Читать книгу Janos Vitez - Sandor Petofi - Страница 5

Mikor a nap fölkelt, s a holdat elküldte,

A puszta, mint tenger, feküdt körülötte;

A nap fölkeltétől a nap enyésztéig

Egyenes rónaság nyujtózkodott végig.

Nem volt virág, nem volt fa, nem volt bokor ott,

A harmat apró gyér füveken csillogott;

Oldalvást a napnak első sugarára

Fölpiroslott egy tó; környékezte káka.

A tónak szélénél a káka közepett

Egy hosszú nyakú gém eledelt keresett,

És a tó közepén gyors halászmadarak

Hosszú szárnyaikkal le s föl szállongtanak.

Jancsi csak ballagott sötét árnyékával

S elméjének sötét gondolkozásával;

Az egész pusztában széjjel sütött a nap,

De az ő szivében éjek éje maradt.

Mikor a nap elért az ég tetejére,

Eszébe jutott, hogy falatozni kéne,

Tennap ilyen tájban evett utójára,

Meg alig is bírta már lankadó lába.

Letelepűlt, elővette tarisznyáját,

Megette maradék kevés szalonnáját.

Nézte őt a kék ég, a fényes nap... alább

Ragyogó szemével a tündér délibáb.

A kis ebéd neki jóízűen esett,

Megszomjazott rá, a tóhoz közeledett,

Kalapjának belemártá karimáját,

Ekkép enyhítette égő szomjuságát.

A tónak partjáról nem távozott messze:

Az álom szemének pilláját ellepte;

Vakondokturásra bocsátotta fejét,

Hogy visszanyerhesse elfogyott erejét.

Az álom őt odavitte, ahonnan jött,

Iluskája pihent hű karjai között,

Mikor a kisleányt csókolni akarta,

Hatalmas mennydörgés álmát elzavarta.

Szétnézett a puszta hosszában, széltében;

Nagy égiháború volt keletkezőben.

Oly hamar támadott az égiháború,

Mily hamar Jancsinak sorsa lett szomorú.

A világ sötétbe öltözködött vala,

Szörnyen zengett az ég, hullt az istennyila;

Végtére megnyílt a felhők csatornája,

S a tó vize sűrű buborékot hánya.

Jó hosszú botjára Jancsi támaszkodott,

Lekonyította a karimás kalapot,

Nagyszőrű subáját meg kifordította,

Úgy tekintett bele a vad zivatarba.

De a vihar ami hamar keletkezett,

Oly hamar is hagyta el megint az eget.

Megindult a felhő könnyü szélnek szárnyán,

Ragyogott keleten a tarka szivárvány.

Subájáról Jancsi lerázta a vizet,

Miután lerázta, ujra utnak eredt.

Mikor a nap leszállt pihenni ágyába,

Kukoricza Jancsit még vitte két lába.

Vitte őt két lába erdő közepébe,

Sűrű zöld erdőnek sötét közepébe;

Ott őt köszöntötte holló károgása,

Mely épen egy esett vadnak szemét ásta.

Sem erdő, sem holló őt nem háborgatván,

Kukoricza Jancsi ment a maga utján;

Erdő közepében sötét ösvényére

Leküldte világát a hold sárga fénye.