Читать книгу Jaddersville - St. Pulcher - Страница 13

A chenili kórház a város külterületén állt, egy hegyektől körülölelt, csodálatos szépségű völgy mélyén. Történetének legizgalmasabb és legnagyobb vállalkozása kezdődött el az utóbbi években. Egy befektető jelentkezett a kórház felújítására, és a beátusok közösségének és egy nagylelkű adománynak köszönhetően az elavult épületegyüttes legtöbbjét lebontották. Új központi tömböt emeltek a régi helyére, és új szárnyakkal bővítették a területét. A beruházással mostanában leálltak, mert a pénz fogytán volt, de a beátusok ígéretet tettek a kórház vezetésének az újabb adományok átutalására. A valamikor belgyógyászatnak használt épületrész a vallási közösség kifejezett kérésére maradt meg, de az átépítése a banki késedelem miatt már a kezdeteknél félbemaradt, és most levert vakolattal, az ablakok helyén tátongó sötét lyukakkal, körbeállványozva várta a jobb időket. A szakrendelés és a belgyógyászati panaszokkal érkező fekvőbetegek ellátása nem szűnt meg, az egyik új szárny emeletén rendezték be a kórtermeket. A központi rendelő négy emelet magas volt, kocka alakú, modern épület, híján minden külsőségben megnyilvánuló fantáziának, de annál hangsúlyozottabban hordozta magán a kórházi funkció jegyeit. Az északi oldalán volt a nagy bejárat, amit gyalog, egy lépcsősoron lehetett megközelíteni. Nem messze tőle, balra, a mentők fogadására kialakított porta működött. Hátul, a déli részen, gazdasági bejáratok voltak a konyha, a mosoda és az egyéb karbantartórészlegek számára. A főbejárattól jobbra az új szárny háromemeletes, téglatest alakban elnyújtott épülete simult az egyik keskenyebb lapjával a rendelő tömbjéhez, és ide kívülről nem, csak bentről, a rendelőn keresztül lehetett bejutni. A régi épület a központ másik oldalán helyezkedett el. A földfelszínen nem volt kapcsolat a kettő között, azonban lent, a pince szintjén átjárható volt. Itt működött a kórbonctani osztály, és itt volt a hullaház is, amely a környéken elhunytak, illetve a hatósági megítélés szempontjából bizonytalan okokból bekövetkezett halálesetek áldozatainak a tárolására szolgált. Néhány ritka kivételtől eltekintve az osztályon csak napközben folyt a munka. Hatalmas parkosított terület helyezkedett el az épület mögött, az üde zöld gyepszőnyeget virágágyások és gömbölyűre vágott bokrok tarkították. Esténként lámpák sora világította meg kívülről az intézmény egészét, csak a régi épület területén nem kapcsolták be azokat. A város széli házak után a főútvonalról leágazó, hosszú bekötőút vezetett a főbejárat előtti parkolóhoz, illetve itt kellett elfordulni egy automata sorompóval lezárható, lejtős útra is, ami a hátsó bejáratokhoz vezetett. Ezt csak a gazdasági szolgáltatásokat végző szakemberek használták a járműveikkel. A sorompók nyitásához és zárásához beléptetőkártyát rendszeresítettek a számukra, ami alapján a számítógép azonosította és regisztrálta a forgalmat. Éjszakára fordult az idő. A lámpák halogénizzói ezüstösen szórták a fényt a kórház falaira. A búrák körül apró rovarok százai repdestek. Csak egy-két helyen volt az épület ablakai mögött felkapcsolva a villany, az ügyeletesek szobáiban. A többi ablakon sejtelmes kék fény szűrődött át. A környék néptelen és mozdulatlan volt. „Ne izgulj!” – dübögött az agyában. „Nem kell beszarni!” Eddig minden pontosan úgy történik, ahogyan eltervezte. Már jó előre elrejtette az autót a park hátsó, eldugott részén. Betegek és orvosok ilyenkor nem sétálnak arra, és a kertész is szabadnapos. „Az autóval