közeli hozzátartozód sikerének feltétel nélkül örülni. Még nehezebb a tudtára adni.

Mert minden családban van egy ember, akinek jobban megy. És ezt az embert a család, a törzs gyűlöli és fosztogatja. Vámhegyit is fosztogatták, ahol csak tudták. Vagy inkább, ahol csak hagyta. Mert ez az ő döntése volt: hamar átlátott a szitán, amikor az egyik csóró igyekezett a másik csóró nyomorúságán önzetlenül segíteni, meg hasonlók. Kialakult álláspontja volt arról, hogy a családtagoknak mennyi jár alanyi jogon, mennyi jár a felesége szegény családtagjainak és mennyi az övének. Okos ember volt, nem véletlenül tudott villát venni a Rózsadombon.

– Ha elkölti, hát elkölti. Ez is az anyagi nevelésnek a része. Legalább megtanulja, hogy nem mindig jön az utánpótlás automatikusan – és a visszapillantó tükörbe nézett a fiaira, akik természetesen az iPhone-jukba voltak belemerülve, egyiket sem érdekelte apuci célozgató megjegyzése, a virágföldvásárlás pedig még kevésbé. Ettől persze Vámhegyinek is gombóc nőtt a torkában: ahelyett, hogy a fiait gazdagította volna efféle élményekkel, inkább a felesége húgának a puhapöcs férjét nevelgeti anyagilag, a Sanyit. Hozzá kell tenni, a Sanyira azért büszke volt valahol. Nézőpontja szerint az embereket a körülményeik adta lehetőségek szerint kell anyagilag sikeresnek vagy sikertelennek tartani. Az teljesen természetes, hogy ez a Sanyi nem vitte sokra, mert esélye sem volt rá, hogy sokra vihesse, de hozzá kell tenni, hogy azt jól meglátta, hogy az eddigi trágya melóit végérvényesen lecserélheti egy lényegesen jobban fizető gondnoki állásra, ahol szabad kezet kap, ért is hozzá, meg van dicsérve, meg van becsülve, segítik a lakhatását és hasonlók. Ez számára, még ha családi alárendeltségbe került is, egyértelműen jó döntésnek bizonyult. És ha sikerül az élete során felgyűlt adósságokat visszafizetnie, hosszú távon akár még el is gondolkodhat egy darabka földön vagy lakáson, ami már az övé lesz. Ki tudja? A végén ő lesz a családban a második legsikeresebb. Ha így nézzük, a többi egy lyukas garast sem keresett egész életében, még annyit sem, hogy az örökségeket fenntartsák. Úgyhogy Sanyinak igenis van esélye a családi ezüstéremre.

A közvetlen családtagjait szintén nem számolhatja bele, mert ugye ők szintén a nem keresők táborát erősítik, csak a rendkívüli közelség miatt az ő dolgukat igencsak felvitte a jóisten. A felesége valószínűleg egy kisboltban lenne pénztáros, lakótelepen lakna, esetleg valami kreatív foglalkozást végezne. A budai dáma megjátszott szerepkörétől mindenesetre fényévnyi távolságra, az holtbiztos. Mindig is nevetséges szánalommal nézte az eltartottakat, akik egymást igyekeznek überelni mindenféle világbrendekkel, jutalomfalatokkal. Luizvüttyon táska, Májkülkorcs hátizsákocska. A két gazdagproli márka, amit pont ilyen emberek miatt találtak fel. Rá is teszik a minél jobban látható logókat és feliratokat, hogy a rivalizáló eltartottak méltó versenyhelyzetben lehessenek. A plázában húsz méterről is lerí, hogy kinek van ilyen gyorsan múló örömtrófeája. A legjobban mégis a rendkívül divatos O’bag táska hozta meg a parasztvakítás tetőfokát. A kétszáz forintos, fröccsöntött táska huszonnyolcezerért, a hozzá tartozó kötél fogók tizenötezerért. Kész röhej, aki ilyet vesz. A feleségének mindegyik márkából gyakorlatilag kollekciói vannak, és még is milyen boldogtalan. Vámhegyi nem értette. Hogy lehet úgy élni, hogy a napi költekezésen kívül már alig érdekli valami? Vagy legalább ha boldogítaná. A társadalom-önismereti gondolatsor közben az Árpád-hídon átszelték a Dunát, a körúton pedig tovább araszoltak az Üllői út felé, amikor fiatalabb fia, Denisz érdeklődött apjánál a család utazási szokásait illetően.

