Читать книгу Csendes válságok - Margit Kaffka - Страница 15

A korai téli alkonyat lomhán hullott egyre lejjebb a tetők meg a kopár internátusi udvarok fölé, mint mikor egy csúnya, nagy, százlábú póknak a hálója növekszik, csak egyre növekszik, és buta rendíthetetlenséggel gunnyaszt a közepében a pók. Hogy mászik az idő – még csak háromnegyed négy. Milyen csupaszok a klastromi kert fái, és hogy terpeszkedik a nagy, rostélyablakú ház két szürke épületszárnya. Unalom – unalom! Nem is jó kinézni az ablakon, mikor az ember csak tizenhét éves, mikor nagy, repeső türelmetlenséggel kíváncsiskodik a jövendője után, és még egy szép, hosszú esztendőre be van csukva ebbe a rettentő kőkoporsóba. Itt ma úgy, mint holnap, kétségbeejtően ugyanaz következik a félórás csengettyűszóra: imádkozás, mise, tömjén, lelkigyakorlat, refektórium, munkatermek, együgyű magolások, halott napok és mély álmú, elveszett éjszakák. És számtanóra, földrajzóra meg zene és újra kezdődik.

Most zene volt, és én zongoránál ültem. Szemben velem a padsorok; pókhálós szemű, álmos leányfejek szép sorjában, és mellettem hátradőlt a széken a soror Annuncia, a mesternő.

Istenem, hisz nagyon jól tudtam azt a darabot. A zongora kötelező tárgy volt: ahhoz a kenyérkeresethez nagyon is hozzátartozó, amire én készültem. Itt kezdtem csak el a szakiskolán, és a lelkem eredendő tehetetlensége lázongott a hosszú, rugalmas ujjaim ellen, de kellett – a diplomához kellett —, és én tanultam, a fajtám lebírhatatlan szívósságával, dresszírozott kötelességtudással, kétségbeesett rezignációval, amíg az ígérkező gyerekagyamban más ritmusok, szóritmusok bontakoztak, és elvontságok leltek formát. Kotta nélkül tudtam én azt a leckedarabot, és amíg a szemem ott a téli ég szürke semmijébe merült – számoltam félhalkan, rekedten, mint a gép: e-egy, kettő, három, né-égy! E-egy…

A szavam elakadt, és ijedve rezzentünk össze valamennyien. Egy kezet láttam, egy torzultan szétterpesztett ujjú, görcsösen gyötrődő fehér asszonykezet, amint megrepkedett a levegőben, aztán ökölbe szorult, és süketítő csattanással vágódott a billentyűkre, az ujjaimra. Kurtán és halkan megcsuklottam a fájdalomtól, és két hegyes köröm csíkos nyoma piroslott a kezem fején. Vért látott serkedni, az arcát sietve eltakarta Annuncia nővér, a következő percben üresen, értetlenül néztünk egymásra. Megszólalt, szinte lángot fújva a lüktető, finom orrlikain.

– Őrült vagy? Hisz ez rettenetes!

A két kezem ölembe hullott. Már derengett bennem a megértés szomorúsága. Hamis akkordot fogtam – igen, már megsejtettem a szenvedést, amit egy disszonáns zárlat okozhatott valakinek, akiben él a muzsika; és hogy vannak napok, mikor valaki csupa érzékenység, csupa kitakart sebhely. Megtörültem a kezem, és valami nagy, ihletett részvét lobbant fel a hangomban.

– Bocsásson meg nekem, soror Annuncia!

Megdöbbent, az ajkán rezgett valami.

– Te bocsáss meg. Hiszen… a kezed! De hát nem érzed, mondd?

– Nem tudom, nővér – suttogtam végtelen levertséggel —, nem érzem a zenét. Más egyebet mindent érzek…

– Mi az a minden?

Lehajolt, hogy a szemembe lásson; megfogta a karom, és éreztem a keze forró lüktetését. A pillantása kutatva turkált bennem. Ismételte:

– Mit érzel?

– Mindent – az egész mindent. Az egész világot.

– A világ nagy.

