Жанры
Авторы
Контакты
О сайте
Книжные новинки
Популярные книги
Найти
Главная
Авторы
St. Pulcher
Jaddersville
Читать книгу Jaddersville - St. Pulcher - Страница 1
Оглавление
Предыдущая
Следующая
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
Оглавление
Купить и скачать книгу
Вернуться на страницу книги Jaddersville
Оглавление
Страница 1
Tartalom
IMPRESSZUM
Страница 4
Страница 5
Страница 6
Страница 7
ÖTÖDIK FEJEZET
Mike zavartan ült a székén. Fáradtnak és elcsigázottnak tűnt. Hosszú, keskeny, apró sebek hegeivel borított arcát piheszerű borosta keretezte. Bőrének egészségtelen, sárgásszürke színe lett a gyötrő napok hatása alatt. Göndörödő, fekete haja fésületlenül borult a tarkójára. Középen, ahol a választék lehetett, hosszanti irányban leragasztott gézpárna lapult a koponyájára: a balesetben felszakadt a fejbőre, hat öltéssel varrták össze. Nagy szemei alatt a mély, vörös karikák a kialvatlanságáról árulkodtak. Bob és Fred a kihallgatószoba melletti elsötétített megfigyelőhelyiségből kémlelték őt egy üvegablakon keresztül, ami a fiú felőli oldalon tükörnek volt álcázva. Phil Vaughn rendőrtisztet várták, a chenili kapitányság vezetőjét, aki ragaszkodott hozzá, hogy jelen legyen – Mike ügyvédjével együtt – a kihallgatáson. Az ügyvéd már megjött, mellette ült, és egykedvűen piszkálta a fülét. Egyáltalán nem érdekelte a fiú. Kiöltözöttsége, ápolt külleme és unott modora éles kontrasztban állt Mike megtört alakjával. Az előtte lévő asztalon egy akta papírlapjai
sorakoztak. – Vaughn! – lépett be a szobába a rendőr, kezét egyenesen Bobnak nyújtva. – Tegeződjünk! Utálom az „uramozást”! A feltáruló ajtó mögül bevilágító fénysugarak egy óriási tömeg kontúrját rajzolták körbe. „Mint egy hegy!” – lepődött meg Bob a fölé tornyosuló férfi termete láttán. „Itt mindenki ilyen kövér?” – ámuldozott magában, felidézve Howard papa súlyos alakját a fotelban szétfolyva. A kapitány a nagy pocakjától alig bírt mozogni. Ahogy őket félretolva beljebb tuszkolta magát az ablak felé, furcsa, röfögő hangokat hallatott. Nagy, vöröslő arcán himlőhelyek parázslottak a küszködéstől. Az ajtó újból becsukódott. Bob is bemutatkozott. Vaughn húsosan kidudorodó felső ajkát, amit hosszúra növesztett bajusszal próbált meg eltakarni, széles, barátságos mosolyra húzta. – Örvendek! – Ne haragudjatok, volt egy kis dolgom – mondta. –
Az igazságügyiek jöttek, megyei nagykutyák! Valami szerencsétlent boncolnak a patológián. Két hete várjuk őket, míg végre, most, letolták ide a képüket. Mikor máskor, ha nem éjjel! Újból röfögött egy sort, és egy gyűrött zsebkendővel megtörölte az orrát. – Akkor kezdhetjük? – Igen – válaszolta Fred. – Semmit nem lehet ebből a gyerekből kihúzni! – mondta elkeseredetten a kapitány. – Nagyon okos, nagyon ravasz! – Mit mondott? – kérdezte Fred. – Semmit! Nem emlékszik semmire. Nem tudja, hogy hogyan kerültek a szakadékba. Feszt kiabál és sír, hogy nem akart semmi rosszat; és hogy majd ő megtalálja Agnest, csak engedjük ki. Jó, mi? – Mit tudunk a lányról? – folytatta Fred a kérdezősködést. – A doki azt állapította meg, hogy sok vért veszített… Megtaláltuk a kocsiban, és közvetlenül amellett is, a köveken. Igaz, hogy azokról lemosta az eső, de a vegyszerek kimutatták. Ez az én egyik bajom. – Miért? – Mert ha igaza van a dokinak, akkor kizárt, hogy a saját lábán elment onnan. Felállni sem tudott volna. – Mi az, hogy „ha igaza van”? – lepődött meg Bob. –
Ha azt mondja, hogy sok vért veszített, akkor úgy is van! – Nem eszik olyan forrón a kását! – hűtötte le a kapitány. Bob szemei elkerekedtek. – Kétségbe vonod a vizsgálatainak az eredményét? – Naná! Mondom, hogy nem eszik olyan forrón! – Phil hajthatatlannak látszott. Vagy, és Bob így látta, sokkal kényelmesebb volt a „kását” hagyni a tűz fölött, és hajthatatlannak látszani. Tévedett már ő is! – Ne haragudj, de ezzel azt állítod, hogy nem ért hozzá! – Nem hát! Itt senkinek nincs gyakorlata ebben! Töprengve járkált föl és alá, és a mutatóujjával a bajusza szélét piszkálta. – A „doki” egyidős a San Diegó-i állatkert öreg óriásteknősével! Ha láttad volna, milyen képpel adta elő, te sem lennél biztos a dolgodban! Nekem ez kevés! – Több mint egy hét telt el! Valahonnan csak el kell indulni! – A célban vagyunk! Itt van a fiú! Nem kell mennünk tovább sehova! – Ő mennyire sérült meg? – kérdezte Fred. – Az arcán sok seb van, összevagdosta valami. Volt egy kisebb agyrázkódása, amikor megütötte a fejét. A biztonsági öv – hiszi a piszi! – eltörte a szegycsontját, sternum, vagy mi, az orvosi neve. Nagy szerencséje volt, mert nem nyomta meg a szívét. – Hogy törte el az öv, ha a motorház tetejéről szedték le? – kérdezte Fred. – Hát ez az! Én is ezt kérdeztem! Egyébként sem nevezném övnek, hanem „izé”-nek! És az az „izé” szar volt, már bocsánat a szóért, de az volt! Na, és a cipője! Az hogy kerülhetett tőle húsz méter távolságba? Mondom, nagyon ravasz gyerek! – Agyrázkódással rendezte volna el a helyszínt? Bob kizártnak tartotta, hogy valaki zúgó fejjel és mégis hidegvérrel mindezt megtehetné. Neki csak egy enyhe (de, úgy látszik, nem nagyon múló) megfázása van, nem agyrázkódása, mégis nagy erőfeszítésébe kerül, hogy egyáltalán felemelje a karját. – Belefér! – legyintett Phil. – Még jól is jön! Legalább a bíróság majd úgy ítéli meg, hogy nem volt beszámítható! „Hova kerültem?”– csillant meg Bob szemében a hitetlenkedő néma kérdés, amikor Fredre nézett. A férfi egy pillantással türelemre intette. – Milyen eredményt hozott a környék átvizsgálása? –
