Читать книгу Illiberalgate - P. Nagy Mária - Страница 6

I.

Loretta, nekünk csak Letti

Elkúrtam, ez kész. Ki sem állhat a férjem, utálnak a gyerekeim, nincs igazi barátom. Elegem van. Nem szeretem a munkám, tök gáz a nadi, Senki sem szeret. Passz. Csak enni szeretek, nincs más örömöm. Amíg bírok. Ez nem élet. Nem keféltem már a szülinapom óta. Minden évben egyszer. Ez aztán a szeretet. Hiába mondják a csajok, milyen rendes férjem van, átadom, éljenek vele. Persze, mindenki mással rendes.

A múltkor is milyen kedves tanácsokat adott Vicusnak, meg bIztatta, hogy most természetes, hogy nehéz, de napról napra jobb lesz, és eljön az ő ideje. Mintha nem is az én uram lenne. Okos, empatikus, nyugodt. Ezek szerint is csak velem ilyen geci. Se csók, se ölelés, se egy jó szó. És hogy ordított a rohadt kaja miatt! Ezt nem lehet megenni, mert már főzni sem tudok. Aztán meg, ha jön valaki, akkor meg mézes-mázas, majd’ szétcseppen.

Ezt is annyira utálom. Ilyenkor szeret. Édesem így, meg úgy. S ráadásképp a barátnőim szerint is nekem kéne türelmesebbnek lennem, meg minden. Hátha rossz napja van, vagy a munkahelyi gondok? Persze, egy életen át csak neki van gondja. Az nem gond, hogy mindig én tartottam a hátam. A gyerekek, a ház, a csekkek, a gondok: mind az enyémek, ő sohasem volt itthon. Ha meg itthon volt, akkor sem. Neki mindig pihenni kellett, mert kidolgozta magát. Az kit érdekelt, hogy a ledolgozott nyolc órám után meg a kötelező túlóra után csak beestem az oviba zárásra, és még ott volt a vacsi meg a tanulás, meg a házimunka. Na persze. Ez nem érdekes; egy kis fűnyírás, és már le is van tudva a házimunka. Mármint egy férfinak. A lakás meg öntisztuló. Na meg a gyerek is. Persze, hogy ezt látták a kölykök. Az marad életben, aki élelmes. Hát persze, Zsolti öcsi kiette a hűtőt, aztán csak somolygott. Nem látta a sajtot. Nem is ő volt, talán inkább Zóri, aztán ketten kenték rá Littára. Állandóan nyúzták egymást. Bemártották és bemószerelték a nagytesót. Család a seggem! Persze, míg kicsik voltak, milyen édesek, meg minden. De aztán jött a feketeleves.

Nem tudom, mi jöhet még. Kiveszem, ami nekem jár. Mert jár. Mert eleinte bizony nekem volt jó fizum meg biztos munkám. A bankszektorban jól kerestünk egy ideig. Az OTP biztos megélhetés volt egy ideig. A pajszerváltásig. Onnan aztán csak lefelé ment minden. Mondjuk, megszedtük magunkat. De csak az okosságom miatt. Nem szórtuk el a pénzt, ahogy nálunk szokás. Így lett városi lakásunk is. Na és, nem mi vagyunk az egyetlen. Milyen jól jött, hogy végre megszabaduljunk a kölköktől? Erre majdnem visszaköltözött a legkisebb. Bekapta a legyet. Láttam én. Még mit nem! Ebben az egyben egyetértettünk az urammal: aki innen elhurcolkodott, az nem hurcolkodik vissza. Csak látogatóba várunk mindenkit. No lám.

Utazom! Végre, már csak ez maradt számomra. Persze nem a tengerre. Pedig megígérte Mia, aztán meg kiszámolta, és százezerbe’ van. Na és? Ennyit nem tud áldozni? Ennyibe kerül az egész családi nyaralás, egész évi spórolás. Mit gondolt, ingyen van? Milyen hülyeség: elmentem volna mással. Igaz, nem olyan, de a tenger az olyan. Mit bánom én.

A csajokkal megyünk hastánctáborba, mert megérdemlem. Négy nap, végre távol az otthontól és tőle. Befizettem, és kész. Mindent bepakoltam, és milyen jó lesz! Csupa idegen ember! Csupa ismeretlen ember! De jó lesz. A tánc, a móka, a kacagás. Elfeledem a magányt, a jelent. Egy kis időre. Mondtam ennek az embernek, hogy tankoljon, persze kifogyott a benzin, vagy mi a szar. Oké, elintézem – ezt is. S persze én.

– Jó napot kívánok, tudna segíteni? Gázolajat szeretnék, kérem, segítsen tankolni. Köszönöm szépen, tízezerért, legyen szíves.

– Természetesen, hölgyem, lemossam a szélvédőt?

– Nem szükséges, köszönöm, bent tudok fizetni?

– Igen, a pultnál, ötös kút lesz.

Nevetgélés hallatszik ki a kocsiból. A lányok nem férnek a bőrükbe. Benne van a rizsszem a fenekükben. Kicsit közönségesek, ahogy én is. De ezt szeretem.

– Mi van, szívem, kifogyott a nafta?

– Direkt szóltam, hogy megyek, és legyen szíves, tankoljon tele. Tök fölöslegesen.

– Ne nyugtalankodj, már úton vagyunk, mindjárt ott leszünk. Ez már a Pilis. A következő falu lesz. A térkép szerint. Milyen jóképű ez a kutas.

Libabőrös lettem. Meg vörös. Egek, ez egy férfi. Istenem, már az érintéstől is elélvezem. S ahogy néz. Mélyen a szemembe, szinte a vesémig lát. Suttog, hogy gyönyörű vagyok és szép, meg simogat. Egyszerűen elgyöngülök. S a csókja. Nem éreztem ilyet, már nagyon-nagyon régóta. Szinte elolvadok a kezében. Istenem, ez milyen jó, és már kisimogat a ruhámból. Szép vagyok, és NŐ! Végigsimított a mellemen, és ott maradt a kezében. Megőrjít ezzel. Már őrülten nedves vagyok. Istenem, még! Még és még! Bennem van, betölt teljesen, csak lassan, komótosan, kérlek, ne csak öt percig!

