Читать книгу Csendes válságok - Margit Kaffka - Страница 2

Odaát a nagyszalonban a mamák vitáztak egy híres szép asszony válópörén, akit a háziúr valami gyanús buzgalommal vett a pártfogásába. Itt künn, a lányoknál – meg az ebédlőben is, összevissza csapatokban ácsorogtak azok a fiatal népek, akik vagy három évadja farsangoltak már együtt, és az egymás vagyoni meg egyéb körülményeivel – csodálatos – még mindig nincsenek egészen tisztában.

A házikisasszony, a csúnya kis Bánó Ila egykedvű arccal gunnyasztott a huszártiszt-kérője mellett, a szögletben, a pálmák alatt pedig három csillogó szemű tacskólány dobálta kacagva a fényképeket. Feltűnően csinálták, de jól állt nekik, hogy az egész ártatlan manőver Bódog Sándornak volt szánva – egy nagyon kellemesnek látszó, szőke úriembernek, aki a zongorának támaszkodott volt, és egyre Wildtnét nézte. Az érdekesen fésült, szép, délceg asszony a kályha melletti sarokban csak akkor vette észre ezt a kitartó pillantást, mikor a ház asszonya a pohárszék felé indult, és ő magára maradt. Akkor pedig egy öntudatos és egyszerű mosollyal a közelébe intette Bódog Sándort.

A meghajlásuk gúnyos pedantériájában vagy a szemük kutató mosolyában felvillant egy percre valami bizarr meghatottság – talán az Anyegin-idill modernül furcsa paródiája —, és ott kísértett továbbra is köztük, amíg – könyvekről és emberekről beszélve – rajtaérték egymást valami ismerős megjegyzésen. Ah, ugyanezt már mondtuk együtt, egyszer, ilyenformán. Közben asztalkát kaptak meg süteményt a teához, és a kis Ila a csúnya lányok szomorú tapintatosságával odábbterelte a társaságot. Szinte magukra maradtak. És akkor erőt vett az asszonyon az ő régi betegsége, a feltétlen és szükségtelen nyíltság valami szilaj vágya, ami időnként bolondságokra késztette. Azt mondta valamire:

– Az akkor volt, mikor én két álló hétig ész nélkül szerelmes voltam magába.

Az örök emberi hiúságon kívül az íróember objektív érdeklődése is élt Bódog Sándorban minden asszonyi megnyilatkozással szemben. Éppolyan kíméletlen tudott lenni a végighallgatásban, mint az asszony az ő rohamos őszinteségében. És most összetalálkoztak a pillanataik.

– Tudja – kezdte az asszony —, hogy három évvel ezelőtt, huszonkét éves koromban kerültem Budapestre. A szegény apa halála volt az oka, akkor anyagilag is olyan nagy változás állt be a családunkban, hogy kenyérkereset után kellett néznem. Az első szerelmen persze túl voltam. Azon, amelyik sok virágcsokorral, éjjelizenével, francia négyesekkel jár, és jelentős kézcsókokban éri el a tetőpontját. A hirtelen jött szerencsétlenségem volt a gátja, és az könnyítette meg a feledést. Magam akartam egészen új életet – és mert most olyan rengeteg sok tanítónő van —, és mert tehetségem lett volna valami – a színiiskolába iratkoztam. Az édesanyám felkísért ide, és a vagyonos fővárosi rokonok sírva ígérték neki, hogy gondjuk lesz rám. Így történt, hogy a szabad időmet egészen társaságban tölthettem, és az estéim a közelmúltat mímelték szomorúan. Itt, a Bánóék zsúrján találkoztam először magával.

– Akkor ellenszenvesnek talált – mondta is.

