Читать книгу Csendes válságok - Margit Kaffka - Страница 4

A lefüggönyözött betegszoba félhomályában hirtelen megállott a lány. Kívülről jött, a napvilágos utcákról, az emberhangos üde tavaszból, ahol kacagó asszonyok járják a korzót, kocsik robognak, és ibolyavirág kékellik mindenfelől. És ez a lüktető, kívánatos élet szinte még ott suhogott a puha, sötét ruhája redőiben, és a kalapja fátyoláról is szétáradt valami hűvös, üde lehelet.

Egy percig, amíg szeme a sötétséghez szokott, könnyű zavarral nézett körül, aztán megtalálta a beteg fekvőhelyét, és tétovázás nélkül, nyugodtan közeledett. A kezét nyújtotta:

– A néninek hoztam egy borleves recipét – ő küldött be ide magához. Akkor hát nem illetlenség, ugye? Jó napot!

A hangja telten, biztosan csengett – minden mozdulata csupa derűs öntudatosság —, talán túlságosan is. Mintha minden lépését külön elhatározásból tenné.

A beteg ember már az első pillanatban felemelkedett volt – ideges, gyors mozdulattal —, hogy összeremegtek körülötte az orvosságos üvegek. Lázasan csillogó szemmel, sovány, verejtékes arcával előbbre-előbbre hajolt – aztán megismerte a lányt. A meglepetés mohó eksztázisával mintha nem győzte volna a közelébe várni, és végtelenül szomorú gyermekpillantásában ott égett az elmúlt hetek minden vigasztalan, emésztő vágyakozása – a reménység, a gyógyulás, a jövendő után. Szinte naiv remegéssel csókolta meg a leány kesztyűs kezét.

– Anna! Igazán itt van, Anna?

– Hát persze! Egészen itt!

Mosolygott egyszerűen, kedvesen, és mégis, ahogy megállt előtte, inkább valami üde álomképnek tetszett. Gyógyító, csodálattevő álomnak, amilyent a megmentett lázbetegek látnak a válság órájában.

– Szégyellje magát – lehelte halkan —, maga lusta! Itt feküszik, amikor az egész világ mozog odakünn. Hogy csillámlik a nap. Ha látná, és mennyi bolond lila virág van már. Hoztam magának is.

Nyugodtan húzgálta le kesztyűjét – visszatűzte az arcáról a fátylat —, aztán poharába igazított egy borzas kis ibolyacsokrot, és megsimogatta puhán, felületesen – mint egy játékos gyerek haját. Közben egyre csicsergett.

– No, ne búsuljon, nem is jó ott kinn. Annyi ember futkos, és olyan lármásak. Itt legalább csend van, és lehet gondolkozni. Maga úgyis szeret. Mondja? Miről gondolkozik ilyenkor?

Egy rajongó, áhítatos tekintet felelte: “Rólad!”

– Bolondos gyerek! – mosolygott a leány, és hirtelen körülnézett:

– Nem hozok széket. Ide ülök – mondta, és már odarebbent a takaró szélére. Onnét csicsergett tovább.

– Képzelem, hogy mi mindent kifőz itt unalmában. Az egész jövendőt, ugye? Mind a vízimalmokat meg az erdőirtásokat – aztán a sok lumpolást, asszonyt, medvehajtást, ami még hátra van – odahaza, Erdélyben. Furcsa, ugye, hogy mostanában én is ezekről ábrándozom. Kár, hogy nem lehet együtt. A Szepességről elküldték mind az abroszokat. Rengeteg hosszúak, és Borbála néni nekem ajándékozta a családi ezüstből az ő részét is. Van egy cukortartó – az csoda!

Csak gyorsabban beszélt-e a kelleténél, vagy volt a hangjában valami erőltetett, tompa árnyalat? A fiatalember visszahanyatlott a párnákra, és lehunyta a szemét.

– Hogy bolondit – Anna! Hát így kell már velem beszélni?! – Ez így váratlan volt – megdöbbenve hallgatott el a leány.