Ez mi volt? Álmodtam? Vagy a valóság? Meg van harapdálva a nyakam, csak nem én voltam. S ezek a lázrózsák az arcomon, csak mégis valóság volt. Ki ez a pasi? Meg hol van most? Istenem, milyen szép szeretkezés volt, meg tudnék halni még egyért. Vagy kettőért. Nem véletlen a nevem: TelhetetLenni. Ez már a reggel. Jóga, reggeli, séta, hastánc. Egy perc nyugtunk sincs. Tényleg, álmodtam volna? Ennyire kivolnék?

– Lennikém, tartsd a ritmust! Álljunk meg! Akkor elölről újra!

Figyelj, te bamba! Nem bírok uralkodni magamon. Mi volt ez? Végigkínlódtam a napot, mosolyogtam, és kész. Még jó, hogy nem igénylik a társaságom, elvannak nélkülem. Kimegyek és megnézem a naplementét a padon. Muszáj gondolkodnom. Milyen gyönyörű! Bezzeg a múltkor, micsoda műsort adott a barátosném az egész éjjeli menetelés miatt. Én szóltam, mire számítson. Mondtam, hogy bekeményített a Mester. Így jutunk önmagunkhoz. Nekem jó. Mondjuk, én kurvára félek éjjel. De az erőltetett menés, az jó. Ki vagyok purcanva és kiürül az agyam, így tudok végre aludni. Szépen ragyog már, milyen simogató a vörös, mint egy fátyol, ereszkedik. Kékülve villódznak sárgával, pirossal és naranccsal. El tudnám nézni egy életig. A hegy mögött ereszkedik le, s mindjárt marad a sötét.

Mi ez? Ki vagy te? Már megint gyönyörű vagyok és szép, mint egy kép. Ne mán! Ezt nem hiszem el. Akkor nem álmodtam. Igen, igen, igen… Már gyöngülök, alig állok a lábamon. Harapdál és nyal, istenem, ez már a mennyország? A bimbómat szopja, nem bírom már ki: ez sok lesz, már megint. Végignyal és a szemembe néz: – Imádlak, gyönyörűségem!

Ezt nem bírom ki. Hogy lettem meztelen? Egek, mekkora! Istenem, ne hagyd abba! Kérlek, ne hagyj így, hadd legyen enyém! Végre, istenem, milyen jó, érzem, teljesen betölt. Isteni, csak maradjon mindig így! Most már meghalhatok. Mi ez, már megint? Őrjítő ez a pasi, ez a lassú csúsztatás, s még! Vágtassunk, most már mindjárt jó. Nem bírom ki, ez a vég. Hullámok, és nem hőhullámok, a gyönyör betölt, és kész. Lebirkóztam és én lovagoltam. Ilyen még nem történt velem.

– Ki vagy te?

– Csss, csak feküdj, szépségem! Hadd simogassam bőröd, melled, édességed!

– De mi a neved? Ki vagy?

– Nem számít, csak te! A tiéd vagyok, teljesen! Ne gondolkozz, csak érezz, merülj el az élvezetben, a gyönyör kútja megnyílik és megtelik. Gyönyörűségem, mindened csodás.

Hagyom, hadd kényeztessen újra és újra. Húsz sivár évet mosunk most le. Reggelig. Van mit bepótolnunk. Minden álmom valóra válik. Hmm. Csss. S az illata valami mámorító. Milyen jó íze van. Egy friss és finom pasi. Mi ez, már reggel van, hogyan kerültem az ágyamba? Persze, a jógaóra. Még egy kicsit aludnék. Meg tudnék enni egy lovat. Így, mindjárt. Várjunk csak, nem kaptam be a pirosat, meg nem volt hőhullámom sem már két napja. Ez mi? Nem ment föl a vérnyomásom, hogy fájjon a fejem. S holnap már megyek haza. Jesszus. Basszus. Futok már és ászanákba bonyolódom, majd’ meghalok az éhségtől. Hiába, a szex megéheztet, már el is felejtettem. No, végre kaja! Vega, de jó, nem annyira, mint Ázráé, de jó, mondjuk nem is kézzel-lábbal eszünk. Most jól jönne valami hús. Mire nem gondolok!

Az is… Talán csak álmodtam. Mostanában előfordul, hogy álmomban kielégülök valahogy. Ez lehet csak. Hastáncóra jön, imádom. Csak egy-két-há és egy-két-há, rázás meg forgás, csípőejtés oldalra négyszer, aztán rázva futás és beállás, majd meghajlás. Jó lesz, immár huszonkétszer. Este műsort adunk, nem tudni, kinek. Meglepetés. Csupacsaj, jó kis meglepi. A helybélieknek egy kis esti színes. Vadulunk és rázunk, már alig bírjuk, de jó lesz. Délután egy óra pihenés, és jöhet a fellépés. Festünk és szépítkezünk, egy kis púder ide, egy kis csillám oda. Hajak rafináltan lobognak. Színpadra dobogunk a vad dobra. Forgunk és rázunk, pörgünk és ejtünk, dobszólóra mámorosan csettintgetünk és vadulunk. Meghajlás és kész, jöhet a következő szám. Öt produkciót mutatunk be, öt csoportban. Nagyon jól sikerült, ez milyen klassz lett. Állunk a színpadon és szól a vastaps. Kicsit már látok. Látom az embereket a sorokban. Állva tapsolnak, nem kapok levegőt. Ez Ő. Ez meg honnan kerül ide, mégsem álmodtam? Elgyöngülök; akkor nem csak a képzeletem játszott? Mondjuk, milyen éhes voltam. De ki lehet ez a pasi? Végre lejövünk a színpadról, egy kis buli van. Süti, szigorúan vega, meg répalé, narancslé. Mégis, mint a manna. De hol van a pasi? Már látom: ölelgeti a kurzusvezetőt. És bemutatja, mint a férjét. Egek. Na, erre nem számítottam.

Vezetek. Azt sem tudom, honnan hova. Mikor és hogyan pakoltam össze, és hogyan jöttünk el. Már háromszor eltévedtünk. Majd csak hazajutunk. Végül is csak tekerem a kormányt és elérjük az utat, ott jobbra és le, és már benn is vagyunk a falunkban. Leteszem a csajokat és hazaérek. Gondolkodni ráérek azután is. Persze már kétszer hívott Mia, de háromféle dolgot már végleg nem tudok csinálni. Ki vagyok ütve. Hogyan tovább? Mi volt ez? Ennyire ki volnék éhezve? Ennyire ki vagyok éhezve.

