Читать книгу Csendes válságok - Margit Kaffka - Страница 19

Lágyan és nesztelenül bukott, szédült egyre lejjebb, ám e vak zuhanásban haloványan ködlött még benne az ébrenlét sejtése. Hiszen ez csak álom! Aztán egyszerre, mintha valami kietlen és vak mélység fenekén hirtelen magára maradt volna, s a lidércnyomásos, fullasztó önkívületben szegény tudata kábultan zakatolt, kerengett egy kérdés körül: “Ki vagyok én?” Koromsötét, félelmes helyen állt egyedül és elhagyottan; nedves falakon tapogatott végig, és keze bútorokra akadt, amelyek formája ködösen, haloványan emlékeztette a gyermekkorára. De honnét, de hogyan? És eszeveszett lihegéssel kezdte keresni önmagát, a szálakat, melyek laza és tünedező létét a való formáihoz és az okok eleven láncolatához fűznék; de mintha minden kivezető ajtó bezárult volna előtte. Fulladozott, erőlködött – kimeresztette szemeit, és álmában megnyíltak végre. Kínosan szakadt fel a sötétség, és most egy idegen szobában találta magát, egy régi és különös szobában, ahol fekete, fiókos szekrény tetején két fehér gyertyaszál égett, mint két ellenséges, gonoszul pislogó szem. Szétnézett; gyűlölködő, zárkózott és közönséges volt itt minden, a hallgatag és pökhendi vén zsöllyék, a kék csíkos, széles és rideg kerevet – és a dermesztő, iszonyú magány. Honnét került ide, ki lehet ő? Rémülten takarta el az arcát, és tovább hajszolta, kényszerítene önmagában az élni akarás vak ösztöneit; halántékán fájón lüktetett az erőlködés, verítéket érzett a testén, és ekkor már szavak, zagyva és téveteg fogalmak rajzottak benne. A rémület egy utolsó, szilaj erőfeszítésével vetette rá magát az egyikre – belekapaszkodott: egy név volt csupán, közömbösen eléje gördülő, elpergett gyöngyszem – Karolina. Ám most már fogta görcsös erővel, érezte, hogy valamiképp őhozzá tartozik, elveszett öntudatához vezeti vissza – e szál, melyet az élet dobott a süllyedő felé. Karolina – ó, igen – mindjárt! Így hívtak valakit, aki a közel napok élményeiben bukkant fel – valami cselédet, aki jött – igen, valóban —, a dajka neve ez. Egy mély lélegzetvétel és egyszerre viharosan felpattant, felszabadult az egész láncsor. A dajka – akit a babához fogadott, aki lesz – nem, aki meg is van már —, egy gyerek, akinek az édesanyja ő. Ő, Éva, Menyhért Éva, aki Bertalanné lett, és most betegen fekszik – talán régóta már —, ám most emlékszik; már itt a baba és Karolina, a dajka, és most már minden rossznak vége! Ó!…

Megmozdult, és érintette a verítéktől nedves haját. Milyen vizes a párna is, a fodros, selyemfinom vásznak, melyeken ujjai megismerték a hímzés domború mintáit. És már eszébe jutott az az idő, mikor a kelengyéjén dolgoztak, a hímzést és a drapériák szövetét válogatták – milyen örömteli gonddal. És eszébe jutottak a szülői, akiknek egyetlene volt. Vajon az édesanyja itt, a közelben van-e még? És az ura? Bizonyosan az irodába vitette az ágyát, és korán kel a szegény, mert reggel jönnek a kliensek. Régen; vajon milyen régen is feküdhet ő itt, semmit sem tudva az időről? Már rémlett, hogy akkor, azután – jöttek az orvosok, és számlálnia kellett a kloroformos lárva alatt: egy, kettő… De a baba már megvan, az bizonyos, és most alszik valahol odaát… Karolina van vele… Milyen jó most már! A kezét lassan emelte a szeméhez, és elcsodálkozott, valami kötés borította mind a kettőt.

Érezte, hogy valaki föléje hajlik, megigazítja a párnát. Tűnődött még egy ideig, aztán megszólalt.

– Olyan rosszat álmodtam!

Egy hűvös kéz a homlokát érintette, valaki mondta nyugodt meglepődéssel:

– Ó – lám! Hála Istennek!

– Ki van itt?

– Az ápolóné. Régen felébredt őnagysága?

– Nem tudom. Azt hiszem – most. Sokáig nem tudtam, hogy alszom. De aztán álmodtam, és nem tudtam fölébredni és emlékezni. Azt hiszem, meghaltam volna, ha erővel föl nem ébredek.

Már sejtette, hogy zavart és gyerekes az, amit beszél; mosolygott. Az ápolónő a kezén tartotta a hűvös kezét a selyem takaró fölött. Csend volt egy percig.

– Ugye – kérdezte később félénken —, ugye, itt nincs sötét?

– A rózsaszínű mécses ég – szólt habozva a válasz.

– A szemem be van kötve?

– Igen. Akkor meggyöngült egy kicsit, most várni kell, míg rendbe jön!

– De – ugye, nem ezért voltam én beteg?

– Nem – más baj is volt —, de most már vége, most csak tessék pihenni szépen.

– Mamáék itt vannak?

– Alusznak – most éjjel van —, csak én vagyok itt. Reggel majd megörülnek.

Lázmérőt vett, és a karja alá tette. A beteg csendesen volt, valamin még töprengett. Végre megkérdezte:

– Mondja, ugye, fiú? Kisfiam van?

Késett valamit a felelet, egy egyszerű, rövidke “igen”.

– Mennyi idős most?

– Két hete született.

– Alszik? Szeretném látni.

– Most alszik, most nem szabad zavarni, a mamát. A szeme úgyis be van kötve.