– Kényelmetlen volt nekem, hogy több esze van, mint a többieknek, de már akkor is különbnek tartottam mindannyinál. Abban a korban már nem jön lopva, észrevétlenül a szerelem, sőt minden valamirevaló új ismerősnél eszünkbe jut: “Milyen lehetne szeretni ezt az embert?” Az ítélésem válaszolt akkor – de maga alig foglalkozott velem. Ritkán láttam, sok dolgom volt, és hónapokig alig gondoltam rá. Szinte furcsa volt, mikor egyszer – nagy sokára – a Belvárosból jövet, a Vas utca sarkán hozzám szegődött.

– Honnan? – kérdezte.

– Leckéről.

– Milyen leckéről?

Most is előttem van a meglepett arca, mikor megmondtam, hogy színésznő leszek. Azután elmeséltem, hogy egy özvegy sótisztnénél lakom, aki jó asszony, de ritkán látom, mert egész nap tanulok, és szeretek egyedül lenni. Meséltem a furcsa kis diákszobámról – valahogy magamnak is tetszett akkor ez az élet —, maga kíváncsi lett, én pedig felhívtam. Emlékszik arra?

– Hogyne! Mikor fölértünk, én jöttem zavarba. Valami indiszkrét ostobaságot kérdeztem a szobájáról, és maga még ügyetlenebbül füllentett.

– Tudom, de utóbb megszoktam a dolgot. Maga gyakran ellátogatott – decemberben már kedélyes jó barátok voltunk, az egész világról beszéltettük egymást a hosszú estéken át. Aztán – egész természetesnek találtam, mikor egyszer minden ok nélkül megfogta a kezem.

Valami kacajfélét lihegett, és egy percre megállt az asszony. Aztán folytatta:

– Egy hét múlva már szerettem.

– Lehetetlen – töprengett Bódog Sándor. – Egy hét múlva éppolyan nyugodt és derűs volt.

– Igen! De ha nem jött, amikorra ígérte, lüktetett a halántékom, és kínos nyugtalanság szorongatta a torkomat – mint az elfojtott sírás szokta. Az szörnyű, mikor maguk várakoztatnak egy asszonyt. Az élet minden gyötrelme összegyűl azokban a percekben, és ha van túlvilági igazság, az örök élet nem elég rá, hogy magukon azért bosszút vegyen.

– Ámen!

– Ejh! Szóval, az őrült idő volt. Istenkáromló, pogány imádkozások estek akkoriban a szerviták templomában, a kis Mária-oltárnál, akihez a Szent Antal divatja ellenére is hűséges maradtam. Asszonynak jobban el lehet mondani olyanokat.

– Milyeneket?

– Ezt: asszonyom! Ez az egy ember van a világon, akiért élni és jónak lenni érdemes. Add nekem, és majd meglátod, mennyi nagy, magasztos őrültségre leszek képes miatta. Csúf, önző imádság volt, most már tudom. Én is, mint annyi más, valami kizárólagos nagy boldogságért ostromoltam az eget.

– És aztán?

– Aztán, mint aki meséket álmodik, olyan természetesnek és igaznak találtam mindent. Azt is, hogy ha társaságban találkoztunk, maga megint alig nézett rám. Szinte hálás voltam ezért, és semmire nem gondoltam.

– Hátha egyszer… például megcsókoltam volna? – kérdezte gondolkodva a férfi.

– Ez kérdőjel maradjon. Szóval a második héten történt, hogy maga egy érthetetlen dolgot követett el.

– Megmondtam, hogy nem veszem feleségül.

– Máig sem tudom, ügyetlenség, becsület, különcködés vagy durvaság volt-e az magától.

– Egyik sem! Egyszerűen csak hóbortos és kíváncsi voltam, és akkor nagyon szépnek, nagyon kedvesnek találtam magát. Veszedelemben voltam, és el akartam hárítani. Megért?

– Lehet! De lássa, jobban kellett volna ismernie. A hajlamaim és a nevelésem miatt sem lehettem egészen “századvégi leány”. És még a tipikusan azok sem flörtölnek valami, hogy is mondjam, morális alap nélkül.

– Szóval, akkor kiábrándult.