Mindegy, puszi, szia, persze, találkozunk, persze, jó volt. Sziasztok, végre, már csak magam vagyok. Kéne egy hely, ahol egyedül vagyok. Csak én. Kicsit összerakjam magam, mielőtt hazaérek. Elfordulok itt és megállok. Mi történt velem? Nem tudom, nem értem. Hogyan történhetett meg ez velem? Nem ittam, nem szedtem semmit. Nem értem. Az első pasi alá feküdtem. Nem értem. Azt értem, hogy most szült a kurzusvezető, meg szoptat, de hogy a férje?! Pont engem? Nem is vagyok szép.

Istenem, nőnek éreztem magam. Egy röpke pillanatig. Vagy kettőig. Nem fordult elő már nem tudom, mióta. S máris vége, ami még el sem kezdődött. Miért nem lehet csak úgy hagyományosan? Lány, fiú, járás, egyebek. Jaj, édes istenem. Az uram biztos észreveszi. Á, az nem vett észre az utóbbi húsz évben már semmit. Igaz, csak rajtam nem. Szóval, hogyan tovább? Most mi jön? Mindegy, irány haza.

Megjöttem, jó volt. Főztél? De jó! Farkaséhes vagyok. Csülök, isteni. Bepakolok és beindítom a mosógépet, aztán jövök. Persze, jó volt. Mi volt itthon? Állatok, gyerekek? Mi történt? Kórházban van? Tényleg? Nahát, erre nem számítottam. Van bajuk akkor. Igen, tudom, keresett, csak nem tudtam felvenni. Persze, téged is? Okés, eszünk és átballagok, akkor megjött a nyaralásból. Rendben. Jól néz ki, biztos finom.

Mennek a napok és a dolgok. Semmi különös nem történik, csak a de, az lebeg a levegőben. Nem nyughatom. Ilyen jó még nem volt életemben. Pedig volt jó is. Már ahogy rágondolok, az is jó. Nem normális a pasi, bárki megláthatott volna. Meg egyáltalán, hogy jött ehhez? Pont velem. Nem értem. Erről aztán végképp nem beszélhetek senkinek. Hogyan tudok megnyugodni?

Jött egy e-mail, aztán kedves érdeklődés: mennyire tetszett a kurzus, várható-e, hogy legközelebb is megyek? Meg voltam-e elégedve az ellátással? Már hogy a pitvarba ne! Az ellátás, az remek volt, azok a vállak meg kezek, és az illata! Ó, beleremegek, máris készen állok. Ez most már így lesz? Megírtam kedvesen, hogy nagyon tetszett, az élmény egyedi (!) volt, és úgy is gondolom. Vajon már máskor is csinált ilyesmit a férjecskéje? Vagy személyes varázsom áldozata? Na, hagyjuk Ibolykát. Bárki mással el tudtam volna képzelni egy ilyen dolgot, csak magammal nem. Erre meg ez történik. Már egy hete. Semmi hír. Semmilyen telefon, semmilyen e-mail, hírhozó galamb. Ennyi volt. Szeretném megérteni a miérteket.

Ősz kergette a faleveleket. Mind leestek. Egyszerű, mint a pofon. Egyszeri és megismételhetetlen, nem úgy, mintha, minta után. Menjünk ki dolgozni! Ránk vár Európa. Mármint az öregedő nőkre. Képzelem. Mia vállat vont. Szerinte így van. Nyelvet tanulunk, és megismerkedünk más kultúrákkal. Menjünk, mire várjunk? Szívem szerint itt hagynám ezt a mocskos országot a sok disznóval. Úgyis csak rabszolgáknak vagyunk tartva. Kussoljunk, azt lehet. Még örüljünk, hogy van lakásunk, mert erre utazik a király. Úgyhogy nem sokáig lesz már. Mit bánom én, adjuk el. Aztán lesz csak a meglepetés. Fele pénzzel szépen lelépek. Elvégre az én életem, az én pénzem. Most viszont úgy csinálok, mint az öregedő nők nyolcvan százaléka: nem szólok, beletörődötten csinálom a napi rutint. Munka, vacsi, főzés, mosás, takarítás, néhány szó evés közben és külön-külön szépen lefekszünk. Mindenki a maga a bajával. Fizessem be a számlákat, aztán nézzük, mit kéne csinálni, van-e valami csinosítani és rendbe tenni való? Hétszámra sem szólunk kettőt sem. Ha otthon vagyok, ha nem. Bár ha nem, azt észreveszi. Múltkor is odaát voltam és kicsit dumáltam. Egyszer csak hív, hogy hol vagyok. Mit csinálok? Mikor mit. Itt, vidéken legföljebb leköltöznek a nyári konyhába, aztán slussz. Semmi felhajtás. Horkol, mondják legtöbben. Meg nem fér a bőrébe. Ez alatt az italozást értik. Így aztán marad minden a régiben, és megtanulnak megférni egy fedél alatt.

Kivikszoltam már mindent, ragyog a ház. Már nincs mit vikszolni. Olvashatnék, de mit szólna az uram? Csak úgy ledőlnék és olvasnék. Vagy kötögethetnék, vagy varrhatnék. Mindig valami hasznosat. Csak úgy? Ne röhögtess már!

Persze Mia hiába mondogatja, hogy magamra fordítsak időt. Ahhoz meg lusta vagyok. Most tornázzak, vagy építsem magam. Egyedül utálok mindent. Igazán egyedül lenni is utálok. Mindegy, csak csináljunk valamit. Mindegy kivel, csak ne legyek egyedül. Menjünk, pukkasszunk polgárokat vagy akasszuk ki a falut, hisz’ a városban már nem ismernek minket. Néhány nemzedék felnőtt közben. Ki emlékszik már ránk?

Amikor azt mondom, hogy égetni való, akkor magamra gondolok. Nem voltam különösebben jó, igaz, rossz sem. Tettem, amit tennem kellett. Egyszer fordultam csak szembe, amikor férjhez mentem. Tudtam is én, mi lesz nekem jó. Pedig szerettük egymást. Nagyon. Ott állt mindennap és várt. Egymásba kapaszkodtunk. Én belé, ki az életemből. Ő meg belém, bele az életébe. Igen, ez szerelem volt. S aztán jöttek a gyerkőcök. Milyen édesek voltak! Imádni valók. Imádtuk. S a napokat is, akármilyenek voltak. Nem volt érdekes, hogy sokat kellett dolgozni, na meg ott volt az összes többi feladat is. Nagyi, az nem kényeztetett el, hiszen még majdnem kicsi gyereke volt.