– Lássa, Anna – mondta vonagló mosollyal a beteg —, olyan nagyon hálás vagyok, hogy eljött. Olyan jó! De miért néz, gyereknek vagy ostobának maga is, aki mindig őszinte volt hozzám? Miért nem mondja: eljöttem: hogy utoljára lássalak – hogy nyugodt legyen lelkiismeretem —, hogy emlegethessen a társaságban. Miért nem így? Azt hiszi, nem tudom, hogy az édesanyám nem volna ilyen engedékeny máskülönben. Ő küldötte ide – Anna —, ő tudja, hogy egy hétnél hamarább meghalok.

A leány ránézett, mintha nem értette volna, és nyugodt, csodálkozó tekintete győzelmesen állta ki a férfiét, mely kutatva fúródott arcába.

– Ejh – hát igazán nem tudja.

– Vagy úgy – kacagott fel Anna, és összecsapta a kezét. – Már megint meghalni készül. Hát hogy leszünk a radnai jósasszonnyal? Emlékszik. Azt mondta, hogy én tíz esztendővel előbb halok meg. No, és hát semmi kedvem sincs még hozzá.

– A jósnő hazudott. Már nincs is egy hetem.

– Emlékszik, akkor, Radnán. Maga az egyik partjára állt a Hejőnek, én a másikra, és úgy – azon át – csak két arasznyi ott a Hejő.

– Meghalok, Anna – folytatta a rögeszme makacsságával. – Már érzem azt a hirtelen jobbulást, ami a tüdőbajnál a halált jelenti.

Egyszerre durcás és türelmetlen lett a leány arca, hangja.

– Pista, ha maga még ilyen őrültségekkel izgatja magát, én bizony Isten itt hagyom.

Hátat fordított, elindult, aztán visszahajolt pajkosan mosolyogva, mint a Hejő túlsó partjáról.

A férfi utánakapott, visszahúzta, lázasan fellobbanó erővel, szinte magához emelte a fél karján.

– Nem engedem ám! Nem engedlek. Most még az enyém vagy.

A karja, mint két vaspánt kapcsolódott a leány derekára, homloka bíborosra vált.

A leány valami ösztönszerű ijedtséggel próbált meghátrálni. Az üde egészség visszarettenése volt ez a lázas, beteg élet lüktető túlzása elől. Összeszorította fogát, és az ágy mellett maradt. Ott állt egyenes, szoborerősen – emelt fővel —, és engedte, hogy csípőjéhez simuljon a beteg forró arca.

A fejére tette a kezét, és végigsimított rajta – puhán, felületesen, mint az ibolyavirágon az előbb.

– Lássa – beszélt neki csendesen —, milyen rossz fiú maga. Először is agyonlumpolja az egészségét – meghűl, szerez valami buta katarust magának —, és elnézi, hogy aggódjék az édesanyja meg a menyasszonya. Aztán még ilyen bolond beszédekkel mulattat. Maga csacsi – csacsi!

– Még, még – könyörgött a fiú.

– Ilyenek maguk mind – maguk erős férfiak. Ez a krakéler népség – és mind kétségbeesik, ha megfájdul a kiskörme. A legfőbb gyönyörűségük megríkatni egy asszonyt. Persze, azt hitte, hogy itt mindjárt sírva fakadok, amiért egy-két hónappal később esküszünk meg.

– Te! Milyen jó tudsz lenni, Anna!

– Mintha nagyon bánna az ember egy ilyen képzelődő zsarnokot. Szép kilátások, mondhatom! Magát minden esztendőben vagy háromszor el kell siratni – míg egyszer engem temet el —, és ki tudja, a Borbála néni ezüstjeivel ki teríttet majd, a második asszony?

– Még – édes gyönyörűm!

– Tudja mit, Pista? Ígérje meg, hogy akkor sem fogja elvenni azt a sápkóros Pongrácz leányt. Ugye, nem? Nézzen a szemembe, és ígérje meg.

Ez a becéző, kímélő hang egyszerre felriasztotta a férfit. A férfit, az embert – aki hatalmas akar lenni az utolsó leheletig —, aktív számba vehető és veszedelmes. Felnyúlt a leány vállához, és egy mozdulattal meghajlította, magához rántotta, csaknem érintette a gyümölcs leheletű, üde száját. Aztán egy mozdulattal összecsuklott, és a párnái közé fúrta az arcát.

A köhögés volt. A jól ismert, vérfagylalóan száraz hangja a halálnak.

