Читать книгу Csendes válságok - Margit Kaffka - Страница 12

Valahol odafenn az illúziók pihés felhői mögött két rózsaszín angyal összedugta a szárnyát, két szomorú szemű, kis angyal, visszafojtott lélegzettel figyeltek egy percig, aztán az egyik halkan, tétován tapsolt néhányat az apró kacsóival. Lenn a földön a nyár szirmai peregtek azalatt, kelő bimbók pattantak újra, édes, pihegő illatok szálltak be a nyitott ablakon egy függönyös szobába, ahol ünnepét ülte a nász, és halk, fáradt sóhajban két ember egyesült.

Mert már olyan régóta szerették egymást. Egy kicsi városban, virágos kültelki kert közepén talált rá az asszonyra a férfi. A kert akkor égőpiros pelargóniumokkal volt teleszórva, a tornácban egykedvűen köhécselt egy deres fejű, vézna ember; jól összehúzta a mellén a bő háziköpenyét, és körülte apró, sápadt fiú motozott. A játékkatonákat rakosgatta, mindig egy nagy faskatulyába, és bácsiknak szólította őket, a borzas kis kutyának pedig azt mondta halkan, az apja székébe fogódzva: “Tessék elmenni innen, kutyuka!”

Az asszonyéi voltak ők ketten, az ura meg a gyereke, de a piros kerti virágok nem tartoztak igazán őhozzá. Mert benn a kicsi szalonban lila színű volt minden fénytörődés, minden árnyék, minden szövetdarab, és ebben a levegőben fogták meg először szomorú megdöbbenéssel egymás kezét.

Megpróbálkoztak barátkozni. Az asszony gyönyörű svéd novellákat fordított akkor, háborús északi vizekről, nagy kék szemű halászokról szólókat, elolvasta neki, a férfi pedig a zongorához ült, és egyszerű, de csodálatos mélységből jövő dallamok gyöngyöztek és harsogtak fel az ujjai alatt. De egyre többször érezték, hogy a kezük megreszket, agyukon átnyilallnak a puha hangok, pillantásuk riadtan tör egymásra, és künn a tornácban egyre köhög az idegen ember.

– El kell mennie innét, sietve, nagyon messzire! – sürgette az asszony. Még viaskodtak egy ideig. A férfi talán alapjában nem is akarta nagyon azt, éppen azt, amit néha őrjöngve követelt, hogy a másik percben töredelmes bűnbánattal boruljon a földre, mondván: “Igaza van, magának van igaza!” Az asszonyt néha csalóka mámorba ejtette az adakozás vágya, de a veszedelmes percekben mindig halálos, szinte állati rémülettel hátrált meg a “bűn” előtt. A jól ismert csaták ezek! De egyszer idegenből komoly, nagy levelek jöttek, a munka izent, a fejlődés, a hírnév, siker. “Tehát elmegyek!” – mondotta a férfi. “Győztem!” – suttogta nagyon szomorúan az asszony, és hát kinek volt igaza? Egy ideig akkor lobogó, szerelmes írásokkal, viharos szókkal gyötörték egymást, de megsejtették, hogy e légi harcok tombolása el fog csitulni, és akkor nem marad semmi. Pedig valaminek maradnia kell, amihez meneküljenek, az egyik a magánya sivár unalmából, a másik az élet nagy álomzűrzavarából, kudarcok verítékéből, kicsikart, örömtelen diadalokból és olcsó mámorokból. Akkor lettek aztán megint “jó barátok”, és a ritkán szállongó fehér levelek az anya és fiú viszonyát, a tiszta szeretet gyöngéd bensőségét mímelték. De azért mindegyikre leszálltak néha a tücsökdalos, szénaillatos, veszedelmes nagy nyári esték, a fájdalmak és epedések órái, és árnyéktalanul tiszták, köznapiatlanul szomorúak voltak ezek, olyan egyformák, mint valami örökösen visszatérő álmodás, holdsütte vizeken úszkáló fehér hattyúmadár. “Ez az egy gondolatom tiszta!” – suttogta néha édes szomorúsággal a férfi, és nem jutott eszébe az áldott idő és távolság, amely ilyen jólesően tisztára mosta. “De egyszer vissza fog jönni!” – erőlködött néha az asszony, pedig ez olyan idegenül, visszhangtalanul szálló gondolat volt, amíg ő az alkonyatban végigjárta a kertet, a szájába szorított egy nagy piros virágot, és véresre harapta az ajkát is vele.

