Читать книгу Illiberalgate - P. Nagy Mária - Страница 9

IV.

Ági

Istenem, mennyire bolond voltam?! Csak nem képzeltem, hogy majd minden rendben lesz? Csak nem akartam magányos öregedő nő maradni. Persze erős vagyok, meg támasz, na de már megint? Jól van, az uram tartott el, nem kellett dolgoznom, de ára volt ennek is. És nem csak a szex. Bár eleinte jó volt, nem vitatom. Na ja, a szerelem. Miket tesz velünk? Persze jó volt a nyugalom, az utazások, a kényelmes élet. Csak háztartást kellett vezetnem, és kefélnem. Na ja, Letti már húzná a szemöldökét. Pedig keféltünk, mint a nyulak. Egész sokáig. Egyszer csak vége lett. Rám unt. Pedig 20 évvel voltam fiatalabb. Feszes testem és bizony, Letti, szoros puncim volt. Erre mindig vigyáztam. Na és jól szoptam. És akkor mi van? Mind ezt csináljuk. Ha kimondjuk, ha nem. Csak a lényeg, hogy szabad akaratunkból tegyük. Akkoriban diagnosztizálták először a trippert nálam. Tudom, teljesen meg voltam zavarodva, hiszen csak a férjemmel voltam. Nem értettem. Akkor még. Na de most már értem. A doktor úr kérdése még a levegőben zengett:

– Kérem, sorolja fel a partnereit egy hónapra visszamenőleg. Szeretném felvilágosítani, hogy az adatok visszatartása bűncselekmény.

– Csak a férjemmel voltam.

– És a kedves férje partnerei?

– Mit képzel? Honnan tudnám, hogy mással is kefél?

Pedig egy ideje érzem már. Valami van. Ami nem az igazi. Nincs az a pezsgés. Aggódva figyeltem a testem a tükörben. Talán megereszkedtem, megváltoztam. Pedig csak 49 vagyok. Igenis szép vagyok. Főleg mióta elvégeztem a hastáncedzőit Pesten a TF-en és elkezdtem órákat adni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy minden délutánom foglalt. És minden porcikám csupa izom. Szóval nem értem. Hazahozott egy trippert. A sunyi dög. Ezt nem viszi el szárazon. Nem úgy, mint, két éve, amikor kussoltam és figyeltem. Akkor vették föl a fiunkat a főiskolára. Egyszerűen nem tehettem semmit. Egy háztartásbeli voltam, se munkám, se lakásom, se megélhetésem. Egy senki. Akkor eldöntöttem, ez többet nem fordulhat elő.

A lányokkal már megfordultunk egy-két hastáncórán. Teljesen beleestünk a mozgásformába. Valóban van érzékem hozzá. Elkezdtem tanulni, kutatni, keresni, így találtam rá a Sportegyetem levelező képzésére. Természetesen fizetős. Egy éves. De a pénz nem okozott problémát. Elvégre nem véletlenül könyveltem én. Már csak a havi egy hétvégéket kellett beadnom, de valamiért csont nélkül átment ez is. És elkezdtem órákat adni. Kiváltottam a vállalkozóit és megmondtam neki, hogy délutánonként nem leszek otthon. Természetesen minden meglesz: a főzés, a háztartás, a takarítás, a tennivalók, az ügyintézések, a gyerkőcök, a látogatások.

Na de most?! Szóval tripper, most aztán kirázom a gatyájából… Ezt nem viszi el szárazon. Ismerek egy jó válóperes ügyvédet, elmegyek hozzá és lépek. A faszt. Itt nem lesz összevissza kefélés. Még egyszer nem állok itt, hogy lesüljön a képemről a bőr. Tripper az én koromban. Most, amikor a menopauzával erőre kaptam. Jobban élvezem a szexet, mint valaha. Erre ez van. Ezt most megszívtad, drágám. Ezt nem viszed el szárazon.