A leány megfordult, hogy segítséget hívjon, de a beteg ujjai görcsösen kapcsolódtak a csuklói körül. Leült hát mellé, végigsimított a fehér homlokán, és felkönyökölve nézte a szenvedőt. A normálisan jó emberek szomorú részvéte simult el a vonásain, az asszonyi lélek ősi irgalmassága azokhoz, akik a védelmére szorulnak. Egy nyúlánk, izmos gyereklegényre gondolt, aki vagy három éve, egy kiránduláson, fél karral átemelté őt a Hejő patakján. Akkoriban érett nagykorúvá bennük az a mesterségesen nevelt érzés, amit a helyzet szuggesztiója szinte elkerülhetetlenné tett. A szülők akarata, földjeik szomszédsága – minden. Anna is úgy hitte – akkor – hogy az másképp nem is lehet. Hát szerették egymást.

A beteg fakó, elváltozott arccal, pirosan gyűrűs szemekkel zihált előtte. Anna rátette a kezét halovány kékeres ujjaira. Megnézte a körmök íves behajlását: ez már az előrehaladott betegség jele. A leány egy pillanatra erős, igaz fájdalom nyilallását is érezte. Ez hát a vég, gondolta. De vajon úgy jobb lett volna?

A beteg megszólalt. A hangja nyugodt volt – szinte vigasztaló.

– Anna! Jöjj közelebb, hallgass ide!

– Nem szabad – susogta a leány, és az ajkára tette az ujját.

– De kell! Hajolj ide! Hallottad, Anna?

Aztán halkan, zihálva suttogott a fülébe:

– Lehet, hogy csakugyan nem tudtál róla, de most belátod, elhiszed, ugye? Lehet, hogy képzelődöm, tévedek az időre nézve, talán kihúzom még a telet is. Lussinban vagy máshol, de hallottál-e valakit tüdővészből kigyógyulni az én koromban?

– De hiszen…

– Hallgass, Anna! Egy éjszaka az anyám megszomjazott mellettem. A pohár víz itt volt érintetlenül, és ő mégis frisset hozott magának. Tudom, hogy fertőző bajom van, azóta tudom.

A leány egy pillanatra – az emberi nagyság egy üdvösséges pillanatára —, íme csak az örök asszonnyá nőtt. Leemelte a beteg ember poharát és ivott. A férfi nézte – szinte eszelős imádattal —, mint az oltárok szüzét, aztán elvette a poharat.

– Ez nem az enyém – sohase használtam —, a doktornak készítik ide. De hallgass rám, Anna. Mondjuk – a legjobb esetben —, hogy még komolyan ígérnének nekem egynéhány-évet. Azt hiszed, a magaméhoz kötném akkor is a te fiatal, erős életedet? Megrabolnálak-e attól a néhány évtől? Add ide a kezed. Az ujjad, itt a gyűrű helye! Itt jegyeztelek el játékból, egy összefont búzaszárral, tudod?

Két ujjával átfogta a leány gyűrűs ujját, azután a maga forró tenyerébe temette az egészet.

– Ismerlek, Anna, milyen lelkiismeretes vagy te, babonás lelkiismeretes. Ez a játékmátkaság elronthatná a boldogságodat. Most megcsókolom a gyűrűnk helyét, Anna, nem vagy a menyasszonyom.

A leány nagyra nyílt szemmel, halaványan nézett rá. A keze megremegett, vissza akarta húzni.

– Hagyd csak – mondta, és most már ő simogatta szánó, szinte atyai szeretettel —, hagyd, ennek így kell lenni. Be fogod látni, hogy így jobb. Így, most jó, milyen nyugodt vagyok!

A lélegzete csakugyan halk lett: könnyebbült, egyenletes.

– Régen voltam ilyen nyugodt. Ha tudnád, Anna, milyen heteket éltem át. Az a sok bizonytalan kétség – az gyötört el. Sohasem éreztem ilyen egyszerűen, biztosan a halált. Hisz nem is olyan nagy dolog, ugye? Te most kimégy az ajtón, és abban a percben meghaltál nekem. Csakugyan előbb – mint én neked —, mert én veled maradok azután is, jó emlékezésed leszek, ugye?

Szó nélkül bólintott a leány, és az ajka megremegett. De az a szomorúan gyöngéd tekintet fogva tartotta az arca minden mozdulatát.

