Читать книгу Jaddersville - St. Pulcher - Страница 5

MÁSODIK FEJEZET

1.

Bob Fortis megpróbált a másik oldalára fordulni. Minden porcikája fájt. Nagy nehezen elhelyezkedett, de nem bírt már visszaaludni. Úgy érezte, mindkét halántékán szétrepednek az erek. A lázmérőért nyúlt, és becsúsztatta a hóna alá. Az üvegcső hideg érintésétől libabőrös lett az egész teste. Keservesen nyögött. Megfázott a horgásztúrán, örülhet, ha nem kapott tüdőgyulladást. A kanadai határ közelében víkendezett, egy kristálytiszta, gyors folyású patak mellett. Alakulhatott volna másképp is a programja: elmehetett volna egy baráti társasággal barlangászni, amit igazán imádott, de nem volt kedve hozzá. A magányos sportot választotta inkább. Még a megérkezése napján, pénteken, a patak hideg vizében térdig elmerülve próbálta rávenni a pisztrángokat a zsinór végén fityegő parányi horog szárán felkínált műlégy elnyelésére, amikor rászakadt a hirtelen jött eső és a szélvihar. Az ég olyan kék volt, és a nap olyan erővel szórta sugarait, hogy nem hitt a rádió előrejelzésének, ami pedig már reggel korán figyelmeztetett: „Változékony időjárásra számíthatunk esővel, viharokkal, a nap csak néhány órára bukkan elő a felszakadozó felhők mögül…”. Itt szó sem volt felszakadozó felhőkről. Mégis… A kunyhó, amit kibérelt három napra, egy kissé távolabb volt a horgászhelytől, és bőrig ázott, mire összepakolt és odaért. A következő napon már folyt az orra és fájdalmasan köhögött, úgyhogy jobbnak látta, ha most a hétvégi kirándulás egy nappal lerövidül (persze, az utolsó napot nem fizették vissza; „Kidobott pénz, a fenébe is!” – dohogott), és visszatér a nagyváros biztonságos, benzingőzös levegőjébe kúrálódni, New Yorkba.

Kivette a hőmérőt. Harmincnyolc, meg még egy kicsi. Így megy már majdnem egy hete. A láza nem akar elmúlni. „Mentél volna inkább a barlangba!” – korholta magát.

Bob magánnyomozó volt, a lakása volt egyúttal az irodája is. Két éve lépett ki a rendőrségtől, amikor az egyik kollégája azt a nőt vette feleségül, akit ő szeretett, és akiket („Úristen! De nagy marha voltam!”) ő mutatott be egymásnak. Rendesen hintába ültették, és ezt nem is bocsátotta meg nekik. Az a kolléga, Fred Scharf, ráadásul a főnöke is volt. Azután, hogy a barátnője kész tények elé állította, és kidobta a közösen bérelt lakásból, a kis kézi táskájával, amiben elfért az egész keserves élete, betért egy közeli kiskocsmába, feldúltan megivott egy-két pohár erős ír whiskey-t, és rögtön tudta, mit kell tennie. Felmond.

Bekopogott a főnöke ajtaján.

– Szabad! – kiáltotta bentről Fred.

– Mit akarsz? – nézett rá az akták mögül szigorúan, miután Bob belépett az irodába és megállt az asztala előtt.

– Kilépek! – mondta határozottan Bob.

– Jó – vetette oda Fred kurtán, és mintha Bob ott sem lenne, ismét az iratok tanulmányozására fordította a figyelmét.

Bob jól ismerte a főnökét, ezért számított valami ilyesmire, ilyen rövid és megalázó válaszra, ami inkább hasonlított egy kutyavakkantásra (Jjau!), semmint emberi szóra. Lehet, hogy nem bántani akarta ezzel a lekezelő modorral, hanem a lelkiismeret-furdalását leplezte, ámbár egyáltalán nem volt biztos benne, hogy van lelkiismerete „annak a megveszekedett, álnok gazembernek”, ahogyan Bob akkoriban magában nevezte.