– Miért nem mentünk taxival, fater? – pislogott fel a Snapchateléstől fáradt szemű Denisz. A kérdés jogosnak tűnt, apja is tudta ezt, a fiú rátapintott a lényegre, de ez az igazság túlságosan fájt Vámhegyinek, így inkább olcsó önigazolásokat keresett.

– Azért, fiam, mert nem szeretem a taxikat, koszosak, büdösek, meg amúgy sem szeretném most otthon hagyni az autót, félek, nehogy a Sanyiék megkarcolják a garázsban pakolás közben – hangzott a válasz. Denisz megrántotta a vállát, ma sem kezdett el ellenkezni apjával. Így lett nevelve. Apának mindig igaza van, legyen az akármekkora baromság. Vámhegyi meg hozzászokott, hogy mindig igaza van, így képtelen volt elviselni a szembesítést. Főleg akkor, amikor nála fiatalabbak szembesítették. Attól teljesen kiakadt. Évekkel később sem ismerte be, ha egy fiatalabbnak igaza volt vele szemben. Ilyenek voltak. Játszották a szerepeket. Vámhegyi a tévedhetetlent, Denisz meg a „tökmindegy, mi lesz, neki úgy is jó” szerepét.

– Alig várom, hogy Dubaiban legyünk, jól fog esni egy kis meleg. Te, Kázmér, ha jól láttam, lesz hat-hét óránk az átszállás között, nem tudnánk addig megnézni egy kicsit Dubait? Megnézhetnénk azt a híres plázájukat, a Dubai Mall-t! – kérdezte Vámhegyiné az üresjáratot tervezgetve.

– A Dubai Mall-t??? Felejtsd el, nem gondolod, hogy a nyaralásomon plázákat fogok nézegetni… Még akkor sem, ha történetesen ott van a világ legnagyobb akváriuma, amit tavaly amúgy is láttunk. Engem akkor már jobban érdekel a pálma, a Burj Khalifa vagy a Burj Al Arab… tudod, szívem, a „bújj el, arab”… – viccelődött Vámhegyi.

– Ez az, fater, menjünk egy kört, csinálunk egy-két frankó szelfit az Instára! – csatlakozott a társalgáshoz Denisz, akit nem az épületek szépsége vagy történelme kötött le, hanem az, hogy kitehessen magáról néhány beállított képet a közösségi hálókra a népszerűségnövelés érdekében. Magyarul lájkokat gyűjtött. A XXI. századi önértékelés mértékegységét. Ahány lájkot kapsz, annyit érsz. Se többet, se kevesebbet. És Denisznek bizony az utóbbi néhány hétben elég kevés lájk gyűlt össze, úgyhogy van hová kapaszkodni. A beesett arcú, céltalan telefonnyomkodásból kitör néhány pillanatfelvétel erejéig a hurráoptimista életérzések színpadára. Életörömérzést kifejező szelfi, boldogság-szelfi, ide-is-eljutottam-szelfi, laza-vagyok-szelfi, vicces-vagyok-szelfi. Aztán megkérek valakit, hogy a biztonság kedvéért lőjön egy-két képet, hátha azok is jók lehetnek néhány lájkra a későbbiekben. Attól függően, hogy az előző szelfik mekkora aktivitást váltanak ki az ismerősökből. Akik jó esetben otthon ülnek és irigykednek. Mert a mai fiatalok örülnek, ha irigyek rájuk. Máskülönben miért csinálnák? Miért próbálják meg az életüket tízszer jobbnak mutatni, mint ami? Ritkán látni, hogy nem mosolygó vagy előnyös képeket töltenek fel magukról. Az egész egy nyavalyás irigységspirál. Majd csodálkoznak, hogy szomorúnak élik meg a saját életüket, ami amúgy semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint a többié.

– És te mit szeretnél, Lázár? – fordult idősebb fia felé Vámhegyi.

– Nekem teljesen mindegy, apukám, talán jobban szeretnék várost nézni, mint reptéren vagy plázában ténferegni. Érdekelne a tengerpart is, szívesen mártanám lábamat a tengerbe. Az egyik barátomat, amikor múltkor itt járt, megcsípte egy medúza. Kíváncsi vagyok, hogy vannak-e a vízben medúzák – mondta Lázár.

– Rendben, akkor hívunk majd egy taxit és körbenézünk Dubaiban, hogy mi változott egy év alatt, amíg várjuk a csatlakozást – summázta a programot Vámhegyi, aki büszke volt Lázár fiára, hogy végre van valaki, aki értelmes programot, valószerű élményeket próbál szerezni.