Évek múltak el, események jöttek, szálltak, és ez a kicsi levegőtörténet egyszer csak elvégződött úgy, ahogy a hozzá hasonlók sohasem szoktak végződni. “Hiba – mondaná valaki —, épp itt kezdődik a hiba!” És ez igaz lehet, de nem szabad rágondolni, mert hiszen valahol a hibának is el kell kezdődnie, különben minden örök életű volna a világon. Az történt, hogy egyszer csakugyan megtért a férfi a pelargóniás házba, de akkor már az asszony gyászruhában volt, az ijedt szemű kis fiú pedig komolyan állt elébe a tornácon.

– Apa elment – messze, a fekete kocsin. Nem is jön vissza többet…

A férfi az ölébe vette a kicsi szegényt, odafönn pedig már akkor összesúgott a két komoly, csöpp angyal, a hótiszta illúziók fellegei között. Attól kezdve figyelni kezdték az esetet, kétkedő, okos gyermekmosollyal, mint aki fél, hogy a felnőttek játékból megint be fogják csapni. Kíváncsian, halkan, és mégis tétován ők tapsoltak, mikor a fiatal nyár szirmai peregtek a nász ünnepén, és a szerelem fáradt sóhaja elszállt. De azután szétrebbentek a kicsi angyalok bújócskát játszani a nagy, pihés fellegdunnák közé. Ez mulatságosabb volt, aztán nem is jó valamit sokáig nézni. A mesének, úgy látszik, vége, és míg új mese kezdődik, amit majd figyelni érdemes, valamit addig is csak kell csinálni.

A mese hallgatott. A fővárosba költöztek, és Budán laktak, fenn a Tabánban, a hegység meredek szirtfokaihoz közel. Földszintes, kicsi házuk volt, és ide vándoroltak mind a lila színű árnyékok és drapériák, de a kertben is csupa hosszú szárú halványsárga orchisok és nagy, lila hegyi csajkárok nőttek. Ezeket is tessékelte a kicsi fiú, és úgy el tudott velük beszélgetni. Nagyon csendes fiúcska volt most is, és így szerették. A férfi délelőttönként órákat adott a túlsó parton, egy nagyon előkelő zeneiskolában, délután pedig halkan, fiatalos, új gyönyörűséggel simogatta végig a billentyűket, és gyors, kusza jegyeket írt. Ő most ismerte meg életében először a pihenést és a derűt, az egészséges harmóniát, és ez új és jó volt ahhoz a munkához, amit most végzett. A vándorévek eredményeit gyűjtögette össze, a múlt viharai emlékét, az ifjúság finom zöngéseit, és vad, eszeveszett crescendóit. E hallgatag és derűs parti fövényen egyenként törte fel a kagylóhéjakat, amikben gyöngyök rejtőztek már régtől fogva, és mind e gyöngyök a múlt beteg küszködéséből, hullámtörődésből, apró, gyötrelmes homokszemekből, kínzó sérülésekből születtek, mint valamennyi gyöngye a világnak. Az első, nagy művén csiszolt finom kézzel, gondosan, aprózva és jóleső könnyűséggel. És az asszony? Azóta ő is eljutott valamennyire egynémely megismerésekhez, építgette a hidat feléjük a tulajdon lelkén keresztül, és az emberek kezdtek ráfigyelni. Ő délelőtt hajolt a kicsi, fehér íróasztal fölé, mert éppen délután kellett valami redakcióban dolgoznia.

A kicsi fiú hát egymaga bandukolt a napsütéses kertben, és néha a konyhapincében elhallgatott egy percre a cukortörő vagy a habarókanál zaja. Ilyenkor Julis szakácsné dugta ki a fehér kendős, buksi, piros arcát a kertre nyíló konyhaablakon.

– Mit csinál, Pityuka? Jól van, Pityuka, szépen játszik!