Milyen ügyesek a lányok, egész jól megy a koreó. Jó kis ­fellépés lesz. Na persze a sunyi dög is itt lesz. Mi ez a szipogás?

– Erzsikém, mi van?

– Elhagyott. A Tibi.

Már körbeálltuk, az ötösfogat. Nyugtattuk. Láttuk, hogy nincs hazamenetel. Megálltunk a Potykánál és rendeltünk egy pálinkát, csak Mia nem ivott, mert vezet. Szegény Erzsókám csak ­hüppögött, bömbölt. Egyszerűen nem bírtuk ­megnyugtatni. Ezek a kibaszott férfiak! Mindig csak a baj van velük. Láttam, hogy nem fogja abbahagyni, így a tettek mezejére léptem.

– Erzsókám, figyelj csak picit. Elválok, trippert hozott haza a férjem.

– Mi? Micsoda? – kérdezték mind egyszerre, de Erzsók legalább abbahagyta.

– Sajnos nem az első eset. Két éve nem válhattam. Gézám még akkor ment fősulira. De azóta készülök. Csak nem gondoltam, hogy a szokásos évi nőgyógyászati vizsgálaton az orvos diagnosztizálja megint.

– De hát hogyan?

– Hogy hogyan? Más nőkkel kefél, úgy. Már jó ideje. Mindenfélékkel. Ahogy esik, aki megáll. Kicsit kutakodtam én is. Pont most, amikor nem bírok a vaginámmal. Olyan vagyok, mint egy tüzelő macska. Ez a menopauza a legrosszabbat hozza ki belőlem. Nem bírtam magammal. Már néha bugyit sem bírok venni. Én nem tudom, ti hogy bírtátok ezt ki. Még a férjemet is szebb képben láttam. Azt hittem, megváltozott. De, mint a diagnózis bizonyítja, nem. Szóval elválok, viszem a felét mindennek, mielőtt a bank ráteszi a kezét. Hiszen ha nem tudnátok, már ott állunk. A kibaszott devizahitel. Mindent elvesztünk. De nem is ez a lényeg. Egy fogatlan, vén banyával csal meg. Egyszerűen nem tudom megbocsátani. Nem voltam neki elég szép, elég fiatal, elég kívánatos, elég feszes, pont egy ilyen döglégyszerű, aszott, formátlan öregasszonnyal… nem bírom elhinni. Pedig így van.

Egyperces néma csönd állt be. Egymást néztük hitetlenkedve. Olyan valószínűtlennek tűnt. Most temette el az egyik barátnőnk a második férjét, aki mellett a boldogságot és a családot megtalálta, két gyönyörű gyermekkel. Erre itt a másik képtelen forgatókönyv. Ámbár jelek voltak. Mindannyian lesütöttük a szemünket. Hiszen láttuk, amit láttunk. Tehát csak ő nem tudta.

– Nem igaz, hogy nem láttad már korábban is, te is tudod, hogy a legnagyobb szegedi kujonba habarodtál.

– Mia, normális vagy?

– Ági, nyugodj meg, Mia igazat mond. Mindannyiunk lányait megkörnyékezte a férjed. Elég gusztustalanul. Szerencsére elég nő állt meg neki, így a nemet is megértette. Csak kellemetlen. A férjeknek kellett beszélnie vele. Mit gondolsz, miért nem jön egyikünk férje sem, ha családilag hívtok? Főleg mostanában?

– Mi? Nem… értem. Miért nem szóltatok? Azt hittem, barátok vagyunk!

– Ági, nyugodj meg, barátok vagyunk, de nem mertük elmondani. Valahogy bíztunk benne, hogy felnyílik a szemed. Főleg azok után, hogy elkezdted a sulit. Nagyon elszánt voltál. Láttuk, valami történik benned. Csak megtartottad magadnak.

– Én nem. Nem értem. De azt hiszem, igazatok van. Igen, megtartottam magamnak. Igen, szégyelltem magam. Igen, kétségbe voltam esve. Nagyon nem tudtam, mit csináljak. Egyszerűen olyan volt, mint amikor kihúzzák az ember lánya alól a talajt.