– A halál nem is rossz, csak biztosan kell tudni. De engem néha elfogott valami kétségbeesett, szívós életvágy. Azt gondoltam, lehetetlen elpusztulni, mikor élni akarok, akárhogy, ha úgy bánva is az életemmel, mint egy törött pohárral. De azért voltak túlcsigázott pillanatok, mikor azt hittem, letépem, mint a borogatásokat, összetöröm az orvosságos üvegeket, és nekieredek egyszer még az életnek, egy mohó, sűrített, utolsó napra, tobzódni mámorban, játékban, muzsikában. És esténként, ha jött az önkívület, mondják, erővel tartottak itt. Hozzád akartam menni mindig.

– István!

– Ne! Hisz most már jól van minden. Most jól vagyok és olyan nyugodt. Nézd, Anna, mi jutott eszembe. Még a télen járt itt nálam egy pajtásom, Roxer Sándor, az a nagy szász. Ha tudnád, folyton rólad beszélt, ismeri a szokásaidat, a nótád, a szíved, a virágokat, amiket szeretsz. Tudsz róla, ugye, hogy nagyon magadba bolondítottad? Kemény fejű, erős vállú legény az, és kiskutyád lenne, ha hozzá mennél. És a vagyona…

Most már halottsápadtan állott előtte a leány. A mosoly vonagló kísértet maradt a szája körül, a lélegzete gyors lett, a keze menekülni próbált. Esdeklő sikoltás volt a szava.

– István! Ne beszéljen!

Az felült újból, és előrehajolva, mélyen a szemébe nézett. Mint aki túlesett valaminek a nehezén, és fellélegzik valami kis gyönyörűségre. Megint az esdeklő szemű gyerek volt, a szegény, beteg gyermek, akivel szemben egyszerre visszanyerte a fölényét.

– Azért, Anna, add ide még egyszer a kezed. Még egyszer, megcsókolom a gyűrű helyét. Ne csak így! Jöjj még közelebb, csak egyszer, most utoljára. Ölelj meg te is, a két karoddal, Anna! Az arcod csupa bársony! Látod, a világ minden dolga közül ez volt a legjobb, hogy most egyszer… te lásd… boldog vagyok, Anna.

Felnézett, homlokán lázasan lüktettek az erek, arcszöglete kiélesedett, a keze sütött, mint az izzó parázs, az ajka száraz volt, cserepes. A leány lehajolt hozzá – hirtelen, alig érintve —, mégis megcsókolta.

– Már sietnem kell, Isten vele! Legyen jó, vigyázni kell magára! Isten vele! A viszontlátásig!

Gyorsan megfordult, vissza se nézett többé.

Ott kinn, az ajtóban várta az ősz hajú asszony. Hallgatva ölelték meg egymást, azután félig zokogva suttogtak el egypár szót.

– Köszönöm! Az Isten is megáldja érte, gyermekem!

– Meddig élhet?

– Napokig! Talán az éjjel?!…

– Hát ha még?…

– Semmi sem segíthet. Csoda sem!

– Úgy szeretnék vele maradni addig, néni. De visznek falura…

Profán vigasztaló szavak ötlöttek az eszébe, aztán megérezte, hogy nincsenek itt helyén. Mit is tehetne ő többet ennek az erőslelkű, fájdalmában is büszke öregasszonynak, aki immár percenként idegenebb neki. Lassan haladt az ajtó felé, ott szétnézett.

– Valamit letettem itt, amikor bementem. Itt van valahol.

Az asszony egy karikagyűrűt vett fel az asztalról, és odaadta.

– Lássa, édes Annám, egészen elfelejtkeztem erről. Milyen hálátlan vagyok. Hát legyen boldog nagyon, nagyon szeressék, úgy, ahogy mi szerettük volna. Roxer olyan derék, jó ember, a fiamat is szerette. Legyen nagyon boldog.

És áldást intett a leány lehajolt fejére, ahogy az erdélyi protestáns házaknál szokás, azután elkísérte az ajtóig.

Az pedig ruganyos léptekkel, sietve indult ki – ki mentül előbb, a napra, a zajba, az utcára. Átragadt rá az élet beteg imádása, fullasztotta a csók emléke, amit a kegyeletnek szentelt… lemosni… megszabadulni… itt hagyni!

A vőlegénye várta a sarkon…

1903