Читать книгу Osszes koltemenye - Zrinyi Miklos - Страница 12

(A kézirat végére illesztett epigrammaciklus)

AZ IDŐ SZÁRNYON JÁR…

Az idő szárnyon jár,

Soha semmit nem vár,

És foly, mint erős folyás;

Visszá soha sem tér,

Mindent a’ földre vér,

Mindeneken hatalmas;

Ő gazdagot, szegént

Öszveront egy szerint,

Nincs néki ellenállás.

Csak egy van, időtűl

S az ő erejétűl

Aki békével marad;

Nem fél kaszájátol,

Nem sebes szárnyátol,

Üdő rajta elolvad:

Az tündöklő hirnév,

Mely dicsősségre rév,

Az mindenkor megmarad.

NEM IROM PENNÁVAL…

Nem irom pennával,

Fekete téntával,

De szablyám élivel,

Ellenség vérivel,

Az én örök hiremet.

BEFED EZ A KÉK ÉG…

Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,

Órám tisztességes csak légyen utolsó.

Akár farkas, akár emésszen meg holló:

Mindenütt felyül ég, a’ föld lészen alsó.

Szigeti veszedelem

Dedicálom ezt az munkámat

magyar nemességnek,

adja Isten, hogy véremet

utolsó csöppig hasznossan

néki dedicálhassam

Az olvasónak

Homerus 100 esztendővel az trojai veszedelem után írta historiáját; énnékem is 100 esztendővel az után történt irnom Szigeti veszedelmet. Virgilius 10 esztendeig irta Aeneidost; énnékem penig egy esztendőben, sőt egy télben történt véghez vinnem munkámat. Eggyikhez is nem hasomlitom pennámat, de avval ő előttök kérkedhetem, hogy az én professiom avagy mesterségem nem az poesis, hanem nagyobb s jobb országunk szolgálatjára annál: az kit irtam, mulatságért irtam, semmi jutalmot nem várok érette. Őnekik más gondjok nem volt, nékem ez legutolsó volt. Irtam, az mint tudtam, noha némely helyen jobban is tudtam volna, ha több munkámat nem szántam volna vesztegetni. Vagyon fogyatkozás verseimben, de vagyon mind az holdban, mind az napban, kit mi eclipsisnek hivunk. Ha azt mondják: saepe et magnus dormitat Homerus, bizony szégyen nélkül szemlélhetem csorbáimat, igazsággal mondom, hogy soha meg nem corrigáltam munkámat, mert üdőm nem volt hozzá, hanem első szülése elmémnek. És ha ugyan corrigálnám is ugy sem volna in perfectione, quia nihil perfectum sub Sole, nam nec chorda sonum dat, quem vult manus et mens. Fabulákkal kevertem az historiát; de ugy tanultam mind Homerustul, mind Virgiliustul, az ki azokat olvasta, megesmerheti eggyiket az másiktul. Török, horvát, deák szókat kevertem verseimben, mert szebbnek is gondoltam ugy, osztán szegény az magyar nyelv: az ki historiát ir, elhiszi szómat. Zrini Miklós kezének tulajdonitottam Szulimán halálát: horvát és olasz conikábul tanultam, az törökök magok is igy beszéllik és vallják. Hogy Istvánfi és Sambucus másképpen irja, oka az, hogy nem ugy nézték az magános való dolgoknak keresését, mint az országos dolognak historia-folyását. Akarmint volt, ott veszett Szulimán császár, az bizonyos. Irtam szerelemrül is, de csendessen; nem tagadhatom, hogy olykor az is nem bántott; osztán nem egyenetlen az szerelem vitézséggel, abbul az versbül tanúltam:

In galea Martis nidum fecére columbae,

Apparet Marti quam sit amica Venus.

Isten velünk.

GRÓF ZRINI MIKLÓS