Lázár okosabb volt, mint ő, ezt tudta róla születésétől fogva. A feleségénél és a másik két fiánál pedig fényévekkel volt értelmesebb. Felvállalva szerette volna, ha Lázár viszi tovább a vállalkozást, csak az egyetlen baj az volt, hogy Lázár kerek perec visszautasította az ajánlatot. Vámhegyi mindig abban bízott, hogy az idő majd úgyis jobb belátásra bírja Lázárt, de nagyon úgy tűnt, hogy végül Vámhegyinek kell jobb belátásra térnie. Lázár ugyanis annyira céltudatos volt, hogy nem engedte apja valóságát magára erőltetni. Nem érdekelte a generációváltás, nem próbált hazug tekintettel lenni édesapja munkásságán. Ellenállt minden kérésnek és érzelmi zsarolásnak. A legbosszantóbb az volt, hogy még az örökségére sem tartott igényt, javasolta is a szüleinek, hogy adják el, amijük van, és éljék fel a vagyont. Ő meg majd gondoskodik magáról. De Vámhegyi, mint a legtöbb büszke cégtulajdonos, képtelen volt azonosulni fia önálló gondolkozásával. Érdekes, hogy minden szülő arra vágyik, hogy a gyereke legyen talpraesett és céltudatos, Vámhegyi mégsem osztotta már ezt a paradigmát. Ő igenis szerette volna, ha valaki továbbviszi a boltot. Úgy akart visszavonulni, hogy nem kell külsős igazgatókat felvennie, akiktől majd hetvenévesen is retteghet, hogy mikor lopják meg és teszik tönkre élete fő művét. Saját vérvonalát kívánta az általa alapított cég élére. A nevét, a cégét és a családját hosszú generációkon keresztül, mint a Rockefellerek. Ez valamiért titkos rögeszméjévé alakult. Magának sem vallotta be, de kőkemény dinasztiaépítés kínozta lelkét. A halál utáni fontosság halhatatlansága. Hogy ő alkotott valamit, ami utána is él, virágzik. Gyarapszik, sokasodik, új bimbókat hajt és nevel. Az idők végezetéig. Nem fordult meg a fejében, hogy könnyen előfordulhat a második vagy a harmadik generációnál, hogy az egész céget pillanatok alatt feléli, eljátssza kártyán, vagy csak egyszerűen csődbe megy, és a sok pénzből lesz hirtelen sok adósság. Mert sajnos ez a valószínűbb. Tapasztalat szerint rendkívül ritka, hogy generációk egymás után feljebb törjenek, hogy mindenkinek legyen elég esze és kitartása az üzleti élethez. Mert általában nincs. Az első generáció után jellemzően a második az üzlethez féleszű, a sors teljesen másra szánja őket. Lázárnak ugyan megvolt a magához való esze, de apja nyomdokait nem kívánta öregbíteni, pedig sokak szerint is ő a tökéletes választás. Ráadásul ő az idősebb fiú, mint a rózsaszín tündérmesékben, az elsőszámú jogos trónörökös.

– Irány a nyár! – kiáltott fel hirtelen Vámhegyiné, amikor megpillantotta a Liszt Ferenc nemzetközi repülőteret az út bal oldalán. – Ó, de várom már az Emirates kényelmes foteljait, meg ami utána jön! – örömködött.

– Idén nem lesznek olyan kényelmesek azok a fotelok, ugyanis a késői időpontválasztás miatt csak a turistaosztályon volt már szabad hely – csitítgatta Vámhegyi.

– Jaa… akko’ má’ értem, fater, hogy miért nem jött értünk az Emirates sofőrje… mert a szaros turistaosztályon bénázunk, mint a prolik – tudálékoskodott Denisz.