Látszólag megnyugodott e suttogó hang csillapító hűvösségétől. A gondolatai formások voltak már, egyenletesen folyók, csak valami jóleső, puha ernyedtség tompította az ítéletei élességét; mindenen, amit hallott, vagy amire gondolt, kissé csodálkoznia kellett. Oldalt kívánt fordulni a hosszú hanyatt fekvés után, és úgy örült, hogy szabad volt ez is.

Aztán aludt megint, szelíden elzsongó idegekkel, immár csak felszínén úszva a selymes, lágy hullámoknak, amelyek a Semmi irdatlan mélységei fölött csobognak halkan.

Aztán még napokig tartott ez így. A szülői, az ura, a rokonok halkan járkáltak körülötte, minden hangban, amely hozzá beszélt, bánatos gyöngédség rezgett, minden kéz érintése simogató és enyhe; ő sejtő félelemmel maradt és ringatózott e meleg szeretetben, a titkolódzás áldott szemfényvesztéseiben. Már szinte rég sejtette a valót, mikor egyszer mindenki elfáradt körülötte, csend volt, és az édesanyja hosszan sírdogált a párnái fölött. A rettenetes, a kérlelhetetlen szókat nem mondta előtte senki, neki magának kellett először mondania, és körülte a vak sötétségben mindenki hallgatott. Ah, egyszer meg kellett tudnia. Hogy a baba, szegényke, alig élt egy félórácskát, már régen nyugszik. És hogy – igen, a szeme bénultsága nem fejlődik vissza – egyelőre legalább —, igen, egyelőre, ámbár még mindig van remény. És ő értette, hogy soha, soha! És azért csak élt tovább.

Felöltöztették, s járni próbált; tapogatózva, halványan támolygott a bútorok mentén, rátalált az ajtóra, és visszamosolygott, elkeskenyedett, fehér arcát oldalt fordítva a sötét brokátfüggöny redői közül. Az öregasszony utánanézett, az ajkára szorította csipkés batisztkendőjét, és vigyázatlanul, sírón, mégis felcsuklott. Éva átment az ebédlőn, felemelt arccal, félig csukott szemekkel, és kezét széttartva egy kicsinyt, túlról, az ura figyelte visszafojtott lélegzettel, és valami száraz, dühös keserűség szorongatta a torkát.

Rettenetes ez! Bertalan kifogástalan férj volt és odaadó, hű betegápoló, aki felváltva virrasztott a többiekkel a nehéz heteken át. De most – ez itt Éva! A mosolygó, üde szép leány, aki, mint egy viruló, teljes rózsafaág, frissen jött felé nemrégiben, amikor először látta; és felébresztette benne a dolgos férji élet derék és gyöngéd álmodozásait a tűzhely, az interieurök bensősége felől. Ez Éva, aki kacagva gondolázott vele a Lidón alig egy éve! És most már örökre ez a megnyúlt orrú, kihullott hajú, vak asszony lesz, e bágyadt, jelentéktelen árnyék, az ő felesége. Nincs reménység többet gyermekcsicsergésre ebben a házban; és nincs remény bájos és okos reprezentálásokra, csillogón terített asztal mellett, ahol súly és érték volna egy jól nevelt asszony szereplése. Nem, most már egyedül lesz. És ruganyos, egészséges férfilelke már el is fordult az itthon fátyolos szomorúságaitól; már teljes erejével feküdt bele az ő komoly, világosan kidolgozott és valószínű ambícióiba. Férfi volt. Nemrég az asszonyáért, úri házáért, leendő kicsinyeiért dolgozott komoly hévvel, most összeomlott minden, és ő eltökélte, hogy még többet fog dolgozni. Talán hogy ne kelljen gondolkodnia, talán az átformálódó álmaiban feltűnt már egy másik fészeknek a képe, kicsinynek, titkosnak, melyet e szomorú otthon körén kívül meg kell majd építenie. A jövendő lakóját jó ideig nem is ismerte még; de munkába járó, ragyogó szemű, diadalmas szépségű külvárosi lányokat erősen megnézegetett az utcán. Férfi volt.

Az asszony – úgy tetszett eleinte – szelíden hajol meg végzete előtt. Vagy még öntudatára sem jutott egészen. Az elgyöngült és most lábadozó testben az élet halk és könnyű rezgései indultak meg; sejtelmes, gyöngéd csörgedezése a megújuló, fiatal erőknek, valami különös, gyönge mámor ez. És Éva mostanáig napsütésben járt; módos szülők egyetlene volt és szép és fiatal, a sötétség idáig elzárkózott előle. Mélységek fölött is tudatlanul járt, és az élete csak a ragyogó felszínt sugalmazta vissza. Most – mintha nehezére esnék megnyílni a tragédia számára – csak lassan, idő múltán rágódott bele egész szörnyűsége.

Csak később, amikor kezdték már megszokni a többiek, a szerető részvét sebei hegedtek, és mindenki útjára, ügyeire tért. És ő nesztelenül járkált a nagy, puha szobákban, amelyek minden bútordarabját az ő életboldogsága szolgálatára válogatták össze nemrég. Sárgás, kicsiny, finom ujjait végighúzta a karszékek selymén és a jéghideg márványsíkok felett, aztán gondolkodva, hosszasan állt egy-egy szekrényke előtt. Emlékezett minden apró vázára, némelyik a lánykori szobájából való volt még; és most visszakereste elméjében a színeiket. Még sikerült, bár néha fáradságosan. Ilyenkor átpirosodott az opálfehér, finom arcbőre, a homloka összerándult, és ujjai görcsösen a halántékába nyomultak. Ha egyik cseléd ilyenkor benyitott, ijedten és nesztelenül visszahúzódott megint, maga sem tudta, miért. Megtörtént egyszer, hogy néhány lépést tett felé egyikük, és részvevő tisztelettel érintette az asszony a karját, hogy kikerültesse vele az asztal szögletét. Éva felsikoltott az érintésre velőtrázóan, vak rémülettel, és a szőnyegről kellett fölemelni törékeny, leányos testét.