– Ágikám, nincs ezen mit szégyellni. Nekem is szarul esett, hogy a férjem a hárman párbant szeretné. De megemésztettem, és kidobtam a picsába. Emberek vagyunk, nem állatok. Ja, meg hogy menjünk swingerklubba. Már szerzett belépőket. Anyád borogasson be! Na persze, ahogy azt a kismacska elképzeli. ­Azóta csak a faszának él. Le is épült. Azt hiszed, nekem nem fájt, nem szégyelltem? De, bakker, de még hogy. Néha azt hittem, mindenki engem les, tudják és lenéznek. El tudod ezt képzelni? Nehéz a szív dolgait megemészteni. Legfőképp, ha erősen érdekelt vagy. Azok a kibaszott érzelmek. Ezek taszítanak bennünket minden szar helyre. Főleg holdtöltekor. A férfiak meg basznak, mint a nyulak. Mindenhova bedugják, csak lyuk legyen. Tudhatnánk már. Nem vagyunk mai csirkék.

– Ne haragudj, nem tudtam. Igazad van, nem nekünk kell szégyellni. Ne haragudj már, Erzsók. Tőmondatokban mondd el, mi van, kérlek.

– Tőmondatokban? – hüppög Erzsók. – Videó volt a telefonján, felismertem a farkát, csak éppen nem én voltam a nő. Ez történt. Azt mondta, szereti a főztömet. Ennyi. Lelépett. Kiköltözött.

– Ezek után még meg akarsz bocsátani?

– Öreg vagyok én már a keresgéléshez. Lehet, hogy ez jut nekem. Vagy…

– Erzsók, hagyd abba ezt az önsajnálatot. Fel a fejjel. Jobb most, mintha későn kapnál észbe. Kaptál egy esélyt az ­újrakezdéshez.

Mia szavai térítenek észre.

– Miának igaza van. Még fiatal vagy, erős, kívánatos nő. ­Ráadásul mindig kokettálnak veled a pasik. Emlékeztek a Klári szülinapjára a Vedres udvarban? Alig bírtuk kimenteni…

Már együtt nevetünk.

Istenem, de rég volt. Százezer éve. A dolgok, melyek nem ­változnak. Férfiak, nők.

Na persze, az elgondolás jó volt. Elválni. Olyan egyszerűnek tűnt. Mikor először mondtam neki, nem értette. Miért akarnék elválni, nézzek körbe, megvan mindenem. Leültem, és ­tagoltan kezdtem beszélni:

– Figyelj szépen, csak egyszer mondom el. Elválok, már ­másodszor hoztál haza trippert a nődtől. Az összes többit az ügyvéd intézi, a hétvégén elköltözöm. Ez a szép verzió. Jó lenne, ha megértenéd.

– Te figyelj, asszony, neked elmentek otthonról. Csak főzzél szépen és mossál, meg tedd szét a lábadat és kussolj. Nem gondolod, hogy az lesz, amit te akarsz? Nem tetszik a rend? Sajnálom. Hiába vagy mostanában olyan lelkes az ágyban, nekem már nem elég. Na és? Férfi vagyok. Slussz, passz. Ha nem tetszik, tovább lehet lapozni. Azt hiszed, meg bírsz élni a nyavalyás óráidból, ahogy ott vonaglotok a színpadon? Vagy majd valaki hajlandó lesz a pinádért fizetni lakást meg mindent? Már nem vagy a csúcson, csak szólok. Elmúlt a fénykorod. Persze, húsz éven át meresztgetni a segged, ahhoz volt pofád! Jobb lett volna mindenkinek, ha maradsz a fakanálnál, szerencsére főzni még tudsz. Ha nem tudnád, nem egy nőm van. Öt, és mindet dugom. Mert még jó kemény, és feláll. De téged is megdugtalak, nem? Akkor mi bajod van? El lehet sétálni szépen… Nyugodjál le, aztán szépen főzzél egy kávét. Most.

