Читать книгу Csendes válságok - Margit Kaffka - Страница 18

Újra az asszony és újra egy férfi, akik együtt barangoltak messze utakon, de ezek nem a temető útjai voltak. Gyönyörű, puha ősz volt akkor; apró gyermekhalottakat csak ilyen napon volna szabad eltemetni; – sárgán, csodás, gyönyörű pazarlással hullott a fákról az aranyeső, s az édes, szomorú bíborarany színével a kert, az út, az erdő mind tele volt. Semmi vad ujjongás, rikoltó, lármás szerelem, hangos madárzaj – csak valami megolvadt, áttetsző nagy csendesség mindenen. Ők a város szélén jártak, gyérülő, apró házak felé, keskeny utakon, s a férfi nyugtalanul unszolta az asszonyt.

– Siessünk, siessünk!

Az asszony ránézett. Nem értette. Hisz semmi, semmi nem késztet ma sietségre – hallgatag, aranyos délután, mélységes, álmatag napsütés, a békés apró szatócsboltokból, kibóbiskoló nyájas idegen arcok – a fákról is úgy hull a levél – bevárja egy a mást – és egyre, egyre esik —, miért kellene ma sietni?

– Majd megmondom. Ha kiérünk – a vetésen túl —, a szőlők alatt megmondom majd. Siessünk.

És siettek.

Az asszony hosszú köpenye végigsimult a nyurga, szalmás fűszálakon, és azok bámulva, lassan egyenesedtek fel újra. A férfi letért az útról.

– Te menj itt, az ösvényen!

– Nem – csak maradj!

És letértek mind a ketten a tarló göröngyös szélére. Nevetve bukdácsoltak, megfogták egymás kezét – siettek, siettek. Az árokszélen pipacsok virítottak, nagy, omló, álmatag és rövid életű virágok, és az asszony tépni akart belőlük a fekete hajába – de a férfi gyorsan lehajolt; kíméletlen, siető kézzel egész csomót szakított – tövestül csaknem, és legtöbbje széthullt, mire fölemelte, hogy feléje nyújtsa. Az asszony nem vette el, és most először illant át az arcán valami árnyék. A férfi nem ért rá észrevenni – siettek tovább.

Az út elkanyarodott két lejtős dombhát közé, puha fűtérségek, terhes gyümölcsfák, apró présházak intettek feléjük.

– Most – mondja —, gyorsan!

– Majd a forrásnál. Megpihenünk.

Elérték a forrást, és az asszony újra feledte a szomorúságot, amely ok nélkül szállongott felettük, mint jövő-menő, lenge fellegárnyak a világos égen. A kedves, jámbor és szerény őszi napsugár csendes mókával melengette át őket, amint összesimulva ültek a kövön, az asszony messze, messze elnézett, és bágyadt, laza ujjakkal gombolgatta ki a köpenyét. Alatta finom, gyönge őszi színeket viselt, hószínű, hímzett gallért és kockás, puhán bogozott selyemnyakkendőt.

– Megszomjaztam! – mondta halkan; mosolygott, és szembefordult a napnak.

A férfi habozás nélkül kapta le puha nemezkalapját, kedves, ügyetlen nembánomsággal gyűrte ivóedénnyé, s mélyre hajolva, szinte elfeküdve nyúlt bele a forrás odvába.

– Milyen nyúlánk! – mondta meglepődve az asszony, és öntudatos, nyugodt gyönyörűséggel nézte végig, mikor a víz után nyúlt. Pár évvel ő volt az öregebb.

A kalapból nem volt jó inni, de mögöttük egy pásztor jött csobolyóval, és szívesen kínálta az edényt. Milyen különös, kedves dolog az – nyakatlan csobolyóból inni, összecsücsörített ajakkal.

– Szép időnk van, gazda!

– Szép, hosszú ősz, uram. Későn szüretelünk.