– Nem – mondta Bertalan —, ez nem normális idegállapot! – És zsongító szerekkel is élt azontúl. Úgy élt, mint egy beteg fogolymadár valami nagyon párnás és puha fészekben, felrémülve minden kicsi zajtól és rettegve az ápoló kezet. Ideges félelem volt-e, vagy csak gyerekes szégyenkezés a szörnyű fogyatkozása miatt, de sohasem intézett szót a cselédeihez. Némán, fásultan húzta meg magát egy kerevet sarkában, és tűrte, hogy az édesanyja néha eljött, megsimogatta a haját, és öreg könnycseppeket pergetett arcára.

Egyszerre aztán hirtelen megváltozott. Különös, szilaj akaraterő szállta meg. Valami soha nem érzett, gonosz tehetetlenség háborgott benne; vergődött, erőlködött, agyonhajszolta a környezetét követelő kérdéseivel, mondják meg neki az igazat! Az igazat, amit úgyis jól tudott már. Visszaélt az orvosok kíméletével, megvádolta a férjét, a szülőit. Bizonnyal volna rá mód, volna rá segítség, de nem törődtek vele. Miért nem operálják? Vagy a villanyozás, erről hallott egyet-mást. Hát megpróbálták azt is formaképp, az orvos inkább szórakoztatni próbálta a látogatások alatt. Aztán abbahagyták megint. Az élet néha tűrhetetlen volt a közelében, és az ügyvédet sokszor hívták tanácskozni az ipa házához. Sajnálták őt az asszony szülői, szerették, válásról is ejtettek szót. Jöjjön haza az asszony! De Bertalan tisztességes érzésű, jóravaló úr volt. Nem, ilyet nem! Hiszen ő feleségül vette Évát!

És valami benső, érthetetlen szégyenkezést érzett néha, amikor ránézett. Megsejtette talán, hogy mi történhetik e magányos, fiatal lélekben, mely most tanulja a szenvedést, a legnagyobb nyomorúságot. Ki okozta ezt? – ötlött fel benne az alaktalan önvád. Tudta, hogy nincs igaza, de azért nyugtalan lett; szeretett volna valamit tenni az asszonyért, hogy könnyítsen magán. Tapogatódzva, félve szólalt meg egyszer:

– Mondd, kicsikém, csak nem akarsz egészen hűtlen lenni a muzsikához?

– Megpróbáltam – felelt színtelenül, és a sarok felé fordult, ahol a nagy ébenfa zongora állt.

– Próbáltam, de nem lehet azt úgy. A billentyűket érezném, de újat úgysem tanulhatok. Mindegy! Nem kell nekem semmi!

– Nézd, azt mondják, vannak olyan kották, tudod, domború nyomással. Ugye, tudnád olvasni?

– Azt hiszem. De minek az?

Bertalan elkedvetlenedve menekült, sietett a dolga után. Ám alkonyatkor, ahogy hazaért, a folyosón át a szalonból mégis zongorahangok hatottak át. Tévetegen elszórt, lágy és fátyolos részletek, bánatos Chopin-dallamok – újrakezdve, megszakítva —, ám valami különös, primitív bájjal, valami önkéntelenül igaz megértéssel. A vak asszony játszott – ma először —, de milyen különösen. Ahogy eddig soha. Bertalan mozdulatlanul hallgatta a küszöbön, aztán csendesen lépett be, és homlokon csókolta a feleségét. Hirtelen támadt, becsületes és meghatott szánakozással tette, és ez megnyugtatta kissé. Valóban, hisz jó és gyöngéd lelkű ember volt Bertalan.

– Találtam neked valakit, kicsikém – mondta örömmel másnap az ebéd fölött. – Egy fiatal muzsikus, aki – tudod – kezdettől fogva nem lát. Ő így tanult játszani, és azt mondják, igazi, nagy művész. Külföldön is szerepelt már. Nagy protekcióval ment csak, hogy elvállalta az órákat – igen, tanítani fog téged. Egy kicsit drágán, de az mindegy. Holnap már eljön bemutatkozni.

Korai délelőtt volt; az első, február végi, langyos, tavaszos idő. Az erkélyajtó mind a két szárnyát kinyitotta Éva, és érezte az enyhe, lágymeleg napsugarakat végigömölni bőruhás, lenge alakján. A Duna felől bolondos, rövid lélegzetű, kis parti szellők osontak be hozzá, és meglobogtatták a ruhája csipkés ujjait. Kiment a szabadba, egy kertiszékbe ült, és a vaskorlátra hajtotta fejét. – Levegő, levegő! Lám – hisz nem fog örökké tartani az egyformaság, a befűtött szobák fülledt egyhangúsága – lám, játékos, halk szelek jönnek, és lentről az olvadt, nagy víz üde illata szállt fel. Éva a virágokra gondolt, amelyeket tavaly hoztak neki. A színeiket már nem tudta volna világosan megnevezni, igen, a tarkaság képe eleven volt még, de a megkülönböztetés már homályos. Ám vékony ujjai játékosan rezegtek meg, amikor a bimbók hűs bársonyára gondolt, gyöngén ívelt, csavart szegélyű szirmok kecses formáira és a krizantémlevelek ingerlően bolyhos érintéseire, amint fölöttük vigyázva elhúzná tenyerét. Aztán különösen gyöngéd illatokra próbált emlékezni, mélyen lélegzett, és tisztán felismerte a kissé hervadt, szürkekék íriszvirágét, majd egy virágzó almafa üde lélegzete szállt felé gondolatban; egész felhők, hullámosan torlódó, néha elvesző, majd összefolyó ingereikkel, egy egész illatszivárványt álmodott végig a tavaszi reggelen. Fel, az ég felé fordította az arcát és elmosolyodott. Tudta, hogy alatta lent, három emeletnyi mélységben, siető, vidám emberek, prémes, piros arcú asszonyok járnak; még üvegházi ibolya van a gomblyukaikban, de a nap enyhén világít, és a nagy folyó ezer habja csillogva, ingerkedve torlódik a hídláb előtt. Istenem – a világból – azért sokat meg lehet érezni így is.