kérdezte. – Áh! – tárta szét Phil lemondóan a karját. – A cipőkön kívül semmi. A kutya nem vett föl szagnyomokat, azokat is elmosta az eső. A környező erdőséget is átkutattuk. Sokáig bíztunk abban, hogy valaki elvitte, és valahol ápolja. Felhívást tettünk közzé a sajtóban, tévében, rádióban. Még egy autót is kiküldtem a faluba hangosbeszélővel, mert ott ezeket a dolgokat nem használják. Mindhiába. – Azt mondtad, hogy az egyik bajod az, hogy a lány nem mehetett el onnan a saját lábán – vette át a szót ismét Fred. – Igen. – Ezek szerint van másik bajod is? – Hogyne. Ha felteszem, bár nehezen hiszem, hogy a fiú csak abban vétkes, hogy a szakadékba hajtott, és a menyasszonya a nagyfokú vérveszteség miatt nem bírt lábra állni, akkor hogyan tűnhetett el mégis? Átmentek a másik szobába. Az ügyvéd mindenkivel kezet fogott. – Taylor! – mondta és zavartan mosolygott. – Kirendelt ügyvéd! – tette még hozzá. „Fuccs!” – villant át Bob agyán, a fiú esélyeire gondolva. Az ügyeletes rendőr levette Mike-ról a bilincset, majd hangtalanul távozott. – Mike! – szólította meg Phil a fiút. – Az urak kérdéseket tesznek majd fel neked. A jogaidat az ügyvéd úr képviseli. A kapitány ezután a szoba távolabbi sarkába húzódott. Egy intéssel jelezte Bobnak, hogy elkezdheti a kihallgatást. A férfi szembe helyezkedett Mike-kal, noteszt vett elő és tollat. – Szeretném, ha elmondanád, mi történt aznap este. Mike elmesélte a bál estéjét. Bob figyelmesen hallgatta. A fiú váratlanul elhallgatott. – No! – szólt rá meglepetten Bob. – Tessék? – Mike ugyanúgy meglepődött. – Hogy volt tovább? Beszálltatok, mentetek az úton… és? Hogy történt a baleset? – Nem tudom. Nem emlékszem semmire… – válaszolta lehajtott fejjel a fiú. Bob hosszan fürkészte Mike-ot. „Hiszen ez még gyerek!” – állapította meg. – Értem – mondta hangosan. – Ki volt az a barát, aki meghívott benneteket? – kérdezte a jegyzeteibe pillantva. – Közösségi tag ő is, csak itt lakik Chenilben… Régi iskolatársam – válaszolt Mike. – Lenyomoztuk – vetette közbe Phil. – Semmi. – Jó – Bob valamit írt a füzetébe. – Mikor is mentetek a bálba? – Én nyolcra mentem Agnesért. Úgy húsz percet voltam náluk, utána indultunk el. Nem tudom pontosan, mikor érkeztünk meg. Kilenckor kezdődött a bál a meghívó szerint, de már javában tartott, amikor mi odaértünk. Úgy fél tíz után. – Mikor indultatok vissza? – Fél három és három között. – A távolság tizenhét mérföld, igaz? – Igen. – Milyen sebességgel haladtál? – Ahogy lehetett. Volt, ahol harminccal, volt, ahol hússzal meg kevesebbel… A szokásos módon. – Az öregúr a hegyről, aki a mentőt hívta hozzád, azt mondja, hogy négy előtt pár perccel indult el lefelé. De legalább negyedórán át kellett győzködnie magát, hogy kikeljen az ágyból. Azt mondod, fél három és három között indultatok vissza. A baleset helyszíne a falutoktól két mérföldre volt. Tehát tizenöt mérföldet tettél meg majd’ egy óra alatt. – Lehet. – Ez nagyon lassúnak tűnik – húzta össze a szemöldökét Bob. – Ezt csak olyan mondhatja, aki nem itt él. Nagyon fáradt voltam, és nagyon kellett figyelnem. Az eső is esett. Hegynek föl egyébként sem lehet gyorsan menni. – Nem tudod, hogy most hol van? – kérdezte Bob jámboran. – Mi? – kérdezett vissza a fiú. – Nem „mi”, hanem ki? Agnes! – Nem tudom! Ó, Istenem, ha tudnám! Kérdezhetik akárhányszor, akkor sem tudom, bárcsak tudnám! Bob kutakodva figyelte az arcát. – Mutasd a kezed! Mind a kettőt!– szólt rá. – Mi? – Nyújtsd előre a kezed! – Remeg, ha arra kíváncsi! – mondta Mike kicsit ijedten. Bob egy pillantást vetett mindkét kézfejére. – Jó! Most a tenyered! Azokat is szemügyre vette. – Most pedig állj fel, és vedd le az ingedet! – Mire jó ez? – kérdezte a fiú. – Tényleg, mire készül, nyomozó úr? – emelkedett ki az unalom tengeréből az ügyvéd. – Csak szeretnék megbizonyosodni valamiről! – Ja! – bólintott Taylor, s már alá is merült iménti semmittevésébe. Mike levette az ingjét. Bob odament, és körbejárva minden oldalról megszemlélte a fiú testét. Semmi feltűnő vagy érdemleges… Visszament a helyére és leült. Intett Mike-nak, hogy felöltözhet. – Hányas lábad van, fiam? – kérdezte. – Negyvenes… Miért? – Nem hiányzik a cipőd? Mike elpirult. – Mondtam már, fogalmam sincs, hogy kerültek azok oda! – Súlyos bűncselekménnyel gyanúsítanak, Mike –