– Még többet is akarnék – nővér!

– Te…!

Újra a kezem után nyúlt, megfogta, puhán, gyöngéd, kitartó szorítással. A látás perce volt ez, a megértésé. A padsorokból már senki sem figyelt ránk, valami rejtelmes, illatos köd szállongott a szürkekék téli esthomályban; a nővér hátrahajolt, és lehunyta a szemét. A groteszk, porcelánkemény fejdísze megropogott egy töredezett madármozdulatában a finom, intelligens fejének, és a hosszú fátyol nagy, fehér foltban esett a szék karjára. Olyan különös perc volt. Miért volt különös? Nem tudom. De néha az ember látása, mintha léket ütne a rejtelmek falán, valami új beidegzés rezzen át valami új neuronban, és a tudat felérezve kap utána egy megismerésnek, amire talán csak messze évezredek múlva, egy kései unokánk ajka fogja meglelni az illő szót. Míg az ember nagyon fiatal, többször él át ilyen bomlásos, furcsa perceket. Még nem zavarja egyéb.

Megint csengettek. Négy óra volt, már csaknem egészen sötét. A padokban könyveket csomagoltak a künnlakók, az apácajelöltek imához készültek. És a zavar percében valaki szorosan a vállamhoz simult, valaki suttogott.

– Többet nem zaklatlak ezzel, kicsikém!

A borzas hajam közt babrált az a fehér kéz, meghajoltam, és ő elfordult hirtelen. Azontúl sohasem zongoráztatott, elméletből kellett felelnem néha, és a zeneórákon olvastam azontúl komoly, merész és idegen lapokat, anatémás könyveket. Odaát az ó-épületben azt úgysem lehetett volna.

Az ó-épület. Csak egy kopár udvar meg egy szűk utcaköz választotta el az iskolaháztól, amit újabban építettek hozzá. A régi nagy ház anyakolostor volt, lakótermek és kápolnák, tornyok és boltíves, zárt folyosók; a konyhák, a kórház és a sírbolt odalenn élete és halála a klastrom szüzeinek; egy darab középkor volt ez. A levegője beszivárgott a fiatal lelkekbe, mint valami rejtélyes járvány. Voltak közöttük, akik szorosan összeszorított alsó ajakkal, révedező és fásult tekintettel, kimerülten jártak-keltek; mozdulatuk, ahogy a keblük fölött a sötét szőrkendőt összefogták, hasonlított a primitívek palástos, liliomos szentképeihez, kezük az olvasó gyöngyszemét szorította, és a szájuk némán rezgett az imádság szavaitól. Érezni lehetett itt a félhomály szuggesztív erejét. Lenn, a kőkockás templomban, amikor tömjénfelhők mögül imbolygott elő a viaszgyertyák világa, és reszkető fénygyűrűkre, pásztás sugárkötegekre tört szét, ha a szemünk egy kicsit megnedvesedett a hidegtől; itt csak be kellett hunyni félig a szemet, és nem szegezni meghatározott pontra a tekintetet – a többi magától jött. Zengő egyhangúságban, félhalk, zümmögő refrénnel milyen csodásan mélyről szakadtak fel a litániák rejtelmes mondatai, miket a Sáron buja virágmezőiről lopkodott össze e vérontás nélküli áldozat sápadt szimbólumaihoz a kereszténység.

– Mária, aranyház! Titkos értelmű rózsa! Elefántcsontból való torony!