Julis – az ő személye is fontos volt ebben a harmóniában – talán minden összhangok alapja. És ő megállta a helyét. Julcsa okos, derék és hasznos személy volt, minden háziállatok ideálja, olyan, aki magától tudta, hogy mi következik az életrendben, a hónap közepéig mennyi pénzt szabad piacra kiadni, és a boltiszámla mennyire rúghat. Így most már csaknem tökéletes volt az életük, ó, nagyon, úgy, ahogy volt, ki lehetett volna ollózni és nyomdába küldeni valami iskolai olvasókönyv didaktikus cikkei közé, amin jó gyermekek okuljanak, és a két pici angyal odafenn a báránykás égen újra összetalálkozott. A tapsoló angyalka kacagva bökött feléjük a pici ujjával, a másik pedig komolyan és merőn forgatta végig a lepergett napjaik könyvét.

– Lemegyek hozzájuk! – mondotta végül, és ugye, ez már megint a mese!

Pedig a mesétől mégiscsak el kell búcsúzni, ezúttal végképp. Mert ami most történik, az valami egészen ostoba, cseppet sem felsőrendű dolog, csak olyan, amit ki szoktak hagyni az olvasókönyvekből, és az életben is zárójel közé tesznek az emberek.

Az asszony hét óra tájban került elő a munkából. A napszállat aranybronz verőfénye végigkísérte a Duna-parton, elöntötte a világos batisztruháját, ízléses, kicsi kalapját, és aranyos árnyékokat lopott bele a barna hajába, áttetsző, de azért üde bőre alá. Sugárzó és derűs volt, mint ahogy mostanában mindig, gyorsan, diadalmasan szedte a lélegzetet, mint aki évek és évek fojtott szisszenéseiért akar kárpótlást. Karcsú alakja megnyúlt, kiegyenesedett, a szeme mosolygott, és a vállain olyan könnyűnek tetszett az élet; amerre ment, mindenütt utánanéztek az emberek.

Mindjárt nála leszek! – gondolta, és csaknem dalolni kezdett az utcán, aztán kislányos szökkenésekkel surrant be a hűvös kapuív alatt. Vidáman, hangosan kiáltott le a konyhába:

– Julcsa! Adj valamit enni nekünk!

Senki sem felelt, és az asszony mosolyogva sietett át a verandán. Az ebédlő asztalán a félbehagyott terítés nyomai, a másik szobából halk nevetés hallatszott, és valami különös, reszelős, érdes, fojtott beszéd. Egy pillanat. A kelletlen megdöbbenés még át se rohanhatott valamennyi idegén, még egyszerűen, gyorsan nyitott be, és a nyugodt, jóságos hangján mondta:

– Eredj, teríts hát, fiam!

A gömbölyű leányzó skarlátpirosan húzódott el a zongora mellől, a férfi pedig hirtelen végigzúgatta a billentyűket – szokatlanul durván —, és ebben a percben már nagyon szánalmas volt. A leány azóta odakünn csörömpölt a villákkal.

– Soká vártunk rád! – mondta az ember, és nem nézett az asszonyára.

Az pedig éppen olyan mozdulattal nyúlt a kalaptűjéhez, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Mint mindig ilyenkor, hogy ledobja hamar, és hozzásiessen, az ölébe simuljon, puha, fehér karjával átfonja, tiszta, nemes, finom lényével pazarul megajándékozza az embert, az egyetlen elsőt, igazit.

Már feléje indult, aztán hirtelen, vak döbbenéssel állt meg. Mi történt? Ostobaság! A férfi kabátja könyökén felül fehér volt a lisztportól és apró, havas foltok kiáltoztak a zongora ébenfáján is. A leánynak ma szitálnia kellett, igen.

Ijedt rebbenéssel fordult meg a hálószoba felé, az arcát, a homlokát pedig elöntötte valami rémségesen forró vérhullám. Még ne – csak még egy percig ne! A besötétített fülkében magára csukta az ajtót. Csend. Csak valahová el lehetne rejtőzni – a párnák közé, gyorsan, míg szét nem pattan minden – és hirtelen, kétségbeesett gyorsasággal közétemetkezett az ágy illatos, fehér pihéinek. A fülében már érezte azt a halk, jóleső zsongást, ami az eszméletlenség küszöbe – csak percekig tarthatott az egész.

Halk döngetésre riadt. Egy pici láb türelmes egyformasággal ütögette az ajtót.

– Mamácska! Jöjj ki, mamácska. A vacsora bent van.