Mindegy is, éltünk és virultunk. Játszottunk, meg vihogtunk, örültünk és sírtunk. Minden nap ajándék volt. Egy ideig. Mikor változott meg minden? Nem tudom. Keresem a pillanatot, mikor az egyik még jó, a másik meg rossz. Hol tört ketté az élet? Dolgoztunk, neveltünk, nyírtunk és nyestünk. Télre jött tavasz, aztán meg nyárra ősz. S mindig egy kis pihenés nyáron. Vagy nem. Igaz, volt egy emlékezetes nyaralás. Fölhívtak a munkahelyről. Persze a tengeren nem viszem magammal a mobilomat. Csak este vettem észre. A többiek szerint nem kell figyelembe venni, de hát biztos fontos. Hiszen tudják, hogy külföldön vagyok, és mégis hívtak. Visszahívtam hosszas vacillálás után. De jó, hogy elértek, meg ilyenek, azonnal haza kéne mennem, áthelyeztek Pestre. Nem kérdeztek semmit, hogy jó-e, nem-e. Hogyan megyek, meg mivel? Csak így parancsolás-szerűen. Persze nem tudtam menni, egy kocsival mentünk, hogy menjek? Miattam mindenki hagyja ott a nyaralást és hopsz, ugorjon lóra, hogy a nagyságos bankvezér uramnak még több milliárd legyen a vagyona? Hát nem, de jól elrontotta a nyaralást. Már arra gondoltam, mire hazaérek, elbocsátanak, vagy valami ilyesmi. De nem. Egyszerűen áthelyeztek Pestre, most csak három hónapra. Kit érdekel, hogy kicsit messzebbre lakom, meg a szabadnapomon még utazgatok fél napot, hogy teljesítsem a bankdespota kérését. Folyton csak jöttem és mentem. A f*szom kivan. Pedig még ki sem nőtt.

Se egy levél, se egy hívás, nem úgy, mint a filmekben. Így aztán ki tudja, miként éltem a különleges, „egyedi” élményemet. Napra nap jött, nem vagyok az a szerelmes típus, főleg nem ilyen esetben. Csak az nyavalyás vágyakozás ne lenne! Most már, hogy tudom, milyen is lehet. Persze emlékszem, mikor az egyik szingli csajnak új pasija lett, kivirult. Azt mondta, hogy hiába élt házasságban, férj mellett, nem tudta, hogy a szex ilyen csodálatos is lehet. Ráadásul a szerelme a barátja is lett. Szóval mindenki mással ez történik, csak velem nem. Persze elköltözhetnék, csak miből. Persze elrohanhatnék, csak hova. Persze kifuthatnék külföldre, de minek. Se nyelvtudásom, se ötletem. Istenem, mit kezdjek magammal?

Ha vallásos lennék, akkor most nem gondolkodnék. Csak egyszerűen mindenre volna válasz, mindegy milyen: válasz. Kész. Az a baj, belül összeroppanok és nincs segítség. Az is csak egy rossz ómen, hogy még munkám sincs. A férjem is állandóan ezzel ba*tat. Mintha én tehetnék róla, hogy a harmadik hullámban a leépítésben benne voltam, 27 év után. Egy érettségivel mihez is kezdhetnék? Persze tanulhatok, meg minden, de én nem tudok tanulni, nem marad meg a fejemben. Mondják, hogy csak csinálni kell és kész, talán a módszerem rossz. De ez nem így van, már butulok, csak még nem vették észre. Amúgy is, végre lesz egy nyugodt nyaram. Mióta visszamentem a gyerkőcök után dolgozni, egy perc nyugtom nem volt. Még a munkát is hazahoztam; míg a többiek pancsoltak, én a számlákat egyeztettem a kertben. Mondjuk, legalább kint voltam a levegőn. Bent megőrültem a nyamvadt légkonditól. Amúgy is az egyik fázott, a másiknak melege volt, rám meg csak fújta, folyton fájt a fogam vagy a fülem. Aztán szerencsére átültem egy másik részlegbe, ott végre nem rám jött. 27 év egy helyen. Ma már ez csoda, viszont nem is nagyon ajánlgatnak nekem semmit. Én nem tudok az önéletrajzban összehazudozni mindenfélét, mit tudok, meg miben vagyok jó. Azt sem tudom, miben vagyok jó. Hiába mondja Mia, hogy nagyon jó segítő munkatárs lennék, mert átlátom a helyzeteket és jó tanácsokat tudok adni. Csak a magam ügyében nem. Szóval én nem tudok ajánlkozni, meg aztán jó képet vágni. Hát nem adtam be sehova. Minek adjam be? Hogy aztán jól megmondják nekem, milyen hülye vagyok? Na, azt már nem. Tiszta stressz az egész. Tudom, hogy nem lesz így állásom. De majd csak lesz valahogy. Egyelőre van végkielégítésem meg felmentési bérem, és kész. Mondjuk, ez nem sok. De egyelőre. Legalább egy rendes nyaram lesz.

Végre élvezhetem a saját kertemet, pancsolómat, meg az időmet a levegőn. Talán még a veteményesre is jut időm. Csak hát… mindent egyedül. Mindenki dolgozik és elfoglalt. Amit a legjobban utálok. Egyedül. Még felkelni sincs kedvem. Minden barátnőm dolgozik, amikor valahova hívom, egynek sincs pénze rá. Így aztán új embereket kell keresnem, akikkel el tudok menni és pénzük is van rá. Talán egyszerűen csak hobbikat kell keresnem, hogy újra strukturáljam a napjaimat. Amit szeretek csinálni, hogy szépen összeálljon a szőttes. Mit tegyek, ha minden pénzbe kerül, én csak olyat szeretek. A hastánc, meg a nadi, meg az utazás. El is megyek mindenhova. Eddig csak a család volt, meg főztem, mostam, vasaltam, na jó, azt nem. De kinyaltam a valagukat, elláttam őket, és ráadásképpen dolgoztam is. De soha semmi nem volt jó. Még jó, hogy ketten vagyunk már. Így aztán senki nem osztja be az én időmet. Ha akarok, kimegyek és kertészkedem; ha akarom, délben napozok és fürdök; ha akarom, akkor délután lepihenek. Vagy olvasom a nyálas romantikus regényeimet. Ha nekem így jó? Slusszpassz.