Most gyönge földszag ütődött felé alulról – ázott rögök, fölengedő talaj távoli illata —, és ő egyszerre a temetőre gondolt, egy kicsiny, szétporlott gyerektestre, amely egy volt ővele. Talán egészen elmállott azóta. Vajon gügyögne már, ha élne? Gondolkodva állt fel, végigment a szobán, és a zongora mellé ült.

Igen, hát itt volt az idegen ember, tegnap először. A kották felé nyúlt félig gépiesen, elhúzta ujja hegyét a jegyek domború pontocskái fölött, és az erős, rugalmas férfiujjakra gondolt, amelyek úri tartózkodással, de azért biztosan vezették tegnap a kezét. A vak művész, igen! Nesztelenül, tehát zavartalan nyugalommal ült mellette, a mozdulatai rövidek lehettek és fegyelmezettek, lám, az idegen ház és az ismeretlen asszonytanítvány közelségét a jó nevelésű ember biztonságával fogadta. Pedig születésétől fogva vak ez az ember. Istenem, hát lehet azért élni? Lehet!

És a zenére gondolt, amely a virtuozitás hatalmával, a kifejezés egyéni erejével szakadt fel ujjai alól. Keveset játszott még, és Éva nem merte kérni; pedig fojtott csöndben, mereven hátraszegült fővel, csaknem önfeledten hallgatta. Megrázta, viharzón, elevenen át – meg átjárta senyvedő, szomjas lelkét a muzsika, mely azelőtt is, mindig is sokat jelentett neki. Ám most, ó, ez egészen más. Hisz oly nevetségesen, együgyűen fiatal volt néhány hónappal ezelőtt, és most, mintha vak mélységek fölött járt volna át azóta; e percekben érezte, hogy annyi, annyi minden megváltozott benne. Egyedül volt, önmagába merült el, szenvedett. Most, mint az érzékeny hangvilla, úgy rezdült utána a zene hatalmas hullámainak a lelke; fájón, megborzongva, de azért a felszabadulás ámult örömével. Hát ez – a muzsika! És lehet, lehet élni!

Aztán őneki kellett játszania. Habozva siklott át a rég nem játszott dallamokon, néhol sajátságosan összemosva, másutt megcsonkítva őket. Ah, régen, még növendék korában csinálta így; az alkonyati gyakorlóórák magányában, amikor néha olyan összevissza játszott, vagy csak úgy magától; csodálatosan hullámzó, izgatott érzésekkel – és a tanárai meglesték néha. Igen, ez abból a szonátából való, amiért egyszer megdorgálta az egyik; egy különös technikai önkényeskedésért – és nyomban, sietve, próbálgatva utánajátszotta ő is. Pedig nem volt helyesen, nem, így ez nem a szerző; egy hevesen fejlődő, néhol zabolátlan és mégis törékeny asszonyi lélek – ez ő volt akkor —, és úgy érzi, ma újra a régi.

Az asszony észrevette, hogy a mester előrehajlik a székében, és megérezte az alakja élénk, felfigyelő mozdulatát. Elpirult kissé, és most már bátrabban, öntudatosan játszotta önmagát. És halvány félgondolatok is szállongtak agyában ezalatt. – Valóban, hiszen ez ő! Hiszen ez mind megvolt a lelkében, és szunnyadozott régtől fogva, e sok, nyomorékká fékezett vágyakozás, korán elölt elevenségek, ki nem fejezett, mély gyökerű szomorúság. Azelőtt csak a zenében talált formára mindez. Szerencsés volt, a sorsa mindent adott neki; szerették, mulatni vitték, megtanították hálásan, szépen örülni, és okosan adták férjhez. És a benső, igazi lénye átformálódott; a felületen könnyű, játékos színekben csillogott; igen, így kellett mindennek történnie, hogy ő megtalálja önmagát. Igen, a fejlődés álmatag, hullámzó éveiben játszott néha ilyenformán.

Az ölébe hullatta a két kezét, csend volt egy percig.

– Sohasem játszotta Grieget? – kérdezte azután a művész komolyan.

– Egyszer valami ünnepélyen – Anitra táncát.

– A balladákat nem? Meg kell ismernie! Az egyénisége, a kifejezésmódja ahhoz való. De sokat, sokat kell gyakorolnia. A domború kottákat elküldöm.

Halkan beszélt, színes, eleven beszédhangja volt, mélyen, bensőségesen zendülő, mint a harangszó. És a rövid szavakból Éva elismerést érzett ki. Valószínűleg kedv nélkül jött ide. Egy elkényeztetett, beteg asszony makacs szeszélyének hitte csak az egészet; hadd erőlködjék, míg elfogy a türelme. És most, az asszony tudta, hogy már kivívott valamit. Hogy a mestere komolyan figyelemre méltatja őt.

Búcsúzásnál kezet csókolt a férfi nyugodt, szaloni könnyedséggel. Szemben álltak, a kezük egy percig egymáséban pihent.

– Szeretném ismerni arcról is – mondta gyorsan Éva, már csaknem megtalálva a régi, fesztelen modorát. – És akarnám, hogy maga is ismerjen engem.

Nem volt kacérság e szavakban, ők ketten jól tudták ezt, és megértették egymást.

– Parancsoljon! – mondta a mester könnyedén, és előbbre hajolt kissé. És az ujjaik hegye óvatosan, gondos figyelemmel és gyöngéden cirkált keresztül az egymás arcán. Hisz egyedül voltak a szobában.

És az asszony ujjaiban egy kissé erőszakos vonalú, borotvált fiatal férfiarc emléke maradt, gyors ívű homlok, mélyen ülő szemek és eleven ajkak.

És ma langyos, tavaszos februári reggelen a levegőre vitette székét Éva. Lentről az utcáról gondtalan sürgés moraja hatolt fel, és a nagy, olvadó víz illata érzett. Az asszony mélyen lélegzett, az erkély korlátjára hajtotta fejét; és hervadt, szürkekék iríszvirág szagát, majd egy virágzó almafa üde leheletét, egész illatszivárványt álmodott végig az első tavaszi reggelen.