Ránéztem. Istenem, ez volt életem értelme. Ez a sunyi dög. Megfogtam a ridikülömet és ledobtam a kulcsaimat, aztán ­betettem az ajtót. Nem vagyok normális, de már többet nem bírtam ­elviselni. Felhívtam Lettit, hogy meghúzzam magam egy kis ideig náluk. Viszont a kocsit elvittem, elvégre a ­nevemen volt. Ahogy mondta Letti: mindenki azt viszi, ami a nevén van… Jó régi vicc.

Jó rég volt, nem is jutott eszembe sem ez, sem a kínos válás. Mert kiteregettünk, muszáj volt. Aztán meg a végrehajtás. Azt sem szeretem felidézni. Viszonylag gyorsan lett állásom, az első hónapot kellett kihúznom Lettinél, aztán elköltöztem és a magam lábára álltam. Fél négyig dolgoztam, utána a tánc uralta az életemet. Semmi férfi, semmi kibaszott komplikáció. El is gondolkodtam a nevemen, az áldozat. Talán meg kéne változtatnom, de egyelőre visszavettem a lánynevemet. Élek; kicsit megkeseredve, de élek. Talán ezért is pezsdített fel a konspiráció.

– Halló, itt Mia. Tudnál velem találkozni a szokott helyen, futócuccban, csak te meg én?

– Persze, Mia, hánykor?

– Neked mikor volna jó? Mondjuk hétkor? Még nincs késő, ugye? Nyolcra hazaérünk, kerülünk egyet a Tisza-parton.

– Oksa, hétkor, futócuccban. De ugye nem valami beugratós videós hülyeség?

– Ugyan már, Gica, nyugodj meg. Csak futunk vagy sétálunk, ahogy jobb neked.

– Rendben, ott leszek.

Persze futás közben elállt a lélegzetem is a nagyszabású tervtől. Nem is értettem, én mit keresek benne. Csak annyit, hogy egyedül én vagyok, akinek nincs Achilles-sarka. Nincs vesztenivalóm. A fiam olyan veszélyes életet él, amilyet csak lehet. De így szereti, én meg így szeretem. Eleinte izgultam és féltettem, de be kell látnom, hogy felnőtt és igen jól boldogul. A veszély az éltetőeleme. Büszke voltam rá, és megtanultam elengedni. Épp ideje volt egy kis pezsgést vinnem az erősen lecsupaszított életembe.

Tehát elindítottuk a Gate 2.0-át. Simán. Elképesztően jól fogadták a beavatott hétköznapi emberek. S ez volt a lényeg. Átlagember, átlagszokásokkal. Szinte már közhelyesen mindennapi mindennapokkal. Unalmas, utálatos munkahelyekkel. Gyalázatos, idióta főnökökkel; furkáló, hasonlóan meghasonlott munkatársakkal. Ami persze feljogosított mindenkit az állandó, indokolatlan, rosszindulatú viccelődésre. Amúgy is már az oviban tanították egymást gyűlölni, rúgni, harapni és kifigurázni. Ma gyűlölet-igény van, ahogy Juci is elmondta a Heti hetesben. Minden szinten.

Később csak a technika finomodott. Na persze, a rutin. Meg az évek. Egyre cizelláltabb. Ráadásul a tömegkommunikáció is besegített. Meg a vezír, aki mindig nyerni akart. Csak nem ment. Uszító és megosztó érzelmi manipulációval. Nehéz ellenállni az általánosításnak. Egyszerűbb követni a sémákat, mondogatni, amit a szájakba adnak. A faszon kívül. Mert úgy tűnik, folyton szopóágon vagyunk. Mi, a nagy átlag. Az államhangya. Az átlagember kívülről kicsinyesnek látszó szükségletekkel bír, legfőképpen a miniszterelnöki szemszögből, vagy az úgymond politikai „elit” felől. Semmi izgalom nincs az életében. Munka, család, férj, feleség, anyós és a rendszer szidása, lefekvés és újra munka stb. Unalmas házastársakkal, fantáziátlan szexszel néhanapján.