Felugrott, és eligazította a ruháit:

– Mindjárt, kisfiam!

Már eszénél volt, már értett mindent. Az ágy széléhez ült, és az éles fához szorította a fejét. Egy szolgáló, igen. Vastag darócinget visel, ami szürkén tűnik elő a kurta ujjas alól, hét ráncos szoknyát egymás fölött, amik közül csak a felsőket mossa időnként, csúf inas lába van, dagadt, kékes erekkel, mosolygó, vidám állatszeme, duzzadt, piros szája, harminckét széles, fehér foga. Amikor lép, módosan riszál egyet a derekán.

Felemelte a fejét, meglátta magát a tükörben: és halványnak, törődöttnek látta; meddő évek nyomaival, az intellektualitás minden fáradtságával a rajzos, érdekes arc vonalain. Milyen ideges a szeme csillogása, milyen beteg módon torz alatta a mély, kékes árnyék, a vértelen homloka körül milyen túltengő a sűrű, barna hajkorona tömöttsége. Az előrehajló, fehér nyak, a vállak gyöngén ívelt vonala, a halkan elhullámzó csípők – ó, igen —, ez a leány húsos, erős, mint valami duzzadt, vérbélű gyümölcs, az ölelésre ő alkalmasabb. Igen, de hisz ez otromba és másodrendű dolog, az élet minden finom, nemes és teljes gyönyöre mégis itt van nála a férfi számára. De vajon ennyi minden?

És most még erősebben elfogta a forró, gyötrelmes szégyenkezés. Mit tegyen? Ha most kimenne, és haragvó méltósággal egyszerűen elűzné azt a teremtést, aki a szemében most vált hasznos házibútorból teljes erejű és igényű “másik asszony”-nyá. Ha elűzné, ahogy Sára Hágárt, minden törvényes jogrend alapján állva, a feleség harsogóan büszke, mert védett erősségében. A férfi szavát se emelné érette. És egy pillanatra belátta, hogy az egyedül üdvös és életrevaló dolog ez volna.

Igen, ez! Csattanósan, keményen és józanul új harmóniát teremtene köztük, és új nimbuszt adna a változott helyzetben. Őbelőle egészséges, józan, ügyes menyecskét formálna, aki a maga javára tudja használni a világ ócska rendjét, az urából pedig hamiskásan mosolygó, de azért jámborul szégyenkező és megbánó vígjátéki férjet, aki bocsánat fejében mindenre kész, és csak titokban örül, hogy ő milyen nagy kujon. Az elhalt édesanyja jutott eszébe. Az is mesélt neki efféle történeteket, amikor ő csattogó nyaklevesekkel parancsolta szét a nyugalmát háborgató incidenseket. Valahogy így lehetne tenni.

De már érezte, hogy nem bírná, nem fog így, fázósan idegen volt tőle az egész. Az érzései ösztönszerű, szinte testi arisztokráciája rémülten tiltakozott. Szembeszállni, viaskodni, győzni, ilyen csatában? Egy cselédleánnyal, aki a házasságuk negyedik hónapjában hozzádörzsölte vaskos, kemény vállát, lisztes szoknyáit ahhoz az emberhez, aki számára ő teremtődött, egyedül csak ő, az áldozó, megértő, igazi emberfél. Nem, nem teheti. Mivé lenne az életük, a sok elmúlt, gyöngéd, halkan epedő pillanat, a magányos tavaszok, elpazarolt nyarak, minden letöretlen virág és elmulasztott csók, amin az ifjúságuk elveszett, és a rövid boldogságuk felépült.

– Mamácska, jöjj már! – könyörgött félig sírva a szomorú gyermekhang, és egyformán halkan, ügyetlenül döngött az ajtó.

– Megyek, fiam!

És ebben a percben már tisztában volt magával. Önkéntelenül, a lelke igaz szülötteként támadt fel benne a közeljövő programja, sejtette, hogy oktalanság, de tudta, hogy másképp nem tehetne. Mert valami dacos keserű és nagyon szívós mártír-önuralom töltötte be a lelkét. Nem fog jelenetet csinálni, ha belepusztul is, de különb lesz önmagánál, és önmagában az asszonynál. Csak úgy tehet. Ez a félig öntudatos elhatározás szabta meg a nappalait és éjjeleit, ez rontotta el az életét.