A nagy, vég nélküli sötétségben, a zavartalan elmélyedés teljességében szívták fel a lelkükbe, és úgy élték át minden idegükkel a zene hallatlan szenzációit, a hangok életének örök misztériumát. Egymás mellett ültek, és az ujjaik hegye is csak nagy ritkán ért egymáshoz a billentyűk felett. Egyedül voltak. A külső világ vaskos és közömbös ingerei, mind a tolakodó színfoltok és idegen, összhangtalan kapcsolatok messze maradtak e két lélektől, melyeket immár gyöngéden burkolt a homály, és megőrizett egy külön világ csodálatos és kizárólagos idegrezgései számára.

Együtt ültek, és az órák néha a messze alkonyatba nyúltak. Nem vették észre.

Odaát az ebédlőben suttogva beszéltek néha; Bertalan fogadta valamelyik szülőt vagy a testvéreket.

– Játszik, miért zavarnók. Szegényke, sokkal nyugodtabb azóta. Már félni kezdtem – de ez jó gondolat volt. Elfoglalja.

– Ó, és olyan szép ez, amit játszanak! – suttogta a vendég.

– Nagyot haladt szegényke, kétségkívül. Hisz mindig tehetséges volt, és ez a mester kitűnő. Oly sokat foglalkozik vele. És Éva csaknem egész nap a zongoránál ül és tanul, egész szenvedéllyel. Talán túlzottan is. Az orvos azt mondja: nem kell zavarni.

– Sokba kerül?

– A kották bizony drágák, de az semmi. Egyéb öröme sincs szegénykének!

Megnyugodtak, mentek. És Bertalan is egy jól elintézett ügy elégültségével, csaknem fütyörészve haladt le a lépcsőn; le a villanyfényes, virágillatos áprilisi estébe, ahol új tavaszi kalapban, parfümösen és mosolygón sietnek el az asszonyok. Ment az ő egyszerű, érett és jogosult vágyai után. Hisz napközben erősen dolgozott Bertalan.

Azok ketten pedig ültek egymás mellett, és az ujjaik hegyével sem érintették egymást. Már jó ideje nem. Régebben a tenyerük hűs és gondtalan érintése a látást pótolta, és minden találkozáskor elsiklott a másik arcán és ruháin; oly természetes volt ez és oly egyszerű. Már ismerős volt a férfi ujjainak az asszonyi arcbőr selyemlágy szövete, a tiszta vonalakkal határolt síkok a homlokán és az állán; vékony szálú hajának laza érintése, a vállak gyöngéden aláhulló ívei. Már látták egymást ez érintések emlékén át is. És akkor egyszerre, ok nélkül abbahagyták, tartózkodók lettek, és az asszony néha rezzenve elvonta a kezét, ha a hangjegyfüzetért nyúlva a férfi csuklója pillanatig az övére nehezült.

Egymás mellett ültek, és a lelkük mély, benső megilletődéseit éterien lenge küldetésben közölte egymással a muzsika. Mint mikor a hajnali szél hordozza egymás felé a kétlaki virágok illatüzenetét. És ha fáradtan lehullt a kezük, alig érthető, gyors és homályos igéket váltottak. Milyen nehézkes a szó, ahol mélységeket kell áthidalnia! De itt csak az imént hangzott el a zene.

– Késő lehet! – rezzent föl az asszony.

– Igen. Az erkély felől esti levegő jön.

– Vajon sötét van most itt?

– Mindig sötét van!

– Vajon besüt ide a telihold?

Az asszony jobb keze végigsiklott a zongorán, és az a dallam egy foszlányát sóhajtotta el.

– A hold néha úgy bámul, fényeskedik, mint egy kerekre nyitott, nedves és szomorú szem. Mint egy mély gyűrűs szem, amikor udvara van a holdnak. És olyan nagy kékség az egész!

– Még látja a kéket? – kérdezte a férfi.

– Néha már összecserélem a lilával – tán a zölddel is —, de ebben a percben most tisztán látom. Az éjszaka színét.

A zongora megint sóhajtotta az adagio egy részletét.

– Mondja, miket lát még? – kérdezte halkabban a férfi, és közelebb hajolt. Éva hátradőlt, és összekulcsolta a kezét.

– Néha – mondta révedezve —, néha ezt az egész muzsikát elgondolom látásban. Erőlködöm rajta – akarom. Azelőtt mindig vágytam ezekre az északi vizekre, ahol tarajos, kék hullámok ütődnek a parthoz, és karcsú hajók szeldelik őket.

– A Fritjof hajója…

– Ismeri ezt? Az Ingeborg panaszolkodását is, ugye?

És a keskeny, remegő ujjak elsuhanó, összemosódó ütemekben foglalták össze egy ballada vezérmotívumait. Az epedés végtelensége búgott fel ebben, a fullasztó reménytelenség kínos felszakadása. Az asszony egy verssort mondott hozzá, zizzenő, velőkig vésődő egyhangúsággal feltörekvő szólamokat.

– Itt van az ősz. Zajlik a tenger ölében a vész. Ó, de azért ha mehetnék, lenn ha lehetnék!

– Milyen szép ez így – súgta a férfi. – Én is emlékszem rá. Az apám egyre verseket olvasott nekem gyerekkoromban, és némelyiknek ütemsora a fülembe kapaszkodott. Öreg katona volt az apám, de talán minden verset ismert, amit valaha írtak.

– Míg tanulnom kellett, nem gondoltam vele – mondta Éva, és röviden sóhajtott. – Most, hogy nem tehetek mást, maguktól eszembe jutnak; és csaknem könyv nélkül tudom. A Grieg zenéjéhez úgy hasonlítanak ezek. Emlékszik, mikor a kalózkirály magával akarja vinni a leányt a napsütötte délre, ahol borostyánlombok futják be a márvány templomromok lépcsőit és a karcsú oszlopokat. És mind a ketten tudják, hogy az egész csak álom. Olyan nagy szomorúság ez! Valamit keresni mindig – mindig —, ami talán sehol sincs!