Ez volt a terv. Csak sajna nem jött be. Nem telt el félév, s egyszerűen annyira tömve voltak a napjaim, hogy már nem fértek be a barátaim sem. A család rám szállt, hiszen én voltam a munkanélküli, aki ráér. Mindennap főztem, hogy a férjuram jól érezze magát, bár rühellem. És tudja. A kertművelés, ezt például szeretem, csak éppen úgy néztem ki mindig, mint egy földtúró ganajbogár. Tiszta fekete a körömalja, nem jön ki semmivel sem. Talán a fekete körömlakk. Ráadásképp csak rábeszéltem magam a tanulásra, így volt egy diákbérletem, meg heti három délután iskolában voltam. De csak az angolra jártam be, nekem nem kell bizonyítvány, mi van, ha nem sikerül? Ezt persze nem támogatja a munkaügyi központ. Tök véletlen találtam, Évi járt oda nyelvet tanulni. Így befizettem a tandíjat, regisztrációt, és eljártam. Volt mindenféle óra, de azt úgysem tudom megtanulni. Így marad az angol. Eleinte jártam én kommunikációra is, meg ilyesmi, de a többiek sem jöttek, meg én sem. Minek? Az angol muszáj, a többi meg le van tojva. Egyébként sem vagyok képes megtanulni. De legalább kitölti a napjaimat. Nem problémázik az uram sem. Küzdök, és kész. Aztán majd csak lesz munkám. Mondjuk, azt sem bánom, ha nem. Elvégre megélünk így is. Most az uram keres. Na és? Volt ez fordítva is. Nem is volt gond. De úgy látom, most igen. Jellemző. Heti kétszer hastánc, egyszer pránanadi, és persze a bulik. Mikor bulizzak, ha nem még most? Eddig nem értem rá, most meg senkinek nincs kedve vagy pénze, vagy mindkettő. Középkorú nő, kész katasztrófa. Mit csináljon, ha nem tud magával kezdeni semmit? Egyébként mi van, ha már nem akarok dolgozni, elvesztettem a meggyőződésemet? Nem vagyok alkalmas vállalkozni, nem vagyok alkalmas, csak egy jó beosztottnak. Mondják meg, mit csináljak, aztán hagyjanak békén. Ámbár, talán mégis volna egy álom, ami megfelelne. Esküvőszervező, igen, ezt még élvezném is. Minden benne van hozzá, ami nekem jól megy. De sajnos ehhez is iskola kell. Tanulni meg nem tudok. Kész.

Különben is, el akarok menni innen jó messzire. Talán ennyi angol jó lenne. Mindegy hova, csak tenger legyen. Talán a görögökhöz. Megcsinálok mindent, és kész. Legyen egy ágyam, meg betevőm és tennivalóm, aztán majd lesz valami. Csak nem egyedül. Egyedül nem merek. De kivel menjek?

A környezetem megbolondult. Áll a bál mindenütt. Nincs normális család sehol. Negyvenes nők és férfiak. Mint az állatok. Még nincs egy hete, hogy nyugtattuk Vicuskát. A férje becsajozott egy fia korabeli kislánnyal. Épp feleidős. Elsőéves egyetemista, csak butácska. Gyorsan csináltatott egy gyereket, és máris behúzta a csőbe. Csak ne mondja, hogy nem szóltunk. Milyen férj az ilyen? Félrekufircol, aztán még ő sajnáltatja magát. Hogy így szereti a Vicust, meg úgy szereti, no és azt a másikat is. Na persze. Kétfelé mártogatni a pemzlit, az tetszene. Vica meg belehal a megaláztatásba meg a bánatba. Nem mintha olyan boldogan éltek volna. Na de mégis, hol van már a szerelem ekkorra? Ráadásképp addig-addig sajnáltatta magát, hogy Vicuska lefeküdt vele; úgy értette, hogy csak ő lesz. Erre a dög nem átallotta azt mondani, hogy csak meg ne tudja a kis lotyó. Ez betett szegény asszonynak. Meg ne tudja a szeretője, hogy lefeküdtek az asszonnyal. Egyébként is, mostanában annyit szeretkeztek, hogy majd’ mindennap. Már azt hitte szegény, hogy megjavultak a dolgok. De nem. Csak otthon is be akarta biztosítani magát a jóember. Szegény, a meg nem értett. Ő csak szereti. Tök röhejes. Ez a duma. Meg persze válni sem akar. Miért kéne? Nahát, minden férj ilyen hülye? S persze az én drágám miket mondott Vicusnak? Hogy tényleg a válás a megfelelő, ne hagyja kihasználni magát, meg ne bőgjön, hanem járjon társaságba, aztán ha nem változik semmi, akkor egyszerűen adja be a válást ő, nézzen körül, hátha el tud költözni. Valahogy szokott ez sikerülni, meg hogy mire valók a barátok, ha nem erre, hogy segítsenek, meg kisírják a vállukon magukat. Csak pislogtam, hogy jól hallok-e? Ez lenne az én empatikus férjem? Lehidalok.

Na meg a mintapár. Akik mindent együtt csináltak. Elköltözött a Pali. Szegény lány csak sír-rí. Mondtam, hogy ez lesz. Pali elment egyetemre, aztán megbolondult. Egyik vasárnap jött egy huszonéves lány, akinek lemosták az autóját, ott tette-vette magát a Palinak. A saját házukban, az asszony előtt, aki otthon volt. Feszelgett a csajszi egész vasárnap. Aztán meg elköltözött, persze nem a csaj miatt. Tévedésben van az asszony, semmi köze hozza a lánynak. Én mondom, az egyetem az oka. Láttam már máshol is. Megbolondulnak, mintha újra pattanásos, nem gondolkodó bakfisok meg suttyók lennének. Aztán csak a fájdalom marad, meg a bánat. Pedig a mintapár már 15 éve nyomja. Mindig együtt, állandóan, minden tevékenységet együtt. Nem is volt normális. Mondjuk, velük voltunk a szexkiállításon, állandóan dugtak, mint a nyulak. Aztán az sem elég. Ott, a színpadon jött rájuk, de aztán legalább nekünk is összejött. Lehet, többet kellene ilyen helyre járnunk. Ettől feláll, meg jó kemény lesz. S nem csak öt percre.