Ellenben remek álmokkal, amikor is az élet császáraként a legjobb verzióban lebeghet, padlót fogva ébredéskor. Talán csak pisibe lóg a keze. Vagy ez már a szarleves. Vágyódva egy jobb világra, de szívébe nézve látván, hogy miatta aztán semmi sem lesz. Legalábbis változás. Ülni a meleg szarban.

Egy fecske sem csinál nyarat – mondogatják magukban. Mit is tehetnék egymagamban? – gondolják. S remélnek, hogy majd talán a gyermekeik megvalósítják a bolondos ifjonti tervekeiket. Nekik amúgy sem sikerült volna. Itthon minden forradalmat levernek. Talán csak az internetadó ellen lépett fel akkora erővel a lakosság, hogy a politika ezt a tervét elengedte. S itt jött újabb momentum a megalkuvás szőttesébe: az internet, ahol szintén azok lehetnek, akik akarnak. Ön-online álarc. A színes képek függése. Egy újabb függő viszony. Ne tévesszen meg: ez is csokitó. A randa, de finom. A könnyebb út. Ha már az élet nem olyan, amilyet várt. Bekúszott az iwiw-vel, majd jöttek sorban a Facebook, Twitter, Snapchat, Google+, Instagram, Whatsapp, Viber. A megalkuvás az élet szerves része lett. Betonkalitkákban, társasházakban, hasonlóan unalmas lakótársakkal körülvéve. Semmi extra. Néhanapján egy világmegváltás baráti társaságban, aztán marad minden a régiben: egy-egy osztálytalálkozó, egy kikapós asszony vagy egy verekedés.

Persze körültekintőek voltunk. Kellően elszántak kellettek. A reménytelenség fázisából, de mégis felélesztve valamit az ­ifjúság kék madarából.

Persze kellett a fedősztori, így alakítottunk nőegyletet. A ­nevünk is egész jó lett: Minden Megoldható. Végül is az unatkozó nők elfoglalják magukat. Hadd higgyék, hogy csinálnak valamit. Mi is meghagytuk őket a hitükben. Nekiálltunk és szervezkedtük. A szervezet jó alkalom volt ismeretlenekkel való megismerkedéshez. A programjainkon rengeteg ember megfordult, így a merítés is jól haladt. Novemberben alapítottuk az egyletet és Nőnapra már nyolc megbízható emberünk volt. Természetesen mindenfelől. Lassan kezdhettük a sejtek szervezését, kiterjesztve a határainkat, így behálózva az országot. Mia szerint kb. fél év kell még, és elindíthatjuk a konkrét feladatot. Egyelőre a ­rutin. Munka, család, egyesületi programok, ismerkedés, alvás.

Sokfelől, sok szakmából, sok helyről, sokféle szokásokkal, szocializációval jöttünk. Egyben voltunk azonosak: nők vagyunk.

Kidolgoztunk egy remek konspirációs rendszert, építve a mai, mindenhonnan hömpölygő gyűlöletáradatra, besimulva a közbeszédbe, időnként fellázadva, de ez is az imázs része volt. Nem telefonáltunk, nem használtuk a közösségi médiát, csakis a programok propagálására. A jó öreg interperszonális kommunikáció zajlott, amit – mivel nők vagyunk – roppant élveztünk. Minek tagadjuk? Főleg a pletykarészét, szaknyelven a dezinformációs tevékenységet. Annak idején a különböző okokból rejtőzködő szervezetek hasonlóképpen jártak el, rengeteg női taggal. Egy nő nem szúr szemet. Mindenhol otthon van és otthonosan ­mozog. Bárhol beszédbe elegyedik, kérdezősködik, vagy egyszerűen csak informálódik. Az idősebb nők kíváncsisága meg kielégíthetetlen, mint az köztudomású. Senki nem lepődik meg rajta. Ahogy azon sem, ha vadidegen embernek segít, elkíséri, bevásárol, vagy főz neki. Ez rendjén való. Végül is ez való nekünk – tartotta a patriarchális társadalom jelentős része.

