Читать книгу Janos Vitez - Sandor Petofi - Страница 4

4

Оглавление

Mikorra a patak vize tükörré lett,

Melybe ezer csillag ragyogása nézett:

Jancsi Iluskáék kertje alatt vala;

Maga sem tudta, hogy mikép jutott oda.

Megállt, elővette kedves furulyáját,

Kezdte rajta fújni legbúsabb nótáját;

A harmat, mely ekkor ellepett fűt, bokort,

Tán a szánakozó csillagok könnye volt.

Iluska már aludt. A pitvar eleje

Volt nyár idejében rendes fekvőhelye.

Fekvőhelyéről a jól ismert nótára

Fölkelt, lesietett Jancsi látására.

Jancsinak látása nem esett kedvére,

Mert megijedt tőle, s ily szót csalt nyelvére:

“Jancsi lelkem, mi lelt? mért vagy oly halovány,

Mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán?”

“Hej, Iluskám! hogyne volnék én halovány,

Mikor szép orcádat utószor látom tán...”

“Jancsikám, látásod ugyis megrémített:

Hagyd el az istenért az ilyen beszédet!”

“Utószor látlak én, szivem szép tavasza!

Utószor szólt itten furulyám panasza;

Utószor ölellek, utószor csókollak,

Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!”

Most a boldogtalan mindent elbeszéle,

Ráborúlt zokogó kedvese keblére,

Ráborúlt, ölelte, de képpel elfordult:

Ne lássa a leány, hogy könnye kicsordult.

“Most hát, szép Iluskám! Most hát, édes rózsám!

Az isten áldjon meg, gondolj néha reám.

Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve,

Bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe.”

“Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha menned kell!

A jóisten legyen minden lépéseddel.

Ha látsz tört virágot útközepre vetve,

Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe.”

Elváltak egymástól, mint ágtól a levél;

Mindkettejök szive lett puszta, hideg tél.

Könnyeit Iluska hullatta nagy számmal,

Jancsi letörölte inge bő ujjával.

Indult; nem nézte egy szemmel sem, hol az ut?

Neki úgyis mindegy volt, akárhova jut.

Fütyörésztek pásztorgyermekek mellette,

Kolompolt a gulya... ő észre sem vette.

A falu messzire volt már háta megett,

Nem látta lobogni a pásztortüzeket;

Mikor utójára megállt s visszanézett,

A torony bámult rá, mint sötét kisértet.

Ha ekkor mellette lett volna valaki,

Hallotta volna őt nagyot sóhajtani;

A levegőeget daruk hasították,

Magasan röpűltek, azok sem hallották.

Ballagott, ballagott a halk éjszakában,

Csak nehéz subája suhogott nyakában;

Ő ugyan subáját gondolta nehéznek,

Pedig a szive volt oly nehéz szegénynek.


Janos Vitez

Подняться наверх