Persze, ne feledjem a Grófnő férjét, aki a jobb megélhetés miatt kiment Németországba dolgozni, ami elég jól bejött neki. Jól keresett. A család itt, meg ő kint. Háromhavonta jött haza, eleinte, aztán egész nyáron nem. Gondoltam, van kint már egy nőci. Aztán gyerkőc is lett. Volt nagy sírás-rívás. Itt a két gyerekkel az asszony, kint meg a jól kereső férj új csajjal, terhesen. Szóval a világ nem normális. Semmi emberi nincs benne. Se erkölcs, se minta, csak az ego. Mindent neki. Felfordult világ. S persze minden.

Végül is megmondta a Csernus. Meg kell dolgozni egymásért. Nincs ingyen. Meg a Buda. Túl sokáig élünk. Régen jó, ha harminc-negyven évet éltek együtt az emberek. Most meg kitolódott az életkor, már negyven-hatvan évet is élnek. Persze, hogy szeretne másikat. A férfiba van kódolva többnejűség az élet élete okán. Mit vagyunk úgy oda? Még munkahelyet is tízévente kéne váltani, hogy ne unjuk meg. Ma már ez a legmindennapibb gond. A kiégés. Ezt is megértük. Van hozzá ideológia is. Na persze. Férfiuralmi társadalom, meg a rend. Ők hozzák a döntéseket meg a törvényeket, csoda, ha minden a feje tetején áll? Összezavarja a tesztoszteron őket.

S ahogy jeleztük előre, a Vica férjét behúzták a csőbe, karácsonyra kiderült a szűz kislányról, hogy bizony terhes. Ez minta szerint. Ahogy a nagymamám mondja: a dolgok nem változnak. A lányok ilyenek meg olyanok. Jók, rosszak. Ki milyen. Na és a fiúk is csak ilyenek. Szegény Vicus, már csak árnyéka önmagának. A baráti körben mindannyian meg akarjuk menteni magától. Még mindig szereti, ez derült ki. Ő sem gondolta. Januárra lett teljes a sztori. Szóval minden az iwiw miatt van. Ott derült ki, hogy feltett a lány egy fényképet (nyilván nem véletlenül, pukkanjon végre ki a lufi), amin a Balatonon van a férjjel egy hajón, majd egy kisebb kép egy jegygyűrűs, egymásba fonódó kézzel. Sajnos felismerte a férjet, a kezét. Kérdőre vonta, aki nem is tagadott semmit. Valóban igen, válságban (ne röhögtess) van, és igen, tetszett neki a figyelem, és persze az életkora is, meg azt mondta a kislány, hogy még szűz, és tartogatja magát az igazinak. Kész, ezzel levette a lábáról. Mármint a férjet. Őneki adja a legféltettebb kincsét, a szüzességét. Jobban járt volna mindenki, ha meghirdette volna a neten, aztán aki többet ad, legyen azé. De nem így lett. A férj, aki soha nem nyaralt, tekintve, hogy az sokba van, elvitte a lányt a Balatonra. Mit látott a lány? Vállalkozó, akkor jön-megy, amikor kedve van. Van lé, kocsi, szép ház. Mint kiderül, ott vette el a szüzességét, a szülői hálóban. A szemét stricije! S persze a leány szépen megfogant. Persze beadta, hogy szedi a gyógyszert. Hogyne. Ahogy azt a kismacska elképzeli. Ne röhögtess! Hogy nem hazudna neki, az ő kapcsolatuk a bizalmon alapul. Ja, meg az átverésen. Félelmetes, hogy a pasik ezt beveszik. Ezt a dumát, ami olyan poros már, hogy nem is ezeréves, de tízezer éves. Aztán persze most ott állnak ikerporontyokkal egy állítólagos meg nem értett házasságban egy húszéves gyerekkel, egy húszéves csajszival, aki az ikreket hordja a szíve alatt véletlenül. Na, ha piros hó esik. Akkor lehet bevenni ilyen sztorit.

S ez még nem minden. Nem válik. Meg ne tudja a falu. Fenn kell tartani a látszatot. Hogy venné ki magát? Meg hogyan adhatnák el a házat? A két keze munkáját, egy élet reménységét? Ja, hogy Vicus egy lakással jött ebbe a házasságba? Na és? Majd egyszer kifizeti. Addig legyen jó. Meg főzzön, meg nyírjon füvet, meg takarítson, meg egyáltalán, ő az asszony. Van elég dolga. Nem? Szóval lehet lapozni.

Na, itt jöttünk a képbe mi. Elhívtuk bulizni. Aztán hazafelé szegényke elsírta magát a kocsiban, hogy milyen kilátástalan az egész. Mi legyen most? Nem tud elköltözni sem. Mit tegyen? Na, erre már nem bírtam a nyafogást tovább. Az istenit! Lépj tovább, ez a szekér elment. Kész, passz. Nézd meg, mid van. Mit tudsz csinálni, keress egy lakást, aztán meg kell szorongatni őkelmét. Fizessen ki, amíg van miből, mert ilyen előélettel mindent elperelsz tőle. Semmi sajnálat. Légy tekintettel magadra! Nézd, meg hova juttatott! Gondold át, mi kell neked és keresgélj, aztán lépj le. A pasi meg előbb-utóbb felbukkan nálad is. Te legalább szép vagy, meg vékony, nem úgy, mint én. Úgyhogy most fejezd be. Nem érdemel ez a kutya egy könnycseppet sem. Előbb csak nézett, mint a borjú az új kapura. Aztán sírt még és azt mondta, ez kellett, hogy megrázza valaki végre. Aztán két hónap múlva felhívott, hogy átmennék-e? Mutatta a kulcsot, megvette. Csak néztem, hogy mi van? Azt mondta, felnyitottam a szemét. Körbenézett, kérdezett, meg ilyesmi. A közös számlájukról levett két és fél millát és megvette a kis házat. Majd’ szétesik, de jó lesz, átalakítja és beköltözik. Na látod, tudsz te, ha akarsz. Elmentünk és megnéztük. Tényleg szétesik, de jó adottságai vannak. Miből fogod felújítani? De most a sarkára állt. Elmondta a férjnek, hogy a lakása kb. hétmillió volt. Úgyhogy a maradékot kéri a felújításra, aztán már itt sincs. Azt csinálhat, amit akar. A koma kész lett. Nincs kétfelé hajló pemzli. Ez már nem az ő készséges asszonykája. Ha még a válást is beadja, kész a vég. Ideköltözik a hiszti. Mert már csak így hívja a jó kis szűzlányt. Ettől aztán megijedt. Persze nincs ennyi pénze. Na ja. Majd ledolgozza. Azt várhatja. Akkor a válóper. Ez egy jó aduász. Na, legalább 1:0 a nők javára.