Különös, zsibbasztóan langyos köd lakott ebben a régi házban. Falba vájt fülkék állították meg itt-ott az embert, benn, üveg alatt, aranyruhás, véres színű szentek a színes üvegű mécsek fényében, és mi csókolni járultunk a fal üregét. Másutt feketült, régi szentképek voltak, amiknek barna homályából kivillant egy-egy viaszfehérségű darab a megfeszítettnek testéből. Az apácák cellái is folyosókra nyíltak, mi néha benézhettünk egy nyitott ajtón, és láthattuk az ágyat, a térdeplőt és a feszületet. Mi is nagyon sokat imádkoztunk, zárt sorokban egymás mellett térdelve, és voltak közöttünk, akik ilyenkor összefogództak kettenként, szorosan egymáshoz simultak, és úgy tették imára a kezüket, ha nem látta az ügyelősoror. Mások ismét magukba mélyedtek, s a térdeplés merevségében, a könnyedén érintkező két tenyérlap érlüktetésében különös áramlásokat, a lélek mámoros kábultságait idézték fel, anélkül hogy maguk is tudtak volna róla. Némelyek közöttük itt nevelkedtek piciny koruktól, apácák elárvult rokonai, és nem ismertek világot e falakon kívül, de a szürke ház levegőjét be kellett szívni annak is, aki csak később, nagylány korában került be ide.

Az új ház – a sárga ház —, egészen más volt az. A kongregáció építette magasabb tanintézetül, amelyik bőséges jövedelmet hozott; ennek az építéséhez már a hatósági orvosnak is volt szava, a miniszteri biztosnak is, és ez a darab modern higiéne nyílt, oszlopos tornácaival kacagva könyökölt bele a komor, klastromi udvarba. De egyik fele már a kertre hajolt, a nagy, lombos kertre, némelyik terméből pedig látni lehetett a várost, az utcát, a törvényszéki “palota” kupoláját, és hallani lehetett a kocsirobogást, ha vonatérkezés ideje volt. Itt néhány világi paptanár oktatott minket pszichológiára meg egyébre, és az a néhány apáca, akiket tanárságra képeztettek az iskolánk számára, mintha kiváltságokat, néhány szabad fellélegzést nyert volna itt az új házban. Más volt az arcuk, a járásuk, amikor átjöttek ide, és itt észre lehetett venni néha, hogy csak a ruhájuk egyforma mindnek, egyben-másban mégis különböznek. Ha volt egyéniségük, csak itt nyilvánulhatott, ahol nem figyelték a nyugtalan szemű “öreg”-ek. Mi, leányok pedig itt találkoztunk a bejáró társnőinkkel, akik hírt hoztak a világról. Az egyik közülök színésznő vágyott lenni, és minden új operettet tudott, a másik politikai híreket szállított, szenzációját friss pletykaképp elmondta nekünk. Itt más levegő volt egészen, kivált délelőtt, mikor ide sütött a nap. De így, a homályos téli alkonyatokon, mikor a bejárók csomagoltak, és nekieredtek a vidám, diákos csatangolásoknak, nekünk pedig vissza kellett menni a lomha, nagy, pókhasú házba, olyankor mindig éreztem magam körül és bennem is a tizenharmadik század levegőjét, és rombolni szerettem volna a dühtől, hogy innét nem lehet, nem szabad kimenni.

Annuncia nővérnek az új házban volt egy kicsi zongoraszobája, hogy ne kelljen neki a paptanárok füstös termébe menni, vagy hogy ne szabadjon menni. Vigyáztak rá, mert megbecsülték, a tehetsége sok hasznot hozott a szerzetnek.

Sokszor megfordultam azontúl a kicsi szobában; tudja az ég, mindig volt valami kotta, efféle, amit be kellett vinnem a nővérnek.

A zongoránál ült rendesen.

– Jöjj ide! – mondta.

Az ablakfülkébe álltam, és ő játszott nekem. A halovány, formás állát fölemelte egy kicsit, a szeme alatt átpirosodott az arca, és költészet volt a csuklója tartásában. Aztán őrjöngő, vad futamokba csapott át, és viharképp zúgott el a billentyűk során. Akkor visszanézett rám, mosolygott, a szeme nedves volt.

– Most sem érzed?

– Nem, de látom.

– Mit?

– A lelkével játszott, nővér.

Elgondolkodott, a kezem után nyúlt.

– Fáj még?

– Dehogy.

– Jó kezed van – mondta, és csendesen, zavartan simogatta az ujjaimat. – Kár! Szép kezed van.

Menni akartam. Visszahívott.

– Mondd csak, igaz-e – mondják, hogy te itt szerződést írtál alá. A szerzettel.