– Megyek, fiam!

Az ember már a vacsora mellett ült, és nem nézett fel az újságjából, amíg gyöngén érintette az asszony kezét:

– Parancsoljon!

És beszélgettek is. Szó volt a fösvény szerkesztőről és az új opera díszleteiről. Aztán Julcsa aludni vitte a gyereket, az asszony pedig lassan kesztyűt húzott, és könnyű, szürke porköpenyt vett föl.

– Hová készül? – kérdezte fojtott ijedtséggel a férfi.

– Járni akarok egyet a bástyán. Fájt ma a fejem.

– Egyedül?

– Egyedül.

Érezte, hogy most fájdalmat okozott, és ez nem illett a programjába. Már meg is bánta, de mennie kellett, kellett. Egyedül akart lenni. Sötét ruhában, igénytelenül, szegett fővel, szinte tépetten osonni az alkonyatban az utcákon, ahol még az imént sütött a nap – szembe a vízparti, esteli széllel. Egyedül lenni, valamivel elszámolni, valamit elvégezni, kicserélni, rendet csinálni abban a világban, amely ő maga volt.

Az utcára lépett.

Mi történt? Talán semmi, és ez éppen a rettenetes.

Az asszony megállt egy percre, hogy fenékig üríthesse a poharat, a gúnyos, keserűen józan, éktelenül közönséges gondolatokat, amik durva, érdes tenyerüket végighúzták a lelke finom, remegő hamván. Neki nem az volt az élet, ami másnak, nem a tarka ostábla, amin az emberfigurák alkalom és ötlet szerint végigbotlanak fehér meg fekete kockán, nem tudta őket soha józan humorral afféle kedélyes Schöberl-bútoroknak nézni, amik szükség szerint szolgálnak más meg más célt és eszményt. Ő valami mást akart! Úristen! Hisz annyit szenvedett és olyan sokáig, hogy képtelen volt lemondani az igényeiről. Neki többel tartozik az élet. Teljes hittel, töretlen illúziókkal, valami kissé koturnuson járó, légies, csoda nagy szerelemmel. Vége! Meg volt mérgezve minden gondolata örökre.

Az alsó rakpartra ment, és a tiszta, örök hullámokat nézte. Ezek így folynak már, ki tudja, hány ezer éve, és minden, ami történik, már volt egyszer, ugyanúgy, akár csak az egyforma habok születése. Egyszer mintha ő is állt volna már ilyen üresen, kifosztva valami alkonyatban egy vízparton. De nem ebben az életben. Már tudja. Az ő élete egy kicsi, pelargóniás házban folyt el, ahol pirosan égtek az örök egyforma lázak, meddő sóhajok repkedtek, és ő valami álomba ásott, beteges türelemmel ápolta első urát; amíg a másik, a csodás dallamok embere, idegen nagyvárosok útjait járta.

Nagyvárosok. Rémülten nézett körül, és érezte, hogy már a múltja is be van fertőzve. Amilyen túlzó volt a hite, önfeláldozása, boldogsága, úgy jött felé zúgó árban, mindent betemetve ez is, a szennyes kiábrándulás. Túlcsapott a korlátokon, lerontott, bepiszkolt mindent. Igen, a nagyváros élete. Mostanában kezdte valamennyire közelből látni, megsejteni és bámulni az élet e rettenetes “másik oldal”-át, amely mellett eddig közönyösen ment el, mint a vak embert nem érdeklik a színek. Az élet mocskáról, ha hallott, mindig megzavarta kissé: “Hát ez is van?” De titokban úgy sejtette, hogy mindez csak szóbeszéd; otromba túlzás az emberállatról szóló minden adat. És most, egyszerre  h i n n i  kezdte. Ó, Isten! Mennyi új, polipkarú rém, mennyi suhogó, libegő, mocskos női ruha, mennyi ígérő, széles mosoly, nehéz illatok, milyen zavaros, bűzös tengere a feledésnek, a problémákat oldó sötét, durva mámornak. A sok lihegő, duzzadt alak, ami felé csak nyúlni kell. Már látta, életre kelt benne minden szó, amit valaha olvasott vagy hallott, az ocsmány mesterkedésekről, túlhajszolt idegekről, ronda ernyedtségről, titkos, érthetetlen bűnökről, és fölcsigázott aggyal látott, látott mindent. Torzan mosolygó, nedves, vörös szájak törtettek vigyorogva feléje az ezerszínű idegen villanylámpák alatt, és e medúzafők közt ott látta azt, akit szeretett, akire ő fojtott, édes bánattal gondolt a megszépítő messzeségből, és hév, nyári éjszakákon órákig nézte merően a poros, fehér utat, ami a gyöngyszínű ég felhőibe veszett. Onnét jön egyszer a kocsija az állomás felől. És minden reggel előkeresett egy rejtett, kicsi arcképet, és remegve, pirulva, mint egy növendékleány, megcsókolta a szemét.