Persze a magam dolgában semmi haladás. Csak csinálom a dolgaimat. Háztartás, kert, konyha, takarítás, meg sikálás. Senki sincs tekintettel a rendre. Mint a disznók. Hiába csak ketten vagyunk, egyre rosszabb. Meghúzom magam. Hastánc meg a nadi, és kész. Néha egy kis buli, egyre ritkábban. A csajok öregszenek. Már nincs bennük szufla. Mi lesz így? Mindenem a zene. Meg a csillogás, meg a „most azonnal”. Már nincs mire várjak. Tudom, hogy valami elromlott, talán végzetesen. A drágám, akit imádtam, akire felnéztem, akivel összebútoroztam, akitől három gyönyörű gyermekem van, nem szeret már.

Nem tudom, mikor történt. Melyik pillanatban történt, nem tudom. Az egyik pillanatban még boldogok voltunk, aztán a másikban már nem. Mikor volt ez a pillanat, nem tudom. Olyan jól kezdődött. Én meg te, ásó, kapa, és az örök szerelem. Ahogy ott álltál a sarkon, várva engem. Úgy tűnt, mindig így lesz. A szerelmünk örök és végleges. A világ meg bekaphatja. Hova tűnt ez a tűz? Hova tűnt ez a lángolás? Hova tűnt ez a szerelem?

Talán a napok, a hétköznapok, a tennivalók, a problémák, amelyeket mindig nekem kellett megoldanom. Egyedül. Mert te nem voltál itt. Soha. Épp dolgoztál, épp pénzt kerestél nekünk. Távol tőlünk. A hetek meg csak teltek. Talán a távolság ölte meg a szerelmünket. Vagy ami még rosszabb, mi. Pedig egymás nélkül nem tudunk élni. Azt hiszem. Vagy tudom. Ez lehet a gond. Soha nem álltam meg egy pillanatra, hogy magunkon elgondolkodjam. Az időzítés. Az rossz mindig.

Pianóban, nyugodtan. A következő pillanatban a plafonon vagyok. Már magamat sem bírom.

Ez már a klimax. Megmondta Mia is. S persze még ez sem elég. Mert jönnek a könnyek, örömtől, bánattól egyaránt, na meg az érzelmi hullámok, lent és fent egyaránt, már semmi sem ugyanaz, mint régen. Még hozzá egy tinédzser hasonló készlettel, akkor vége van. Kész, passz. Mondjuk a karácsony a legjobb depi. Happening, boldogság, már akinek. Vágyak, amik elszállnak. S ez még mind semmi ahhoz, hogy ma jött a távirat. Nem jön haza soha többé. Meghalt. Talán szívroham. Pesten. Az igazság odaát van, itt meg három gyerek és én.

Tehát meghalt. Ezt nem bírom felfogni. Felhívtak a rendőrök. Azt sem tudom, hogy menjek oda. A kocsink fent van Pesten, hiszen azzal járt. Kire hagyjam a gyerkőcöket? Talán Mia, a gyerekek úgyis szeretnek nála. Muszáj elmennem.

Hogy az ördögbe tehette ezt velem? Most mi lesz? Itt állok, negyvenesen 3 gyermekkel, egy állandóan csinálni való házzal, tele hitellel, a világ végén kettővel, hiszen te szerettél itt vidéken.

Filmszakadás. Még sosem voltam boncteremben. Azonosítanom kell. Félek a halottaktól. Félek a haláltól. Hogy tehette ezt velem? A rendőr óvatosan fogja a könyökömet és taszít rajtam egyet. Be kell mennem. Nem tudom, készen állok-e erre? Istenem, ezek a szagok! Már itt állunk. Készen állok-e? Nem hiszem. Istenem, ezt nem hiszem el. Hogy lehet ez? Hiszen semmi baja nem volt soha. Leszámítva az allergiáját. Egészséges volt mindig. S most itt fekszik. Nem tudom elhinni. De ez a valóság. Hogy a fenébe történt ez? Hogy tehette ezt velem? Arról volt szó, hogy jóban-rosszban, meg ásó-kapa–nagyharang. Nem tudom itt hagyni. Szerettem, mindig szerettem.

– Hagyjanak, kérem. Maradhatnék még egy kicsit a férjemmel? Kérem…

Ez ő, és nem lélegzik. Ezt nem hiszem el. Nem horkol, ahogy szokott. Nem szuszog, ahogy szokott. Nem ugrat, ahogy szokott. Nem ölel meg, ahogy szokott. Ennek mindnek vége. Örökre. Ja, és végleges. Örök, mint a szerelem. Hogy az ördögben történt? Még csak negyvenhét. Most kezdtünk jobban élni. Majdnem kész a ház, a gyerkőcök lassan mind kirepülnek. Végre csak ketten lettünk volna, újra, mint régen. Talán a szerelem is visszajött volna. Sosem ismertelek ki. Sosem éreztem, hogy imádsz. Persze mindig itt voltál. Mindig támasz voltál. Na és a gyerekekkel szuperül bántál. Imádtak téged. Nagyon jó apa voltál, mindig és mindig számíthattak rád. Jó kis életünk volt. Eddig. Csak most jöttem rá. És most vége. Végérvényesen. Itt fekszel.

– Hölgyem, kérem! Jöjjön velem, kérem, a formaságokat el kell intéznünk.

– Kérem, adna még öt percet?

– Rendben.