– Igen. Ingyen ellátást kapok itt egy évig, és ezért meg a tandíjért, ingyen kell tanítanom a kongregációnak egy másik évét.

– Hm! Új szokás, furcsa szokás. Egyre kevesebben vagyunk apácák, tudod. Veled jól jártak: csak vigyázz! Rá fognak beszélni, hogy belépj.

Zavarba jöttem ennyi bizalmaskodástól, de ő megint a kezemért nyúlt, és maga mellé ültetett a bőrdívánra.

– No mondd, nem mondták még? Gyanakodva néztem rá. Nem ő a megbízott?

– Hiába volna – mondtam becsületesen —, nincs hajlamom ehhez. Az az egy év jó lesz nekem, tanulok még egy kis latint és leérettségizem, aztán egyetemre megyek. Én sokat akarok látni a világból; az élet úgyis rövid.

– Itt, ugye, nem jól érzed magad? Miért jöttél ide?…

– Inkább így, mint rokonoknál, kegyelemből. Rossz, hogy nem mehetek a napra, az utcára, mint tavaly, amíg bejáró voltam, és itt sok minden van, amit nehéz megszokni. De valahogy érzem, hogy itt nem irgalomból vagyok, és meg kell szolgálnom érte. Ez nem rossz érzés.

Nevettem egy kicsit, mert észrevettem, hogy úgy beszélek, mint egy hősnő a Lányok Lapjá-ból. De egészen józan, világos délelőtt volt ez. Csak Annuncia nővér – sajátságos – még egyre simogatta a kezem.

– Mondd – és az ő gyors, kanárimadaras fejmozdulatával újra felnézett rám —, mondd, ugye, te mindent olvastál már?

– Sok mindent.

– Szeretnék – én is.

– Az könnyű. Hozatok a tavalyi bejáró társnőimmel.

– Igen, könyveket, sokat. Te válassz, hogy mit!

Bámultam a fölényemen. Különös ez; hisz vagy tíz esztendővel idősebb lehetett nálam, és tanárom volt.

Nemsokára elmesélte a történetét.

– A nagynéném – tudod – a meghalt fejedelemasszony volt, árva voltam és négyéves, amikor Svájcból idehoztak. Nem is emlékszem másra. Itt mindenki a kedvemben járt, és én nem is tudok egyebet a világról. De a zenében megvan minden, hidd el. Azért ne búsulj! No, aztán szegény néném magához hívatott, amíg beteg volt, és egyre arról beszélt, hogy ne lépjek ki, ha nincs igazi hivatásom. Ő mondta, pedig őt szentnek tisztelik itt, és beszélt róla, hogy ő sokat átélt és gondolkodott, amíg megöregedett. Alig értettem, amit beszélt; tizennégy éves voltam. Amikor meghalt, írt nekem egy ismeretlen férfi, hogy ő a gyámom, és ennyi meg ennyi pénzem van nála. Nem is tudom, mennyi. Az új fejedelemasszony “gyermekem”-nek szólított, és azt mondta, hogy pótolni akarja nekem a nénémet – nem is tudom, hogyan —, egyszer csak benn voltam a novíciusok közt, egyszer csak beöltöztettek.

Megtisztelt a bizalma, és érdekelni kezdett.

– Mióta van, hogy ezeken gondolkodik, nővér?

– Alig egy-két éve, mióta vizsgázni küldtek a zeneakadémiára. Akkor láttam embereket, világiakat, beszéltem velük, csak keveset, alig emlékszem, de azóta sokat gondolok rá. Hogy mennyi mindenféle ember lehet a világon, és hogy a zeneszerzők milyen emberek lehettek. Az életük.

– Az élet, az minden, nővér. Úgy szeretnék mindent látni, megérteni; fogok is, amit csak lehet. Hogy lehet így élni, minden nap egyforma és minden év és minden apáca. Ott künn a világban mennyi csodálatos dolog van. Szeretném, ha több színt lehetne látni, mint azt a rongyos hetet, és még többféle volna a tarkaság. Hátha én valami újat találok. És az ember a legérdekesebb.

