Читать книгу Janos Vitez - Sandor Petofi - Страница 3

A nap akkor már a földet érintette,

Mikor Jancsi a nyájt félig összeszedte;

Nem tudja, hol lehet annak másik fele:

Tolvaj-e vagy farkas, ami elment vele?

Akárhová lett az, csakhogy már odavan;

Búsulás, keresés, minden haszontalan.

Most hát mihez fogjon? nekiszánva magát,

Hazafelé hajtja a megmaradt falkát.

“Majd lesz neked Jancsi... no hiszen lesz neked!”

Szomorún kullogva gondolta ezeket,

“Gazduramnak ugyis rossz a csillagzatja,

Hát még... de legyen meg isten akaratja.”

Ezt gondolta, többet nem is gondolhatott;

Mert ekkor a nyájjal elérte a kaput.

Kapu előtt állt az indulatos gazda,

Szokás szerint a nyájt olvasni akarta.

“Sose olvassa biz azt kelmed, gazduram!

Mi tagadás benne? igen nagy híja van;

Szánom, bánom, de már nem tehetek róla,”

Kukoricza Jancsi e szavakat szólta.

Gazdája meg ezt a feleletet adta,

S megkapta bajszát, és egyet pödrött rajta:

“Ne bolondozz Jancsi, a tréfát nem értem;

Amíg jól van dolgod, föl ne gerjeszd mérgem.”

Kisült, hogy korántsem tréfaság a beszéd,

Jancsi gazdájának majd elvette eszét;

Jancsi gazdája bőg, mint aki megbőszült:

“Vasvillát, vasvillát!... hadd szúrjam keresztül!

Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való!

Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!...

Ezért tartottalak? ezért etettelek?

Sohase kerüld ki a hóhérkötelet.

Elpusztulj előlem, többé ne lássalak!”

Jancsi gazdájából így dőltek a szavak;

Fölkapott hirtelen egy petrencés rudat,

A petrencés rúddal Jancsi után szaladt.

Kukoricza Jancsi elfutott előle,

De koránsem azért, mintha talán félne,

Markos gyerek volt ő, husz legényen kitett,

Noha nem érte meg még husszor a telet.

Csak azért futott, mert világosan látta,

Hogy méltán haragszik oly nagyon gazdája;

S ha ütlegre kerül a dolog, azt verje,

Ki félig apja volt, ki őt fölnevelte?

Futott, míg a szuszból gazdája kifogyott;

Azután ballagott, megállt, meg ballagott

Jobbra is, balra is; s mindevvel mit akar?

Nem tudta, mert nagy volt fejében a zavar.