mondta Bob fenyegetően –, nagyon-nagyon hosszú időre börtönbe kerülsz, fiam! Úgy látta, hogy Mike megijedt. – Nem akartam! Nem akartam! – nyögdécselte alig hallhatóan a fiú. – Nyomozó úr! – szólalt meg emelt hangon Taylor. – Ezt a részét bízza a bíróságra! Maradjon, kérem, a saját, hogy is mondjam csak, „privát” hatáskörén belül! Bob, mint aki tudomásul vette a figyelmeztetést, biccentett. Úgy látszik, Fred vagy Phil tájékoztatta a védőt arról, hogy ő magánnyomozó, és csak „kisegít”. – Nem azért mentetek lassan, mert veszekedtetek közben? Mike elvörösödött. – Nem veszekedtünk. Miért tettük volna? – Mert, mondjuk, Agnes összejött egy másik fiúval! – tudta, hogy ezzel olajat önt a tűzre, de provokálni akarta a fiút. Mike felugrott. – Dehogy jött össze! – kiáltott magából kikelve. A provokáció láthatóan sikeres volt. – Jól van, Mike! – szólt rá Phil. – Ne ugrálj! Ülj le, és szedd össze magad! – Szeretem! Nem akarok mást, csak őt! Szeretem Agnest! – motyogta a fiú a könnyeivel küszködve. – Az életemet adnám érte! – Te az életedet adnád érte, azt mondod, annyira szereted – Bob kíméletlenül rohamozott tovább. – Neki is az életét kellett adnia, mert már nem szeretett? Mindenki egyszerre ugrott fel az asztal mellől, és mindenki egyszerre kiabált. Mike kirúgta maga alól a széket és ügyetlen mozdulattal ütésre emelte a jobb öklét, de még mielőtt az elérhette volna Bob arcát, Phil szokatlan fürgeséggel elkapta a levegőben, egy lendülettel hátracsavarta a karját és a fiú gerincéhez szorította, aki így, egyensúlyát vesztve, felsőtestével az asztalra bukott. Az ügyvéd mindenkinél hangosabban ordított, jegyzőkönyvet követelt az incidensről, és a kihallgatást befejezettnek tekintette, egyébként is sürgős dolga van. Phil, aki még mindig a zokogó, és rúgkapáló Mike-ot tartotta az asztal lapjához nyomva, szintén ordított, hogy nincs semmiféle jegyzőkönyv az incidensről, és a kihallgatásnak akkor van vége, amikor ő azt mondja, Bobról pedig nem tudta, hogy ekkora szamár. Fred is Bobot szidta. – Megőrültél? – sivította vörös fejjel, mire a váratlan támadástól meglepett Bob csak annyit tudott kinyögni, meglehetősen bizonytalanul, hogy tudja, hogy mit csinál. A nagy hangzavarra több rendőr nyomult be a helyiségbe, közös erővel lefogták a szinte önkívületi állapotban vergődő Mike-ot, és a székre nyomva hátrabilincselték a kezét. – Jól van! Menjetek ki! – intett beosztottainak Phil. – Kérem, moderálja magát! – szólt erélyesen Bobnak, miután a rendőrök kimentek. – Erre semmi szükség! A gyereknek is árt vele, és nekem is, személy szerint. De magának is! Még egy ilyen, és vége! Azért pedig, hogy szamárnak neveztem, bocsánat! – tette még hozzá békülékenyen és kacsintott a bal szemével. Bob a kapitány biztató, cinkos pillantását úgy értelmezte, hogy benne egy titkos szövetségesére lelt, és mehet minden úgy, ahogy eddig tette; a dorgáló szavak inkább csak az ügyvéd felé tett gesztusok voltak, hogy az ne pattogjon a jogaival, hanem nyugodtan üljön a fenekén. – Nem kellene orvost hívni? – kérdezte visszaültében Taylor, és a zsebében kotorászott. Már túl is lépett iménti követelésein, a jegyzőkönyvön és a kihallgatás befejezésén. – Nem kell orvos! Nem veszek be semmilyen gyógyszert! – kiáltotta Mike. Szaggatottan lélegzett, de a tudata már kitisztult; a szembogarában értelem csillogott. – Szólj, fiam, ha mégis szükséged lenne rá vagy valami másra! – fordult hozzá Phil. – Engedjenek ki innen! Arra van szükségem! – lökte oda dacosan a fiú. – Arról is szó lehet, de majd csak az után, hogy válaszolsz a kérdésekre! – Kis híján eltörte a karom! Mike szemrehányó panaszára Phil nem válaszolt semmit, inkább behúzódott a sarokba, jelezve, hogy a kihallgatás folytatódhat. – Nyugodj meg, fiam! – hajolt a fiúhoz Fred. – Próbálj visszaemlékezni, találkoztatok útközben valakivel? Aki gyalog ment, vagy autóval, motorral, bármivel? Akár szemből jött, akár mögöttetek! – Kihalt volt a környék. Teljesen sötét – válaszolta a fiú. – Ismerős vagy azon az útvonalon? – kérdezett ismét Bob keményen. – Hát azon az útvonalon igen – Mike bizalmatlanul méregette a nyomozót. – Szoktál arrafelé sétálni? – erőltette Bob. – Sétálni? – Gombászni vagy ilyesmi. Biztosan terem arra is valamilyen bogyó az erdőben… – Nem, nem szoktam. Nem ismerem a „bogyókat”, és utálom a gombát. – De csak jártál már arra?! Bob a szigor mellett döntött. Megérezte, hogy rontott a fiúval szemben. De nem baj. Ha most ő a feketelábú, hát legyen. Elvállalt egy feladatot, ahhoz kell tartania magát. – Persze! – Utoljára mikor? – Tizenkét éves koromban, amikor számháborúztunk az erdőben. Nem én nyertem! – vetette oda. – Tudom, mi jár a fejében! Hogy begyömöszöltem volna Agnest valami rejtekhelyre, bokor alá, vagy mit tudom én hová, mókusodúba vagy madárfészekbe. Ha gombásznék, persze, meg lenne oldva minden, csak meg kellene nézni, melyiknek a kalapja alá dugtam! Úristen! Maguk tényleg nyomozók?! Bob bosszúsan nagyot nyelt, Phil pedig kajánul elmosolyodott a bajusza alatt. Szövetség ide-oda, szorul ez a nagy tudású, nagyvárosi nagybunkó, és ez olyan bizsergető, kellemes érzés, mint a tavaszi kikelet vagy a karácsony. – Talán térjünk vissza a balesethez! – lépett az asztalhoz közelebb. – Mi az, amire még emlékszel? – De hát önnek már elmondtam! – Mondd el még egyszer! A többiek is hallani akarják. Vedd úgy, hogy nem én kérdeztem! Mike fáradtan lehunyta a szemét, Phil pedig újból