– Sokat olvastál, látszik. Szebbnek látod a valóságnál talán. Vagy igazán szép? Lehet! Sohasem éreztem valami olyan különösen, amit “hivatás”-nak mondanak itt, de talán a többi sem, csak magát ámítja. Hisz igaz, Istennek szolgálunk. Nézd, ugye, nem mesélsz ezekről a társnőidnek? No nem, ne haragudj, hisz tudom. Csak eszembe jutott.

Megfogta a két vállam, és hosszan, különösen a szemembe nézett. Aztán lesütötte a szemét, és a kendője rojtját igazgatta.

– Azt akarom mondani, nézd, vidd vissza a könyveidet, és ne adj többet. Zavar engem az olyasmi, késő már és más, egészen más. Mondd, te tudnál szeretni egy férfit?

– Azt hiszem, nagyon fogok. Az lehet a legszebb.

– Ejh!

Intett, elfordult gyorsan, ahogy szokott.

Langyos, tavaszos idők jöttek, bolond, fuvalmas idők, és Annuncia nővér egy délután leszöktetett a kertbe. Mondjam, hogy ő adott dolgot, kottát másolni. Milyen szép volt. A kertész már bontogatta a rózsatőket, a vetemények alá már ástak, és apró, bátortalan dudvák nyurgán és félszegen bújtak ki a földből. Együttes ritmusban lépkedtünk kart karba öltve, és olyan enyhe, olyan megolvadott és fiatal volt az egész világ. Tele voltam tervvel, hittel, akarással, ki-kitört belőlem.

– Hogy mászik az idő! Egy évet tanítani kell. Milyen későre jutok Pestre, mennyi minden történik ott azalatt, és én nem mondhatom el majd, hogy ott voltam, szemtanúja voltam.

A nagy fiatalságomban én akkor még eseménynek hittem minden újságszenzációt és történelmi pillanatnak minden kormányválságot. Hát még a művészetek, alig láttam odáig képet meg szobrot. Annuncia csendesen, szegett fővel lépdelt mellettem.

– Ne siess úgy! Csalódol, félek.

– Akkor megnyugszom. A csalódás is az Élet, de ha nem próbálnám, örökre nyugtalan volnék.

Hallgatott. A földmunka zaja is elcsendesült már, a kertész sem dolgozott, valahonnét szúnyogok jöttek, és nagy rajokban táncoltak a levegőben. Az ó-épületben csöngettek, és egy nyitott ablak felől zümmögő hangfoszlányokban hozta a szél az Ave kar-imáját. “Íme, az úrnak szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint!” Ijedten fordultam meg.

– Maradj. Majd kimentelek, az én dolgom.

– De a leányoknak már feltűnt, hogy milyen jó hozzám, soror.

– Hát aztán?…

Egy fához támaszkodott, és mélyen lélegzett. Sápadtnak látszott egy kicsit a nagy, részeg tavaszban, a szemét lehunyta, és zizegett a fején a hószínű, porcelánmerev, groteszk fejdísz, a fátyola pedig nagy, fehér foltban esett a barna fatörzsre. És egy percre újra éreztem azt a különös mélységet, azt a létezőt, aminek a kifejezésére talán csak évezredek múlva születik meg a szó; éreztem valamit abból, amikor két elzárt egyéni lét egy pillanatra átlátszóvá lesz egymásnak. Megfogtam a kezét.

– Nővér, hagyja itt ezt az egészet, jöjjön ki az életbe. Majd segítek.

Csendesen ingatta a fejét.

– Késő! Ne zavarj, ne, nem értem én azt. Hát tudom én, hogyan kell ott kinn viselkedni és öltözni, és beszélni az emberekkel? Hova mennék? Keressem a külföldi rokonaimat? Mindjárt harmincéves leszek, késő!

A messzeségbe nézett, a nagy kőfal felé, amin ő már nem fog túllépni soha.

– És tudod, a fogadalom. Itt megvetnének, azzal indulnék az életbe. Neked jó, kicsikém, milyen jó neked.