– Még nem! Akkor este furcsákat gondoltam. Valahogy nem éreztem világosan, mennyire vagyok felelős a tetteimért. A társaságra gondoltam és az emberekre, akik az élet korlátait jelentették eddig nekem. Eszembe jutott, hogy akik a városunkban jól mulattak tavaly nálunk, az idén másnál mulatnak. A vőlegényem, aki megtiltotta nekem a csipkeáttört blúzokat – másnak udvarol, és az édesanyja pletykáz rólam. Azt gondoltam: az élet kizárt engem a korlátai közül, és én nem tartozom neki semmivel.

– Nem foroghatott nagy veszedelemben, amíg ilyen világosan gondolkodott.

– Még gondolkoztam. De azért nem tudom… ha maga akkor másnap is, harmadnap is eljött volna hozzám.

– Akkor volt az a nagy tagosítási pör a délvidéken.

– Furcsa, hogy maguk a pöreikkel bajlódnak olyankor. Csak a negyedik napon tudtam meg, hogy elutazott. Itt, Bánóéknál voltunk. Az Ili képes levelezőlapjai közt leltem meg az írását. – “Zimonyból kézcsókját küldi hűséges jó embere, Bódog.” – Régen nem fájt úgy valami, mint az az ostoba kártya. Pedig a szegény Ilára – igazán – nem lehettem féltékeny.

– Magára sokszor gondoltam az úton.

– És nem írt egy sort. Ne, ne próbálja ezt megmagyarázni! No igen! Azon a kicsi kanapén ott egy ősz hajú néni ült, annak bemutattak. Özvegy Bódog Sándorné volt.

– Az édesanyám!

– Abban az imádatos tiszteletben, amivel a szerelmesünk édesanyjára szoktunk nézni, volt valami szégyenkezés is. Legelőször vettem magamon észre ilyesmit.

Egy fiatal úr, a maga jó barátja, a kettejük viselt dolgaival mulattatta a nénit. Egyszer – mondta – gyerekes jókedvükben odatévedtek valami hivatalszolgáknak vagy miknek a báljára, maga leült egy gyönyörű kis fekete leány mellé, kifogástalanul udvarolt, és fagylaltot hozatott a mamának. Néhány fricskalány kórusban csipogta:

– Nagyszerű! Mikor Bódog inkognitó mulat.

Hanem az öreg Bódogné elkomolyodott:

– Ki fog kapni ezért az a rossz fiú. Hátha komolyan vett valamit az a szegény kisleány, és most ábrándozik felőle és búsul utána. Az ilyen leányok nem értik meg azt: inkognitó!

Szédelegve néztem rá. Persze! Az ilyen leányok.

Itt volt a hazamenés ideje, és mert Bánó bácsi nem kísérhetett haza, rábíztak a maga édesanyjára. Ő vitt el a kocsiján hazáig…

Másnap feljött a testvérbátyám, a szolgabíró. Elintézte a dolgaimat, bemutatkozott a szobaasszonyomnál, és megkérte, hogy ezentúl együtt étkezzem vele, és legyen gondja rám. Aztán családi dolgokról beszélt, és mire nagy későn magamra hagyott, valahogy nyugodtnak és könnyűnek éreztem magam. Nevessen ki, de akkor a párnáimból is valami jóleső hűvösség áradt a fejemre. Azt hiszem az, amit az uram az ő törvényszéki nyelvén így hív: az “Egyetemes Törvényszerűség”. Visszafogadott engem.

Másnap a bátyám hozta el hozzám Wildt Jánost, a régi iskolatársát. A háziasszonyom nappalijában fogadtam akkor is, aztán is mindig. A megholt feleségéről beszélt meg a két szép fiúgyerekéről, akik anya nélkül vannak. Komoly volt, tiszteletteljes és mindjárt kezdetben eléggé szimpatikus. Mindig szalonkabátban jött az esteli látogatások pontos idején, és a keménygallérján látszott, hogy hivatal után frissen cserélte.

A többit azután tudja.

1903