– Nincs? – kérdezte a mester. Felemelte fejét, és egy percig döbbenve tűnődött el. Keze mély nyomással, kényszerítően süllyedt bele a zsöllyeszék könyöklőjébe, amint végigsimított bársonyán.

– Kell, kell! – súgta gyorsan, mintegy önmagának.

Most ő tette a fehér csontlapokra kezét. Játszott; önkéntelenül csattantak fel ujjai alatt a furioso viharos szólamai. Mindaz, ami esemény, gyors, szakadékos ütemű élet, kérlelhetetlenül zuhanó véres cselekmény. Észak népének mély, titokzatos lényében lakik. Vad viaskodás az örök kényszerűséggel, az áttörhetetlenséggel, az élet tragikus korlátaival. Aztán egyszerre torz hirtelenséggel szakadt meg a dallam, a mester hátrahanyatlott székén, és valami különös, fojtott – a végső izgalom feszültségében megcsukló hang tört fel az ajkán. Éva nem tudta, sóhajt-e, zokogás vagy csak egy rövid, állati indulatszó. Az asszony megdöbbent, tapogatózva hajolt hátra, és forró, puha tenyerével megtalálta a férfi görcsösen egymásba kapaszkodó kezeit.

– Ugye? – mondta kissé lihegve. – Ugye, maga még nálam is szerencsétlenebb? Sohasem látta, ugye, a színeket? De nekem rosszabb – higgye el. Én láttam!

Tiltakozó, ideges rezdülés érte az asszony kezét. Csaknem érdes volt a hang, elfojtott ellenszegülés, amint feléje támadt.

– Nem – hagyjon! Nem kellenek a színeik. Nem tudom, mi az, én nem is kívánom. Amit én meghallok a lelkemen át, azt úgysem érheti fel emberi fül. Nem akarok látó lenni – így több vagyok! Ki érezheti azt, amit én? Miért sajnálkoznak? Ember vagyok! Ember vagyok én is, és az életemet követelem.

A hangja rekedten tört elő, keze, mint kérlelhetetlen vaskapocs, görcsösen szorította össze az asszony hajlékony ujjait. Egy darabig halálos, megdöbbent némaságban lesték egymás elfojtott lélegzetét, és a lelkük mélyén apró, bátortalan, majd feltörekvő, tétova ujjongások születtek.

Aztán a férfi egy mozdulattal átfogta és magához hajlította a gyöngéd, leányos vállakat.

Odalentről, az utcáról a boltok vasredőinek csattanása hallatszott. Késő este volt.

A késő délutáni szieszta lehangoltságában, a kelletlen és fülledt csöndben sietve öntögette le a feketekávéját Bertalan, a férj. És az órára nézett.

– Legfőbb ideje – szólt és a feleségéhez fordult —, valóban a legfőbb, hogy a nyárra gondolj. Már mindenki elment!

– Minek az? – kérdezte az asszony tompán, de kissé rekedten, és a szája megremegett. Az ügyvéd gyorsan szítta havannáját.

– Tudniillik, kicsikém – attól függ minden, hogyan akarod. Nekem – tudod – valószínűleg Ostendébe kell mennem, mindössze hat hétre tán. A doktor kényszerít, sokat dolgoztam, tudod. Nem tudom, volna-e kedved…

– Én – mondta Éva bizonytalanul – sehol se látnék egyebet, mint itt.

– A levegő miatt, fiacskám!

– Itt a Dunáról mindig friss levegő jön!…

– Legalább valami nyaralót bérelhetnénk a János-hegyen, nem?

– Itt – makacskodott az asszony —, itt már el tudok igazodni a szobákban, a bútorok közt. És a zongorát – milyen nehéz lenne szállítani…

Elhallgatott – szorongva várt a feleletre. Ám Bertalan gyorsan, szinte megkönnyebbülve biztosította:

– Természetesen, ahogy akarod, kicsikém, ahogy akarod. Tehát egyedül maradnál itt? Tudod, édesanyádnak is mennie kell az apa köszvénye miatt. Nem unatkoznál egyedül? Ah, persze, a zongora. Örülök, hogy szórakoztat. De nem fáraszt nagyon? A cselédek akkor itt maradnak, nemde? Igen, tudom már; a mi kitűnő fiatal mesterünk el fog utazni korán ősszel, már tudom, hangverseny-körútra, ugye? Így hát jól teszed, kicsikém, ha kihasználod az időt. Valaki mondta nekem a napokban, hogy bámulatosan játszol, igaz?

Egy kicsit megnézte az asszonyát, és a pillanat zavart meglepetésében rajta feledte a szemét. Különösnek találta és valahogyan, csaknem idegenül szépnek. Talán az alakja is teltebb, vagy csak lágyabb vonalú most, és a haj laza hullámai mintha pótolni kezdenék a veszteséget. Az arca, az valóban megváltozott a betegség óta, és a kialudt szemek körül merevek, mozdulatlanok a vonalak. De az átfinomult, rajzos száj körül most néha ideges kis remegések vonaglanak át a közömbös kimerültség helyett, és az áttetsző bőr alatt a vér elevensége lüktet. Bertalan kivette szájából a szivart, tágra nyílt szemmel nézte egy darabig, és valami alig tudatos félsejtelemtől megkapva, még egyszer megnyugtatóan ismételte önmagának.

– Igen, igen? Hisz kora ősszel el fog utazni a mestered.

Mintha még gondolt volna valamit. Leverte a hamuját, aztán vállat vont és felállt.