Elcsuklott. Az arcához hajoltam; patakzott a könnye.

Aznap feddést kaptam a felügyelő öreg sorortól a késés miatt, a társnőim pedig mosolyogtak, jelentős hallgatással, néma megértéssel. Bosszantott a dolog. Ejh, mi ez? Az ő nyelvük, az ő külön világnézetük, akik évek óta nevelődtek itt benn, de én az életé vagyok, az értelmes, lehetséges, erős és igaz dolgoké, és titokban egy férfiról álmodozom, aki el fog jönni, erős és szép lesz; meg fog hajolni előttem alázatos könyörgéssel, aztán parancsolni fog nekem. Én nem szenvedhetem ezeket a buta növendéktempókat. Ezt a járványos, klastromi levegőt.

Azontúl elkerültem a nővért az ízlésem ösztönszerű egészségével. Időm sem volt, vizsgák jöttek, apró rettegések, sikerek, szenzációk, s a diplomámban jó kalkulus díszeskedett a zenéből is. Igen, el kellett búcsúznom az én szomorú barátnőmtől.

Útrakészen, kesztyűsen mentem a szobájába. Már ledobtam volt a csúf intézeti uniformis-gúnyát; az én kedves kis utcai ruhámban egyszerre szabadnak, igazinak, visszavedlettnek éreztem magam. Nehéz esztendő volt az önkéntes fogság ez éve, csak azért, hogy megmutassam a rokonoknak… Hát megmutattam; a köteles évemet sem itt az anyaházban, hanem egy nagy, délvidéki város kicsi klastromában kell leszolgálnom. Az már nem fogház. Új élet, levegő. Azt hiszem, egy idegen kisasszony lépett be az alakomban a szegény, zongorás sororhoz. De ő felém sietett, kitárta a karját, aztán fáradtan lebocsátotta megint

– Kicsikém, milyen szép vagy! Milyen más vagy!

Rossz, közömbös, türelmetlen voltam, egykedvű frázisokat daráltam; az utcát akartam látni már, a várost, az életet. És valami álságos röstelkedés nem engedte, hogy igazi istenhozzádot mondjak neki, a lelkem – a lelkének. Ejh! Még ő maga is azt hihetné, hogy ostoba, klastromi járvány. Lázongtam a lehetőség ellen is, meg sem kísértett az a gondolat, hogy minden jogosult, ami van.

Rám nézett Annuncia nővér… Nem tudom, azóta én csak férfiszemben láttam azt a nagy, megrémült szomorúságot, egyszer, mikor kettészakadt egy régi álom, és valaki öt percre el tudta hitetni magával, hogy értékeset, igazit veszít, amikor egy asszonyt veszít. De hát mit veszít bennem ez a gyerekszívű öregedő apáca, hisz még a lázongásai nyelvén, a zenén sem értek. Én voltam-e neki a híd, mely félszeg, bátortalan asszonyálmait az igazi forró “világ” felé hajtottam, amelyet nem ismerve, rettegve áhított? Vagy ő kapcsolt engem e furcsa, elmúlt századokból ittszakadó embersziget világához, és most érzi, hogy a múltból a jövendőbe rohanok el. Vagy csak beteges szenzibilitás, idegbaj; igyekeztem józanul magyarázni, már akkor sokat olvastam, de még nem mindent. Egy percre eszembe jutott az a téli alkonyat a zongoránál, mikor megvérezte a kezem.

Mikor a búcsúszó elhangzott, még mindig fogta a kezem a soror. Aztán átölelt, gyors, rebbenő asszonyi mozdulattal, és megcsókolta a szájával a szájam. Soha nem csókolt meg engem úgy senki azóta sem, forrón, lélekvesztetten, igazian. De hát miért?

– Ostobaság, ostobaság – mormogtam lemenet a lépcsőn. Szégyelltem valamit vagy bosszantott, hogy nem értem, vagy féltem a megértéstől. Csakugyan volnának-e sajátos beidegzések, színek a violán túl, amikre a szót majd csak évezredek múlva egy késő unokánk fogja megtalálni?

1906