feltette a kérdést. – Hogy vezetek, és Agnes alszik… A fiúnak láthatóan nagy erőfeszítésébe került, hogy visszaemlékezzen. – Egyenes útszakasz jött. Aztán már csak a kórházban eszméltem… – nem bírta visszatartani a könnyeit. Phil odaült melléjük az asztalhoz, és a zsebéből egy térképet vett elő. Kiterítette a két nyomozó előtt. A mozdulattól néhány papírlap lecsúszott a földre, amit az ügyvéd érthetetlen motyogások kíséretében felnyalábolt és a táskájába gyűrt. Phil, oda sem figyelve Taylor dohogó szavaira, kövér mutatóujját a térképen húzogatta, és az útvonalat magyarázta. – Az egyenes útszakasz kétszáznyolcvanhét és fél yard, és ez vezeti be azt az éles jobbkanyart, ahonnan kisodródtak – mutatta Bobnak. – Ez az egyenes az első száz yardig emelkedik, de nem olyan mértékben, mint az út többi részén, utána viszont lejt. Bob gondosan felírt mindent, amit a kapitány mondott. – Oké! – tekintetét ismét Mike-ra szegezte. – Azt mondtad, nagyon fáradt voltál. – Igen – válaszolta ő. – Ha jól látom, eddig a pontig, ahol a hosszú szakasz kezdődik, meglehetősen sűrűn váltják egymást a kanyarok… – És közben emelkedik is. – Igen. Tehát eddig nagyon kellett figyelned, pedig álmos voltál. – Úgy van. – Azt mondod, hogy Agnes aludt, és más jármű nem volt a környéken. Sem szemből, sem utánad, nem jött egyetlen autó, motor vagy bicikli sem. – Így volt. – Minden monoton egyhangúságban volt körülötted. A sötét, nem változó táj, a motor berregése, az eső kopogása a szélvédőn, az ablaktörlő mozgása, egy alvó ember szuszogása… – Igen. – Nem lehet, hogy az egyeneshez érve megnyugodtál, és ellankadt a figyelmed? – Ezt hogy érti? – Lehet, hogy elaludtál a volán mögött? Maga is meglepődött a hirtelen beállt döbbent csöndtől. A fiú ijedten meredt rá. – Nem tudom… – mondta bizonytalanul nagy sokára. – Erőltesd meg az agyad! – csapott le rá Fred. Mike még mindig dermedten bámult valahova a messzeségbe. – Végig azt vártam, hogy odaérjünk, mert akkor már közel vagyunk… Igen. Azt hiszem – mondta végül elhalóan. – Lehetséges. Elaludhattam.
Страница 10
HATODIK FEJEZET
A bedőlt kertkapu vasalata élesen nyikordult egyet, amikor az erős kéz nyomásának engedve kiakadt a reteszből és kitárult. A szokatlan zajra egy alvó madár rebbent fel a fák közül, ijedten szállt át egy másik ágra. Az éjszaka sötétjébe olvadó alak gyakorlott léptekkel igyekezett a kertben álló ház irányába, amelynek alig kivehető falait a fák és a bokrok gazos sűrűje takarta. A jövevény mélyet szippantott a friss erdei levegőből, amikor megállt a bejárati ajtó előtt és a kulcsot elfordította a zárban. Belerúgott az ajtóba. – Itt vagyok! – kiáltotta be durván. – Én jöttem meg, te disznó! Ahogy belépett, megcsapta a rothadó hús, az ürülék és a mosdatlan emberi test jellegzetes, gyomorforgató szaga. – Beszartál? Megint bent végezted el a dolgod?! Mi vagy te? Állat?! – ordította. Hányingerrel küszködött. – Mára elegem van a bűzből! A ház csöndes volt és sötét. Az alak gondosan bezárta maga mögött az ajtót, a táskájából gyertyát húzott elő és meggyújtotta. A gyufa lángjánál még egy cigarettára is rágyújtott. Kis szobában volt, egyetlen asztal állt benne. A csupasz, döngölt földpadlót beborította a szemét. A parányi ablaknyílást hanyagul bedeszkázták. Émelyítő szag terjengett a szellőzetlen, poshadt levegőben. Az ismeretlen kigombolta a kabátját, és egy zsákot dobott az asztalra. A gyertyát magasba emelve bevilágított az egyik, tőle messzebb eső sarokba. Kucorgó ember körvonalai rajzolódtak ki a gyér fényben, aki remegő kézzel takarta el
a szemeit. – Csupa szar a kezed! – dörögte a gyertyát tartó ember. – A fenekedben turkálsz? Mondtam, hogy eltöröm a karod, ha ott turkálsz! A sarokban guggoló ember felsírt. – Ne vonyíts, mint egy kutya! Hallgass! – szólt rá a másik, és az asztalhoz lépett. Viaszt csepegtetett az ételmaradékokkal teli falapra, és a gyertyát belenyomta. A zsákot kibontotta, és csomagokat húzott elő belőle. – Nesze, zabálj! – dobta felé. – Oszd be, mert két napig ez lesz! A kucorgó ember nem mozdult. Szaporán vette a levegőt. – Húúó? … Húúó? – nyöszörögte, és fenyegetően meredt az asztalnál álló alakra. – Igen, hoztam! – válaszolta az. – Kimegyek érte, addig egyél! Utálom nézni, ahogy tömöd a pofád! Egy ajtóra emelte a tekintetét, amely a szobából a ház másik helyiségére nyílt. Gyanakodva méregette a mocskos kilincset, mintha le akarná nyomni és bekukkantani az ajtó mögé, de aztán meggondolta magát. Az ismeretlen elfújta a gyertyát, kinyitotta az ajtót és kilépett az éjszakába. Hallotta, hogy a másik feláll a sarokból és az ételre veti magát. – Megzabál mindent! Pedig mondtam neki, hogy ossza be! – morgott magában, majd a ház mögé sietett. Örült, hogy a friss levegőn van. Széthajtotta a bokrokat. – Bassza meg! – szisszent fel fájdalmasan, ahogy egy tövis megsebezte az ujját. Nyelvével benyálazta a szúrás helyét, aztán már óvatosabban elhajtotta az utolsó ágakat. Egy mély, lapos fenekű kiskocsit takart a bokor. Kihúzta a fal mellől, és maga előtt tolva elindult kifelé. A kertkaput nyitva hagyta maga