Most mi lesz? Te kiterítve fekszel, és ez nagyon véglegesnek látszik. Hogy az ördögbe tehetted ezt? Na és az időzítés? Vasárnap délután van. Tudod, ez nekem mit jelent. Utálom, ha ilyenkor zavarnak. S ez most határozottan zavar. Szóval minden tervünk fuccsba ment mostantól. Minden tervünk. A jobb életről, az együtt töltött időről, az ingázás nélküli munkánkról, kettőnkről, a gyerekeinkről.

– Kérem, legyen kedves velem jönni. Elintézzük a formaságokat és visszajöhet még a férjéhez. Köszönöm szépen.

– Rendben. Ő az, a férjem, igen, ez biztos. Komáromi András.

– Igen, ezt tudjuk, nála voltak az iratai. Az iratok szerint is ő az.

– Kérem, egy kérdés: hol történt? Mikor történt? Az utóbbi időben sokat aggódott. Állandóan idegeskedett. Az üzlet miatt. De nem volt beteg. Sohasem, leszámítva az allergiáját. Hogy lehet, hogy a szíve? Tök egészséges volt.

– Igen, asszonyom, ezt értem. Sajnos a rendkívüli szívhalál manapság nagyon gyakori, pont ebben a korcsoportban. A férje itt élt Pesten?

– Nem, itt dolgozott, de otthon élt, Szegeden. Úgy állapodtunk meg a gyerekek miatt, hogy egy hét Pest, egy hét Szeged. Az internet miatt már otthon is tudott dolgozni. De Pest, az Pest. Vannak dolgok, amelyek csak helyben tudnak intéződni. A pestiek nem hajlandóak vidékre menni. Mindent helybe kell vinni nekik. Mindent csak kényelmesen. Nehogy már egy fűszálat keresztbe kelljen tenni. Mi, vidékiek meg feljárunk, kétlakiak vagyunk a mocskos Pest miatt. Mert otthonról semmit sem lehet elintézni, fel kell menni, meg kell jelenni, gazsulálni kell, de úgyis mindegy, mert úgyis átbasznak, mert mindenkit átbasznak. Mert ez Pest. Megnézte már, hogy járnak az utcán a pestiek? Megmondom én magának: az orrukat feltolva, peckesen, nem tekintve sem az előttük lévőkre, sem a járdára. Ha lehet, a földre sem tennék a lábukat.

– Rendben, hölgyem, kérem, tudna egy pillanatra figyelni? Részvétem, kérem, nyugodjon meg. Muszáj egy pár kérdést feltennem. Rendben voltak a dolgok önök között?

– Most ez komoly? Itt állunk a férjem fölött és azt kérdezi, rendben voltak-e otthon a dolgok? Maga szerint? Így éltünk, mert így volt muszáj. Neveltük a gyerekeket, építettük a házunkat, nyaraltunk, és csináltuk a munkánkat. Így alakult. Heti váltásban. Egy hét otthon, egy hét Pesten. Imádták a gyerekek. Jó kis életünk volt. És most vége. Mindennek.

– Kérem, hölgyem. Megértem a fájdalmát. Muszáj néhány kérdést feltennem. Aztán visszamehet a férjéhez elbúcsúzni. Kérem, csak néhány kérdés. Köszönöm. Üljön le, kérem. Láthatnám az iratait? Kérem.

– Azonnal adom. Tessék. Nyilván én vagyok, ki lenne? Én vagyok a felesége. Remélem, nincs másik. Inkább ne mondja meg.

– Nézze hölgyem, nincs másik feleség. Ön az egyetlen. Tehát a férje az. Ezt megerősíti?

– Igen, a férjem az. Vagyis az, vagyis csak volt. Volt. Istenem, ezt nem hiszem el. Csak 47 éves, hogy történhetett ez? Semmi baja nem volt. Na jó, dohányzott, de ki nem? Ez Magyarország. Mindenki szívja. Na meg sörözött is. Na és? Semmi különös, ez még nem halálos. Azt hiszem, de mégis, hogy a fenébe halhatott meg? Egyáltalán mi történt?

– A férjének megállt a szíve.

– Megállt a szíve? Hogy lehet ez? Egészséges volt.

– Sajnos, hölgyem, ez sok fiatalemberrel előfordul. Biztos hallott már a focistákról, akik a pályán összeesnek és meghalnak. Valami ilyesmi történt a férjével is. Sajnálom.

– Legalább nem szenvedett. Csak mi, mindnyájan. Hogyan mondjam el a gyerekeknek?

– Kérem, asszonyom, nyugodjon meg, kér egy pohár vizet?

– Nem tudok megnyugodni, maga csak ne nyugtasson! Egyáltalán ki maga? Mit akar? Megmondtam már, hogy igen, ő a férjem. Mi a fenét akar még?

– Kérem, maradjon ülve, hozok egy pohár vizet. Kérem, próbáljon megnyugodni, vagy sírni, ahogy jobban esik.

– Maga tényleg egy kretén. Ahogy jobban esik? Basszus, sehogy sem esik jól. Most esik szét az életem. Nem beszél világosan. Azt mondja meg, mi történt! Most! Kérem!

– Csak a fájdalom beszél önből. Nyugodjon meg, kérem. Üljön le és igya meg a vizet, kérem, figyeljen. A férje egy üzleti tárgyalás után lett rosszul a taxiban. Mire kiértek a mentők, a férje elment. Már nem tudták megmenteni. Csak a halál tényét tudták megállapítani. Sajnálom.

– Hol történt?

– A Miniszterelnökség előtt.

– Hol?? A kibaszott Lajkó minisztériuma előtt? Gondolhattam volna. Addig basztatták, amíg meg nem ölték. Mert ez történt. Nem kérdés.

– Kérem, asszonyom, nyugodjon meg. Hívok egy orvost.

– Még csak azt kéne, hogy engem is eltegyenek láb alól. Na, azt nem. Azonosítottam, kész. Megyek. Elegem van. A soha viszont nem látásra!

– Kérem.

– Hagyja csak, hadd menjen, biztos úr. Jöjjön velem, kérem, a férjéhez kísérem. – A fehérköpenyes férfi óvatosan tol az ajtó felé.

Ez a sok barom. Gondolhattam volna, hogy nagy a baj. Már tavaly, mikor meghozták a kormányhatározatot a cégünk államosításáról. Megölték. Így kényelmesebb. Talán valahogy az övék lesz. Minden. Az egész kormány egy geci. Ma 2014. március 2. van, vasárnap, állapotom: özvegy.