Fáradt volt, fölnézett, és a homályban, a hídfő oszlopánál megismerte a férfit. A két acélszürke árnyékú szem, igen most is szembenézett vele.

– Féltem, hogy meghűl, Ilona, most hazakísérem.

Hirtelen forró undorral szerette volna mellbe lökni, messzire eltaszítani maga mellől: nem nézett rá, és csendesen a karjába fűzte a kezét.

És hazamentek, és lepihentek a függönyös szobában, aminek ablaka a kertre nyílott, és a párkányt hulló szirmokkal peregte be minden nyári éjszaka, immár a kései, szeptemberi nyár.

Hanyatt feküdt az asszony, és a drapériák rojtját számlálta. Milyen különös! Mi különbség a tegnapi éjszaka és a ma között. Talán csak az folytatódik, és álom a nappal minden zűrzavara. Pedig nem, ő tegnap éjszaka meg akart mondani valamit az urának, beszélni akart az eljövendőről, a nagy titokzatos, örökké fontos valakiről, aki ma még a Semmi, de a lehetőségek egész világa. Meg akarta szorítani csendesen, hálásan a kezét, hogy könnyek között ígérhesse meg neki a kicsi angyalt, aki eljön hozzájuk, és lészen kettejük helyett egy. Édes szenvedések, boldog remegés, játékos gondok közelednek, a csoda, a nagy csoda. Tegnap nem mondta el, hogy egy napig még előre örülhessen az ő örömének, és ma nem fogja elmondani neki.

Egyszerre valami egészen okos dolog jutott eszébe. Hátha az, ami történt, valójában egy cseppet sem jelentős, csak az ő túlcsigázott idegeiben, zavart agyában nőtt ilyen óriássá. Igen, ez mégis valószínű! Már tudta, hogy a mostanihoz hasonló időben nem megbízható az asszonyi ítélkezés. De most józan. Most gondolkodni fog. Tehát mi történhetett? Az ura átkarolt egy szolgálót, talán félig tréfásan, önmagának tetszelgő léhasággal. Abban a percben nem volt “ő”, megtagadta a nimbuszt, amivel a felesége lányos ábrándjai körülvették. De hát tehet ő erről a nimbuszról? Ki ura a pillanatnak? Talán meg is csókolta. Ez rettenetesen durva ízléstelenség mindenki szemében, de miért? Csak  a z é r t , mert itthon történt a házban, a szentélyben, a felesége cselédjével, igen, az emberek így ítélnék meg. Mert máskülönben csak elnéző mosollyal szabad tudtul venni okos asszonynak az ilyet. Csak ennyi az egész? És már megtévedt a következtetése. Nem, így csak gondolkodni lehet, nem érezni!

És nem jött álom a halvány selyemmel húzott spanyolfal mögé. Egyszer – igen, a más asszonya volt még, egyszer ő is odaadta ennek az embernek az ajkát, egy félig szűzies, de millió vad gondolattal megterhelt kicsi csókra, egy búcsúcsókra.

Előrehajolt arcát, könnyes szemét, vonagló száját adta oda a sok szomjas tilalomból, és a férfi, míg halkan, imádatosan könyörögve alig érintette csókjával, igen – emlékszik —, őrült, vonagló szorítással csaknem összetörte a két kezét, amit a magáéba fogott. Ő akkor azt hitte, sokat, nagyon sokat adott, és egy útszéli parasztleány ugyanazt adta neki, és talán erre sem volt kevesebb szüksége. Ez a Julcsa egészen derék, kötelességtudó ember, ügyes és jóravaló személy. Milyen mérhetetlenül értékes azokhoz képest, akik a kóborlás éveiben pazarul osztottak neki mindent, amit ő megtagadott. Hát ilyen otrombán egyszerű az élet?