mögött. Rákanyarodott, az elhanyagolt, gazzal benőtt földútra, amerről jött. Lassú léptekkel haladt, véletlenül sem szerette volna, ha meglátná valaki. Olykor, nagyon ritkán, fát gyűjtő emberek vetődtek erre, idegenek. Bár ő látta őket, őt még sohasem vették észre. Ez ugyan most is nagyon valószínűtlen volt, mégis „jobb az óvatosság”. Jaddersville legelhagyatottabb részén gyalogolt, a valamikori kőbánya elfelejtett temetőjén keresztül, gondozatlan, összedőlt fejfájú sírok között. Még a valamikori bányászokat temették ide egykor, akikkel a beomló kövek végeztek, vagy a rosszul sikerült robbantások, vagy a kimerültség. Sok oszlopot lehetett volna összeszámolni. Hosszú ideig kellett tolnia a kocsit, amíg elért egy természet kínálta, remek rejtekhelyhez, ahova az autójával leparkolt. Régóta ismerte már ezt a bemélyedést, amit a szabálytalanul növő fák és egy sziklahasadék kövei alakítottak ki. Hátrament a csomagtartóhoz, és felnyitotta. Vastag kesztyűt húzott mindkét kezére. Kitapogatta a csomagtérben fekvő, fekete nejlonzsákba tekert testet. Még a kesztyűjén át is érezte a hidegségét. – De kihűltél, angyalom! Csúfolódva felnevetett. Alányúlt a halott derekánál, és nagy erővel kiemelte a csomagtartóból. Kivitte a kiskocsihoz, és fejjel előre beledobta. Az élettelen, fagyott test hangosan koppanva zuhant a fenékdeszkára. Nem fért bele teljesen. A fekete zsák kiszakadt eközben, félig lecsúszott oldalra, és a halott két lába most szabadon meredt előre a hasadékon keresztül. Az alak visszament bezárni az autót, és újból elszívott egy cigarettát. Hosszú és nehéz lesz az út visszafelé. Erőt kell gyűjtenie hozzá. Ma este nem ment minden úgy, ahogyan szokott. Nem volt elég körültekintő. Kis híján lebukott. Nem biztos benne, de lehet, hogy meglátták. – Eh! – fújt egy nagyot. Eloltotta a csikket, gondosan visszarakta a dobozba. Nekiveselkedett a feladatnak. Nehezen fért a fogantyúhoz, mert a zsákból kiálló merev lábak akadályozták a fogásban. Végül megtalálta a megfelelő helyzetet, bal kezével a fogantyút fogta, jobb tenyerét pedig a holttest talpának feszítette. Nagyot lendített a kocsin. A kerekek engedelmesen megindultak. Út közben azon töprengett, vajon hol hibázott?
A chenili kórház a város külterületén állt, egy hegyektől körülölelt, csodálatos szépségű völgy mélyén. Történetének legizgalmasabb és legnagyobb vállalkozása kezdődött el az utóbbi években. Egy befektető jelentkezett a kórház felújítására, és a beátusok közösségének és egy nagylelkű adománynak köszönhetően az elavult épületegyüttes legtöbbjét lebontották. Új központi tömböt emeltek a régi helyére, és új szárnyakkal bővítették a területét. A beruházással mostanában leálltak, mert a pénz fogytán volt, de a beátusok ígéretet tettek a kórház vezetésének az újabb adományok átutalására. A valamikor belgyógyászatnak használt épületrész a vallási közösség kifejezett kérésére maradt meg, de az átépítése a banki késedelem miatt már a kezdeteknél félbemaradt, és most levert vakolattal, az ablakok helyén tátongó sötét lyukakkal, körbeállványozva várta a jobb időket. A szakrendelés és a belgyógyászati panaszokkal érkező fekvőbetegek ellátása nem szűnt meg, az egyik új szárny emeletén rendezték be a kórtermeket. A központi rendelő négy emelet magas volt, kocka alakú, modern épület, híján minden külsőségben megnyilvánuló fantáziának, de annál hangsúlyozottabban hordozta magán a kórházi funkció jegyeit. Az északi oldalán volt a nagy bejárat, amit gyalog, egy lépcsősoron lehetett megközelíteni. Nem messze tőle, balra, a mentők fogadására kialakított porta működött. Hátul, a déli részen, gazdasági bejáratok voltak a konyha, a mosoda és az egyéb karbantartórészlegek számára. A főbejárattól jobbra az új szárny háromemeletes, téglatest alakban elnyújtott épülete simult az egyik keskenyebb lapjával a rendelő tömbjéhez, és ide kívülről nem, csak bentről, a rendelőn keresztül lehetett bejutni. A régi épület a központ másik oldalán helyezkedett el. A földfelszínen nem volt kapcsolat a kettő között, azonban lent, a pince szintjén átjárható volt. Itt működött a kórbonctani osztály, és itt volt a hullaház is, amely a környéken elhunytak, illetve a hatósági megítélés szempontjából bizonytalan okokból bekövetkezett halálesetek áldozatainak a tárolására szolgált. Néhány ritka kivételtől eltekintve az osztályon csak napközben folyt a munka. Hatalmas parkosított terület helyezkedett el az épület mögött, az üde zöld gyepszőnyeget virágágyások és gömbölyűre vágott bokrok tarkították. Esténként lámpák sora világította meg kívülről az intézmény egészét, csak a régi épület területén nem kapcsolták be azokat. A város széli házak után a főútvonalról leágazó, hosszú bekötőút vezetett a főbejárat előtti parkolóhoz, illetve itt kellett elfordulni egy automata sorompóval lezárható, lejtős útra is, ami a hátsó bejáratokhoz vezetett. Ezt csak a gazdasági szolgáltatásokat végző szakemberek használták a járműveikkel. A sorompók nyitásához és zárásához beléptetőkártyát rendszeresítettek a számukra, ami alapján a számítógép azonosította és