Читать книгу Janos Vitez - Sandor Petofi - Страница 6

Az idő járása éjfél lehetett már,

Mikor szemébe tünt egy pislogó sugár.

Amint közelebb ért, látta, hogy ez a fény

Ablakból világít az erdő legmélyén.

Jancsi e látványra ekkép okoskodék:

“Ez a világ aligha csárdában nem ég;

Bizonyára ugy lesz — hál’ a jóistennek!

Bemegyek az éjre, benne megpihenek.”

Csalatkozott Jancsi, mert az nem volt csárda,

Hanem volt tizenkét zsiványnak tanyája.

Nem állott üresen a ház, a zsiványok

Mind a tizenketten odabenn valának.

Éjszaka, zsiványok, csákányok, pisztolyok...

Ha jól megfontoljuk, ez nem tréfadolog;

De az én Jancsimnak helyén állt a szíve,

Azért is közéjük nagy bátran belépe.

“Adjon az úristen szerencsés jó estét!”

Mondott nekik Jancsi ilyen megköszöntést:

Erre a zsiványok fegyverhez kapának,

Jancsinak rohantak, s szólt a kapitányok:

“Szerencsétlenségnek embere, ki vagy te?

Hogy lábadat mered tenni e küszöbre.

Vannak-e szüleid? van-e feleséged?

Akármid van, nem fog többé látni téged.”

Jancsinak sem szíve nem vert sebesebben

E szókra, sem nem lett haloványabb színben;

A zsiványkapitány fenyegetésire

Meg nem ijedt hangon ily módon felele:

“Akinek életét van miért félteni,

Ha e tájt kerüli, nagyon bölcsen teszi.

Nekem nem kedves az élet, hát közétek,

Bárkik vagytok, egész bátorsággal lépek.

Azért, ha úgy tetszik, hagyjatok életben,

Hagyjatok ez éjjel itten megpihennem;

Ha nem akarjátok ezt: üssetek agyon,

Hitvány életemet védeni nem fogom.”

Ezt mondta, nyugodtan a jövendőt várva,

A tizenkét zsivány csodálkozására.

A kapitány ilyen szókat váltott véle:

“Egyet mondok, öcsém, kettő lesz belőle;

Te derék legény vagy, azt a bátor szented!

Téged az isten is zsiványnak teremtett.

Éltedet megveted, a halált nem féled...

Te kellesz minekünk... kezet csapunk véled!

Rablás, fosztogatás, ölés nekünk tréfa,

E derék tréfának díja gazdag préda.

Ez a hordó ezüst, ez meg arany, látod?...

Nos hát elfogadod a cimboraságot?”

Furcsa dolgok jártak Jancsi elméjében,

S tettetett jókedvvel szólt ilyeténképen:

“Cimborátok vagyok, itt a kezem rája!

Rút életemnek ez a legszebb órája.”

“No, hogy még szebb legyen,” felelt a kapitány,

“Lássunk, embereim, az áldomás után;

Papok pincéjéből van jó borunk elég,

Nézzük meg a kancsók mélységes fenekét!”

S a kancsók mélységes fenekére néztek,

S lett eltemetése fejükben az észnek;

Maga volt csak Jancsi, ki mértéket tartott,

Kinálgatták, de ő aprókat kortyantott.

Álmot hozott a bor latrok pillájára...

Jancsinak sem kellett több, ő csak ezt várta.

Mikor a zsiványok jobbra, balra dőltek,

Jancsi a beszédet ilyformán kezdé meg:

“Jó éjszakát!... nem kelt föl titeket sem más,

Majd csak az itéletnapi trombitálás!

Élete gyertyáját soknak eloltátok,