Nem ért rá sokat gondolkozni. Nemsokára csomagolt, frissen, hozzáértő gonddal, buzgón és kedvteléssel. Már nem utazott egyedül…

És itt maradtak a nyár növekvő forróságában, az elnéptelenedett nagyváros bágyadt, rekkenő levegőjén, fülledt délutánokon és mélán enyhe, illatos estéken… a két magára hagyott, világtalan ember. És egyre kevesebbet játszottak a zongorán.

Csak ültek egymás mellett a zsibbadt csendben; érezték száraz, forró kezük bőrén az egymás érlüktetését, és a csodálatos, lázaktól agyonhajszolt, kimerült lényükre mindennap fojtóbban, homályosan és könyörtelenül szakadt le a tragédia. Nem, soha, egyetlen csókjukban nem volt mosolygás vagy pajzán, fiatal derű.

Ültek egymás mellett, szorongva, halkan váltottak szomorú, kicsi szókat, és a kínszenvedés túlcsigázott, beteg forróságában a gyötrő tehetetlenség szilaj erejével, vadul, önfeledten, nagyon szerették egymást. A közös átok súlyát érezték, mely elszakítja őket, és kitaszítja a világosság embereinek idegen közösségéből, és egymáshoz, egymáshoz hajtja a megfinomult idegélet fájó kényszerével, a kitaszított, magukra hagyott lelkek szomjas vonzódásával. Ezt érezték.

A férfi erőlködött néha. Felrázta magát a vak és kérlelhetetlen szomorúságából, melyet most, a nagy, emberi szerelem idején érzett először a lényére nehezülni. Fellélegzett. Vadul, fájós szorítással ölelte meg az asszonyt.

– Éva, Éva! Nem igaz, hogy mi vakok vagyunk! És nem igaz, hogy csak azért érezzük egymás lelkét! Ha ezer színt látnánk is, ugye, akkor is találkoznunk kellett volna?

– Nem tudom – mondta az asszony reszketve, és a karja lehullt. – Nem tudom, minket minden érzésünk megcsalhat. Minden sötét.

– Éva – kiáltott, és megrázta a karját. – Ébredj fel, akarom, érezd egyszer, hogy ki vagyok én. És ki vagy te? Nem vagyunk-e mi ketten igazi, egész emberek? Én néha megszázszorozva is érzem önmagamat. Mi közünk a fényhez? Amiért idegen és közömbös emberek beszélnek felőle nekünk? Kicsodák neked azok? Mi önmagunkért vagyunk és ketten vagyunk.

– Ez a világ az ő világuk – felelte az asszony tompán —, és mi egy lépést sem tehetünk benne.

A mester a keze után nyúlt, s az önámító bizalom e percében keményen, remegéstelenül tartotta fogva, mint egy magabízó, fölényes, erős férfi az asszonya kezét.

– Érts meg egyszer, Éva! Lásd, nem szabad, nem szabadna megalázkodni azért. És lemondanunk. Az élet a mienk is, éppúgy, mint azoké. Én így születtem, és otthon neveltek, az apám katona volt, és nem tanított meghunyászkodásra. Én tudok olyat, amire más ember nem képes; az elragadtatás tapsait sokszor hallottam már, de érzem, hogy a zene igazi mámorát csak én ismerhetem, nem ők. Csak én meg te! Egyedül vagyunk! Mi volna, ha kézen fognálak, és elvinnélek innét, e dohos szobából, ringó hajókon és kattogó vonatokon. Muzsikálnánk. Illatos virágesőt szórnának reánk, és hallanók a tapsokat. Éva, ha hallanád egyszer a tapsokat!

Elhallgatott. Az asszony szava komoran, gyászos józansággal kongott a csendbe.

– Ha most arra kérnélek, vigyél ki a levegőre, az erkélyre egy kicsit, megzavarodnál, ugye? Mert nem tudod, bealkonyult-e már vagy napvilág van-e az utcákon; nem tudod, hány ember nézhet durva kacagással miránk, amikor átölelsz. Nem tudod, hányan láthatnak most, ebben a percben is.

Ideges, eszelős rémülettel bontakozott ki a karjaiból. A férfi még csillapítani próbálta:

– Éva, add a kezed, mindenem vagy. A szerelmünktől félsz, tudom, itt ebben az idegen házban. Bűnnek érzed talán, Éva! Azért jöjj velem; jönnöd kell! Hisz én sem így akarom! Nem ezt akarom csupán. Az életedet, a sorsodat, mindent ide kell adnod nekem. Velem jössz! Sajnálsz itt hagyni valamit?

Megdöbbent. Az asszony kacagását hallotta röviden, gyötrelmes, hisztériás lihegéssel.

– Igen, igen! Menni, menekülni innét. A lépcsőn, ugyebár a lépcsőn le tudsz menni magad? És odalenn a kapuban az öreg szolgád vár reád, kocsiba ül veled, és a lakásodra hajtat. Nem félsz, hogy egyszer rászed, és másfele visz, valami idegen, gonosz és félelmetes helyre? Egyszer álmomban jártam valami borzasztó, idegen szobában, egyedül voltam, és kerestem önmagamat. Mondd, mondd, nem félsz néha?

Oly különös volt a hangja, zizegő és szakadozott, mint a lázbetegé. A remegése a férfira is átragadt; alig bírt szabadulni tőle:

– Éva – az istenért —, nyugodj meg!

Feléje nyúlt megint, ám abban a pillanatban a karjai közt érezte az asszonyt. Heves, meg-megcsukló, de azért könnyítő nagy zokogással vetette oda magát, a keble zihált, és szegény, kialudt szeméből patakzott a könny. A férfi ölében érezte az illatos és gyöngéd alakot, mint egy finom, törékeny virágot, az eleven, remegő szájat érezte, és a zilált, selymes hajpihék az arcához értek. És ő az életet érezte az ölelés erejében, a saját lénye teljességét, a megsokszorozott, igazi, diadalmas életet.