regisztrálta a forgalmat. Éjszakára fordult az idő. A lámpák halogénizzói ezüstösen szórták a fényt a kórház falaira. A búrák körül apró rovarok százai repdestek. Csak egy-két helyen volt az épület ablakai mögött felkapcsolva a villany, az ügyeletesek szobáiban. A többi ablakon sejtelmes kék fény szűrődött át. A környék néptelen és mozdulatlan volt. „Ne izgulj!” – dübögött az agyában. „Nem kell beszarni!” Eddig minden pontosan úgy történik, ahogyan eltervezte. Már jó előre elrejtette az autót a park hátsó, eldugott részén. Betegek és orvosok ilyenkor nem sétálnak arra, és a kertész is szabadnapos. „Az autóval nem lesz guzmi.” A régi épület hideg, törmelékkel borított folyosóján araszolt előre. Lassan és egyenletesen lélegzett, hogy ezzel is visszafogja szapora szívverését. Óvatosan haladt, vigyázott, hogy a lépései ne keltsenek zajt. Nagyjából kiismerte magát, annak ellenére, hogy egy-két belső falat lebontottak, és az orráig sem látott a sötétben. – Puff neki! Ki hagyta ezt itt? – szitkozódott, amikor egy seprűben majdnem felbukott. Felemelte a földről és a falhoz támasztotta. Ahhoz az ajtóhoz kell eljutnia, ami a lépcsőházra nyílik, és amelyen át a pincébe lehet lejutni. A lépcsőház, szerencsére, zárt és ablaktalan, ott már használhatja a zseblámpáját. „Még jó, mert lezúgnék a lépcsőn!” Jobb kezével egy ajtót tapogatott ki. Amennyire csak tudta, halkan lenyomta a kilincset és benyitott. „A budi!” – állapította meg a résen át kiáramló szag alapján. Hiába, vannak illatok, amik még évek múltán sem veszítenek az intenzitásukból. „A húgy biztosan nem!” Undorodva visszazárta az ajtót. Végre odaért, ahová igyekezett. Legnagyobb megrökönyödésére a kezei nem találták a kilincset. – Kivették! – hasított belé a felismerés. – A kurva anyjukat! Erre nem számított. – A múltkor még itt volt! – dühöngött. Az ajtó ugyan nem jelent akadályt, van nála szerszám, amivel feltöri, de nyomot hagyna maga után… Még most visszafordulhatna, és próbálkozhatna később, közben valahogy rávesz valakit, hogy tegye vissza, vagy maga is szerezhetne egy beleillő rudat, amivel gond nélkül kinyithatná. Megtenné, a józan esze is ezt diktálja. „De az az átkozott annyira türelmetlen!” Muszáj kerítenie valakit. Nagyon megnőtt a bitang étvágya. Egyre többet és gyakrabban követel. Ha nem viszi ezt el neki, irtózatos dührohama lesz. Már a múltkor is majdnem hogy rátámadt. A szemeiben ott lángolt a gyilkos indulat. Üvöltözött vele azon a rettenetes hangján, és az ökölbe szorított kezeivel hadonászott az arca előtt. Csak úgy tudja kordában tartani és saját testi épségét megőrizni, ha megadja neki, amit akar. Most még irányíthatja, zsarnoki akarattal, és az a kis görcs láthatóan tartja is a három lépés távolságot. De ha egyszer kitör, mit sem ér az évek alatt és nagy verések árán kivívott tekintélye, mert időközben az a szemét félelmetes testi erőre tett szert, „nem is értem, hogy hogyan”, amit képtelen lenne legyűrni, és egyszerűen megölné őt. De amíg hordja neki a játékszereit, féken tarthatja… És az a hernyó, semmi estre sem sejtheti meg, hogy halálosan fél tőle! Ez a legfontosabb! Akkor pedig nem várhat… Muszáj kerítenie valakit! A belső zsebéből feszítővasat vett elő, nem elővigyázatosságból volt nála, hanem fegyverként akarta használni, abban az esetben, ha rákényszerülne. Az elkeskenyedő végét az ajtólap és a zár közé illesztette. Ránehezedett, és erős mozdulattal megfeszítette. Az ajtó nagyot reccsent, és a zár megadta magát. Forgácsdarabok hullottak a ruhájára és a kezére. A zár nyelve kiakadt a tokból, de a korhadt faanyagból is kiszakított egy jókora darabot. Belépett a huzatos lépcsőházba. Felkapcsolta a zseblámpáját. A fénycsóva rávetült a falakra. Végigpásztázta a porlepte lépcsősort. Levert meszes törmelék, a munkások által hátrahagyott cigarettacsikkek, odaszáradt rágógumi és mindenfelé lábnyomok. „Ez jó!” – gondolta. Az övé fel sem tűnik ennyi közt. Lement a lépcsőn. Egy ajtóval állt szemben, ami felett elhalványult felirat állt: PINCE – IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS! „Itt már vigyázni kell!” Fülét az ajtóhoz szorította, amely mögött a kórbonctan irodája volt. Az építkezések megkezdésekor itt alakítottak ki egy ideiglenes helyet az osztály orvosainak, mert a régi – a főépület pincéjének a beosztása miatt – megszűnt. Nem hallott semmi zajt, ami arra utalt volna, hogy valaki lenne odaát. Nem is lehetett, mert a munkaidő régen véget ért, de jobb, ha erről meggyőződik. Elővette a mobiltelefonját, felhívta a kórházat. A géphang üdvözlő szövegét végig sem várva a mellékszámot tárcsázta. Pár pillanattal később az irodában csöngött a telefon. Tisztán lehetett hallani az ajtón keresztül is. Jó hosszan hagyta kicsengeni, de, ahogyan számított is rá, senki sem vette fel a készüléket. A nyakáról leemelt egy bőrből font láncot, amit az a kis féreg csinált aprólékos munkával, és aminek a végén négy kulcs himbálózott. Sorban egymás után beillesztette őket a zárba, a harmadik el is fordult benne. A kulcscsomót a zsebébe mélyesztette. Átvágott a sötét szobán, kilépett