Felkaroltuk a felkarolni valókat, óvtuk a gyengéket, ­problémákat oldottunk meg, jókedvre derítettünk, kreatívak voltunk, hastáncoltunk, miközben információkat gyűjtöttünk. Ki ne beszélt volna velünk? Csodálatosak voltunk-vagyunk! Nők! Kiszámíthatatlanok és szépek, megnyerőek és gyógyítók. Észrevétlen nyíltak meg előttünk az emberek. Mindent elmeséltek, a bizalmukba avattak, titkokat osztottak meg. Aztán zavartan ­hallgattak. Végül megnyugodva távoztak. Így jutottunk el egészen a vezírig, illetve a feleségéig.

Pont a bántalmazása kapcsán. Ismertünk valakit, aki ismert valakit, így jutottunk a betegágyáig. Csak a szeme látszott ki a kötésekből, a név a kórlapon természetesen Nagy Edit volt – ugyanennyi erővel Kis Kati is lehetett volna. Az ápolónő természetesen a mi asszonyunk volt. Szorgalmasan bejárt hozzá, etette, felolvasott, egészen addig a napig. Lezárták az egész osztályt. Hermetikusan. Csak fülessel mászkáló, kigyúrt ­állatok figyeltek mindenfelé. Persze ez egy kórház, az ápolónő természetes része. Csak egy pillantást vetettek az öreg, otthonosan mozgó személyzetre, így pont a nagy találkozásra sikerült becsatlakoznia. Maga a vezír ült az ágy melletti széken. Természetesen úgy tett, mint akinek fel sem tűnt, ki ő. Csak szárazon közölte, hogy csak hozzátartozó maradhat, illetve most az sem. Csak a beteg és az ápoló maradhat. Majd várt türelmesen, szemét a vezírre függesztve.

– Sajnos nincs időm egész nap itt várni. Ki tetszik menni, kérem?

A vezír enyhe mosollyal az arcán felállt, majd kissé zavarodottan elindult kifelé. Természetesen az ajtó csukódása után ­figyelt fel a szipogó hangra. Az ágy felől jött.

– Valami fáj, bántotta valaki? Történt valami? Tud beszélni? Csak óvatosan bólintson, vagy csukja le a szemhéját, kérem.

Lassú szemhéjmozgás, majd lecsukódott a páciens szeme.

– Hol, meg tudja mutatni?

Óvatos kézmozdulattal a mellkas irányába mutat.

– Tud levegőt venni? Maradjon nyugodtan, ide nem jöhet be senki. Ne féljen. Hívom az orvost.

Már kitapintotta a pulzust, elég gyenge, kicsit kék szájkontúr, vérbe hajló szemek. Már leemelte vészhívót.

– Doktor úr, kérem, azonnal jöjjön a team, lehetséges mellkasi trauma.

Máris világít a vörös lámpa, a rohanó lábak zaja közeledik, majd feltépik az ajtót. Orvos, ápoló szakszerűen, összehangoltan cselekszik. A beteg zihálni kezd, de máris segítenek. Egy ideges ember rohan be, de az ápolónő megfogja, és kifelé tolja erélyesen.

– Kérem, életmentés folyik, tartózkodjon a folyosón. Szólunk, amint lehet. Egyelőre elhárítjuk az életveszélyt, ne zavarja team munkáját, kérem. Menjen, kérem.

Nagy nehezen kitolja az ajtón, majd határozottan rácsukja.

– Margitka, rendben leszünk. Látta, mi történt itt?

– Nem, sajnos. A beteg meg volt rémülve, és csak a tényt konstatáltam, hogy baj van. Talán egy verekedős férj, nem mutatkozott be. Családi erőszaknak tűnik.

– Margitka, nem tudja, kit taszigált ki? Jóisten, melyik bolygón él maga?