– Jer – súgta a sötétbe rekedten, fenyegetőn. – Nyomorékok vagyunk és kivetett koldusok. De ketten vagyunk. Az enyém vagy!… És a gondolattalanság ilyen perceit keresték, hajszolták ezentúl. Mintha dacos erőszakkal menekülnének a saját józanságuktól, mintha be akarnák fogni szemüket a mélység fölött, hogy ne lássák a szakadékait. Vak túlzással, amely idegen volt a lényüktől, kényszerítették bele magukat a mámor önfeledtségeibe, a fáradtságig, a halálos, rettenetes lehangoltságig.

Így tartott ez heteken át.

És eljött a legutolsó nap, az elhatározás napja és a cselekvésé, a fordulat estéje, amely korcs életüket a jövő felé, a szabadság illatos levegője, a boldogság kuszált, zavaros álomképei felé terelte volna. Éva egyedül volt, és beteg volt ezen a napon.

Nem érzett fájdalmat egy tagjában sem, de valami rettenetesen nehéz, tompa kábultságot az egész testén. Csak az agya élt, vergődött, zakatolt egyre, és borzalmasan konok, mániákus körforgással, mint a taposó malom kerekén, folyton visszatérő, ütemes rendben sorakoztak a kicsi, egyhangú kényszergondolatok. Együgyűek, jelentéktelenek, mindig ugyanazok.

Csodálatos volt ez. A tudata mintha kettéoszolt volna, és az egyik fél rémülten figyelte önmagát. Érezte, igen, az idegek túlfeszítettsége okozza mindezt. A megtámadott, túl finom asszonyi idegek; a közelmúlt betegségeitől elgyöngült szervezet megerőltetései; a lázak okozzák, a zokogás, a tépelődés, a csókok izgalma. Menekülni próbált ez állapotból, és reszketve ment a szekrények felé, ahol a csillapító cseppeket tartotta. Ujjával megpróbálta az üveget – üres volt.

Üres volt. És neuraszténiás félöntudata valami kimondhatatlan borzalommal telt meg emiatt. Mintha valami titokzatos és rettenetes hatalom ujjmutatása lett volna. Ah, semmiség! – akarta mondani önmagának az utolsó ép gondolat erőfeszítésével. – Semmiség, csöngetnem kell a cselédnek, és elküldeni az orvosságért! De már nem sikerült megrögzítenie ezt a gondolatsort. A cseléd? Nem, nem, az rettenetes volna! Hisz itt sötétség van – ó —, ki tudja, mi van itt körülötte, talán fenyegető, vicsorgó rémek, talán senki. És ez a legszörnyűbb! De ha bejönne a cseléd vagy másvalaki, az a háta mögé kerülve megölné őt. Kővé meredten állt a szoba közepén, és a halántékán sűrű cseppekben gyöngyözött a veríték.

És valahonnét – fenyegető messzeségből – vagy a bensejéből – lassan törtettek elő az iszonyat, az önkívület üldöző képei. Ki vagyok én? – kérdezte magától. Sötét és félelmes helyen állt egyedül, nedves falakon tapogatott át vakon, és keze bútorokra akadt, amelyek valami rettenetes, gonosz célzattal tolakodtak eléje. Valahonnét emlékezett rájuk, és azért félt tőlük. És eszeveszett lihegéssel keresett valamit, ami önmagához, a való élet formáihoz vezetné vissza. Fulladozott, erőlködött, látni akart. És akkor, egyszerre felszakadt a sötétség. Látott. Egy idegen szobában találta magát, ahol megfordult már valamikor. Régi, gonosz és különös volt ez a szoba, fekete, fiókos szekrény tetején, mint valami koporsón, két gyertya égett; és gyűlölködő, zárkózott, félelmes volt itt minden. A csúnya, vén zsöllyék, mint guggoló boszorkányok ültek körben, és előttük szélesen terpeszkedett a rideg, kékcsíkos kerevet. És mindjárt, valamennyien rárontanak, és megfojtják őt.

Menekülni!

A vak rémület ösztönével rohant az ablak felé; és kihajolt rajta. Hűs, esős augusztus végi este levegője érte az arcát, a homlokát, és egy kicsiny percre az öntudat enyhe világossága derengett át szegény; beteg agyán. Egy percre nem látta a rettenetes képeket, semmit sem látott, és valami – egy kicsikét – eszébe jutott. Igen, igen! Ez itt a ház, a Duna-parton, ez a harmadik emelet. És odalenn az utcán valaki őrá vár. A mély csendben tompa, öreges lépések toppantak a kövezeten, s a fordulónál halkan fütyörészett valaki. – Igen, igen! – az öreg szolga; az ő szolgája, akit szeret. A vasúthoz fogja vezetni, az impresszárió már tudja. Csak semmi feltűnés! Ringó hajókon mennek majd és robogó vonatokon, zúgó tapsot hall viharzani, és virágok hullnak rá. És csókok hullnak – ó, égő, hajszoló, fárasztó csókok. Mindegy – menni kell. Ott lenn a szolga vár, és kocsiba ülteti őt, minden el van rendezve! De hátha elviszi valami ismeretlen, borzasztó helyre? Elviszi…

Megint megszállta a rémület, és valami iszonyú, vak kényszer. Hogy mennie kell, kell mégis! A végzet, igen! Várják. Ám a lépcsőkön egyedül kell lejutnia.

Megfordult, kirohant, a téboly erejével szakította fel a lakás külső ajtaját. Odakinn a lépcsőházban megállt, a korláthoz dőlt és mélyen, derékon alul kihajolt. Igen, csak le, le, minél hamarabb! Sikoltott, élesen és röviden, mint a játszó gyerek, és térde egy mozdulatával átvetette magát a rácson. A két kezét, mint a látók, védőn a szeméhez emelte, mikor zuhant.

Az első emeletről valami nyaraló mágnásasszony cselédei rohantak ki először a vérbe borult tetemhez. Aztán megmozdult az egész nagy bérház.

Ott kinn a kapu előtt még hallatszott a csendes, öreges léptek várakozó topogása és a figyelmeztető, halk füttyszó…

1907