Читать книгу Janos Vitez - Sandor Petofi - Страница 1

Tüzesen süt le a nyári nap sugára

Az ég tetejéről a juhászbojtárra.

Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,

A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.

Szerelem tüze ég fiatal szivében,

Ugy legelteti a nyájt a faluvégen.

Faluvégen nyája mig szerte legelész,

Ő addig subáján a fűben heverész.

Tenger virág nyílik tarkán körülötte,

De ő a virágra szemét nem vetette;

Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,

Bámuló szemei odatapadtanak.

De nem ám a patak csillámló habjára,

Hanem a patakban egy szőke kislyányra,

A szőke kislyánynak karcsu termetére,

Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.

Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva,

Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba’;

Kilátszik a vízből két szép térdecskéje

Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.

Mert a pázsit fölött heverésző juhász

Kukoricza Jancsi, ki is lehetne más?

Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza,

Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza.

“Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!”

Kukoricza Jancsi így szólott hozzája:

“Pillants ide, hiszen ezen a világon

Csak te vagy énnekem minden mulatságom.

Vesd reám sugarát kökényszemeidnek,

Gyere ki a vízből, hadd öleljelek meg;

Gyere ki a partra csak egy pillanatra,

Rácsókolom lelkem piros ajakadra!”

“Tudod, Jancsi szivem, örömest kimennék,

Ha a mosással oly igen nem sietnék;

Sietek, mert másképp velem rosszul bánnak,

Mostoha gyermeke vagyok én anyámnak.”

Ezeket mondotta szőke szép Iluska,

S a ruhákat egyre nagy serényen mosta.

De a juhászbojtár fölkel subájáról,

Közelebb megy hozzá, s csalogatva így szól:

“Gyere ki, galambom! gyere ki, gerlicém!

A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én;

Aztán a mostohád sincs itt a közelben,

Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.”

Kicsalta a leányt édes beszédével,

Átfogta derekát mind a két kezével,

Megcsókolta száját nem egyszer sem százszor,

Ki mindeneket tud: az tudja csak, hányszor.