nem lesz guzmi.” A régi épület hideg, törmelékkel borított folyosóján araszolt előre. Lassan és egyenletesen lélegzett, hogy ezzel is visszafogja szapora szívverését. Óvatosan haladt, vigyázott, hogy a lépései ne keltsenek zajt. Nagyjából kiismerte magát, annak ellenére, hogy egy-két belső falat lebontottak, és az orráig sem látott a sötétben. – Puff neki! Ki hagyta ezt itt? – szitkozódott, amikor egy seprűben majdnem felbukott. Felemelte a földről és a falhoz támasztotta. Ahhoz az ajtóhoz kell eljutnia, ami a lépcsőházra nyílik, és amelyen át a pincébe lehet lejutni. A lépcsőház, szerencsére, zárt és ablaktalan, ott már használhatja a zseblámpáját. „Még jó, mert lezúgnék a lépcsőn!” Jobb kezével egy ajtót tapogatott ki. Amennyire csak tudta, halkan lenyomta a kilincset és benyitott. „A budi!” – állapította meg a résen át kiáramló szag alapján. Hiába, vannak illatok, amik még évek múltán sem veszítenek az intenzitásukból. „A húgy biztosan nem!” Undorodva visszazárta az ajtót. Végre odaért, ahová igyekezett. Legnagyobb megrökönyödésére a kezei nem találták a kilincset. – Kivették! – hasított belé a felismerés. – A kurva anyjukat! Erre nem számított. – A múltkor még itt volt! – dühöngött. Az ajtó ugyan nem jelent akadályt, van nála szerszám, amivel feltöri, de nyomot hagyna maga után… Még most visszafordulhatna, és próbálkozhatna később, közben valahogy rávesz valakit, hogy tegye vissza, vagy maga is szerezhetne egy beleillő rudat, amivel gond nélkül kinyithatná. Megtenné, a józan esze is ezt diktálja. „De az az átkozott annyira türelmetlen!” Muszáj kerítenie valakit. Nagyon megnőtt a bitang étvágya. Egyre többet és gyakrabban követel. Ha nem viszi ezt el neki, irtózatos dührohama lesz. Már a múltkor is majdnem hogy rátámadt. A szemeiben ott lángolt a gyilkos indulat. Üvöltözött vele azon a rettenetes hangján, és az ökölbe szorított kezeivel hadonászott az arca előtt. Csak úgy tudja kordában tartani és saját testi épségét megőrizni, ha megadja neki, amit akar. Most még irányíthatja, zsarnoki akarattal, és az a kis görcs láthatóan tartja is a három lépés távolságot. De ha egyszer kitör, mit sem ér az évek alatt és nagy verések árán kivívott tekintélye, mert időközben az a szemét félelmetes testi erőre tett szert, „nem is értem, hogy hogyan”, amit képtelen lenne legyűrni, és egyszerűen megölné őt. De amíg hordja neki a játékszereit, féken tarthatja… És az a hernyó, semmi estre sem sejtheti meg, hogy halálosan fél tőle! Ez a legfontosabb! Akkor pedig nem várhat… Muszáj kerítenie valakit! A belső zsebéből feszítővasat vett elő, nem elővigyázatosságból volt nála, hanem fegyverként akarta használni, abban az esetben, ha rákényszerülne. Az elkeskenyedő végét az ajtólap és a zár közé illesztette. Ránehezedett, és erős mozdulattal megfeszítette. Az ajtó nagyot reccsent, és a zár megadta magát. Forgácsdarabok hullottak a ruhájára és a kezére. A zár nyelve kiakadt a tokból, de a korhadt faanyagból is kiszakított egy jókora darabot. Belépett a huzatos lépcsőházba. Felkapcsolta a zseblámpáját. A fénycsóva rávetült a falakra. Végigpásztázta a porlepte lépcsősort. Levert meszes törmelék, a munkások által hátrahagyott cigarettacsikkek, odaszáradt rágógumi és mindenfelé lábnyomok. „Ez jó!” – gondolta. Az övé fel sem tűnik ennyi közt. Lement a lépcsőn. Egy ajtóval állt szemben, ami felett elhalványult felirat állt: PINCE – IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS! „Itt már vigyázni kell!” Fülét az ajtóhoz szorította, amely mögött a kórbonctan irodája