Megkerülte az asztalt, és egészen közel hajolt a meglepett Fredhez.

– Akkor ez is jól fog esni, te szar alak! – sziszegte az ar­­cába, majd egy nagy erejű jobbegyenessel búcsúzott el tőle.

Fred, magával rántva az akták tömegét, felborult székestől. Bob megfordult, és ügyet sem vetve az átkozódó, vérző orrú férfira, sugárzó képpel elviharzott.

Megcsörrent a telefonja. „Nem veszem fel” – gondolta fáradtan. „Ha akar valamit, majd rámondja a rögzítőre. Később meghallgatom, ha túlélem.”

Az üzenetrögzítő bekapcsolt. Ismerős hang ütötte meg a fülét.

– Vedd fel, te istenverése! – szólalt meg a kagylóban Fred Scharf sürgetően.

Ez volt a legérdekesebb a dologban. Bob magánpraxisának legnagyobb „beszállítója” a volt főnöke, Fred volt. Ha olyan ügy akadt, amiben nagy pénzt dobtak fel a nyomravezetőnek, egyszer sem mulasztotta el értesíteni őt.

– Amikor elengedtelek, nem az volt a célom, hogy az egyik legjobb munkatársamat eltávolítsam a szervezetből – mondta egyszer neki, miután már lenyugodtak a kedélyek, és Bob is megbarátkozott a helyzettel.

– Hanem – mélyen leszívta a cigaretta füstjét –, hogy időt adjak arra, hogy rendezd magadban a dolgot… Meg­bocsáthatnál végre. Nekem is, és Angelának is. Nagyon sokat számítana neki…

Bob nagyot nyelt. Akkoriban nem hallotta ezt a nevet már vagy… mindegy, hosszú ideje. Fred elhallgatott. Bizonyára valamiféle válaszra várt. De inkább nem szólt egy szót sem.

– Nos – folytatta a főrendőr –, mindenesetre akkor jössz vissza, amikor akarsz. Nyitva előtted az ajtó.

Bob bambán maga elé révedt, az ujjai szórakozottan játszottak egy fogpiszkálóval. Egy étteremben találkoztak, Fred kérésére.

– Nem megyek vissza – válaszolta.

Pedig nem állt jól anyagilag, már a tartalékait is felélte.

– Tudom – mondta Fred és eloltotta a cigarettáját. –
Mást ajánlok. Figyelj!

Hirtelen izgatott lett.

– Van egy ügyünk. Kiraboltak egy gazdag asszonyt, megszabadították a gyémántjaitól. Nehezen haladunk. Gyenge a nyomozati munka, és engem még a paragrafusok is kötnek… De téged nem! Ráadásul a nő tizenötezer dollárt ad annak, aki megtalálja az ékszereit.

Bob szeme elkerekedett.

– Mennyit?!

– Tizenötezer dollárt.

– Az egy félévi fizetés! – kiáltott fel őszinte csodálkozással.

– Találd meg, és tiéd a pénz! – nevetett Fred.

– Mégis hogy?

– Segítek. Mindenben. Például, betekinthetsz az aktákba. De ha értesülsz valami lényegesről, vagy ha rájöttél valamire: rögtön szólsz nekem. A pénz a tied, mi meg rács mögé tesszük a tettest!

Így kezdődött. Nagyon bevált az együttműködésük. Azóta jó néhány ügyön vannak túl, s Bob azt vette észre, hogy jobban keres, mint amikor még állományban volt. Ami azt illeti, Fred is észrevette.

– Szépen hízik a bankszámlád! – jegyezte meg kissé irigyen a legutóbbi sikeres munkájuk után.

– Hát társulj be te is! – mondta erre meggondolatlanul Bob, amit rögtön meg is bánt.

„Nem hiszem el, hogy ez az én számon jött ki!”

Fred eltöprengett az ajánlaton, de aztán csak annyit mondott:

– Megfontolom.

2.

Összeszedte magát, kínlódva felkelt és elvánszorgott a telefonig.