– Fiam! Attól, mert turistaosztály, még nem biztos, hogy prolik utaznak rajta. Látod, mi is itt utazunk, mégsem vagyunk prolik – mentegetőzött elkényeztetett fia előtt Vámhegyi, akit mélységesen lesújtott kisebbik fia világnézete. Ha tudná, hogy az Emiratesen a turistajegy is több mint egy millió forint volt négyüknek… akkor bizonyára ugyanez lenne a véleménye, mert semennyire sem érdekelné. Ugyanis Denisznek annyi pénzügyi műveltsége sincs, hogy el tudja dönteni, hogy egymillió forint az sok pénz vagy kevés. Számára a luxus nem kiváltság volt, hanem alap. Az élet alaphelyzete. Ennyit ismert a világból. A saját kis burkát, amiben felnevelték. Egyszer sem kötelezték semmire, amihez nem volt kedve, és soha nem mondtak neki igazán nemet. Gondolták, ha megóvják mindentől, ami nekik fiatalon fájt, akkor jó szülők lesznek. Hát megóvták. És még mindig óvják. Csak már nem tudják, hogy mitől. Az élet könyörtelenségétől, az őszinte emberektől, a pszichológusoktól. Denisz saját fekélyes gondolkodásától. A teljes képzavartól, amiben él és hisz. Meggyőződése például, hogy akinek nincs pénze, az igénytelen és lenézni való. Gyakorlatilag olyan istent imád, amihez neki sincs semmi köze. A pénz istenét.

Vámhegyi hallott nemrég egy japán mondást, hogy a pénz olyan energia, ami fél, mert oda áramlik, ahol biztonságban érzi magát. Tudta, hogy Denisznél a pénz nem fogja magát biztonságban érezni. Úgyhogy áramlás sem lesz, a flow nem indul be, és Deniszre egy rettentően nyomorúságos élet vár. Ez minden szülő rémálma. Vámhegyiéké is. Vámhegyi persze igyekszik kidolgozni bizonyos B és C terveket, de mindig ugyanarra a következtetésre jut: még nem elég gazdag ahhoz, hogy vagyona gyerekei életét is megoldja, életük végéig. Ugyanis ahhoz még vagy tízszer gazdagabbnak kéne lennie, hogy hátradőlhessen és azt mondhassa, hogy ezt már bizony nem lehet elbaszni. Most még hiába bíz meg komoly vezetőket, ha ő nincs, félő, hogy a cég szemét is kilopják a gyerekei alól. Viszont egy gondosan diverzifikált portfólió a megfelelő helyeken már elég stabil ahhoz, hogy ha néhány helyet elvesztenek, a többi továbbra is biztosítsa a megszokott életszínvonalat. Ahhoz viszont az ő pénze még nagyon kevés. Nyugdíjba vonulása után annak is örülhet, ha saját nyugdíjas éveit anyagilag függetlenül élheti le. Ez most a szembejövő cudar igazság. Sokszor gondolt rá, hogy bárcsak a fiai néhány hónapra élhetnének abban a világban, amiben ő réges-régen felnőni kényszerült. Marcangolta az elmúlt tíz év rosszuleső beismerése, hogy bizony voltak hibái. Komoly hibái, amiket ő már nem fog tudni helyrehozni. Hiába próbál a munkájával példamutatóan elöl járni, Denisz egyértelműen a kényelmesebb anyai mintával azonosult. És ez a minta nem lesz képes önmagát sem fenntartani, nemhogy egy egész céget. Szomorú, de ez a helyzet. Minden vállalkozó álma, hogy egyszer egy olyan vállalatot vezessen, amit a világ bármely pontjából egy laptopról is irányítani lehet, de Vámhegyi one man show-jától ez még nagyon messze volt.

Nehezedő lelki terhei mellett Vámhegyi behúzta bőröndjét a Liszt Ferenc Nemzetközi Reptér 2B termináljára, szemével kereste a Dubait jelentő „DXB” rövidítést, amit idősebb fia, Lázár szúrt ki először.

– Ott van, apa, Budapest – Dubai, 14:50. Egy Boeing 777–300ER típusú géppel fogunk utazni. Tudtátok, hogy ezen a géptípuson Rolls-Royce hajtóművek vannak? – kérdezte költőin Lázár.

– Akkor ez biztos baromi drága… mennyibe kerülhet vajon egy ilyen repülő? – dobta vissza a kérdést Denisz, aki továbbra is pénzben mérte a világot.

– 250 millió amerikai dollár, kisöcsém, vagyis több mint hetven milliárd forint. Persze ha többet rendelsz, biztos kapsz rá némi kedvezményt – szellemeskedett Lázár.

– Hetven milliárd??? Aztakurva! Mikor lesz nekünk annyi pénzünk, fater? – és gúnyos szemmel Vámhegyire nézett, amolyan számonkérően, teátrálisan leszegényezve apját.