Az asszony mosolygott rá, és megcsodálta a tűzszerszámját, a kovát, acélt, taplót. Aztán egyedül maradtak megint az apró völgykatlanban, a víz halkan csobogott lenn, és egy apró mezei egér egészen közel a lábuk előtt zörgött, maszatolt. A férfi ajka az asszony kezét kereste – ó, nagyon édes, nagyon benső és meleg szavak követje lehetett volna ez az óra. De hirtelen felneszelt az asszony.

– Mondja – miért siettünk?

– Féltem, ha előbb mondom meg, visszatér. Visszaküld. De nem akartam. Ez a délután a mienk.

– Mi történt?

– István haldoklik. Értem üzent – és nagyon szeretné látni magát. Az asszony elvonta a kezét, felállott, és begombolta a kabátját.

– Nem lett volna szabad! – mondta lesütött szemmel. – István, szegény, jó barátunk!

És a kócos, beteg, vézna és züllött fiatal poétára gondolt, akinek a pillantása mindig nyugtalanná tette. Lobogó, szerelmes verseket írt az asszonyról, és az önlegyőző barátság fanatizmusával vezette hozzá a másikat. És egyengette a szerelmesek útját, amíg szükségük volt egy harmadikra. De már régen nem volt rá szükségük.

– Hozzá megyünk! – mondta az asszony, és egymás mellett haladtak újra az ösvényen. A kötelesség fanyar konvenciója rabul fogta őket, de az asszony titokban arra várt, hogy ellenkezzék a férfi. Hisz olyan rég várt, olyan kínnal összeravaszkodott, olyan nehezen megszerzett pár óra volt az együttlétük ideje, amivel a titkos szerelmüknek áldozhattak.

– Nézze – mondta a másik csendesen, félénken —, most három óra. Ötig kinn lehetnénk, és akkor villamoson – el – elérünk – már régen rosszul van – nos —, bízza rám az időt!

Puha, hízelgő szorítással öltötte az asszonyéba a karját, és az csendesen ment vele. A nap előtt suhanva úszott el egy kicsi fellegfoszlány, és a szálló ökörnyál ezüstvonalként csillant meg a levegőben. És mentek.

– Nemsokára ott leszünk! – súgta föléhajolva a férfi, és már látszott a bokrok árnyában az apró tanya – hámló vakolatával, megdőlt kéményével —, az ajtó előtt padka és nyitott tűzhely.

– Az én király-palotám – mondotta, és mókás hódolattal meghajolva nagy kulcsot keresett. Az asszony nagyot lélegzett, és újra teleszívta a lelkét kései szerelmük minden finom, átszűrt és nemes illatával. Még nem járt itt. Ez hát a szőlő, ahol ő szüretelt, ahol gyermekkorában ünnepi tűzijátékokat rendezett, ahol először vadászhatott csöpp fegyverével a mezei egerekre, ahova álmodozni járt, és ahol elkövette első bűnét, amelyben a föld ős termőerejét ölelte magához egy lángoló tavaszéjszakán – a leányban, aki a földek szülötte volt, és a szűz állatokhoz, tudatlanul lélegző növényekhez hasonlított. – Ez az ő szőleje. – Még sohasem járt itt az asszony.

Benyitottak a dohos, sötét, tapasztott földű szobába. A férfi lelt egy ép lábú karosszéket, nádból fonottat – ráterítette a köpenyét, és odavezette az asszonyt, mint valami királyi trónus elé. Újra feledve volt a szorongás, a fekete sejtés. Az asszony a középen állt, kicsit sápadt volt, és mintha remegett volna – a feje hátrahanyatlott, és a szeme lezárult az ölelés alatt. Mint egy törékeny porcelánszobrot, csak úgy lehetett átkarolni, remegőn a szívére szorítani őt – óva a varázsköd szentségét, mely körülfogta és becsessé tette a szerelmet. Szerelmüket, mely már nem volt első, vad fiatalos, kíméletlenül romboló vággyal teljes. A napfényes ősz nemes, érett gyümölcse volt, mely remegve függ gallyán, és egy érintésre lehullhat idő előtt.

