Читать книгу Janos Vitez - Sandor Petofi - Страница 2

Az idő aközben haladott sietve,

A patak habjain piroslott az este.

Dúlt-fúlt Iluskának gonosz mostohája;

Hol marad, hol lehet oly soká leánya?

A rosz vén mostoha ekképp gondolkodott;

Követték ezek a szók a gondolatot:

(S nem mondhatni, hogy jókedvvel ejtette ki.)

“Megnézem, mit csinál? ha henyél: jaj neki!”

Jaj neked Iluska, szegény árva kislyány!

Hátad mögött van már a dühös boszorkány;

Nagy szája megnyílik, tüdeje kitágul,

S ily módon riaszt föl szerelem álmábul:

“Becstelen teremtés! gyalázatos pára!

Ilyet mersz te tenni világnak csúfjára?

Lopod a napot, és istentelenkedel...

Nézze meg az ember... hogy tüstént vigyen el —”

“Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk?

Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk.

Ugy merje kend Ilust egy szóval bántani,

Hogy kihullanak még meglevő fogai.”

Reszkető kedvese védelmezésére

Ekkép fakadt ki a nyáj bátor őrzője;

Azután haragos szemmel fenyegetve

Az elmondottakhoz e szavakat tette:

“Ha nem akarja, hogy felgyujtsam a házát,

Meg ne illesse kend ezt a szegény árvát.

Úgyis töri magát, dolgozik eleget,

És mégsem kap száraz kenyérnél egyebet.

Most eredj Iluskám. Megvan még a nyelved,

Hogy elpanaszold, ha roszúl bánik veled. —

S kend ne akadjon fönn azon, mit más csinál,

Hisz kend sem volt jobb a deákné vásznánál.”

Kukoricza Jancsi fölkapta subáját,

S sebes lépésekkel ment keresni nyáját,

Nagy megszeppenéssel most vette csak észre,

Hogy imitt-amott van egy-kettő belőle.