– Hetven milliárd forintunk? Ha minden vagyonunkat eladjuk sem lesz több néhány milliárdnál, úgyhogy ilyen gépet biztos nem veszünk egyhamar. Viszont ha lenne benned annyi kurázsi, édes fiam, hogy kiveszed a fejedet a seggedből, akkor látnék rá esélyt, hogy akár még a te életedben összejöhessen rá a pénz – hangzott a visszafojtott válasz Vámhegyitől, akit azért mélyen szíven érintett Denisz gúnyolódása. De most nem Denisz sötétségén sértődött meg, hanem a világ igazságtalanságán. Denisz ugyanis rávilágított, hogy vannak emberek, cégtulajdonosok, akik annyira gazdagok, hogy képesek vásárolni ilyen gépeket. Egyszerre akár többet is. Végigfuttatta a gondolatmenetet, és kishalnak érezte magát a világ óceánjában. Lehet, hogy azért szeret Magyarországon élni, mert a magyar tengerben ő már nagyhalnak számít. De amint kiteszi a világtengerekbe az uszonyát, azonnal szembesül vele, hogy ő bizony csak keszeg a bálnák mellett, akit könnyedén be lehet kapni, meg lehet enni és le lehet nyelni. Fájdalmas beismerés volt.

– És képzeljétek! Az Emiratesnek több mint százharminc ilyen gépe van – kontrázott rá ismét Lázár.

– Úristen! – döbbent meg még jobban Vámhegyi… ez az infó kellett még neki. Punktum. Sakk-matt. A vécépapír-király leütve. Az már közelít a tízbillió forinthoz. Felfoghatatlan, leírhatatlan összeg. A 2017-es magyar GDP negyede.

– Ha megérkeztünk Dubaiba, mit szólnátok, ha engem kiraknátok a Dubaj Mall-ban, amíg ti kocsikáztok, tudjátok, én nem bírom azt a meleget, ami ilyenkor ott van – vágott közbe Vámhegyiné, továbbra is a plázarobogást erőltetve.

Vámhegyi lesütött szemmel meredt rá, mint aki éppen ölni készül; hatalmába kerítette a szokásos, nyaralások előtti érzés, miszerint semmi kedve a családjával közös kikapcsolódást keresni, mert nekik úgysem jó soha semmi. Túl meleg van, túl hideg van, szar a kaja, koszos a hotel, hülyék a pincérek, lassú a wifi, és a többi kihagyhatatlan balsors, ami nemsokára bizonyosan be fog következni. Nem akart már harmadszor is veszekedést szítani, így inkább engedett valamelyest, megoldotta egy „majd ott eldöntjük drágám”-mal. Döbbenten nézte feleségét, egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy ha az elmúlt három hét már úgyis a megállíthatatlan vásárlásnak volt szentelve, akkor mi visz rá valakit, hogy az első városban, ahol leszállnak, folytassa ezt az őrületet. Mindig is tudta feleségéről, hogy vásárlási mániában szenved, azt is tudta, miért. A gyerekkora miatt. A Vajdaságban nőtt fel, élt háborúban, szegénységben. A szegénységnek is a szegényebb bugyrában, egy bombatámadás után házuk sem volt, romokban laktak, patkányok között. Évekig nélkülöztek, Budapestre is csak a nagymamája miatt tudott felkerülni, ahol javult a sorsa.

Világéletében úgy gondolta, hogy valaki vagy valami tehet erről. Hogy valaki szegény, és hogy valaki nem. Hozzá kell tenni: nem a gazdagokat hibáztatta, inkább a szegényeket. Akik az egészről tehetnek. Így amikor a férje jóvoltából sikerült az anyagi osztálykitörés – a felfelő történő társadalmi mobilitás – minden erejével próbálta behozni a benne munkálkodó lemaradást. Nem ismert határokat; amit lehetett, elköltött, és még annál is többet. Próbálta elhitetni, hogy ezek teljesen természetes és szükséges kiadások, de mindketten tudták, hogy a felesleges vackok felhalmozása egyetlen célt szolgál: Vámhegyiné rövidtávú kiengesztelését a szegénységért.

A világ asztalának megterülése után csömört kapott, mert mindenért két kézzel nyúlt és könyörtelenül behabzsolt. Aztán jöttek a szánalmas, semmire sem jó életmód-diéták, életvezetési tanácsadók, kuruzslók, sámánok. Alternatív gyógymódok a vagyonosodás ellen. A gazdagodás ölte a lelkét, nem tudott vele értelmesen mit kezdeni, így kapaszkodott mindenbe, hátha rábukkan élete értelmére – mindhiába.