– Ugye, nagyon erősnek kell lennem? – kérdezte a férfi egy kicsit szomorú mosollyal, és a két kezével csendesen eltolta magától az asszonyt, pedig a szemében a nyár tüze parázslott. Aztán leült az asszony; ő az ölébe temette a fejét, és érezte, mint babrálnak a finom, sápadt ujjak a hajszálai között. Egymásra néztek a nagy, megvesztegető csendességben – a szoba korhadt padlója alól darazsok zúgása hallatszott, a búbos kemencén egy nagy csodaalma piroslott, és a tulipános tálason ujjnyira állt a por. Csend volt a kis mezei házban, és kinn a félig csukott, apró fatáblák mögött halkan szitált alá az alkony.

– Miért szeretlek? Mi van tebenned? – kérdezte az asszony.

– Egy darab tebelőled.

– Minden titok megfejtése tebenned van. De mi újat adhatok neked én?

– Ne beszélj! A többi nem is létezett. Minden új rajtad – a hangod, az ujjad —, az egész magad, a leheleted illata új.

Az alkonyat árnyai felhúzódnak a szegletekbe, és csodás szimbólumokkal szőtték be a szobát, az egymásra találás leggyönyörűbb szimbólumaivá. Milyen jó volna ki sem menni, nem is mozdulni a rejtekből.

De ki kellett lépniök, és akkor már sötét volt. Nagy távolról egy vasgyár kihasznált izzó érctömege villódzott fel az égre, a másik oldalon a város ezernyi lámpafénye világította be tejfehérré a ködöt. S az égen az ős istennő úszott, a sápadt, igéző, kék boszorkány, a hamis káprázatok varázslámpája. És ők hallgatva mentek az ismerős utakon.

– Siessünk, siessünk! – súgta fojtósan az asszony.

A sajátos világításban, idegei beteg látomásaiban most félelmesnek, ismeretlennek, titokzatosnak tetszett minden. A sötét, rejtelmes völgytorok, ahol haladtak, a lelkek útjának tűnt fel, amelyben ismeretlen, titokzatos végzetük felé vánszorognak – a forrás mély medre a pokol bejárata-e —, a hold kémkedő, el nem űzhető ellenség szeme, amely utána lesked, és ő, íme, egy idegen, idegen férfiúval jár a fenyegető, sötét bokrok ágai között – és milyen messze van még a város. Az oktalan, beteg, hirtelen jött rémületében csaknem felkiáltott.

A férfi előrement, és egy híd karfájára ülve várta be őt. Azt hitte, megpihennek kissé – itt összehajolnak a lombok, s a fekete vízre furcsa, démoni vonásokat rajzolt a holdsugár; – ő szépnek látta ezt. De az asszony lihegve haladt el mellette, és száraz torokkal, rikácsolva kiáltott:

– István haldoklik. Siessünk!

Csodálkozva sietett utána a férfi, és azontúl nem beszéltek többet. Már közöttük feküdt valami – már jött a város széle, lámpafényes utcák, csengető villamosok. Futva kapaszkodtak fel, és az asszony sápadtan, komoran gubbaszkodott meg egy sarokban.

Aztán beléptek együtt egy dohos, beteg szagú kis udvari szobába, ahol nagy, égő viaszgyertyák közül meredt elő a szegény, züllött gyereknek, félbemaradt koldus jogászfiúnak, ismeretlen, apró poétának sárga, megkövült arca, mély gödrű szemei, áttetsző, halotti orra, megélesedett álla. Ahogy kopott, fekete kabátjában besüllyedt félig ványadt alakja a koporsó szalmapárnái közé, olyan igazi jelentéktelen senki és semmi volt ez a nagy homlokú, szegény, szerelmes jóbolond – aki volt —, ez a közömbös, hideg és foszló sejttömeg, amivé lett – ó, Istenem —, csak mintha a gyertyák sápadt fényében lobogna, vonaglana, valami nyugtalanító, valami titokszerű. Azok ketten nem mertek egymásra nézni – ebben a percben csaknem gyűlölték egymást.

– Már fél háromkor halott volt – mondotta akkor gépiesen, közönyös sopánkodással a szállásadó asszonya.

1907