Az ember éhes, az udvari ebédek lakomáin pedig csak finom, eszményi játéka folyik az evésnek. Pfuj!

Most már a végleteknél tartott. Azt gondolta: talán minden ajak egyformán értékes, amíg csókolni tud. De miért nem érzik így az asszonyok is – egy munkás, egy kocsis csókját, gyalázat!

A selyemfalon túl megmozdult a férfi.

– Alszol, Ilona?

– Azt hiszem, már aludtam!

– Nézd, asszonykám! Nézd, valamit szeretnék mondani neked. Azt hiszem, ma félreértettél valamit. Az egész egy nagy ostobaság volt. Belátom, hogy nagyon ízléstelen, de te okos és jó vagy, és az egész nem nagy dolog. Ugye, nem vetted komolyan. Ha akarod…

Akadozva, kérve, röstelkedve beszélt, és rekedt iszonyattal sikoltott bele az asszony. Már felugrott volt, sápadtan reszketve ült az ágy szélén, és kezét maga elé tartotta.

– Hallgass! Az istenért! Egy szót sem!

Az ura hozzá akart sietni. De mikor látta, hogy vonaglik az undortól, a gyűlölettől, láztól, haragtól, ijedten hátrált, és nem merte érinteni.

Hetek következtek, amikről nincs mit beszélni. Mindennap reggeliztek és ebédeltek, dolgoztak és társalogtak, mint azelőtt, békés, szerető hitveseknek látszottak szinte önmaguk és egymás megtévesztéséig, és mégis az egész világ megváltozott bennük. Pedig a kicsi, sápadt fiú félve lovagolt a mostohaapja ölében, a szabó elhozta az őszi ruhákat, és Julcsa ügyes bevásárlásokat csinált téli zöldségből.

Ez az élet a pokol minden gyötrelmét hozta valakire, és ez a valaki a férfi volt. Mint valami börtönben, úgy érezte magát. A tömlöc minden fala átlátszó, puha ködből van, és csak amikor nekiront, hogy kimeneküljön, akkor válik kemény sáncfallá. Néha, mikor ránézett erre a komoly, nemesen nyugodt, szomorú asszonyarcra, rázni, fojtogatni, ütni szerette volna vak gyűlölettel. Hát mit akar vele?

Igen, beszélnünk kell egymással! – határozta el egyszer hazamenet.

– Tisztába kell jönnünk – vagy-vagy —, ez az élet nem folyhat tovább. A zavar, kényszer és szégyenkezés költözött be hozzánk, vége a nyugalomnak, már nem tudok dolgozni.

– Hol van édesmama? – kérdezte a kisfiától, aki a karszék támlájából és a függöny lelógó végéből sátort csinált magának, és csendesen üldögélt benne, mert az az ő háza volt.

– Mama ott benn, a díványon!

Csakugyan ott feküdt, nagyon sápadtan, kuszált hajjal, valami ismeretlen testi szenvedéstől elgyötörve. Amikor ránézett az ura, csaknem könny szökött a szemébe. A férfi szerelmének minden nemesebb vonása, a védelem, a gondoskodás, a becézés vágya mind feltámadt benne ebben a percben a szegény összetört teremtés iránt. És valami homályos sejtés is megfogta – mi ez? Az asszony csakugyan halványnak és gyöngének látszott az utolsó hetekben és ő…, talán félremagyarázta… talán…?

Gyorsan lépett közelebb, és csak egy hajszálon múlt, hogy túláradó, gyöngéd szerelemmel elé ne térdeljen bűnbánva, esdekelve: “Aljas kutya vagyok, kívánj akármit, büntess, gyötörj, sírj, fenyegess, de szeress, ahogy én imádlak!”

Mielőtt szólt volna, az asszony arcára nézett. Látta a keményen, szigorú akarattal összeszorított szájat, dacosan lezárt szemeket, görcsösen kapaszkodó vékony ujjait a sötét hajhullámok közt. Az asszony ébren volt, tudta, hogy mellette állt, és nem nyitotta fel szemét. Világos, el akarja kerülni a szóváltást. A férfi pedig csendesen, lehajtott fővel ment ki a szobából.