Vámhegyi az élet színházának előadását nézte végig az első sorból. A gazdagodás Bajnokok Ligáját, amit az összes vele hasonszőrű meg akart nyerni minden évben. Az igazi dicsőség a Forbes magazin gazdagságlistájának egyik helyezése. Aki oda felkerül, az már valaki. Köztük is megvan persze a rangsor, de azért az már valami. Vámhegyinek az ilyen nyaralásos helyzetekben mindig eszébe jutott, hogy vajon miért szerettek jobban nyaralni járni, amikor egész évben azért dolgoztak, hogy egy hétre valahogy lejussanak egy horvátországi apartmanba. Nem számított, hogy hova, mert mindennek örültek; főzőcskéztek, sütögettek, örültek, hogy lejuthattak a tengerre.

Mára ez valamiért megváltozott. Lényegesen exkluzívabb helyeken nyaralnak, akár évente többször is, mindenkinek minden óhaja teljesül, mégsem működik. Egyre többet veszekednek, egyre magányosabbak a közösen eltöltött idő alatt, amit még a tavaly őszi szállásuk, a dubaji Burzsd al-Arab szálloda (a médiában olvasható hétcsillagos kényelme) sem tudott egy-két napnál tovább kompenzálni. Vámhegyi várta, hogy majd egy szép napon ezek a nyaralások is visszatérnek a régi kerékvágásba. Hátha jól tudják érezni majd egyszer magukat a luxus fellegvárában is „úgy, mint régen”, szegényebben, a gazdagság hajnalán. Várta a régi szép időket. Mint minden ember, ő is várt valamire. Aztán megsértődött és megbántódott. Igazságtalannak érezte az életet. Ő nem ilyennek akarta nevelni Deniszt. Mégis ilyen lett. Nem ilyen családi életre vágyott. Nem akart családi viszályokat, irigységet. Miért van az, hogy a sógorával is csak elviselni képesek egymást? A háta mögött meg folyamatosan bírálja, akárcsak a sógora őt. Megtűrt, kiégett családi kapcsolatok. És nem, egyáltalán nem tudnak örülni egymás sikereinek. Kifejezetten keresik a szálkát a másik szemében, ami ha nincs, hát odaképzelik.

– Figyelj csak, apa, kérdeznék én tőled valamit. Értékelem, hogy egzotikus helyekre viszel minket nyaralni, de az a tapasztalatom, hogy valamiért ezeket a nyaralásokat már egyáltalán nem élvezem. Arra gondoltam, hogy jövőre olyan helyre szeretnék menni, ahova én magam is ki tudom fizetni a részemet. Nem tudom, miért, de úgy érzem, hogy lényegesen jobban érezném most magam, ha nem te fizetnéd a cechet, hanem én fizetném, csak a sajátomat persze. Hiába mondod azt, hogy közös az érdem és ez a közös munka eredménye, én mégis úgy érzem, hogy egy eltartott kolonc vagyok. És én nem akarok eltartott kolonc lenni. A magam ura szeretnék lenni, saját pénzügyi döntésekkel, saját bankszámlával, szeretnék minden téren leválni rólatok. Kellemetlen ez így nekem, és szerintem neked is. Vagy te ezt élvezed? – vágott Vámhegyi önmarcangoló gondolatmenetébe idősebb fia, Lázár. Vámhegyi felhúzta a szemöldökét, nem igazán értette az elhangzottakat. Tűnődött, hogy Lázár vajon komolyan mondja-e, amiket mond. Persze tudta, hogy Lázár nem szokott a levegőbe beszélni, csak zavarta, hogy megint tükröt kell tartania saját maga elé. Nem szerette az ilyen helyzeteket, mindig igyekezett kerülni őket. Alacsony volt az érzelmi intelligenciája. Főleg amikor tudta, hogy a fiának ismét igaza van. Miért is nem tudja észszerűen kezelni a pénzt a családjában? Miért akar folyton mindent magának? Miért szeretné, hogy a környezetében élők függjenek tőle és a döntéseitől? Egyáltalán miért szeret ő a végső döntéshozó lenni? Lázár az egyik tyúkszemére lépett: a pénz és a családtagok kényes, rejtegetni való sötét viszonyára. Másrészről pedig büszke volt ismét Lázárra, hogy egy életerős, minél előbb saját lábra állni akaró, egészséges észjárású fia is van. Aki nem akar a nyomdokaiba lépni. Az ugyanis teljesen jogos gondolat egy fiatal férfitól, hogy szeretné magának fizetni a számláját, csak a Denisz-féle dilettánsokat nem zavarja a szülők pénzén való élősködés. És Lázárt zavarta, ami jó. Jó jel arra, amit nem tanítanak az iskolában. A saját egzisztenciára és anyagi jólét felépítésére való elkötelezettségre.