a folyosóra, ott balra fordult és a boncterembe sietett. Az ajtaját gondosan magára zárta. Villanyt kapcsolt. Bent már nem volt szükség óvintézkedésekre. Aprókat pislogott, amíg a szeme megszokta a neonfényt. A fertőtlenítőszerek átható illata ülte meg a helyiséget. Szinte marta a torkát és a tüdejét. Az ablaktalan terem levegőjét légkondicionáló cserélte, fáradt hangon zörgött a folyamatos üzemtől. „Ne maradjunk itt sokáig!” – intette magát. „Vajon melyikben lehet?” Gyorsan a tárolókhoz ment, és végigböngészte a fülkék zárólemezén a neveket. „Rita Davies” – olvasta az egyik kis papírlapon, alatta piros tintával kiemelve egy megjegyzés állt: „Öngyilkosság”. Orvosi gumikesztyűt húzott, és lenyomta a nagyméretű kilincset. Kihúzta a kocsit a hűtőből. Rita teteme a nyakától lefelé fehér lepedővel volt letakarva. Odahajolt a halott füléhez. „Megvagy!” – suttogta bele. Hallott a lányról, a harmincas éveiben járó, egyedül élő nőről, aki vagy két hete önkezével vetett véget magányos és sikertelennek tartott életének. A kórházi étterem mögött, a dohányzóban beszélte meg az esetet egymással két orvos, és ő véletlenül fültanúja lett a társalgásuknak. Egyikük ismerte Ritát. A nyakán vastag csíkban a kötél ellilult nyoma futott végig, amivel felakasztotta magát otthonában a gázcsőre. „Sietnünk kell, drágám, mert könnyen romló állapotban vagy!” Egy fekete zsákot terített ki a földre, és a tetemet belehelyezte. Összezárta, és még kötelekkel is alaposan körbetekerte. Senkinek sem fog hiányozni. Az ilyen szerencsétlen embereket felboncolják, aztán vagy jelentkezik valami rokon, vagy ha nem, idővel közpénzen eltemetik. Ennek nincs rokona, utánanézett. Még jó ideig itt maradt volna háborítatlanul. Sokáig titokban lehet tartani a lopást. Különben is, csak két napról van szó. Nem is lopás ez. Kölcsönzés. A fülkét bezárta, szétnézett, nem hagyott-e árulkodó nyomot maga után. Miután ebben megnyugodott, és mindent rendben talált, kihúzta a zsákba csomagolt hullát a lépcsőházba. Visszament, a világítást lekapcsolta és minden ajtót bezárt. Már jött visszafelé, amikor a bőrből készült kulcstartó lánc a zsebéből fülként kihajló részével beleakadt a bezáródó ajtóba. Rántott rajta egyet, és a hurok kiszabadult, még mielőtt az ajtó végképp rácsukódott volna. A lépcsőn fölfelé alaposan kifulladt, de fáradhatatlanul vonszolta tovább a zsákot. „Ha most megállok, minden tíz méter után meg kell majd állnom. Reggelig sem érnék ki! Gyerünk!” – biztatta magát. A zsák széles csíkot húzott a porban, ami árulkodó jel marad, ha nem tesz valamit. „Nem baj! Visszajövök és összeseprem!” – gondolta, és nem győzte eléggé dicsérni magában azt, aki a seprűt hanyagságból itt hagyta, amelyben idejövet kis híján elesett. Az egyik hiányzó ablak helyén átmászott a nyíláson, és ugyanott áthúzta a hullát is. Odakint minden csendes volt. Gyenge szél fújdogált, és csak néha törte meg az éjjeli nyugalmat egy-egy kutya vonyítása a város felől. A fal mellé tette a zsákot. Visszaosont az épületbe, megkereste a seprűt, és amerről jött, alaposan eltakarította a nyomait. Ha jön egy nagyobb vihar, ami erre gyakori, mindent visszahord a szél, semmi sem fog utalni arra, hogy járt itt valaki, hacsak nem a megrongálódott ajtó. De akkor már az sem számít. Addigra Rita rég visszakerült a fülkéjébe. Amikor végzett, a seprűt jó messzire dobta, a legtávolabbi sarok felé. Kimászott, és a zsákot megragadva a park sötétségbe burkolózó fái között az elrejtett kocsija felé vette az irányt. Amikor odaért, a terepszínű álcahálót leszedte a járműről, összehajtogatta és a vezető melletti ülésre rakta. A csomagtartót felnyitotta, és éppen a holttest beemelésével foglalkozott, amikor a kórház hátsó bejáratai felől felberregő motor hangjára lett figyelmes. Rögtön ezután az elforduló autó reflektorai erős fényükkel bevágtak a fák közé, oda, ahol ő is állt. Megdermedt a félelemtől. A két csóva ellenállhatatlanul közelített hozzá, arra sem maradt ideje, hogy a zsákot ledobja. Előbb a karosszérián futottak végig a fénysugarak, aztán megpihentek rajta. Határozottan megpihentek. Hosszabban, mint kellett volna. Azután az autó egyenesbe fordult, és elhajtott. Sokáig követte a tekintetével, ahogy a bekötőúton egyenletes sebességgel elszáguld. Egy furgon volt. Ahogy elsuhant az utat szegélyező lámpák alatt, majd megállt egy pillanatra a sorompónál, letekerte az ablakot és a kártyáját becsúsztatta az automatába, azt is jól láthatta, hogy a vezető egyedül ült benne. Keze-lába remegett a rátörő páni félelemtől. Idegességében azt sem tudta, mit tegyen. Végül a csomagot berakta a kocsi hátuljába. Rácsapta az ajtót. Indulni kéne! De hol az a kulcs? A zsebébe nyúlt, de ott csak az épületen belül használatos kulcsokat találta. Érdekes, de a madzag, amire fel voltak fűzve, elkeveredett valahol. Most nem számít. Csak el innen! Az autó kulcsát a hátsó ajtó előtt, a fűben fekve találta meg. Közben az agyában zakatoltak a kérdések. Vajon meglátta? Vagy csak sebességbe tette a váltót? Vajon miért került olyan hosszú ideig az autó reflektorainak a