volt. Az építkezések megkezdésekor itt alakítottak ki egy ideiglenes helyet az osztály orvosainak, mert a régi – a főépület pincéjének a beosztása miatt – megszűnt. Nem hallott semmi zajt, ami arra utalt volna, hogy valaki lenne odaát. Nem is lehetett, mert a munkaidő régen véget ért, de jobb, ha erről meggyőződik. Elővette a mobiltelefonját, felhívta a kórházat. A géphang üdvözlő szövegét végig sem várva a mellékszámot tárcsázta. Pár pillanattal később az irodában csöngött a telefon. Tisztán lehetett hallani az ajtón keresztül is. Jó hosszan hagyta kicsengeni, de, ahogyan számított is rá, senki sem vette fel a készüléket. A nyakáról leemelt egy bőrből font láncot, amit az a kis féreg csinált aprólékos munkával, és aminek a végén négy kulcs himbálózott. Sorban egymás után beillesztette őket a zárba, a harmadik el is fordult benne. A kulcscsomót a zsebébe mélyesztette. Átvágott a sötét szobán, kilépett a folyosóra, ott balra fordult és a boncterembe sietett. Az ajtaját gondosan magára zárta. Villanyt kapcsolt. Bent már nem volt szükség óvintézkedésekre. Aprókat pislogott, amíg a szeme megszokta a neonfényt. A fertőtlenítőszerek átható illata ülte meg a helyiséget. Szinte marta a torkát és a tüdejét. Az ablaktalan terem levegőjét légkondicionáló cserélte, fáradt hangon zörgött a folyamatos üzemtől. „Ne maradjunk itt sokáig!” – intette magát. „Vajon melyikben lehet?” Gyorsan a tárolókhoz ment, és végigböngészte a fülkék zárólemezén a neveket. „Rita Davies” – olvasta az egyik kis papírlapon, alatta piros tintával kiemelve egy megjegyzés állt: „Öngyilkosság”. Orvosi gumikesztyűt húzott, és lenyomta a nagyméretű kilincset. Kihúzta a kocsit a hűtőből. Rita teteme a nyakától lefelé fehér lepedővel volt letakarva. Odahajolt a halott füléhez. „Megvagy!” – suttogta bele. Hallott a lányról, a harmincas éveiben járó, egyedül élő nőről, aki vagy két hete önkezével vetett véget magányos és sikertelennek tartott életének. A kórházi étterem mögött, a dohányzóban beszélte meg az esetet egymással két orvos, és ő véletlenül fültanúja lett a társalgásuknak. Egyikük ismerte Ritát. A nyakán vastag csíkban a kötél ellilult nyoma futott végig, amivel felakasztotta magát otthonában a gázcsőre. „Sietnünk kell, drágám, mert könnyen romló állapotban vagy!” Egy fekete zsákot terített ki a földre, és a tetemet belehelyezte. Összezárta, és még kötelekkel is alaposan körbetekerte. Senkinek sem fog hiányozni. Az ilyen szerencsétlen embereket felboncolják, aztán vagy jelentkezik valami rokon, vagy ha nem, idővel közpénzen eltemetik. Ennek nincs rokona, utánanézett. Még jó ideig itt maradt volna háborítatlanul. Sokáig titokban lehet tartani a lopást. Különben is, csak két napról van szó. Nem is lopás ez. Kölcsönzés. A fülkét bezárta, szétnézett, nem hagyott-e árulkodó nyomot maga után. Miután ebben megnyugodott, és mindent rendben talált, kihúzta a zsákba csomagolt hullát a lépcsőházba. Visszament, a világítást lekapcsolta és minden ajtót bezárt. Már jött visszafelé, amikor a bőrből készült kulcstartó lánc a zsebéből fülként kihajló részével beleakadt a bezáródó ajtóba. Rántott rajta egyet, és a hurok kiszabadult, még mielőtt az ajtó végképp rácsukódott volna. A lépcsőn fölfelé alaposan kifulladt, de fáradhatatlanul vonszolta tovább a zsákot. „Ha most megállok, minden tíz méter után meg kell majd állnom. Reggelig sem érnék ki! Gyerünk!” – biztatta magát. A zsák széles csíkot húzott a porban, ami árulkodó jel marad, ha nem tesz valamit. „Nem baj! Visszajövök és összeseprem!” – gondolta, és