– Ugyan már, tesó… hagyd már ezt a hülyeséget, élj a lehetőséggel, nézd meg a sok szegényt, akik nem utazhatnak a Maldív-szigetekre. Nézz körbe, ez a valóság, a magyar realitiiiii – vágott közbe Denisz, önzőségtől duzzadó hamis empátiával.

– Denisz. Nézd. Tudom, hogy számodra az élet nem jelent többet holmi könnyed szórakozásnál, utazgatásoknál, felesleges költekezéseknél, de hidd el, a hedonizmust nem lehet életcélként kitűzni – reagált Lázár.

– Hedo… mi a faszt? Hedonihilizmust, tesó’? Na mi van, megdöbbentél?! Azt hitted, én nem vagyok elég értelmiségi, hogy ilyen dumákat vakeráljak? – nevetgélt Denisz, aki ismét vesztett, amiről persze nem tudott.

– Hagyjátok már abba! Miért kell nektek folyton civakodnotok? Még nyaralás közben is? – nehezményezte a szokásos nyaralási koreográfiát Vámhegyiné, akinek valamiért mindig az fájt a legjobban, ha Deniszt bántják, vagy próbálják szembesíteni önmagával. Ilyenkor pitbull módjára támadt fel benne az anyai ösztön, lavinaként zúdította a világra a nevelési hibáiból adódó frusztráltságát.

– Elég legyen. Kérlek benneteket, viselkedjetek, mégsem otthon vagyunk – próbálta fenntartani a boldog család látszatát Vámhegyi, akit érdekes módon kevésbé zavart családja belső kezeletlen feszültsége, mint az, hogy mit gondolnak róluk a mellettük ácsorgó ázsiai turisták egy reptéren, akik egy szavukat sem értik.

– Meg amúgy is, Denisz. Téged miért nem érdekel az önmegvalósítás? – öntötte az olajat a tűzre Lázár.

– Gyerekek! Ezt nem itt és nem most kell megbeszélni! – morgolódott Vámhegyi, mintha valami nemzetbiztonsági titkot őriznének, amit csak ők tudnak és nem szabad, hogy kiderüljön.

– Apa. Téged sem értelek. Miért félsz egyenesen beszélni Denisszel? Velem olyan könnyedén tudsz konfrontálódni, vele miért nem? – kérdezte Lázár nyugodt, de szembesítő hangon. Vámhegyi ettől megint kapott egy gyomrost, ugyanis tényleg nem tudott már évek óta egyenesen beszélni kisebbik fiával. Maga sem értette, hogy mi ennek az oka, és hogy mikor kezdődhetett, de mára kialakult, ez tény. Képtelen volt Denisszel őszintén beszélni. A tudatalattija mindig közbeszólt, ahányszor megpróbálta. Ha pedig nem a tudatalattija, akkor a felesége, Denisz védőszentje. Nehéz élet ez egy apának. Főleg, ha a fiáról van szó.

– Még hogy fater nem konfrontálódik velem?! Azért, mert nem mer, tesókám! Tanulhatnál tőlem egyet s mást, hogyan kell idomítani a szülőket! – kárörvendezett kényszeresen Denisz.

– Denisz. Drága, egyetlen kisöcsém. Te az orrlyukadat sem tudod megkülönböztetni a segglyukadtól – ironizált Lázár, felvállalva a szituációt.

– Elég legyen! Ez már több a soknál! Lázár! F-e-j-e-z-d b-e! – jött ki a sikítófrász Vámhegyinén. Nem engedhette, hogy egyszerre a két legféltettebb kincsét bemocskolják: a családról való külső megítélést és Deniszt, az érinthetetlent.

– Anya. Kérlek, csillapodj, az égvilágon nem történt semmi, amitől ennyire ki kéne, hogy kelj magadból. Inkább örülhetnél, hogy végre valaki kimondja azt, ami van – csitítgatta édesanyját Lázár.

– Még hogy nem történt?! Dehogynem! Itt marjátok egymást már a reptéren, pedig szinte még el sem indultunk… fel nem tudom fogni, hogy miért kell állandóan csinálni ezt a fesztivált? – választotta Vámhegyiné a bepörgést a megnyugodás helyett.

– Muter. Higgaggyá’… semmi nem történt, Lázárral mi csak épp „eszmecserét” folytatunk, „kontaktálunk”. Nem kell így rápörögni, tudod, hogy Lázár csak viccel – próbálta Denisz is lenyugtatni édesanyja dühöngését. A maga módján.