– Engem aztán nem érdekel, ki fia-borja, csak a páciens. A beteg viszont veszélyben van. Elkülönített kórterem szükséges. Meg látogatási tilalom, ennyit már én is látok.

Az orvos máris nyúlt a vészhívóhoz.

– Azonnal küldjék ide Máriássy doktor urat a 107-be. Sürgős.

– Jól van, a beteg stabil. Rendben lesz, átszállítjuk, és én beszélek a hozzátartozóval.

Néhány szót beszéltek a doktor úrral, majd intézkedtek, kigördítve a beteget a kórteremből. A főorvos megállította a hozzátartozót a folyosón, majd halk hangon magyarázni kezdett. Egyre zavarodottabban hallgatta a vezír. Csak azt motyogta: mikor, hogyan…

A főorvos azonban csak magyarázott megnyugtató hangon tovább, majd megkérte, hogy most menjen haza, és egy-két napig ne zavarja a lábadozást. Értesítéssel lesz a kórház. Adja meg a számát, és hívni fogják.

Majd magára hagyta, és elsietett a beteg után. Margitka után futott és megbeszélte vele, hogy állandó megfigyelés alatt tartják egy-két napig. Ott ült szinte végig. Sokat beszélt és olvasott, hogy emberi hangot hallhasson a hölgy. Ahogy jobban lett, máris haza akarták vinni, de még egy pár napot sikerült nyerni. A két nő kölcsönös szimpátiája segített a gyógyulásban, a trauma feldolgozásában. A kibeszélés az egyik legjobb gyógyír, természetesen a gyógyszerek mellett, a pszichológus mellett. Így került egy csomó használható információ a kezünkbe. Semmi különös. Szokások, rutinok, lehetséges viselkedési minták. Mondjuk a java már fel volt térképezve.

A Pécsi Tudományegyetemen hallottuk először, zárt ajtók mellett, a Tudomány Napján. A téma: az önimázs; politikai imázsépítés, aztán egy nagyon érdekes előadás kerekedett magáról a nagyvezérről. Kezdve a beszédelemzéssel, videóelemzéssel, majd a gesztusok, mimika, arcrángások után már az orvos elemezte a betegségtüneteket. Természetesen húsz évre visszamenőleg, majd visszatértünk az összes diktátorhoz. Természetesen mindig van egy-két megjegyzés, mintha csak az igazi kutatási tárgyunk bizony a törpe Napóleon lenne. S ami szép az egészben: nem csak bölcsészek ülnek körben, hanem mindenféle szakmából, ahogy egy igazi jó kutatócsoporthoz illik. Mintha a MAKOG-on ülnénk. Még meg is fordult a fejemben, hogy biztos van valaki, aki neki dolgozik. De körbenézve elvetettem az ötletet.

Persze magunkból kiindulva akárki lehet láthatatlan vagy átlagos. De ebben a körben mindenki magát adta. Legalábbis azt kommunikálta. Utólag megnézve a programot, ez egy extra, fel nem tüntetett előadás volt a magunk örömére. Viszont itt is volt egy kör, igen képzett, amely jelentős tudással bírt a szakterületről. Ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A pszichiáter egészen lenyűgöző mélységgel elemezte a lehetséges betegségeket, traumákat, szociális és egyéb viselkedési zavarokat, bemutatva húsz évre visszamenőleg a videókon látható jeleket.

Szóval, most már tudtuk a lehetséges utakat. Hol inoghat meg, hol csúszhat még jobban félre, milyen félelmet lehet meglovagolni, miket lehet a fülbe suttogva elhitetni. Plusz a rutin, szokások, rigolyák.

Viszont egy biztos volt: a félelmei, közismert fóbiái miatt ­közelre nem juthatunk, ellenben belülről kell támadni. Az egyik lehetséges pont a család, a bántalmazott nő családja. Na és az agresszív apa, nagyapa, bizonyos családi minták. Kezdődhet végre a tánc.