nem győzte eléggé dicsérni magában azt, aki a seprűt hanyagságból itt hagyta, amelyben idejövet kis híján elesett. Az egyik hiányzó ablak helyén átmászott a nyíláson, és ugyanott áthúzta a hullát is. Odakint minden csendes volt. Gyenge szél fújdogált, és csak néha törte meg az éjjeli nyugalmat egy-egy kutya vonyítása a város felől. A fal mellé tette a zsákot. Visszaosont az épületbe, megkereste a seprűt, és amerről jött, alaposan eltakarította a nyomait. Ha jön egy nagyobb vihar, ami erre gyakori, mindent visszahord a szél, semmi sem fog utalni arra, hogy járt itt valaki, hacsak nem a megrongálódott ajtó. De akkor már az sem számít. Addigra Rita rég visszakerült a fülkéjébe. Amikor végzett, a seprűt jó messzire dobta, a legtávolabbi sarok felé. Kimászott, és a zsákot megragadva a park sötétségbe burkolózó fái között az elrejtett kocsija felé vette az irányt. Amikor odaért, a terepszínű álcahálót leszedte a járműről, összehajtogatta és a vezető melletti ülésre rakta. A csomagtartót felnyitotta, és éppen a holttest beemelésével foglalkozott, amikor a kórház hátsó bejáratai felől felberregő motor hangjára lett figyelmes. Rögtön ezután az elforduló autó reflektorai erős fényükkel bevágtak a fák közé, oda, ahol ő is állt. Megdermedt a félelemtől. A két csóva ellenállhatatlanul közelített hozzá, arra sem maradt ideje, hogy a zsákot ledobja. Előbb a karosszérián futottak végig a fénysugarak, aztán megpihentek rajta. Határozottan megpihentek. Hosszabban, mint kellett volna. Azután az autó egyenesbe fordult, és elhajtott. Sokáig követte a tekintetével, ahogy a bekötőúton egyenletes sebességgel elszáguld. Egy furgon volt. Ahogy elsuhant az utat szegélyező lámpák alatt, majd megállt egy pillanatra a sorompónál, letekerte az ablakot és a kártyáját becsúsztatta az automatába, azt is jól láthatta, hogy a vezető egyedül ült benne. Keze-lába remegett a rátörő páni félelemtől. Ideges­ségében azt sem tudta, mit tegyen. Végül a csomagot berakta a kocsi hátuljába. Rácsapta az ajtót. Indulni kéne! De hol az a kulcs? A zsebébe nyúlt, de ott csak az épületen belül használatos kulcsokat találta. Érdekes, de a madzag, amire fel voltak fűzve, elkeveredett valahol. Most nem számít. Csak el innen! Az autó kulcsát a hátsó ajtó előtt, a fűben fekve találta meg. Közben az agyában zakatoltak a kérdések. Vajon meglátta? Vagy csak sebességbe tette a váltót? Vajon miért került olyan hosszú ideig az autó reflektorainak a fókuszába? Úgy érezte, a rémület lassan megbénítja az agya idegpályáit. Leült a fűre. „Gondolkodj!” – kiáltott fel magában. „Hogy is volt ez?!” Hogy a furgon ki tudjon állni, hátratolatott egy kicsit, akkor sebességet váltott és utána fordult ki… Csakhogy abból a szögből, amikor a tolató kocsi egy pillanatra megállt, hogy előremenetbe kapcsoljon, pont őrá irányultak a lámpák fényei. Nem létezik, hogy ne látta volna meg! Akkor viszont baj van. Nagy baj. Minél hamarabb el kell tűnnie. Innen is, meg mindenhogy. Kezdődik az egész elölről. Hirtelen egy gondolat villant át az agyán, egy halvány esély, ami mentőövet dobott fuldokló lélekjelenlétének. Ha a vezető a tolatással volt elfoglalva, azzal, hogy ne menjen neki a falnak, és hogy a lejtőn a sebességváltáskor az autó ne guruljon vissza, akkor lehet, hogy megússza; mert ennek a manővernek a végrehajtása összetett mozdulatsorral jár, a kéz is, a láb is dolgozik, és általában nagy figyelmet kíván. A vezető nem a távoli fákra figyelt, hanem arra, ami közvetlenül előtte van, az útra. Igen. Nem látta meg… Biztosan nem…