A sor időközben elfogyott, ők következtek a becsekkolásnál, ami véget is vetett a kialakulóban lévő családi perpatvarnak. Lázár nyugtázta a szokásost, Vámhegyi örült, hogy végre vége, Vámhegyiné természetesen nem nyugodott le, de legalább magába fojtotta, Deniszt pedig, mint általában minden, különösebben ez sem érdekelte.

Néhány perccel később már az újonnan épített walk-through, azaz átsétálós rendszerű duty free üzletben bámészkodtak, amit nemrég adtak át a Liszt Ferenc repülőtér nem-schengeni indulási oldalán, a 2B Terminálon. Prémium termékek, vadonatúj design, kibővített áruválaszték, és rábaközi folklór dekorelemek. A tökéletes luxus magyar kivitelben. Fontos megjegyezni, hogy az árukínálat kiválasztása gondos felméréseken alapszik, nem könnyű egyszerre néhány száz négyzetméteren kielégíteni az Oroszországba, Kanadába, Kínába, Nagy-Britanniába vagy épp a Perzsa-öbölbe igyekvők változatos igényeit. Izgalmas világ ez a magyarnak is, egy csipetke nagyvilág egy kis országban.

– Nézd, muter… nézd… vigyünk már ilyet a Sanyi lányának, biztos nagyon örülne neki! Egy Monster High baba! Szerinted a vérfarkast vagy a csontvázasat vigyük? – kérdezte Denisz édesanyjától.

– Jaj, Denisz. Ez a baba valami undorító. Nem veszünk ilyet a Sanyi lányának – mondta Vámhegyiné.

– De! De! De! Imádja őket, majd azt mondom, Dubajból van. Higgy nekem, tudom, mit beszélek – erőszakoskodott Denisz. – Mindig viszek neki valamit.

– Mit bánom én, fiam, kérj eurót apádtól, aztán keressünk egy mosdót még felszállás előtt – egyezett bele Vámhegyiné.

– Fater! Szükségem van huszonöt euróra h-a-l-a-d-é-k-t-a-l-a-n-u-l! – fordult Denisz apja felé.

Vámhegyi nagyot sóhajtott, majd elővette pénztárcáját.

– Tessék, fiam. Oszd be jól – adta át a valutát Vámhegyi Denisznek, miközben azon gondolkozott, hogy már megint belső vívódásai vannak a szituációban, amibe került. Miért ő ad a huszonéves fiának még mindig költőpénzt? És miért kezeli Denisz az ő pénztárcáját sajátjaként? És miért nem érdekli ennyire Deniszt, hogy azért a huszonöt euróért valakinek meg is kellett dolgoznia? És mi az, hogy ő fizeti ki a Sanyi lányának az ajándékát, majd Denisz adja oda a saját nevében, egyes szám első személyben? Az, hogy azt mondják, Dubajban vették, még rendben van, mindenki csinált már hasonlót. És mi a csudának égeti még mindig magát ilyen „oszd be jól” beszólásokkal, amikor igazi szófecsérlés az egész, kidobott, üres szavak az ablakon. Persze megalkudott. Nem vette a fáradságot, hogy nevelje a fiát. Ugyanis már elkésett vele legalább tíz, de inkább tizenöt évet. Vámhegyi úgy tapasztalta, hogy egy gyereket nemhogy tizennyolc éves koráig nem lehet nevelni, de tizenöt évesen sem. Talán tizenháromig-tizennégyig. A kamaszkorig. Utána veszett fejsze nyele. Legalábbis neki az volt. Az ő kisebbik fia ugyanis értelmileg és érzelmileg is lényegesen le volt maradva a kortársaitól, hiába próbálta Denisz játszani a jaszkari gyereket. Bár erre nem mint saját nevelési hibájára tekintett, hanem mint az élet igazságtalanságára, hogy az ő szegény kicsi fiát tönkreteszi ez a sanyarú XXI. század. Minden tudatos eszméletével próbálta bemagyarázni az önigazolást, hogy Denisz tirpáksága nem az elkényeztetett életmód miatt alakult ki, hanem sokkal inkább egy modernkori fertőzés eredménye, egy feketehimlőé, amit ha elkapnak a fiatalok, akkor ilyenekké válnak. Pedig mennyi és mennyi rejtett előnnyel indult Denisz is a kortársaihoz képest… szinte megszámlálhatatlan a sor. Kár, hogy Denisz ezekről mit sem tud.