fókuszába? Úgy érezte, a rémület lassan megbénítja az agya idegpályáit. Leült a fűre. „Gondolkodj!” – kiáltott fel magában. „Hogy is volt ez?!” Hogy a furgon ki tudjon állni, hátratolatott egy kicsit, akkor sebességet váltott és utána fordult ki… Csakhogy abból a szögből, amikor a tolató kocsi egy pillanatra megállt, hogy előremenetbe kapcsoljon, pont őrá irányultak a lámpák fényei. Nem létezik, hogy ne látta volna meg! Akkor viszont baj van. Nagy baj. Minél hamarabb el kell tűnnie. Innen is, meg mindenhogy. Kezdődik az egész elölről. Hirtelen egy gondolat villant át az agyán, egy halvány esély, ami mentőövet dobott fuldokló lélekjelenlétének. Ha a vezető a tolatással volt elfoglalva, azzal, hogy ne menjen neki a falnak, és hogy a lejtőn a sebességváltáskor az autó ne guruljon vissza, akkor lehet, hogy megússza; mert ennek a manővernek a végrehajtása összetett mozdulatsorral jár, a kéz is, a láb is dolgozik, és általában nagy figyelmet kíván. A vezető nem a távoli fákra figyelt, hanem arra, ami közvetlenül előtte van, az útra. Igen. Nem látta meg… Biztosan nem…
Átküzdötte magát a kertkapun, és a kiskocsit leállította a ház bejárata elé. Bement az ajtón, és újból meggyújtotta a gyertyát. Vékony lángja mellett látta, hogy az a másik ember, amíg ő távol volt, mindent megevett, amit ő két napra hozott, az üres zacskók és a dobozok a földön hevertek a többi szemét tetején. – Te tudod, hogy mit eszel holnap, engem nem érdekel! – legyintett felé. – Húúúó? – kérdezte a másik. Volt valami ünnepélyesség a tartásában. „Mindig így viselkedik, ha vendége jön!”– mérte végig. „Szegény fiú!” A sarokban állt, mint a cövek, és a kezeit szorosan a combjaihoz szorította. Alig múlt tizenöt éves, de sokkal többnek néz ki, erőteljes felsőteste és öregnek tetsző, durva arcvonásai miatt. A feje szokatlanul hosszúkás volt, és kopasz. Mélyen ülő, kicsi, hideg tekintetű szemeivel az ajtó felé meredt. – Mióta állsz így, mi? – nevetett rajta. – Már jó ideje, lefogadom! – Húúúó?! – csattant fel a fiú hangja türelmetlenül, és a lábával dobbantott egyet a padlón. – Ne kiabálj velem, mert nem kapsz semmit! Elővette a feszítővasat, és fenyegetően megrázta a feje fölött. – Kiszakítom belőled a lelket is, szarházi! Nem gondolta komolyan, a másik sem vette úgy, de elhallgatott. Megfordult és kiment a holttestért. Amikor visszaért a súlyos zsákkal, a fiú már anyaszült meztelenül állt a sarokban. A testét tetőtől talpig sebek és a bőrét fertőző kosz megfeketedett foltjai borították. Elöntötte a düh. – Ezt ne csináld, amíg itt vagyok! – ordította. – Megmondtam, hogy előttem ne csináld! Vedd fel a ruhádat! – Aiíí! – kiabálta a fiú, és kezeivel sürgetően intett a zsákért. – Odaadom, de csak akkor, ha felveszed a ruhádat! A fiú tehetetlen dühében előbb a falat ütötte az ökleivel, azután elsírta magát, és zokogva felvette a gatyáját. – A többit is! – szólt rá erélyesen. Nagyon el akart már menni, teljesen kimerültnek érezte magát. De nem hagyhatja, hogy ez itt a fejére nőjön. – Gyerünk! A gyerek ügyetlen mozdulatokkal felöltözött. Az asztalra tette a zsákot. A fiú odalépett, de ahogy hozzáért, el is rántotta a kezét. – Hii! Ehhíí! – kiabálta csalódottan. – Miért, mit gondoltál?! Nem lehet mindig meleg! „Még az hiányzik, hogy megnőjenek az igényei!” – Neee khíí! – visította a fiú toporzékolva. Odaugrott az asztalhoz, lerántotta a tetemről a zsákot. – Hii!!! Neee khíí!!! – Nem kell hideg?! Eddig is mindig az volt! Hideg! – Húúó!!! – Nem hozok!! Itt van előtted! – Húúó!!! – Nem hozok!!! – Mgöö!!! Mgöö!!! – morogta. Megkerülte az asztalt. Egész teste megfeszült, a kezei ökölbe szorultak. Ezt még eddig sohase mondta. Jobb lesz, ha ezután résen lesz. Az a három lépés távolság ijesztően lecsökkent. – Nem ölsz meg te engem! – förmedt rá. – Ki adna akkor enni, inni? Ki hozna neked barátnőt? A fiú támadása, bár a levegőben lógott, mégis váratlanul érte. Csak éppen, hogy ki tudott térni a nyakát célzó ütések elől. Szerencséjére a gyerek a nagy lendülettől elcsúszott a szeméthalmon, és végigterült a lábainál. Rögtön a hátára fordult és a kezeit az arca elé emelte, mintha tudná, mi fog következni. Nem is habozott megtenni. A zsebéből kirántotta a feszítővasat, és nagy erővel a fiú hasába ütött. Az vinnyogva rántotta fel a behajlított lábait a mellkasához, a kezeit görcsösen összekulcsolta a térdei előtt. A fájdalomtól ide-oda dobálta magát a szeméthalom tetején. Még egy jókora ütést mért a fetrengő gyerek hátára. A fiú minden erejét összeszedve rémülten bekúszott az asztal alá. – Sokat kell még enned ahhoz, hogy velem kikezdj! –
szólt oda gúnyosan. Hallotta, hogy a fiú öklendezik. – Ne játszd meg magad! Tudhatod, hogy nem versz át! A gyerek a kíntól és a félelemtől hányt még egy ideig, aztán elcsendesült. „Nem vészes.” Megvárta, hogy a fiú lenyugodjon, aki a sebeivel volt elfoglalva. Szétnézett a szobában. Ideje menni. Elfújta a gyertyát. Az ajtóból visszaszólt „Holnapután jövök!” Bezárta az ajtót. Utána többször megrángatta, hogy ellenőrizze, jól záródik-e.
Страница 15
{buyButton}
Подняться наверх