És megint jöttek hetek, és megint nem történt semmi, vagy ami történt is, azt nem lehetett észrevenni, mert nagyon benn, a legmélyen folytak a napok és éjszakák gyilkos kis tragédiái. A sárga orchideák leszegték fejüket a kertben, és az ablak deres lett néha, a csendes kisfiú pedig sokszor rajzolt ujjával a homályos, nedves üvegtáblán. Már szürke volt az alkonyat, mikorra hazaért naponta az asszony, és csendesen köszöntötte az embert, aki a tűz mellett, a hintaszéken gunnyasztott.

– Ma elseje van! – mondta egyszer bizonytalanul a férfi.

– Igen, elseje.

– Hideg felvágottat fogok venni vacsorára és egyebet. Mert elbocsátottam a cselédet, ugye, nem haragszol?

– Akkor hát majd én csinálok valami vacsorát inkább.

Mikor a tűzhelyhez ért, már belátta, hogy milyen gonosz, lelketlen durvaság van ebben a pár szóban, a rideg, közömbös hangban. Már idesodródott, már nem tudott “jó” lenni. Már nem értette a szívét, csak a gőgös, konok, mindenkit megszégyenítő kötelességtudást.

A csatarendbe állított, tiszta lábasokból válogatott, és csendesen tett-vett körülöttük. Milyen rendes, tiszta volt a Julis konyhája, különös!

Az ura lépett be, kalapban, felöltőben.

– Ilona! Ne fáradjon, kérem! Én inkább elmegyek ide valamelyik kiskocsmába.

Az asszony bólintott, és hallotta távolodni a lépéseket. Már leült, az ölébe tette a kezét, mikor a léptek újra közeledtek. Visszajött.

– Ilona – mondta csaknem kérlelve —, ha te is akarnál jönni, megvárnálak. Mit csinálsz egyedül?

– Én korán fekszem ma, köszönöm! Pityut vidd el inkább.

És egyedül maradt a nagy, kietlen csendességben, és a percek egymást érve peregtek el mellette. Az asszony nagyon homályosan érezte már, hogy ezek a látszólag nyugodtan, egyenletesen lüktető pillanatok a végső konzekvenciáktól terhesek. Miért ma? Valahogy minden megérett, betelt, mintha csak ezzel a mai, közömbös nappal veszett volna el menthetetlenül mindene, amije volt, önmaga is. De azért nagyon soká elüldögélt a konyhaablakban, nézte a kert puszta kóróit, a deres, fiatal fákat, az ég homályos üvegszínét és a kerítésen néhány felfordított köcsögöt. Tudta, hogy történni fog valami, akkor is, ha nem siet, nem határozza el, ha nem is akarja. Így, ölbe tett kézzel, ülve is maradhatna, és mégis elkövetkeznék ma a megoldás, biztosan, mint a vak ösztönök munkája.

És mégis, mikor már egészen besötétedett, felállt, és a szobájába ment. A kis fehér íróasztal, a kedves, percegő tollak. Igen, írni akart, levelet írni. De mit! Igazságot? Hisz tudta, hogy amit most átél és érez, azt szokták hivatalosan “pillanatnyi elmezavar”-nak mondani. Mosolygott is ezen. Itt nincs okfejtés, magyarázat, semmi határozott gondolat, milyen jó, mert ez az állapot át fogja őt segíteni valami nehézségen, ilyen kábultan, most könnyű – és az a fő, hogy azutánra is minden elcsitul. Sietni kell, míg tart ez a könnyű, furcsa zavar. Letette a tollat, és a halántékát fáradt mosollyal hajtotta kicsi forgópisztolya csöve fölé. A ház üres volt, senki sem hallott semmit. És csendesen – egyenként, szinte melódiás csepegéssel esett a padlóra egyik piros vércsepp a másik után. Egy kései légy zümmögött buta mámorban az összetapadt, vértől nedves hajcsomóba keveredve.

Kinn az előszobában támadt először nesz. Apró lábak futása, halk gyereklihegés, a kicsi fiú nagyon örült, hogy ő most huncut volt, és előreszaladt apától. Aztán elszomorodott, hogy az ajtó csukva – és egyformán, halkan, türelmesen döngetni kezdte.

– Mama! Nyisd ki hát, mama!

1906